A kulturális és a lelki élet szempontjából Magyarfenes két jelentős személyiségéről, egy házaspárról írtunk a dolgozatunkban. Eredetileg csak Okos István tiszteletes úrról akartunk írni, de rájöttünk, hogy az a legértékesebb, amit az élete párjával közösen valósítottak meg, és a történük is az egymás iránti hűség és szeretet által válik igazán széppé.
A munkafolyamat során nagyon sok akadállyal kellett megküzdenünk, de úgy érezzük, hogy megérte, mert olyasmit is megtudtunk a falunkról, ami még nekünk is újnak számított. Ilyen volt például az, hogy a gyerekek nem mehettek a kommunizmus idején templomba, mert másnap korholást kaptak érte az iskolában. Viszont miután konfirmáltak, már szabadon mehettek az istentiszteletekre.
A dolgozatunkban még szó esik Kalotaszegről, és részletesebben is megindokoljuk, hogy miért éppen Okos tiszteletesék a mi hétköznapi hőseink. Több visszaemlékezést és fényképet teszünk közzé róluk, amelyekért köszönettel tartozunk az interjúalanyainknak. Célunk az, hogy örökségüket megőrizzük és továbbadjuk a jövő generációinak, mert ahogy Hajni óvó néni vallja, a kultúra az, ami összetart, és egy olyan közösséget formál, amely békés és szeretetteljes otthont nyújt számunkra. „Fontos, hogy milyen kulturális értékeket hagytak ránk elődeink. Még fontosabb, hogy megtartsuk az örökségünk, de a legfontosabb, hogy tovább is adjuk azt” – fogalmazott az óvó néni.
Kalotaszeg, a népi hagyományok őrzője
Kalotaszeg egy erdélyi tájegység, amely a valamikori Magyar Királyság területén, Kolozsvártól nyugatra helyezkedik el. Régi magyar népi hagyományok őrzője. A nevét a honfoglaló magyarok itt letelepedett Kalota nemzetségéről kapta.
Három fő része van: a Felszeg a nyugati havasoknál, az Alszeg az Almáspatak mentén és a Nádasmente, Kolozsvár közelében.
Idetartozik még a Kapus-völgyi Kapus vidéke és az átmeneti vidék is Kolozsvár környékén. Gyakran emlegetik Kalotaszeg részeként az ún. peremvidéket is.
„Túlnyomó része egyhangú, kietlen, sőt szomorú föld. Kopasz, köves dombok, esőmosott árkokkal szaggatott hegyoldalak, fátlan sovány kaszálók és legelők, sátés, vizes rétek, kínosan művelt oldalas szántók egyhangú, lehangoló egymásutánja… Majd csodálatosan szép vidék: tölgy- és bükkerdő, vad gyümölcsfákkal tarkított virágos, illatos kaszálók, mint ültetett, gondozott angolpark…” (Kós Károly: Kalotaszeg)
Magyarfenes nevezetességei
Magyarfenes Kolozs megyében, az Erdélyi-szigethegység keleti peremén, a Gyalui-havasok lábánál található, Kolozsvártól 20 kilométerre az A3-as, azaz észak-erdélyi autópálya mellett, az M107-es megyei út mentén, a Fenes-patak völgyében. Lakói az évszázadokon át őrzött patinás, „letisztult” (nem cifra) kalotaszegi népviseletet konfirmáláskor, egyházi és közösségi eseményekre még felveszik. Nem is olyan régen szinte teljes egészében magyarok lakták. Jelenleg több mint 900 főt számláló lakosságának mintegy 92 százaléka magyar, a többi román nemzetiségű. Magyarfenes feltehetően Szent László király idejében jött létre. Első írásos említése 1320-ból maradt ránk. Legrégebbi épülete a 13. századi római katolikus templom, amely az 1241–42-es évi tatárdúlás után épült, és falait 14. századi, értékes freskótöredékek díszítik. A falu református temploma 1821-ben épült, és őrzi még a Jósika család és leányági leszármazottainak címerét.
A településen 1606 óta van magyar tannyelvű iskola, ezt bizonyítja a katolikus templom falára rótt feljegyzés. A nagyváros, Kolozsvár közelsége miatt a falu a térség egyik legkorábban polgárosodó települése volt. A helybeliek büszkén vallják magukat magyarfenesinek. Szorgalmas építőmesterek laktak itt mindig, és laknak ma is, kőművesek, ácsok, szerelők, a falu nevezetes a szakembereiről. A múlt század közepétől sok-sok magyarfenesi építő dolgozott külföldön és dolgozik ma is, viszi a falu jó hírét szerte a nagyvilágba. A fenesiek vendégszeretők, többen falusi vendégfogadással foglalkoznak, és élnek, dolgoznak itt gazdálkodók, kereskedők, cégtulajdonosok is. A falu híres szülöttje Balázs Péter festőművész, aki 1919-ben született. Jelenleg Bartha Ernő szobrászművész szénaszobrai fogadják a Kolozsvár felől érkezőket, a szoborpark művészeti és közösségi eseményeknek is otthont ad. A helyi vegyes kar a 19. században alakult kórus hagyományait ápolja, a mindenkori színjátszók örökségét a Magyarfenesi Stúdiószínpad viszi tovább. De van a falunak labdarúgócsapata és gondozott sportpályája is. Az augusztus 20-i nemzeti ünnepen évente megrendezett Magyarfenesi Napok rendezvénysorozat immár negyed évszázada nagyszámú közönséget vonz, jó találkozási alkalmat jelent a helybélieknek, az elszármazottaknak és az idelátogatóknak egyaránt. 1999 óta a rendezvény része a Kolozs, Szilágy és Fehér megye több településén zajló Szent István-napi Nemzetközi Néptánctalálkozó, amelyre kisebbségi hagyományőrző együttesek érkeznek Erdélyből és külföldről.
Élni valamiért sokszor fontosabb lehet, mint meghalni egy cél érdekében
Ezért úgy gondoljuk, hős nemcsak az életét feláldozó katona lehet, hanem az a hétköznapi ember is, aki ha szerényen is él, az örökség, amit a közösségre hagy, felbecsülhetetlen. Élete példaértékű, azt tanítja, helyt kell állni minden helyzetben, nem szabad elveszni a nagyvilágban: gyökeret kell ereszteni, össze kell tartani, őrizni és továbbadni azt, amit elődeink ránk hagytak.
A mi hétköznapi hőseink önzetlenül szerettek, neveltek, közösséget építettek. Néhai Okos István református lelkipásztor és felesége, Okos Derzsi Hajnal nyugalmazott óvónő a magyarfenesiek két szeretett és tisztelt példaképe. Nyugdíjasként minden vasárnap együtt sétáltak a templomba, szívélyesen köszöntöttek mindenkit, mindenkihez volt egy jó szavuk – mesélik a falubeliek. „Ritka az ilyen aranyos házaspár, mint amilyen a tiszteletes úr meg a falu óvó nénije volt, nagy egyetértésben és szeretetben éltek. Mert így hívjuk a tiszteletes asszonyt, mindenki óvó nénije” – teszik hozzá. Okos tiszteletes, ha a boltba ment, minden alkalommal vásárolt valami kis ajándékot, csecsebecsét a nejének, nagyon szerette őt – mondják. Bár gyermekük nem volt, mindenki, aki Magyarfenesen nőtt fel, kicsit az ők gyermeküknek is számított, hiszen szinte valamennyit Okos tiszteletes úr keresztelte, lelkét és elméjét vallásórán, kátén ő pallérozta, konfirmáláskor hitben és önazonosságban ő erősítette meg, Hajni óvó néni pedig az óvodában fogta a kezüket, egyengette lépteiket, hogy ember váljék majd belőlük – emlékeznek a magyarfenesiek.
„Sugárzott belőle a szeretet”
Okos tiszteletes úr lelkészi szolgálatának nagy része az 1989-es decemberi események előtti, az egyházat árgus szemekkel figyelő, és sokszor megtorló szocialista és kommunista rendszer idejére esett. Pályakezdőként szívesen részt vett volna a fiatalokkal az akkori, úgynevezett „kultúrmunkában”, de azt csak valamelyik tanár neve alatt engedélyezték volna a hatóságok. Maradt tehát a szolgálat a templom falai között, a szószékről kimondatlanul emlékeztetni a híveket arra, hogy miért is jöttünk e világra, hogy a totalitárius rendszerek mondvacsinált közösségein túl van egy közösség, melyet őseink hagytak ránk, amelynek ők is tagjai voltak, mi is azok vagyunk, és unokáink is oda fognak tartozni. A „vasárnapi iskolában” (mert nem volt szabad azt mondani: „káté”) pedig, bár műveltségével, olvasottságával elkápráztatta a lurkókat, mindig megtalálta a közös hangot a gyermekekkel, fiatalokkal, sugárzott belőle a szeretet – mondta róla egyik volt konfirmandusa. Még pályakezdő volt Okos tiszteletes, amikor egy szilveszteren valaki a karzat alatt rázendített az akkoriban szigorúan tilos magyar himnuszra. A fiatal lelkészt faggatni kezdték, talán meg is félemlítették a hatóságok, súlyos büntetés várt volna rá, ha egy helyi román ember a védelmére nem kel.
Okos István 1939. szeptember 16-án Kolozsváron született, egy Magyarókerekéről származó, háromgyermekes család középső gyermekeként. Eredetileg magyar irodalom szakra jelentkezett, de az egyetemi titkárságon a román szakra írták be, így inkább a protestáns teológiát választotta. Tanulmányait 1961-ben végezte el. Előbb Cege református gyülekezetében szolgált, majd átmenetileg a széki egyházközségben töltötte be egyházi küldetését. 1964-ben Magyarfenes lelkipásztorává választották, információink szerint 1964. március 15-én tartotta első templomi szertartását az itteni közösség előtt. Magyarfenesen ismerte meg Derzsi Hajnalt, aki óvónő és óvodaigazgató volt a faluban. Szőke Zoltán tordaszentlászlói református lelkész előtt esküdtek örök hűséget 1975-ben. 1992–93-ban súlyos érrendszeri megbetegedés miatt az a veszély fenyegette, hogy lábát amputálni kell, ha nem hagy fel az erős dohányzással – ezért aztán cseresznyemagot szopogatott, hogy enyhítse a dohány utáni vágyát, a mellényzsebe mindig tele volt cseresznyemagokkal. 1999 karácsonyában rosszul lett templomi szolgálat közben, és 2000. január elsején korai nyugdíjba vonult, viszont nagyobb ünnepekkor továbbra is szolgált a szertartásokon. Nyugdíjasként több ideje volt élete nagy szenvedélyére, az olvasásra, keresztrejtvényfejtésre, éneklésre a helyi vegyes karban. 2013-ban vásárolni ment feleségével, hazafelé félúton a szíve megállt. A templomkertben helyezték örök nyugalomra. Összesen harminchat évet szolgált. Volt kollégái mint jó kedélyű, szorgalmas emberre, tehetséges szónokra emlékeznek rá.
A bábozásra volt a legbüszkébb
Hajni óvó néni, „a tiszteletes asszony”, ahogy a faluban nevezték, akkor sem engedte el tanítványai kezét, ha azok már kikerültek az óvodából. A volt tanítványok, óvodások szüleit meggyőzte, hogy gyakrabban vegyék fel a patinás kalotaszegi népviseletüket, hogy az megmaradjon azokban a zord, 1989 előtti időkben is. Mint mondta, nem akarta, hogy a kommunizmus alatt kihaljon a helyi magyar kultúra. Óvodásainak és szüleiknek néptáncot tanított, legkedveltebb foglalkozása – amire talán a legbüszkébb – a bábozás volt. Bábcsoportot hozott létre, a bábokat magyarfenesi szorgos asszonykezek népviseletbe öltöztették. Előadásaikat többfelé is bemutatták, a többi között Kolozsváron, Zilahon, és egy országos versenyen harmadik díjat is nyertek. Amíg ereje engedte, lelkes tagja volt a helyi vegyes karnak.
Derzsi Hajnal 1933-ban született. Mintegy folytatta édesapja nevelői, közösségépítő küldetését, aki tanító és iskolaigazgató volt Magyarfenesen. A család Székelyföldről származott. Tanulmányai végeztével Hajni óvó néni előbb Magyarvistában és Feketelakon volt óvónő, ez utóbbi településen ismerte meg Kiss Erzsébet tanítónőt, aki aztán szintén Magyarfenesen tanított, és akit ugyancsak a falu egyik „lámpásaként” tartanak számon. Mind a mai napig jó kapcsolatot ápolnak. Hajni óvó néniék öten voltak testvérek, három lány és két fiú. A legkisebb fiútestvére fiatalon, tragikus körülmények közt elhunyt, és ez őt nagyon összetörte. Óvónőként, óvodaigazgatóként nagy gondot fordított az intézmény fejlesztésére, korszerűsítésére. Nyugdíjazása után sem tudott megválni az óvodától, gyakran bejárt beszélgetni a gyermekekkel. A tanítás számára nem munka, hanem szenvedély, hivatás, elkötelezettség volt. Aki ezt a szenvedélyt megtapasztalja, szerencsésnek mondhatja magát – mondta Hajni óvó néni, miközben az élete emlékeit őrző fényképalbumot szívéhez szorította.
Képek forrása: Bodor Ildikó, Gábor Ilona, Kun Péter Margaréta, Okos Derzsi Hajnal
Interjúalanyok:
Okos Derzsi Hajnal nyugalmazott óvónő
Lengyel István magyarfenesi református lelkész
Bertalan Erzsébet
Gábor Ilona
Kun Péter Margaréta
Az írás készültekor, 2021-ben Bárdos Anna az Apáczai Csere János Elméleti Líceum 11. osztályos tanulója, Nagy Blanka a Brassai Sámuel Elméleti Líceum 10. osztályos tanulója és Sarkadi Antónia Éva a Magyarlónai Általános Iskola 8. osztályos tanulója volt. Jelenleg Bárdos Anna a Babeș–Bolyai Tudományegyetem diákja, Nagy Blanka a Horea, Cloșca și Crișan Elméleti Líceum 11. osztályos, Sarkadi Antónia Éva az Apáczai Csere János Elméleti Líceum 10. osztályos tanulója. Szakmai irányító: Kovács Lilla Nóra.
