Bár a rendszerváltás előtti időszakban a kolozsvári bábszínház repertoárjában hangsúlyosan jelen voltak a kisóvodásoknak szánt előadások (Cini Samu kalandjai, Az erdő művészei, Kék süni, A lusta kismozdony, Lepkeszárnyon, A kíváncsi elefántkölyök, Libácska1), ezek mégsem azonosíthatók a mai csecsemőszínházi előadásokkal, hiszen az említett előadások paravános bábjátékok voltak, terük, jelrendszerük, plasztikai nyelvezetük, zenéjük nem sokban különbözött a nagyobb korosztálynak szánt előadásokétól. Bár a rövid lélegzetvételű, egymás mellé rendelt színpadi történések, a kiváló verses szövegek2, a gyermekkönyvek illusztrációiból ismert és közkedvelt állatszereplők megszólaltatása valóban megismertette és felejthetetlenné tette a hároméves gyermekek számára a bábszínházi előadásokat, az ennél kisebbeket vagy a befogadásra felkészületleneket a színpadi tértől egy bársonykordon és a paraván tartotta távol. Kérdés, persze, hogy érdemes-e három éves kor alatt színházba, bábszínházba vinni a gyermeket? Novák János, a budapesti Kolibri Gyermek-és Ifjúsági Színház művészeti vezetője az ASSITEJ3 50. évfordulója alkalmából közzétett írásában ezt nyilatkozta a magyarországi csecsemőszínházi alkotói mozgalomra reflektálva: „Akkoriban a művészek és a pszichológusok úgy gondolták, hogy a legkisebbek, akiket érdemes már színházba vinni, az ötévesek, a fiatalabbak számára ártalmas lehet a túl korai élmény. Az első saját tapasztalatok megváltoztatták a véleményünket. Szerencsénkre részesei lehettünk annak az első hullámnak, amikor formálódott, divatba jött Európa-szerte a legkisebbeknek szóló színház.”4 Roberto Frabetti, a bolognai La Baracca színház vezetője – ahol már a ’80-as évek óta rendszeresen játszanak ennek a korosztálynak – nyilatkozta egyszer: „A sűrű figyelem csendje az a csoda, amivel csak csecsemőszínházi előadáson találkozhat a művész. A csecsemőszínház kifejezés abban segített, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá tette: igen, mi a legkisebbekre gondolunk, és igen, ez egy új színházi műfaj.”5
Részlet a Szegény Dzsoni és Árnika című bábelőadásból
A műfaj valóban diadalútját járja Amerikában és Európában. Az „új műfaj” ennek ellenére Erdélyben nem lett túl népszerű. Tudomásunk szerint eddig csak az ASSITEJ gyermekszínház-koncepciójához igazodó marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínház (jellemzően csak ez a bábszínház váltott át a műfajt jelölő Bábszínház elnevezésről Ifjúsági- és Gyermekszínház névre) mutatott be egy csecsemőszínházi előadást. Barabás Olga Állatkert című produkcióját (még) nem követte más csecsemőszínházi vagy pöttömszínházi kísérlet.
De mi is a csecsemőszínház, vagy a pöttömszínház?
Számomra az első produkciók élménye volt meghatározó. Ezért a Kolibri színházban látott Toda – a csoda gyereknyelven! és Orbán Ottó A tekergő című produkciók élménye után így fogalmaznám meg a választ: a csecsemőszínház a pár hónapostól, a három-négy éves korú gyermekekig tartó korosztálynak ajánlott, alkalmazott (báb-)színházi (al)műfaj. Bár színházi eszköztárral dolgozik, átmeneti formát képez a játszóház és a (báb-)színházi előadás között. Egyidejűleg közös játék és előadott/ megfigyelt játék. Ez az egyidejűség tartja egyensúlyban, és ez az egyensúly az előadók megérzésére van bízva. A csecsemőszínházi előadás nem feltétlenül lineáris történetre vagy mesére építkező produkció.
Jóreggelt, jóreggelt, / Kati ma korán fölserkent.
Üldögél az ágyban / egyszál magában,
hallani a falon át, / hogy számlálja össze/ minden földi vagyonát.
Anyája, apája, / kutyája, macskája, / gyerekje.6
A színpadi cselekvés nem történetet illusztrál, inkább kis etűdők füzére, mely a gyermekhez közel álló lényekről szól, többnyire állatokról (háziállatokról vagy egzotikus állatokról) vagy magáról a kisgyerekről és a családról, a környezetében megtalálható növényekről, apró tárgyakról. A minimális szövegtest, mely többnyire zenei kíséret mellett vagy éppen énekelve hangzik el, kis versikék, mondókák és a játékhoz igazodó egyszerű improvizációk szőttese, vagy lehet összefüggő verses történetecskék sorozata (akár a már említett Orbán Ottó költeményei a Tekergőben.7):
Kék, lebegő kék, / tág levegőég. / Ott repül a pilóta, / ki tudja, mióta?
Egy hete, / két hete / száll az a / gép vele.
Járja a mennyboltot. / (A leszállója elromlott)
Bő, bő, bő, / szegény repülő.
Az előadás tere, fényviszonyai és hangzásvilága meghittséget és otthonosságot sugároz: kicsi (már-már majdnem intim) tér, közvetlen, puha, természetes textíliák, meleg színek, egyszerű formák. Szűrt fény világítja be a nézőteret, mérsékelten hangsúlyozva a játékteret, a fény és a hanghatások mellőzik az erős és hirtelen effektusokat. A színészi játék közvetlen, visszafogott, kerüli az indulatos megnyilvánulásokat, tempóját a gyerekek figyelőkészségéhez igazítja, hogy a kicsiknek legyen idejük a mozgások, változások nyugodt, elmélyült szemlélésére. A színházi „varázslat”8 lépésről lépésre történik: a kockák, párnák, kelmék, apró tárgyak életre kelnek, a játéktér rituális térré válik, a mozgás, a zene, és a versek „varázsszövegekként” a kisgyerek figyelemét az előadókra irányítják. A csecsemőszínház sajátossága, hogy ebben a szeretetközegben maguk az előadók is elvarázsolódnak és a játékot egyfajta agapéként, szeretet-együttlétként élik meg, mint akik az előadás során „ajándékoznak”. Barabás Olga rendező szerint az első lépés talán az, hogy mindenféle egyéni színházi ambíciót el kell felejteni. „Itt nem fontos a koncepció, viszont nagyon fontos a jó ízlés, a tiszta gondolat, a szándék, a játék: az, hogy amit meg szeretnél mutatni a gyermekeknek, az játékos legyen, derűs, színes… Valami olyat akartunk létrehozni, ami úgy készül, mint egy ajándék. És valahogy úgy is adjuk át, mintha ajándék lenne. Gondolkodtunk, hogy mi az, ami az apró gyermekek figyelmét megragadja: színek, formák, tér – az atmoszféra. Az előadás ideje alatt, ami 25 perc, egyszer sem sötétedik el a tér, például. Előadás végén egy kis játszóházba invitáljuk a gyermekeket, és itt azokat a formákat, amelyeket használunk az előadásban, kézbe vehetik, játszhatnak a színészekkel, így egy kicsit ők is részeseivé válhatnak az előadásnak, a játéknak.”9
Részlet a Szegény Dzsoni és Árnika című bábelőadásból
A csecsemőszínházi előadás időtartama a kisgyerek figyelőképességének határához igazított: a négy-öt perces mikrotörténetek füzére átlagosan húsz-harminc percet tart, melyet rendszerint egy negyedórás kötetlen játék követ. „Ha fél óránál nem sokkal hosszabb a játék, ha nincs teljes sötétség, és az eltotyogó kicsik is visszatalálhatnak szüleikhez, ha nincsenek váratlan erős hang és fény effektusok, ha az előadás után a kicsik maguk is kipróbálhatják a látott játékokat, tárgyakat – csecsemőszínházi előadást láttunk. A legkisebbek még nem tudnak követni nagyívű történetet, az ő figyelmük a cselekvésekhez kötődik. Számukra nem a mese, hanem a jól megfigyelhető elemekből álló cselekvések füzére jelenti a színházi előadást.”10
2005-ben a Kolibri Színház, a Glitterbird – művészet a legkisebbeknek11 projekt keretében Magyarországon elsőként mutatott be bábos csecsemőszínházat (a Toda című előadást), de a mozgásszínházban, Bozsik Yvette is próbálkozott a műfajjal (Négy évszak), és a Szkéné színházban, Rácz Attila színész-táncos-koreográfus-rendező népi gyermekjátékokból építkező előadást vitt színre (Erdőn, mezőn, udvaron). Az említett előadásokat ki-ki a saját művészi világának eszközeiből építette föl, és ma is láthatók. A színházi kísérlet eredményeit összegző Novák János szerint: „A nézőkkel való első találkozások után még adódott lehetőség a változtatásokra. Az átlagosnál hosszabb, kísérletező próbafolyamat alapozta meg az előadások máig ható érvényességét.” A csecsemőszínházi előadások kikísérletezése felért egy színházi alapkutatással, melynek során a színházi hatásokra kérdeztek rá az alkotók: Mi az a velünk született képesség, ami lehetővé teszi a színházi élmény befogadását, és mi az, amit csak később, a felnőtté válás során sajátítunk el? Mintha egy mindenki számára érvényes színházi ősnyelv és grammatika kidolgozása lett volna a cél.
Bár nem csecsemőszínházi produkcióknak szánták, a kolozsvári Puck Bábszínház előadása, a Tornyocska12 a legkisebb korosztálynak szól, és ugyancsak az interaktív játékra alapoz. Az előadás forgatókönyve sikeresen megteremti a közvetlen játékra lehetőséget adó alaphelyzetet: a bábosok látogatóba érkeznek az óvodába, játszani szeretnének a gyermekekkel. Az ismerkedés után színészek és gyerekek együtt építik fel, tervrajz szerint, közösen énekelgetve, színes kockákból a mezőn álló tornyocskát, majd a hozzá kötődő verses történetet kézre húzható puha kesztyűbábukkal a játszók adják elő.
Minden kocka, minden darab
Erősebbé tesz egy falat
Aki kézről kézre adja
Ha elfárad, abbahagyja.13
A közös éneklés „építőcsapattá” kovácsolja össze a gyerekek és a bábosok közösségét még akkor is, ha a közönség nem szervezett csoportban érkezett az előadásra. Ugyanakkor a színészek és gyerekek közös játéka, közös éneklése megteremt egy jelrendszert és meghatározza az előadás ritmusát is. A színházi előadás játszóházi keretbe helyeződik: a bábelőadás végén a gyerekek eljátszhatják ujjra húzható rongybábukkal (az eredeti bábu-szereplők kicsinyített másaival) a Tornyocska történetét. Ez az előadás a kolozsvári Puck Bábszínházban több mint húsz éve műsoron van, és népszerűsége a mai napig töretlen. A rangidős színészek színészpedagógiai szempontból különösen fontosnak tartják, hogy a Tornyocskában minden kezdő bábos szerephez jusson és ezáltal beavatódjon a legkisebbekkel való színházi együttlétbe.
Részlet a Szegény Dzsoni és Árnika című bábelőadásból
Nonverbalitás a csecsemőszínházban
A nonverbalitás az európai bábszínházban már a 15. századi vásári bábtáncoltatóknál megjelent14, és folyamatosan jelen van napjainkban is a romániai és a magyarországi színpadokon egyaránt. Bábos paródiák15, egyetemi vizsgaelőadások16 vagy a klasszikus meseirodalom közkedvelt címei17 kerültek színpadra nonverbális, azaz szöveg nélküli adaptációkban. A bábjáték egyik sajátossága, hogy nehezen viseli a túlzott verbalitást. A nonverbalitás a bábszínházban részben lázadás a nyelvezetükben megkopott, túlbeszélt szövegkönyvek ellen, részben a nemzetközi szakmai fórumokra való kijutás „útlevele”. Kivételesen izgalmas és friss nonverbális tárgyanimációs tanulmányelőadást láthattunk a kolozsvári színinövendékektől Műanyag címmel 2012-ben Palocsay Kisó Kata irányításával. A környezeti (műanyag) hulladékok egyszerűen és gyorsan bábuvá alakultak úgy, hogy közben eredeti funkciójuk is érzékelhető maradt.
Erős János
A kísérletező kedv visszaesése miatt a nonverbális bábjátékok mára sokat vesztettek hajdani egzotikus fényükből. Az ötvenes évek kísérleteinek egyik legemlékezetesebb előadása, Yves Jolie Papírtragédiája,18 bábszínház-antológiai eseménnyé vált: a zenés némajáték során az alkotók kiemelték az anyag (a papír) adta interpretációs lehetőségeket, sugallva annak efemer természetét is. A nonverbális színház alapgondolata szerint a néző az előadást leginkább a látványon keresztül képes befogadni. Az előadás a mozgást, a zenét, a ritmust veszi alapul. A színházi jelek közül a gesztus, a test és a kép, a tárgyak és a kellékek kommunikációs lehetőségei kapnak hangsúlyt, így felerősödik a színház szertartás jellege.
A Kolibri Színház bábos kísérletezései/kutatásai a Toda – a csoda gyereknyelven! és a Tekergő sikere után folytatódtak. 2013-ban Novák János, a színház igazgatója felkérte Barbara Kölling Európa-szerte elismert gyermekszínházi alkotót, a hammi Helios Theater művészét egy nonverbális produkció megrendezésére. Igy jött létre a Pont, pont, vesszőcske19 című előadás, melyben a csecsemőszínház nonverbális módszerekkel kísérletezve ismét igazolni kívánta létjogosultságát. „Agyaggal és faágakkal mesélünk kicsiknek és nagyoknak a világ keletkezéséről – három színész és egy zenész előadásában” – hirdeti a színház honlapja. Anyaghasználatát20, eszközeit tekintve ez az előadás hagyományosabb, mint a korábbiak. A címlap világteremtő játékra invitál, és ezzel nagyon magasra dobja a labdát: Hogyan kezdődött a Világ? Mi volt előbb? A fény, a víz, vagy egy szó? Talán egy labda? Vagy több? És azután mi történt? Növekedés, változás, fejlődés. Egy ág, egy kő, pont, pont, vessző…21 Az ajánlott korosztály valamivel idősebb, mint a csecsemőszínházi: az 1–3 éves korú gyerekeknek hirdették meg kezdetben az előadást, amit aztán jelenleg 2–5 éves korra módosítottak. Mindezeket azért hangsúlyozom, mert a korábbi előadásokban a szöveg (a verses szöveg) szolgált a játék alapjául, a rendezői koncepció a versekre támaszkodott, míg a Pont, pont, vesszőcskében az anyag átlényegítésére irányuló színészi játékra bízott mindent a rendező. A Pont, pont, vesszőcske ezzel szemben sokkal pőrébb, eszköztelenebb előadás: egyfajta ’visszatérés’ az ősi elemekhez. Ez egyébként a rendező, kézjegye, aki előadásaiban már bebarangolta a fával, a vízzel és a papírral kapcsolatos ’elemi kérdéseket’ is. A játszók (Tisza Bea, Czupi Dániel, Ruszina Szabolcs) lényegében agyagból és fából teremtenek egy új világot22– referál Rádai Andrea az előadásról a Revizor (színház)kritikai portálon.
Bár ebben az előadásban a színészek minden lehetséges módon eljátszanak, elgyúrmáznak az agyaggal, az ágakkal, a vesszőkkel: mindenféle stilizált emberi testekre emlékeztető formákat, maszkokat gyúrnak és keltenek életre, játékukat hangutánzó szavakkal és zenei hangeffektusokkal egészítik ki, a sokat emlegetett varázslat nem jön létre, a gyerekek kimaradnak a játékból. A folyamatosan stimuláló cselekvések és a szuggesztív színészi játék ellenére is az előadás eszközei elkopnak és a közönség figyelmét az előadás végére tartogatott interaktivitás sem tudja már lekötni. Színházi külsőségek szempontjából viszont sokkal formálisabb a Pont, pont vesszőcske, mint a korábbi csecsemőszínházi előadások. Jóval élesebbek a színházi szituáció körvonalai: nagyobb a távolság a játszók és a közönség között, érinthetetlenebb a színpad világa. Ez abból is látszik, hogy a többi előadással ellentétben a gyerekek itt nem indulnak felfedező útra, és a nézőtér is teljesen sötétbe borul. És talán a kissé steril, fehér színű, egyenruha-jellegű jelmezek is okolhatók érte, de kevésbé barátságos vagy családias a hangulat, a szorosabb értelemben vett előadás alatt kifejezetten távolságtartó a légkör.23 Ami az előadást (a felnőtt néző számára!) többsíkúvá teszi, az éppen az anyag metamorfózisa: nyersessége, élettelensége kihangsúlyozza az életre kelés drámaiságát.24 A játszók apró rezdülésekkel, hangokkal és állandó rácsodálkozással kísérik ezt a misztériumjátékot. Talán éppen ez az animációs színház lényege.
Részlet a Szegény Dzsoni és Árnika című bábelőadásból.
Látszólagos egyszerűsége és gyors térhódítása ellenére a csecsemőszínházi előadás létrehozása a magyar bábjátszásban nem minden esetben sikertörténet. Az Apaparán, egy internetes Kultúrtárca színházértékelő rovatában, „Apu” fedőnév alatt így számol be (vállalva „önkényes kategorizációit”), csecsemőszínházi élményéről egy néző: „A fiatal drámapedagógusokból, színész II-kből (akármit is jelentsen ez) és hobbiszínészekből álló társulat ötlete egész jó. Gyermekeknek mutatnak be drámapedagógiai elemeket tartalmazó, didaktus és kissé normatív történeteket gitárral, dallal, kézimunkával. Ezúttal a fűtés nélküli Parksarokban ismertették a játszótérre menés szabályait kissé borsos áron. Elaludni nem tudtam, ugyanis tátott szájjal figyeltem azt a lelkesedést, amivel karjaikra és ujjaikra zoknit és kesztyűt húzva, kicsit perverz beütéssel próbáltak elmutogatni nekünk valamit, amiről nem is igazán tudom, hogy mi volt. Közben néha, a derült égből elővettek egy-egy kiszámolósdit, amiket aztán úgy tízszer el is ismételtek egymás után, ami miatt még hetekkel az előadás után is itt zúg a fejemben az Apacukafundaluka.”25
(Folytatjuk)
Jegyzetek
1 Kovács István – Vartic, Daniela (szerk.) Monográfia. Puck Bábszínház. Ötven éves évforduló. Remus Kiadó, Kolozsvár, 2000
2 Kovács Ildikó saját bábdarajai mellett, Palocsay Zsigmond, Bajor Andor, Sütő András és Nina Cassian (Kányádi Sándor fordításában) verses bábdarabjait is színre vitte
3 Az ASSITEJ a gyermek- és ifjúsági színházak világszervezete
4 1970-es évek végén a londoni Theatre Kit és az Oil Cart társulat mutatott be először csecsemőszínházi produkciókat
8 A bábos gyermeki játékhitét, képzelőerejét, az ősi varázslat-mágia(kollektív tudat) emlékeit mozgósjtja, hogy létrejöhessen a bábu életre keltésének csodája. A bábszínház a varázslat, a mágia színháza. Kovács Ildikó, bábrendező-tanulmányok, interjúk, írások. Koinónia–OSZMI, Kolozsvár, 2008, 108 old.
9 László Beáta Lídia- Apró emberkék színháza, Játéktér 3. évfolyam, 4. szám
24 Az élet és az élettelenség, az automatizmus és a nyers ösztönösség összecsapása emlékeztet Silviu Purcărete Gargantua és Pantagruel című előadására is.
Szeretném megkérdezni, hogy létezik-e ennek a cikknek folytatása, vagy esetleg felvehetném-e a szerzővel a kapcsolatot. Doktorimat írom a témával kapcsolatban és sokat segíteni egy konzultáció.
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Hozzászólások
Csató Kata
szo, 01/08/2022 - 14:57
Permalink
Tisztelt Cím!
Tisztelt Cím!
Szeretném megkérdezni, hogy létezik-e ennek a cikknek folytatása, vagy esetleg felvehetném-e a szerzővel a kapcsolatot. Doktorimat írom a témával kapcsolatban és sokat segíteni egy konzultáció.
Üdvözlettel,
Kata
Benkő Levente
h, 01/10/2022 - 11:10
Permalink
Kedves Kata!
Kedves Kata!
Varga Ibolya írásának első része lapunk 2017/2., februári (4-6. o.), befejező, 3. része a 2017/4., áprilisi számában jelent meg (4-10. o.).
Üdvözlettel,
Benkő Levente
Új hozzászólás