Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az emberi méltóság szolgálatában

A magyarországi és erdélyi falugondnoki kapcsolat gyökerei az 1990-es évek elején keresendők, amikor Kemény Bertalan, a mindannyiunk Berci bácsija Magyarországon hallatlan sikerrel szervezte meg kidolgozott programmal a falugondnoki szolgálatot.

Az anyaországi falugondnokságot 2002-ben, egy pályázat kapcsán Simén András, az akkori Mocsáry Lajos Alapítvány irodavezetője ismertette meg velem, és ekkor ismertem meg Kemény Bertalant is, akivel nyugodtan mondom, atya-gyermeki kapcsolat alakult ki haláláig. Berci bácsi mindig megújuló kérésének tettem, tettünk eleget, Jakab Vilma, Kótai Levente, Egri István és jómagam. A székelyudvarhelyi Bíróságon 2007 augusztusában bejegyeztettük a Romániai Falugondnokságok Szövetségét. Így alakult ki a két szervezet közötti kapcsolat, ismerkedés.


Kemény Bertalan (1928–2007)

Boldogan emlékszem vissza a 2000-ben megfogalmazott gondolatra: „segíteni azon, aki még, vagy aki már nem tud segíteni önmagán”. A segíteni akarást a szülői nevelés határozta meg. Ezt láttam tőlük, így éltek, ezt élték meg nap mint nap, valóságos parancs volt: „soha ne legyen annyi dolgod, hogy ne tudj segíteni a segítségkérőnek akkor, amikor azt kéri, és ne légy annyira szegény, hogy ne tudj adni a rászorulónak”. Ehhez társult Elek apó intelme, miszerint „Állj mindig a gyengébbek oldalán”; nos, ezek indították el bennem ezt a lelkületet. Ilyen belső indítatással kezdtem az első falugondnoki szolgálatot Erdélyben, a Maros megyei Szentgericén 2000. január 6-án.

A közösség minden felmerülő kérdésére kerestük a megoldást. A szentgericei 5–8. osztályos gyermekek esőben-hóban, tűző napsütésben gyalogosan mentek iskolába négy-négy kilométert oda-vissza Backamadarasra, a községközpontba. Indulásból helyzeti hátrányban voltak a helyben lakókkal szemben a hosszú gyaloglás miatt, de a kisbusszal 7-8 perc alatt biztonságosan, kényelmesen az iskolában voltak, így önmaguk lehettek.

Búzási Margit akkori iskolaigazgató (írott) vallomása szerint legkevesebb egy jeggyel nőtt a szentgericei gyermekek általános eredménye a szállításnak köszönhetően. Ehhez hozzá kell tennem a szülők visszajelzését is, akik most már sokkal nyugodtabbak, gyermekeiket biztonságban tudják, és mi tagadás, jó volt látni az örömpírt a gyermekek és szülők arcán egyaránt.

Lassan tudatosult, most már vallom – előre is bocsánatot kérek a következő megjegyzésért –, miszerint „amiképpen a majom leszállt a fáról, azonképpen a lelkész is le kell, hogy szálljon a szószékről”; eleget kell tennie naponta, ha kell cselekedni Isten akaratát, egymás terhének hordozásában példamutatóvá kell, hogy váljon. A mindennapi szeretetszolgálat teszi hitelessé a szószéken elmondottakat: „Mutasd meg a te hitedet a te cselekedeteidből”.

A falugondnoki szolgálattal vált teljessé lelkészi munkám: imádni Istent és szolgálni az embert. Határozott véleményem a gyermekek, az ifjak szeretetben való megtartásának leghitelesebb módjáról: érezzék, hogy ha kell – nem kevés –, áldozatot is tud hozni értük papjuk. A letűnőben levő nemzedék egyenes gerinccel, törhetetlen jellemmel kiállt a keresztény értékek mellett akkor, amikor Istent nem imádták, az embert nem tisztelték, mindennél fontosabb volt az ideológia, a terv megvalósítása, amikor az embert eszköz szintjére süllyesztették. Számomra felejthetetlen élmény marad a következő történet. Szentgericei lelkész-falugondnok szolgálatom elején, több száz szemüveg volt a lelkészi irodában a fairfaxi (Amerikai Egyesült Államok) és a dron­teni (Hollandia) testvérgyülekezetekből hozták. Jöttek az emberek, próbálgatták, melyik szemüveggel látnak jobban, na de jött az idő, amikor nemcsak jól akartak látni, hanem azt is akarták, hogy „legyen legalább olyan, mint a komaasszonyé a szemüvegkeret”. Ekkor jöttem rá, hogy nagy baj lesz, mert ahelyett, hogy javítanánk, még jobban tönkretesszük az emberek szemét. Beszéltem egy marosvásárhelyi optikus barátommal, aki hétvégére, szombatra – 2002-2003 nyarán lehetett – berendelt egypár alkalmazottat. Előre megegyeztük, hogy csak vizsgálat és lencsevásár lesz, mert mindenkinek megvan már a kedve szerinti szemüvegkerete. A szemvizsgálatot igénylő gericeiket, több mint 40 embert vittem, hoztam, mindenki előre fel volt iratkozva, pontos időbeosztással. A névjegyzéken szerepelt áldott emlékű Szombat Ilona néni is, aki mint általában, most is késett. Felmentem érte – a falu végén lakott –, a kapu előtt megálltam, az ajtót kinyitottam, és szóltam: Ilona néni itt vagyok, mehetünk a szemészetre. „Hát csak értem jött fel?” – kérdezte meglepetten Ilona néni. Igen! Csak Önért jöttem. Azt a tekintetet soha nem felejtem el, kigyúlt, ragyogott, még testtartása is megváltozott. Öntudatra ébredt, élete, önértékelődése teljesen átrendeződött, felfedezte önmagában Isten gyermekét. A gyülekezőhelyen elhangzott egy-két megjegyzés, de Ilona néni csak ragyogott, sugárzott belső békéje. Az olyan egészséges falusi csipkelődésekre, megjegyzésekre, hogy „a papnak kell érte mennie”, a rá jellemző módon nagyon későre reagált, s hogy ne vágjon vissza, Ilona néni csak ennyit mondott, halkan: „Köszönöm”.


A magyarzsákodi művelődési otthon (forrás: szekelyvecke.ro)

Ez volt az én frigyem a falugondnoki szolgálattal. Többet nem is vártam, nem is várok, mint egy kialvóban levő tekintetben felébreszteni az emberi méltóság fényét, tudatosítani az emberben, hogy ő Isten legnemesebb teremtménye, és nem eszköz senki és semmi kezében, nos, ez a legszebb szolgálat.

Egy másik eset is volt. Egy aránylag fiatal ember kemoterápiás kezelésre szorult, nem volt lehetősége, pénze a marosvásárhelyi utazások fedezésére – ekkor már képzett falugondnok végezte a teendőket – megegyeztük, hogy kell lennie annyi üzemanyag-tartaléknak, hogy szükség szerint kinek van ideje rá – a falugondnoknak vagy nekem –, beviszi a beteget az elmulaszthatatlan kezelésre. Nem emlékszem, hányszor vittük, nem is lényeges, az biztos, pont annyiszor ahányszor kellett. A kedves atyánkfia ma is boldogan él, hála Istennek, néha a fogadóban elmondja, hogy „ha nincs a falugondnok és a pap, én most nem vagyok itt”. Kell ennél több? Nem. Ezekért volt érdemes vállalni ezt a többletmunkát a lelkészség, a papság mellett. Meg kell jegyeznem, hogy amikor eljöttem Szentgericéről, helyben lakó orvos, lelkiismeretes és jó fogorvos, gyógyszertár szolgálta a falut a falugondnoki szolgálat mellett. Úgy tekintek vissza a 18 évi szentgericei lelkészi munkámra, hogy szerény tehetségem szerint „megtettem mindent, amit megtehettem”.

A múltam az múlt, és hála Istennek, a jelenből nem kiestem, hanem újabb, nagyobb kihívást kaptam itt, Magyarzsákodon. Kérésemre Főtisztelendő Püspök Úr 2013. április elsejévelel kinevezett magyarzsákodi lelkésznek. Ismertem a falu halmozottan hátrányos helyzetét, tudtam, hogy mit kérek, vállalok, s hogy itt csak a falugondnoki szolgálat enyhíthet ezen az állapoton. Isteni gondviselés, jó szándékú emberek segítségével magyarzsákodi szolgálatom első karácsonyára sikerült Németországból egy Volkswagen kisbuszt vásárolni, ezzel megvolt a falunak a karácsonyi ajándék. (Szentgericén ugyanilyen, tökéletes műszaki állapotban levő, falugondnoki szolgálatot végző kisbusz maradt, ami elveszítette eredeti rendeltetését, mert megszűnt a falugondnoki szolgálat.)


A magyarzsákodi római katolikus templom
(forrás: mek.oszk.hu)

2014. január 6-án iskolakezdéskor itt is beindult a gyermekek iskolába ingáztatása a közel hét kilométeres távon Magyarzsákod és Székelyvécke között. Akkor három most két esztena – majorház – áll az út mentén, a területek többsége legelő, tehát állandóan fennáll a veszélye, hogy a juhászkutyák rátámadnak az emberekre-gyermekekre. A napi két utazás közbeni beszélgetés nagyon közel hozta hozzám a gyermekeket, akik az őket érintő számos kérdésben kikérik véleményemet, sőt, sokszor személyes beszélgetést is igényelnek. Vallomásuk szerint a gyermekek sokszor kimaradtak az iskolából eső, hó vagy egyéb zord idő esetén, vagy éppen kedvhiány miatt ezt senki nem ellenőrizhette.

Tevékenységem, falugondnoki munkám lényeges hozadéka a „most már nekem minden mindegy”-féle hozzáállás, önfeladás megelőzése. Az idős, egyedül élő emberek lelki törését jelenti ez a kifejezés, mert a szó igaz értelmében lemondnak önmagukról, nem terhelik gyermekeiket saját gondjaikkal, betegségükkel mondván: „úgyis van elég bajuk, foglalkozzanak a rájuk bízottakkal, a gyermekekkel, az unokákkal”. Az elöregedő közösségekben a falugondnok munkája prevenciót is jelent, ő az, aki ezt a lemondást meg tudja előzni, vagy évekig távol tartani azt az idős, egyedül maradt emberektől.

Ezt szolgálom a családorvos Magyarzsákodra vitelével, amikor vizsgálat után négy-öt órán belül mindenkinek személyesen – nem szomszédnak, rokonnak, gyermeknek vagy szülőnek, hanem –, a beteg kezébe adom a gyógyszert.

Három év után ez most már kezd természetessé válni.

A magyarzsákodiak szerint volt, amikor öt-hat nap is eltelt a gyógyszer kézbesítéséig, kézbevételéig. A gondoskodás, a rájuk figyelés sok mindenre készteti az időseket: a rendre, a tisztaságra, arra, hogy a lakás legyen megfelelően kiszellőztetve, legyenek ápoltak, tiszták, fogadják illőképpen, hiszen nem állhatnak akárhogy elébe, ha már megtisztel a falugondnok pap. Nagyon fontos, hogy legyenek igényesek önmagukkal szemben, ez is az egyik legfontosabb küldetése a falugondnoki szolgálatnak. Sokszor keresnek meg, hogy nincs pénzük a gyógyszerre – ez a romáknál elég gyakori –, de ki meri felvállalni, hogy a gyógyszert ne vegye meg, ha valaki beteg, és pénz is van a zsebében? Tudom, a legtöbbször átvernek, talán ez is ad hitelt és nyugodtságot munkámnak.

A falut, a közösségeket úgy kell szolgálnia akár a lelkésznek, akár a falugondnoknak, hogy ne csak felnézzenek rá, hanem maguk mellett is érezzék őt az emberek. A jutalom? A hálálkodó emberek könnybelábadó tekintete, az elköltözött gyermekek hálája, amiért tudja, hogy van, akire számítson az egyedül maradt édesanya vagy édesapa. A múlt rendszer lelkiséget bomlasztó ereje részben abban rejlett, hogy meg tudta osztani a családot, az ideális háromnemzedékes családot, ahol a múlt ismerete, az unokák lelki világa, fejlődése, a nagyanyók, a nagyapók meséiben gyökerezett. A munkás, értéket teremtő szülők helyett ők várták haza az unokákat, később a munkából hazajövő gyermekeket. Nem kellett annyi öregotthon, nem volt annyi utcán tétlenkedő, csellengő, rosszalkodó gyermek.


Magyarzsákod

A hiánypótlást megpróbáló falugondnoki szolgálat reménysugár, amely a gyermekekre figyel és a magukra maradt időseket szolgálja. A múlt rendszerben annyi kegyetlenségét, megalázását átélt a most már lassan letűnőben levő nemzedék, amely nemcsak önértékeit, hanem, itthon/otthon maradásukkal egy faluközösséget is megmentett, megérdemli közössége részéről is a gondoskodást és a megbecsülést, ennek egyik leghatásosabb kifejezője pedig a falugondnoki szolgálat, amit röviden így fogalmaznék meg: a falugondnok egy egész közösség könyörülő szamaritánusa, aki mindenkit segít szükségében. Gyermeket, ifjat jó úton vezet, a lelkileg összetört emberhez lehajol, a beteget a gyógyulás útján támogatja, a lenyugvóban levő életek általa vissza tudnak mosolyogni – minden rosszat elfeledve – megküzdött életükre. Érezted valaha a viharfelhők mögül visszasütő lenyugvó Nap szentséges, békét árasztó üzenetét? Ezt a békét teremti meg a falugondnoki gondoskodás az idős emberek lelkében.

A falugondnok a közösség szeme, szíve, szája.

Az elmondottak alapján válik valóra Kemény Bertalan álma, miszerint: „nemcsak népességmegtartó képességre, hanem képességmegtartó népességre is szükség van”.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Negyedszázad komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében, s ez mérleg készítésére kötelez. Dióhéjban szeretném ismertetni egyesületünk legfontosabb tevékenységeit, eredményeit. Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben tervet állítottam össze helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében.

Tenke

A Tenkei Művelődési és Honismereti Kör és a Bihar megyei község református gyülekezete kilencedik alkalommal rendezte meg május 25-én és 26-án Táj- és Honismereti Konferenciáját. A Fekete-Körös felső folyásának vidéke, ahol tíz-egynéhány Árpád-kori településen csak pár ezer magyar él ma már, igen gazdag hagyományokban, kultúrában, lelkiségben, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora – vélik a találkozósorozat kitartó szervezői.

Mezőkeszű, Református templom

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

A 19. és a 20. század irodalmi szövegeinek szerkesztője és értelmezője, a szövegek társadalomtörténeti összefüggéseinek kutatója, szótárszerkesztő, lelkiismeretes könyvkiadói szakember és intézményalapító, tankönyvszerző áll előttünk.

„A magyar irodalom legelőször óvodás koromban ragadott meg, amikor román elemi iskolába járván (merthogy a magyar református elemit épp első osztályos koromban zárták be) Édesanyám magyarul írni-olvasni Petőfi Sándor és Arany János versein tanított. Aztán folytatódott és mélyült a kötődésem a székelyudvarhelyi gimnazista évek alatt, ahol jó és lelkes magyar tanáraim voltak, s persze akkor már magamtól szenvedélyes olvasó voltam. A család el is könyvelte, hogy magyar irodalom szakra megyek.”

A Tomcsa Sándor Színház segítségével immár második alkalommal rendezték meg a forradalom.ma elnevezésű, rendhagyó március 15-i megemlékezést Székelyudvarhelyen. 2016. március idusán az 1848-as forradalom kirobbanásának délelőtti eseményeit, idén forradalom.ma 2.0 néven a délutáni eseményeket elevenítették fel a szervezők.

„Dániában senki sem tekint úgy a népfőiskolára, mint egy tanulási lehetőségre, inkább, mint egy év kikapcsolódásra a gimnáziumi évek után. Ezen intézmények a tábortűzről, hippikről és gitárról híresek, egy olyan közegben, ahol a résztvevő diákok között nagyon szoros barátság alakul ki. Ez egy olyan lehetőség a számukra, ahol könyvek és esszék helyett végre azon dolgozhatunk, hogy különböző kapcsolatokat építsünk, barátkozzunk, és ezáltal jobb emberré is váljunk egy kicsit.”

Színházszekér jó úton a „világvégétől” hat kilométerre

Küsmöd a világ vége, onnan is hat kilométerre fekszik Siklód – így tartja a mondás. S hogy mi történik egy átlagos novemberi hétvégén az alig 300 lakosú, szinte megközelíthetetlen, ám csodaszép Hargita megyei faluban? Egy egész hadseregnyi embert megmozgató amatőr színjátszó találkozó, az immár 19. alkalommal megszervezett Az ekhós szekér nyomában nevet viselő seregszemle.

türi magyar ház

E népszokás ezeréves, pogánykori „felmenői” a téli napfordulóhoz köthető néphagyományok között keresendők, mint például a regölés volt hajdanán, amely már nem él a faluban (egyebütt sem a környékünkön), de szövegtöredékeit a gyermekmondókák hellyel-közzel még megőrizték. 

erdélyi krónika

Immár több mint egy éve, hogy elindult Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika. Visszatekintve az elmúlt 12 hónapra, elmondható, hogy a kezdeményezés nem volt eredménytelen.

I. István király 1038. augusztus 15-én halt meg, és Székesfehérvárott az általa építtetett Nagyboldogasszony-székesegyházban temették el. 1083. augusztus 20-án ugyanitt avatták szentté. Nem meglepő ezek után, ha nehézségek idején ma is, közel ezer évvel az ő halála után, buzgón hozzá fohászkodunk, és templomainkban ezt énekeljük: „Hol vagy István király, téged magyar kíván, gyászos öltözetben teelőtted sírván”.

Olvasótábor Szálkán

Még a térképen is alig… A faluban magában már inkább, hisz volt már itt ilyesmi. Mint ahogyan másutt is előfordult, több helyszín esetében, a visszatérés. Az elmúlt 45 év adott erre alkalmat. Még kimondani is emelkedettség: közel fél évszázad, legkevesebb két nemzedék lelkisége benne, s a példa, az elköteleződés, a játék és az emberélmény közelségei.