Vetési László

1.

A közművelődés fogalmának tisztázásakor ma már kényelmes helyzetben van a 21. századi megkérdezett: azonnal felütheti az internetet, és gazdag, árnyalt fogalomkészlet tárul elénk. Pl. ennyi: „közösségi művelődést, kulturális javak, szolgáltatások közvetítését végzi”. Mindezt nem tehette meg 60 évvel ezelőtt, sem később, évtizedekig az e tárgyban megkérdezett értelmiségi, vagy vidéki település ideológiai feladatokkal agyonterhelt tanítója, kultúrigazgatója. Rá kellett figyelnie a pártutasításokra is, és közben veszélyes manőverekkel hajózva, megpróbált a lelkiismeretére is hallgatni, a lehetőségek szerint közösséget építeni és „közművelni”.

A közművelődés fogalmának alapjelentése nem sokat változott, tartalmát viszont korok, ideológiák gyúrták, igazították a maguk hasonlatosságára. Értelmezték, magyarázták és félremagyarázták, jelentését politikai aktuálideológiák mentén deformálták. A közművelődés az erőszakgépezetnek, a szellemi elnyomásnak is eszköze lett. Az elmúlt hetven évből ötven alatt hatalmi parancsra sok minden volt már „közművelődés”. Például a „népművelés” címszava alatt a kommunista ideológia nagyjai műveinek felolvasása, filmvetítések előtt vagy esténként házaknál ideológiák terjesztése, a „népnevelő” brosúrák kötelező tanulmányozása.

Pedig művelődésszervezés, közösségépítés valamikor az erdélyi magyar pedagógusképzésben, különösen a felekezeti néptanítói pályára való felkészítésben központi cél és nemes feladat volt egészen az iskolák államosításáig. Tanítóképzőink erre szakszerűen, magas színvonalon és lelkesítő hivatástudattal készítették elő a jövendő tanítóit. Aztán évtizedeken át az államszocializmusban dogmatikus fogalommá lett: világos hatalmi agymosási eszközzé a proletár internacionalizmus kezében.

De a fogalom kettős életet is élt. Még sokan emlékszünk azokra az időkre is, amikor sikeresen ki lehetett játszani a hatalom éberségét. Jó szándékkal, népművelői elkötelezettséggel a politikum paravánja mögül mindig elő lehetett varázsolni az igazi anyanyelvi szellemi értékeket is. A kötelező ideológiai penzumok mögé, vagy helyére, jól el lehetett helyezni a tényleges értékeket: nagy költőink évfordulós emlékestjeit, a népszínjátszást, a diákszínjátszást, az ünnepköri eseményeket, az évzáró műsorokat, a falusi tánccsoportokat, az olvasóesteket, az énekkari fellépéseket.

2.

A kisebbség anyanyelvi közművelődésének jelenkori állapota, esetenként válsága szorosan összefügg a kisebbségi élet átalakulásával. Általában szinte egész Erdélyről elmondható, hogy a többségi és hatalmi kultúra magasabb presztízse, felhajtó ereje nagy nyomást gyakorol a magyar népességre. A többségi nyelv agresszív közéleti jelenléte minden területen növeli a többség fele irányuló integrációs igényt és hajlamot, a többségi intézmény- és kultúrafogyasztást, a médiafüggést. Természetes módon adódik tehát a többségi értékek átvétele és ezzel a kulturális asszimiláció.

A közművelődés körül is felpörögtek az események. Egyfelől hatalmassá nőtt az esemény- és rendezvény kínálat, másfelől fokozódott a médiával, a digitális kínálattal, az internettel való versenyhelyzet, harmadrészt már nehezen elérhetők a szélesebb, a kultúrától leszakadó etnikai rétegek, és leginkább a megfogyatkozott számú és szétszóródott fiatalok. A digitális birodalomban a művelődés társas élménye, közösségi rítusa is sérült, az abban való részvétel lassan nem közösségi tömegélmény. Egyfajta kultúra- és álkultúra fogyasztó kényelem, helyben ülő, otthonhoz kötött „virtuális művelődés” „művelődési szedentarizmus” alakult ki. A nagy „otthonizálódásban” a magyar családok is nagyon gyakran otthon és zárt közösségben, vagy internetező „magánmagyarként” próbálják átélni az anyanyelvi közösség és művelődés illúzióját.

A helyi értelmiségi bázis fenntartása, felerősítése a művelődésnek, a közösségépítésnek is feltétele. Az anyanyelvi oktatáshoz és ennek értelmiségéhez szorosan hozzátartozik a nevelés, a népművelés teljes kérdésköre is. Napjainkra a vidéki, a szélső etnikai területeken zajló magyar oktatás válsága, az ott élő értelmiségi tartalékokat is jelentősen megcsonkította, felszámolta.

Aztán a „templom és iskola” fogalomcsonkulása is egyre erőteljesebb lesz. Nemcsak az iskolák számolódnak fel, és ezzel a néptanítói és népművelő bázis, de az ingázó értelmiség fogalma egészen általános lett, és ez elérte az egyházat is. Ma már a jelentős értelmiségsérülést, „értelmiségfogyatékos” állapotot növelte az is, hogy a vidéki lelkészi kar jelentős része is ingázó lett, ami néhány évtizeddel ezelőtt még ismeretlen jelenség volt Erdélyben.

Mindezek mellett sajnos az ingázó és túlterhelt, máshol meg elkényelmesedett pedagógus és vidéki értelmiségtársadalom elfáradt, és jórészt elhanyagolja népnevelői feladatát. Azt szoktam mondani, hogy a vidéki „közművelésnek” volt egy proletkultos kötelező korszaka, és lassan három évtized alatt lett belőle a „szabad semmit sem tenni” korszaka is. Ma divat szidni a falusi, ingázó „kurszás értelmiséget” és elmarasztalni közösségépítő szolgálatának elhanyagolásáért, de be kell látnunk, hogy a helyzet, a kérdés ennél sokkal összetettebb.

Szerencsére azonban nagy számban vannak dicsekedésre okot adó kiemelkedő jelentőségű példák, történetek. Először is huszonnyolc év alatt egy majdnem egész Erdélyt átfogóan kiterjedt helyi, vagy kistérségi intézményhálózat született. Művelődési önszerveződések, egyesületek, színjátszó és néptánc csoportok, teleházak, szórványbentlakások, gyülekezeti házak, cserkészcsoportok, szabadegyetemi, népfőiskolai körök. Az új időkhöz igazodva dinamizálódott az egyház is: multifunkcionális gyülekezeti központok, ifjúsági otthonok végtelen sora jelzi, hogy a romániai változások után helyi közösségeink kihasználták a megváltozott lehetőségeket. Nagy részük nem várta tétlenül, hogy neki valaki otthont építsen, hanem a külső, külföldi segítséghez ő maga adta hozzá a saját cselekvő munkás önrészét. Ma már alig van Erdélyben és a Kárpátokon kívül is olyan szórványterületünk és olyan régiónk, ahol ne működne valamilyen civil vagy önkormányzati alapítású művelődési egyesület, a terület lelki gondozását ellátó magyar egyház, többfajta közösségi feladatot is végző helyi RMDSZ szervezet.

A mélyszórvány legtöbb helyszínén az egyházak köré szerveződik az anyanyelvű otthonteremtés, hisz a jelentős számú gyülekezeti otthon építésével a közösségi alkalmak helyiségei és lehetőségei megteremtődtek az ifjúsággal való foglalkozásra, a nevelő-oktató tevékenységekre. A gyülekezeti otthonok valódi nyelvi otthont nyújtanak az együttléthez, közös ünnepléshez. A helyszín, különösen az „aligmagyar közösségek” esetében a legtöbbször a templom, és ez események jellegét is behatárolja, bár már nem ritka az sem, hogy a szakrális eseménysor népdalénekléssel, kórustalálkozókkal, amatőr színjátszók műsorának templomi megnyilatkozásaival gazdagodik.

A fiatalság jelentős számú külföldi munkavállalásával válságban van a falusi színjátszás, de ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az otthon maradottak, pl. a fiatal házasok, lehetőségeik szerint szervezkednek, önálló rendezvényekkel lépnek fel. Feléledtek és fontos közösségkovácsoló erők lettek a falusi, a gyülekezeti, sőt, a felekezetközi kórusok. Az egyházak mellé rendelődött művelődésszervezés és élet egyfajta klubszerűséggé, szabadidős életszervező programmá, baráti tevékenységgé is alakult.

A „magyar napok” lassan országossá terebélyesedő mozgalma a kisebbségben is megteremtette a „nyitott kapuk” rendezvénytípus legklasszikusabb formáit. Ma már nincsenek „rendezvénytabuk”: anyanyelvi kínálatunkkal, nyelvünkkel, kisebbségi másságunkkal kivonulhatunk az utcára kulturálisan kitárulkozni, bemutatkozni a többségnek, tájékoztatni sajátosságainkról.

A magyar napok redivívuszába ma már sok település bekapcsolódik, földrajzilag, regionálisan is jócskán kiterebélyesedett és egyre jobban szélesedik a szórványok felé is. (Amióta rendszeresen ott lehetünk a 40 lelket számláló abrudbányai magyarság által a városka főterén szervezett magyar napon – ott, ahol 170 éve még szászszámra gyilkolták le a magyarokat – érezhetjük, hogy közösségi, kulturális kibontakozásunk nem ismer lehetetlent.) Ezeket az alkalmakat – még akkor sem, ha csak egy bográcsgulyásos ihajcsuhaj együttlét lenne – nem szabad leértékelni, hisz a szimbolikus térfoglalásnak és az önazonosság megerősödésének jelentős biztonsági pontjai. A kulturális fesztivitásnak azonban távlatilag a hétköznapokra gyakorolt hatását kell igazi mérvadó tényezőnek tekinteni és bemérni: átsugárzik-e majd a nagy farsangolás, a nagymagyar térélmény, az utcai népünneplés a magyarság önbizalmára, mindennapi közérzetre: magyar iskolaválasztásra, a magyar-magyar baráti és belső párkapcsolatok keresésére és a vegyes házasságok megtorpanására, a magyarság szavazati kedvének felerősödésére? Erről még nincsenek távlati tapasztalataink, és nem nyilatkozhatunk egyértelműen pozitívan.

A Székelyföld-Szórvány Összetartozunk testvérkapcsolati programja jelentős fesztív művelődési eseménysor, de rendszeres kapcsolatépülést is elindított az erdélyi szórvány és belső tömb között. Néhány magányos színész, műkedvelő versmondó, kiscsoport már évtizedekkel ezelőtt elindult a szélső területekre. A nagy szórványjáró, szavaló, daloló, versmondó klasszikusok, Banner Zoltán, Boér Ferenc, Illyés Kinga, Varga Vilmos és Kis Törék Ildikó, Kilyén Ilka, Meleg Vilmos mellé csatlakoztak a fiatalok is. Tíz éve magyarországi pedagógusokból szerveződött a partiumi szórványt járó, Benkei Ildikó által vezetett Vasárnapi Iskolai Mozgalom. De sorolhatjuk a fiatalabbakat is: a Marosán Csaba országjáró, egyéni előadói versműsora, a Ferkó Zoltán Virrantó játszóháza, Kulcsár Székely Attila udvarhelyi színész tematikus művelődési programjai, összeállításai, a marosvásárhelyi Habakuk gyermek bábcsoport. Ezek épp azt a területet, réteget célozták meg, ahol „a madár sem jár”, nemhogy művelődési esemény történjen.

3.

Az egyházon belül a lelkészekkel 1991-ben álmodtuk meg, majd hoztuk létre a Diaszpóra Alapítványt. Az elmúlt negyedszázad alatt nekünk – az egyházban és felekezetektől függetlenül az egyházak mellett tevékenykedőknek – kezdettől fogva a legfontosabb törekvésünk az volt, hogy felhívjuk a figyelmet a szélső nyelvi régiók teljes problémakörére, különösen a közösségépítés és közművelődés fontosságára. Segítjük az ott élőket, elsősorban a lelkészeket, pedagógusokat szolgálatuk végzésében; részt vettünk művelődés- és oktatástervezésben, diákotthonok megálmodásában, intézményteremtésekben, rendezvények szervezésében. Húsz éven át közel négyszáz egyetemista fiatallal bejártuk Erdély és a Regát nagyvárosait, lakótelepeit, hogy összeszedjük, felkeressük az ott élő magyarokat. Kulturális missziót végeztünk azzal is, hogy több nyáron át Hunyad, Fehér, Maros megye számtalan települését végigutaztuk Kányádi Sándorral, Fodor Sándorral, hogy a legjelentősebb erdélyi referenciaszemélyek személyes találkozásával erősítsük a magyarsághoz és a magyar kultúrához való tartozás értelmét.

Nem kis munkával elkészítettük az erdélyi szórványnagyok és emlékhelyek településekre lebontott lexikonját. Kiemelt munkánk volt az is, hogy a szórványban született, élt nagyjainkat adjuk vissza saját régiójuknak és a tömböknek, szervezzünk emléknapokat, megemlékezéseket, alakítsunk ki emlékhelyeket. Húsz éven át folyamatosan követtük és gyűjtöttük össze a szórványnagyok településre lebontott évfordulóit, azt honlapon népszerűsítettük, megküldtük az érintett régióknak, tanítóknak, lelkészeknek. Esemény-ötleteket adtunk, hogy mit is kellene tenni, és igyekeztünk rávenni az ottani szervezőket, a települések értelmiségét ilyen emléknapok megszervezésére, mint amilyen pl. a Barcsay Jenő-, a Berde Mária-, a Varró Dezső-, a Kemény Zsigmond-, a Sütő András-, a László Gyula-, a Földes Károly-, a Kövesdi Kiss Ferenc vagy a Cserhalom-emléknap.

Tömb és szórvány összefüggésében összeállítottuk az erdélyi, partiumi magyar településeinknek a testvérkapcsolati javaslattervét is, néveredet, névrokonság, közös emlékhelyek, közös nagy szülöttek és egyéb szempontok alapján. A munkánk célja ezzel az volt, hogy legyen a lelkészek, a falusi értelmiségiek kezében egy ötletanyag ahhoz, hogy a magyar közösségek országhatáron belül is belső kapcsolatokat építsenek ki egymással. Sokat fáradoztunk e belső testvérgyülekezeti kapcsolatok kiépítésén, és több-kevesebb sikert azért e területen is magunkénak mondhatunk. Néhányszor részt vettünk ilyen kapcsolatok felvételében, beindításában (Mi szerveztük pl. a Váralja nevű helységek első találkozóját.)

Nagyon sok területen mi voltunk és vagyunk a közösségnoszogatók, az ott tevékenykedő értelmiségiek segítői, tájékoztatói, bátorítói, időnként a belső vitákban békéltetők is. Minden szervezési, kapcsolatépítési munkában a mi alapszempontunk az volt, hogy ne mi legyünk a mindenesek, főként ne a kulturális rendezvények lebonyolítói. Az az elsődleges célunk, hogy külső ötletgazdák, szaktanácsadók, segítők, kapcsolatépítők legyünk. De a legfontosabb az, hogy a helyi közösség értelmisége ne várja készen másoktól az ötletet és annak lebonyolítását, hanem ő vegye észre, ő tanulja meg a helyi közösség kulturális élettervezését, a rendezvények lebonyolítását, a pályázást, és mi ebben segítjük, de nem a helyettük való munkában. Azt látjuk, hogy rendszeres vidékjárással, kapcsolattartással folyamatosan információkat kell áramoltatni, össze kell hangolni témákat, feladatokat, személyeket, közművelődési célokat. Alázatos feladat, de szent szolgálat ez.

Boros Zoltáné Nagy Veronika több mint 20 éve munkatársa a Román Televízió bukaresti magyar adásának, kezdetben riporteri, szerkesztői, majd műsorvezetői minőségben. Egy bemutató így vall a kitüntetett eddigi filmes sokoldalúságáról:

„Boros Veronika, akit a médiában B. Nagy Veronikának ismernek, azzal tette ismertté a nevét a hazai közszolgálati televíziózásban, hogy egy-egy téma megfogalmazása után kitartóan ragaszkodott annak a minél szélesebb körű, minél alaposabb körüljárásához.

A kilencvenes évek elején – tévés pályája indulásának idején – olyan erdélyi helyszíneken forgatott riportot, ahol egy-egy településről kiderült, hogy már szinte csak a templom és a temető emlékeztet arra, hogy valamikor a lakosság többsége magyar volt. Kollégájával és tanácsadójával, Vetési Lászlóval, valamint Kötő Zsolt, Sánta Ádám, Xantus Gábor, Mráz Ferenc operatőrökkel együtt járták 1993 és 2003 között a romániai magyar szórványvidékeket, ahol a természetes beolvadás és a román többségbe való beilleszkedés már-már az anyanyelv teljes elvesztéséhez vezetett. A Juhaimnak maradékát összegyűjtöm című közös televíziós dokumentumriport sorozatuk nyomán nőtt meg az érdeklődés a nyelvterület szélén leszakadófélben levő kisközösségek iránt, és indult be gyakorlatilag az a szórványgondozási tevékenység, amelynek ma már örvendetes eredményeit ismerhetjük. A sorozat több díjat, elismerést kapott.”

1992-ben a magyar adásban tehát az ő kezdeményezésére indult el és az ő szerkesztésében készült a Juhainak maradékát összegyűjtöm című szórvány- dokumentumriport sorozat. Ez elsőként adott megrázó képi keresztmetszetet egy addig majdnem teljesen ismeretlen erdélyi problematikáról, a magyar szórvány létezéséről, helyzetéről. A maga idejében ez a sorozat idehaza – de részben a teljes magyar médiakínálatban is – elsőként jelenítette meg rendszeres tényfeltáró formában a szórványkérdést, és hívta fel a közvélemény figyelmét a nyelvi közösségeink peremvidékére, az asszimilációra, a cselekvés lehetőségeire, a kiemelkedő „cselekvőkre” és a szórványkérdés teljes problematikájára.

A sorozat keretében közel 30 dokumentum-riportfilm és az ezekhez szorosan kapcsolódó esszéfilmekkel, etűdökkel, beszámolókkal, kisebb riportokkal, interjúkkal együtt közel 60 kisfilm készült. A témakezelést tematikus és regionális átgondoltság, sok­arcúság jellemezte, és ennek alapján a sorozat tudatosan járta be a Mezőség, Dél-Erdély, Máramaros és Bánság kiemelten veszélyes nyelvi helyzetben élő magyar közösségeit. Gondosan ügyelt az arányokra: arra, hogy a régiók, a szórványtípusok, a problematikaváltozatok, az arcok, a mélyszórványok és magyar szigetek kiegyensúlyozottan szerepeljenek benne, és kiemelt hangsúlyt kapjanak a szórványok helyi közösségeiben cselekvő nagy személyiségek. A filmsorozat fő érdeme az értékmentő, rögzítő dokumentalitás, a magas szakmai igényesség, a sokoldalú tényfeltárás. Tárgyszerűen bemutató szemléletével tudatosan kerülte a szórványirodalom gyermekbetegségeit: a nemzetpusztuló siratózásokat, a közhelyek elnagyolásait, és olcsó szórvány-
sztereotípiák nélkül, igényes filmezéssel, szerkesztéssel és rendezéssel maradandó emléket állított egy olyan világnak és nagyjainak, mely lassan eltűnőben, utolsó tanúi is elvonulóban vannak.

De B. Nagy Veronika nem engedte bezárni magát egy szűk tematikus skatulyába. Sokoldalú filmes személyiség, többször is új műfajt vált és teremt. A Harmadik part, a Nyílt tér, Verzió, Itthon címeket viselő rovatai mindennapi életünk, egészségünk, körülményeink egy-egy fontos, több irányból megközelíthető problémáját tárgyalták szakemberek közreműködésével. Szemből halál címmel dokumentumfilmet készített Szilágyi Domokos „kettős életéről” – dokumentumok és kortársak megszólaltatásával. Az Attila szekere a Szajna partján című alkotás középpontjában pedig Román Viktor erdélyi származású szobrász áll, aki Párizsban lett elismert képzőművész, míg idehaza eddig csak kevesen ismerték a nevét. Mindkét filmet Sánta Ádám rendező-operatőr kollégájával együtt készítette.

B. Nagy Veronika 2002-tól, havonta ötven percben, szemléletújító erővel jelentkezett egy új területen, és már századik adásán is jócskán túl van a Képzelt Kávéház közéleti fórum, mely az előző szórványtémákhoz hasonlóan szintén előzmény nélküli a hazai magyar média közéletben. Ez a műfaj „mindennapibb”, életközelibb tematikával – bővebb, gazdagabb térben, az új helyzetek által nyújtott kibontakozási lehetőségekkel, de közvetlen módon sosem politizálva – szorosan és sikeresen kapcsolódik az erdélyi tényfeltáró, jegyzetírási és -mondási publicisztikai hagyományokhoz is. A sorozat egyik hitvallása: „A Képzelt Kávéházba betérő valós és virtuális vendégeinknek szabad szellemi teret kínálunk. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy korunk égető, vagy létünk örök kérdéseiről hogyan vélekednek a romániai magyar értelmiségiek.”

E műsorok keretében a sorozat munkatársakkal és kiváló szakemberekkel (filozófusokkal, pszichológusokkal, írókkal, szociológusokkal, a műszaki tudományok nagyjaival, teológusokkal, színészekkel) járja körül havi rendszerességgel az erdélyi magyarság, a személyes és közösségi lét, a közegészség – a mindennapi életben és közbeszédben folyamatosan tematizálódó, de kellően sehol ki nem beszélt – kérdéseit. Neves – gyakran eltérő nézetű – értelmiségiek elmélkednek, és ütköztetik véleményüket sorskérdéseinkről: a filozófus, a történész a pénzről, a teológus vagy a szociológus a függetlenségről, a közgazdász, a pszichológus az idősek helyzetéről, a családi szerepek változásáról, a zeneszerző, az orvos vagy a költő a függőségekről. Megszólalnak érintettek olyan kényes témákról, mint amilyen a drogfogyasztás, alkoholizmus, lombikbébi-vállalás, az örökbefogadás örömei és buktatói, a halálos betegségek diagnózisközlése, a családi szerepek megváltozása, nemzeti ünnep és egyebek. A napi valóság kényes kérdései is megjelennek, rendszerint két homlokegyenest ellenkező megvilágításban.

Megközelítései újszerűek, problémafelvetései konfrontatívak, kérdéseket alaposan körüljárók, de a vélemények ütköztetésében a nézőre bízza a végső véleményformálást, és mindig kiutat sugall. Műsora műfajilag már túlnőtte a kisebbségi televíziózás tér és idő nyújtotta kereteit, hír- és rövidhír-eszköztárát, és utánközléssel, újrasugárzással már régen be kellett volna épülnie valamelyik magyar közszolgálati televízió műsorszerkezetébe.

Ebben a sorozatban is hűséges főmunkatársa, rendezője és operatőre a régi és kiváló kolléga, Sánta Ádám és mellette Kötő Zsolt. A vitaasztalok résztvevői témákhoz illően bár folyamatosan változnak, gyakran visszatérő szakértői (a teljesség igénye nélkül): Jakabffy Tamás, Egyed Péter, Juhász Tamás, Horváth Levente, Szántai János, Dégi László Csaba, Demény Péter, Bíró József, Jancsó Miklós és még sokan mások.

B. Nagy Veronika – akárcsak a magyar adás szerkesztősége, amelyben dolgozik – a közszolgálatiság híve, világhálón is elérhető műsorai nem hajhásznak olcsó sikereket, hanem elgondolkodtatnak, és válaszokat, fo­gódzkodókat keresnek az egyre bonyolultabb mai világban.

„Nehezen befolyásolható ember vagyok – vallja magáról –, szeretek inkább másokat gondolkodásra késztetni. Ízlésünk és gondolataink a képernyőn kirakatban vannak, manipulálásmentesen közvéleményre és ízlésre hatni nagy felelősség. Érzem és tudatában vagyok ennek a felelősségnek.”

(Elhangzott 2016. április 9-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)

Nem tudom, hogy a romániai magyar közéletben elmúlt 26 év alatt tüntettek-e ki erdélyi magyar földművest olyan szolgálatért, amit elsősorban nem mezőgazdasági munkájáért, sikereiért kapott, hanem ezért, mert egy közösségben hűségesen elvégzett mindent, amit lelkiismerete, az általa viselt közösségi-egyházi hivatalai szerint reá bíztak.

Almásmálom különös faluközösség a hajdani Szolnok-Dobokában, a mai Kolozs és Beszterce megye határán. Itt, ebben a tágas völgykatlanban, melyet körülölelnek dombok, házak, tanyák, elfogynak az utak: aki ide érkezik, annak nincs hová tovább utazni, csak a tanyákba, itt le kell telepedni, és a helyiek vendégszeretete fogadja. Fogadja mindaddig, amíg el nem megy. És ez a szeretet egyaránt kijár vándornak, utasnak, rokonnak, ismeretlennek, legfőképpen pedig az itt szolgáló lelkipásztoroknak és tanítóknak.

Almásmálom magyar lélekszáma sosem volt olyan nagy, mint a vele szomszédos Magyardécséé, Bálványosváraljáé: csupán 1900 és 1940 között haladta meg az 500-at, azóta fogyatkozik, de kis népe így is él és élni akar. Ennek a közösségnek volt bölcsen vezérlő számadó gondnoka, hosszú időn át és jelenleg is presbitere a hegymegetti Máthé István. Abból a népes Máthé családból származik, amely a falu családjainak nagy részét képezi. István egyházi-közösségi hivatala alatt többször is voltak nehéz idők, de a problémákat maguk, együtt oldották meg, szeretetben, ahogy ő fogalmazott, „soha sem engedtük ki a faluból a bajt”.

Máthé István, a magyardécsei születésű Ilona hitvesével, lányaikkal és azok családjaival együtt messzire világító példát mutatnak, erejük és lelkük szerint együtt vigyáznak erre a kis falura, egyházra, és lassan utolsó dolgos kezű munkásai, harcosai a hegymegetti tanyavilágnak, ahol élnek.

Aki elfárad, aki úgy érzi, hogy már nem nagyon volna értelme munkájának, életének, az mássza meg a Papoldalát, gyalogoljon ki a hegy mögé, de nyugodtan menjen ki a Nyírmezőbe, a Szíkfához és a Vállaskúthoz, a Pipába, vagy a Bődi hegybe, de átmehet Darócba és Kisbátonba is. Megláthatja, hogy ezeket a kis tanyákat még most is minden küzdelmet vállaló, építő, nemes lelkű népek lakják. Akik még ott élnek, a legderekabb magyar emberek, családok, akik még hisznek abban, hogy szeretni lehet, szeretni kell egymást és kötelező óvni ezt a földet, a természetet is. Amikor pedig azt látjuk, hogy a szomszédos Kisbátonban annyi évtized után összefogásból kéttucatnyi magyarnak végre magyar református templom épül, megértjük, hogy valóban nem mondhatunk le egyetlen a kis magyar tanyavilágról sem.

„Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem” – ezeket a sorokat mintha a málomi dombokon írta volna a zsoltáros. Ott közel vagyunk Istenhez, és nem távolodunk el egymástól sem. Onnan a magasból, ahol a Máthé család lakik, jól látszik a Nagy-Szamos völgye, Bethlen városa, Csicsó vára és a Széples hegye. Aki onnan lenéz a völgyekre, és szemeit a hegyekre emeli, megérti és meglátja a fentről jövő segítséget. A Máthé család vezérigéje lett ez a zsoltár – „segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet” –, hisz dombok fölött, hegyekre emelt tekintettel élnek, életük minden bajában, nehézségében.

Ezzel az elismeréssel Máthé Istvánnak 70. születésnapján és Ilona hitvestársának csak annyit szeretnénk megköszönni, hogy hűségesek. Itt, Málomban és a hegy megett nem az volt az életcéljuk, hogy világrengető dolgokat tegyenek, hanem távol a világ zajától és lenn a faluban is szépen, csendesen végezzék azt, amit rájuk bízott teremtő Istenük és lelkiismeretük. Nevelték a lányokat, gondoskodtak családjukról, művelték a földet, gondozták gyümölcsfáikat, hogy cseresznyét, almát, körtét teremjen, finom, vendégmarasztaló nemes bort préseltek, és csodás ízű körtepálinkát főztek. Házuk, otthonuk ajtaja, szívük is mindig, minden jóakaratú ember előtt nyitva volt. Közben pedig közfeladatokat is elláttak, őrizték egyházukat, vigyázták népüket, annak anyanyelvété és hitét, Ilona hosszú éveken át a helyi RMDSZ tevékeny elnöke volt. Óvták a csendet és a békét, és minden nap teljesítették családjuk, falujuk, népük iránti kötelességüket.

Itt sejthetjük meg azt, hogy mi Almásmálom titka? Kérdezik ezt sokan, amikor annyi elfáradt falut, közösséget látunk szerteszét az országban és a világban. Miért maradt élete nagy élménye Gráf, Pongrácz, Vincze, illetve Nagy Ferenc lelkészeknek és családjaiknak, de a Tőkés családnak is ez a közösség, hogy felmelegszik a lelkük, amikor ez itteni népre, s az ő élményeikre gondolnak? Minden bizonnyal a szeretet himnusza a nagy titok. Az itt élők megtanulták és élik Pál apostol szavait: a legnagyobb a szeretet. Lehetnek bármilyen nagy bajok, gondok, nem a haragnak, a gyűlöletnek, hanem csakis a szeretetnek kell győznie.

Köszönjük ezt a 70 évet az Úristennek, köszönjük a bibliás Máthé családnak, a málomi közösségnek, és egészséget, jó munkát kívánunk mindenkinek. Almásmálom népe pedig olyan méltóságosan nemes lelkű maradjon, mint a nemes szőlő, amit megművelnek.

(Elhangzott 2016 szeptember 25-én a Beszterce-Naszód megyei Almásmálomban)