A Kis-Szamos völgye és mellékfolyói Kolozsvártól Désig értékekkel, kincsekkel tele vidék, az erdélyi magyarság egyik legértékesebb kultúrtörténeti területe. Nincs is mit csodálkoznunk ezen, hiszen az Észak- és Dél-Erdélyt összekötő fő útvonal mentén a legkönnyebben utazható tájon, a Szamos völgyében terül el, a kereskedelmi, hadi utak itt a folyók mentén alakulhattak ki a legkönnyebben, és nem csodálkozunk azon sem, hogy a honfoglaló magyarok előtt és után is a legkorábban és a legsűrűbben lakott vidék volt. Ebből pedig az is következik, hogy a Maros völgye mellett a legtöbbet pusztított területnek is bizonyult. És ha már így történt, természetes, hogy a legtöbb emléket, értéket, korai templomokat, kastélyokat, udvarházakat tárja elénk, vagy épp rejtegeti.
A Kis-Szamos völgyében a Mezőség és Erdőhát határán járunk. A folyócska bal, nyugati partja az Almási hegycsoport Erdőhát tájegysége, a jobb partvidék, a keleti pedig erdőtlen, szikár füves sztyeppéket tár elénk, igazi Mezőség. Itt és e tájakon nagy szülötteket, emlékhelyeket száz számra fedezhetünk fel; itt is születtek nagyok, a legnagyobbak, vannak, akik palotákban, kastélyokban, udvarházakban, mások pedig vert falú házikókban, paticsfalú parasztkunyhókban látták meg a napvilágot, de innen indultak el az örökké tartó emlékezet útján.
A Kis-Szamos völgyében is tehát fontos művelődéstörténeti és kegyeleti emlékhelyeken járunk. Ezen a területen többnyire apró falvak találhatók, és bennük néhány magyar lélek él vagy élt a közelmúltig. Emlék és ránk emlékeztető hely annál több van. Ha elkezdem összeszámlálni az itt fellelhető emlékhelyeket, jeleseket, itt születetteket és ide kötődőket, a kiemelkedő művelődéstörténeti emlékhelyeket, csak megilletődéssel tudok szólni erről a pusztának tűnő tájról, a sokat szenvedett faluközösségekről. A völgy 25 kilométeres szélességében Désig félszáz olyan települést találunk, ahol még élünk, vagy ránk utaló emlékek, emlékhelyek, középkori elemeket is tartalmazó templomok, kastélyok, magyar temetők, udvarházak, nemesi kripták maradtak fenn. De ehhez azonnal hozzá kell tennem azt is, hogy Válaszutat és Bonchidát leszámítva 100 léleknél nagyobb magyar lélekszámú települést már sehol sem lelünk. Nem csoda tehát, hogy „művelődési élet”, bármilyen közösségi munka itt nem szervezhető, és a nagyokra való emlékezések is hiányosak. Ott kezdődik igazán a szórvány, ahol már nincs, aki emlékezzen, nincs kiért művelődési eseményt szervezni, nincs kikért kiutazni egy-egy színjátszó csoportnak, műsoros megemlékezést tartó fiataloknak. Mégis, az egyházi életünkben évtizedek óta szorgalmazzuk, hogy szélső nyelvi vidéken, peremvidéken, a környéken elhelyezkedő nagyobb gyülekezetek, az anyaegyházak, vagy ahonnan ezekbe a falvakba beszolgálnak lelkészek, tartsák kötelességüknek a lehetőségek szerint ezen a területen is cselekedni, és tekintsék fontosnak nagyjaik emlékeinek ápolását.
református templomban
Fájdalmas az is, hogy Kolozsvártól kezdődően a falu-, vagy inkább a nemzeti önfelfedezés, az „identitás-turizmus” nem, vagy csak alig tudta bekapcsolni zarándoklataiba a Kis-Szamos mentét és az Erdőhát vidékét. Mert ugyan ki figyelne oda arra, hogy mit rejteget egy-egy, ma már román jellegű falu? Ki látogatna el Bodonkútra, ki mássza meg a Bábolna hegyét, vagy nézi meg a felsőtöki, némai, ormányi templomot? Milyen magyar önszerveződésre volna lehetőség a Borsa- vagy a Töki völgy töredékben maradt magyarsága körében? Honnan lenne e tájnak elegendő cselekvő értelmiség-tartaléka, vagy épp anyanyelvi művelődési eseményeken részt vevő népe? Milyen kulturális és szórakoztató programot tudna nyújtani a száraz, víztelen, már-már sztyeppés Mezőség? Nemzeti önfelfedezés helyett sok helyen bizony kemény nemzeti önfelejtéssel találkozunk.
Évtizedek óta jelentős kudarcokat könyvelhetünk el a Kis-Szamos mentén és mellékvölgyeiben a megemlékezések és emlékjel-hagyások területén is. Nincs tehát, aki megszervezze és az sem, akinek emlékezni. Pedig a Kis-Szamos völgyében kiemelkedő közösségi tevékenységet végző szolgálat másik szembetűnő jele, hogy az utóbbi két évtizedben ezen a 40 kilométeren Válaszúttól Désig 15 magyar gyülekezeti ház, közösségi hely, otthon, emlékhely, Magyar Ház alakult ki. Itt a művelődésszervezés nagy gondja, hogy a lehetőség és a közösségi igény nincsenek arányban egymással. Itt a közösségépítők folyamatosan számolnak azzal, hogy a közösségépítéshez, oktatáshoz túl kell lépni a szűk szakmai kereteket és célokat: a közösségekben, a családokban, a szülők és gyermekek között is teljes értékű magyar identitásépítésre és rehabilitációra van szükség
Mindezek között ezen a 70-80 kilométeres útszakaszon méltán emelkedik ki a két leglátványosabb művelődéstörténeti és népművészeti zarándokhely: Válaszút és Bonchida, és persze a két nagyváros, Szamosújvár és Dés, mellettük pedig távolabb a hagyományőrző Szék.
Elég lenne akár felsorolni is, mi mindent tár elénk és rejteget ez a Kolozsvár közeli tájegység, ahol a Mezőség és az Erdőhát határa húzódik.
Ha elindulunk a kincses városból, itt van máris Kolozsvár kapujában Apahida, ahol már nagyon korán elveszítettük jelenlétünket, és a település nevében csak a magyar névadás maradt meg, „apát hídja”, de a föld mélye olyan régészeti kincseket dobott felszínre, mint a hatalmas értékű gepida fejedelmi sír és gazdag leletanyaga.
Imre Lajos kolozsvári teológiai tanár a Mezőség szélén, a Szamos jobb oldali völgyében levő Kolozskara lelkésze, profetikus nevelője volt, idén 41 éve halt meg. Jó, hogy a maroknyi közösségnek volt ereje egy kis megemlékezésre. De milyen megemlékezést lehet tartani a Dés melletti négy magyar lelket számláló Némában Barcsai Jenő festőről, vagy Kornis Gabrielláról Szentbenedeken? Olyan közösségekre és közöttük élő felelős értelmiségiekre van szükség, akik a hagyományokat, a nagyjaikat tisztelik, számon tartják, emléküket őrzik.
A Borsa völgyének felső szakaszán fekvő Ördögkeresztúron nyugszik a híres kolozsvári református lelkész-szónok, közíró, Szász Gerő, aki szintén szórványtelepülésen, Páncélcsehen született. A Borsa völgyében kutatott és végzett társadalom-felmérést az 1930-as évek elején a kolozsvári egyetemisták csoportja. Csomafája Kabay Béla híres helytörténeti kutató és fotós választott szülőhelye, és – épp a felszámolódás utolsó pillanatában – a völgy falvairól számtalan fényképet is készített, amelyek egyben utolsó emlékei lettek egy eltűnőben levő világnak. Nádfedeles kőházak, a kidei régi falukép, a romossá vált, később teljesen lebontott tötöri református templom képe az ő munkássága nyomán maradt fenn.
Kide a Szamostháti dombság, sőt a Kis-Szamos fő völgyének is a legmagyarabb faluja: három nép otthona és négytemplomos ugyan, de a románság száma elenyésző. Itt állott a híres kőfaragó, Sipos Dávid műhelye, innen látta el belső Erdélyt szebbnél szebb faragott kőszószékekkel. De itt kezdte római katolikus lelkészi szolgálatát Nyírő József, itt hagyta abba papi hivatása gyakorlását, alapított családot, és egy ideig molnárként folytatta életét.
A legmagyarabb erdőháti település, Kide tehát méltán lett híressé Sipos Dávid kőfaragó és Nyírő József plébános, író emléke és hagyatéka okán, de művelődéstörténeti szerencséjét az itt élő közösségszervezőknek is köszönheti, akik rendszeresen szerveznek Nyírő emléknapokat, falunapokat, szüreti bálokat, a Borsa völgyében egyedülálló rendszerességgel és kitartással.
Szülőfalujában, Bodonkúton néhány éve sikerült maradandó emléket állítani a nagy szülöttnek, Budai Nagy Antalnak, az 1437-es bábolnai parasztfelkelés vezéralakjának, azzal is, hogy a nevét viselő egyesületet jegyeztek be a kicsiny helységben. Már nem lepődünk meg azon sem, hogy a hivatalosságok hosszú időn át akadályokat gördítettek a bejegyzés elé azért, mert – a nagy román név átkeresztelési sürgölődésben – ilyen, hogy Budai Nagy Antal nincs, helyette Anton cel Mare din Deius-t, vagy din Buda-t kellett volna használniuk. A magyar közösségi élményt teremtőknek nehéz elérni az igazi emlékhelyre, a Bábolna hegyére is. Évente egy alkalommal nagy román nemzeti fesztivál és népzenei találkozó van a Bábolna hegyén, de a környékbeli magyarság kimarad a programokból, és legfennebb csak az asztalok melletti fogyasztó vendég.
Kolozsjenőnél ömlik a Szamosba a Töki völgyet átszelő Lozsádi patak. A völgy alsó szakaszán levő falvakban nem találunk magyarokat. Tötörön is csak történelmi emléke van a falu nagy szülöttének, Sipos Dávid főfaragónak. Akárcsak a középkori részletekben gazdag református templomnak, amely az 1950-es évek végén teljesen eltűnt, helyére román ortodox templom épült. A Töki völgyben az első magyar jellegű falucskában, Esztényben, visszakapott kis udvarházában élte élete utolsó éveit a magyargyűlöletéről hírhedté vált Raoul Şorban művészettörténész. Halála óta az udvarház üres és erősen rongálódik. Szarvaskend, Alsó- és Felsőtök három, erősen fogyatkozó magyarságú törpefalu, Eszténnyel együtt mind a négyben mívesen megalkotott középkori műemlék templomok sorakoznak, de a magyarság száma már sehol sem haladja meg a 30-at. Felsőtökön néhány éve a visszaszolgáltatott családi házát Almási István népzenekutató a válaszúti Kallós Alapítványnak adta át, hogy benne közösségi helyet alakítsanak ki gyermekek, fiatalok, a velük való foglalkozások és táborozók számára.
Szintén Kolozsjenőnél zárul a dobokai völgy is, és itt ömlik a Szamosba a Lóna pataka. A Doboka völgyében és kisebb mellékvölgyeiben tovább nézelődve a főútról is jól látszik az arányos toronytornácos középkori kendilónai református templom. A templom szomszédjában a Teleki család birtokát alkotó régi kastély-együttesből csak egy csonka torony maradt meg, de az új épületben működő fogyatékos-
öregellátó központ miatt nem engednek a közelébe, és itt emlékezünk meg arra a K. Tompa Artúr mártír lelkészre, kollégiumi tanárra, CE utazótitkárra, akit feleségével és sógornőjével együtt 1944 októberében itt gyilkoltak meg vandál módon a második világháborúban garázdálkodó román szabadcsapatok. Fennebb már a dobokai magyarság majdnem teljesen eltűnt, a Gidófalvy udvarház is romokban áll, és a falu fölött annak idején, restaurálás címén szinte újjáépítették a dobokai földvárat, talán épp Gelunak keresztelt Gyula vezér emlékére. Itt volt lelkész Almási Samu népzenekutató, történész.
A Dobokai völgy egyik oldalsó hajlatában még van egy kis falu, Magyarköblös, és az egész völgyben ennek a településnek a magyarsága őrzi a leghűségesebben a magyar Igét, vigyázza a templomot. De őrzi annak a Rettegi György önéletíró kisnemesnek emlékét is, aki Emlékezetre méltó dolgok címen itt rótta sorait, és gyűjtötte egybe az erdélyi történeteket, pletykákat a nemesi világról. Példamutató, ahogyan ez a 30 lélek Terebesi László volt gondnok lelkesítése nyomán is életben maradt, kapaszkodik, ma is élni akar. Néhány éve a Kolozsvári Református Kollégium vette át az erősen romos parókiát, és alakított ki benne nyári ifjúsági tábort.
Fenn a Dobokai völgy legfelső szakaszán még két szomorú falu vár reánk. A hajdani járási székhely, az öt magyar lelket számláló Páncélcseh, ahol a falu közepén, egy dombon álló romos középkori műemlék templom fogad. Tornyát egy évtizede elvitte a szélvihar, majd hosszú ideig tartó ázás, rombolódás után a Kidében szolgált Boné Lajos lelkész emlékére a család, saját áldozatából újrafedte. Lennebb pedig a három magyar lelkes Magyarderzse található, ahol összedőlt, majd példamutató áldozattal, magyar kormánypénzből új fedelet kapott a műemlék templom. Van tehát példa az összefogásra: a páncélcsehi és a magyarderzsei templomot és környékét is közmunkával rendszeresen takarítják, rendezik kolozsvári egyetemisták, lelkészek.
Válaszút – Kallós Zoltán népzenekutató és munkatársai szolgálata nyomán – az eltelt másfél évtized alatt a magyar oktatás, közösségépítés, szellemi és tárgyi értékgyűjtés központja lett, és folyamatosan fejlődik, jelentősége növekszik, hatása is egyre szélesedik. A szamosújvári Téka és a Kallós Alapítvány egymást kiegészítve teljesíti küldetését ezekben a völgyekben, pontosan és jól körülhatárolt fölrajzi és közszolgálati területeken. Válaszútnak most már nem csak az egész vidéket ellátó szórványbentlakása van, de a régi kúriában a Kallós hagyatékból korszerű, mezőségi és csángó néprajzi múzeum is született, és már melléje érett a szakmai képzést felvállaló magyar szakiskola is. Válaszút, a hely szelleméhez, a Kallós hagyatékhoz méltóan látja el mindazokat a feladatokat, amelyeket egy ilyen kiemelt helynek teljesítenie kell. Azzal, hogy a völgy legfontosabb oktatási-művelődési intézménye, a teljes közösségépítés mellett feladata lett a völgy apró falvainak magyar gyermekeit összeszedni, színvonalas szolgáltatásokkal az anyanyelvi oktatás hitele mellett visszaadni a magyarságba vetett bizalmat és az önbizalmat is a romló nyelvi magyarság, a vegyes házasok és gyermekeik körében is.
De Válaszúton miközben egyik felől gazdagodik és épül a közösségi munka, a falu másik jelképe, a Bánffy kastély, ahol Wass Albert író született, nem válhatott turisztikai zarándokhellyé, mert a Kolozs Megyei Tanács tulajdonában maradt, üresen áll, és miután a fogyatékos iskola kiköltözött belőle, bezárták, és többszöri kérésre sem adták át a Kallós Alapítványnak.
Bonchida a Bánffy család és különösen Miklós révén Trianon és Bánffy Magyarországról történő hazatérése után az erdélyi magyar szellemi élet központja lett. Nem csak a legnagyobbak találkozóhelye volt, de mára példátlan kastélyrestaurálási munka és újrahasznosítási tervezés helyszíne is. Bonchida és kastélya, az abban szerveződő rendszeres programok révén is helyzetéből adódóan többarcú etnikai-közösségi életszervező lett.
Nagyiklód már hosszú évszázada nem otthona népesebb magyar közösségnek, de régi temetőjének ódon sírjai visszautalnak a múltra. A falu közepén álló kéttornyú, reformátusnak épült, ma ortodox templomot nem is akárki, maga Kós Károly tervezte a „kicsi magyar világ” alatt annak a magyarságnak, amelynek száma a második bécsi döntés után a határ innenső oldalán hirtelen megnőtt. A magyar kormánynak is nagy tervei voltak ezzel a frontfaluval, mert a magyarság számának felduzzasztására, családtelepítésre készítette elő, és a nagycsaládosoknak ún. ONCSA házakat is épített. A magyar templom is annak a néhány száz léleknek épült volna, akik később, a határok elmúltával hazaköltöztek a szomszéd szülőfalvaikba, és a pirosban álló, néptelenné lett hajlékot az egyház kénytelen volt eladni a helyi görög katolikus többségnek, akiktől az ortodoxok „örökölték meg”, és ma is nagy vallási-felekezeti viták célpontja. Túl a Szamos vizén, a dombon áll a kisiklódi fatornyú református templomocska. Ennek volt kevés ideig tiszteletes asszonya férje mellett, és a tanítónői, népnevelői és népmesegyűjtői munkásságát is itt elkezdő Nagy Olga néprajzkutató. Itt született lánya, a jeles sepsiszentgyörgyi színésznő, a nemrég elhunyt Krizsovánszky Szidónia, és innen származott Kisiklódi Fodor Sándor népi önéletíró és faragóművész is. A falu temetőjében több temetői sírkő őrzi ma is keze munkáját.
Dés és a két Szamos találkozása előtt még meg kell állnunk egy pillanatra a szentbenedeki, igen romos Kornis kastély dombján. Ehhez a kastélyhoz fűződik Kornis Gabriella grófnő gyermek- és ifjúkora, aki erről a romantikus szín- és élményvilágról Őrizz, és én is őrizlek téged címmel írta meg emlékeit.
A két Szamos találkozásának helye, Dés városa önmagában is jelentős magyar művelődéstörténeti kincsesbánya. E jeles hely részletesebb értékelése nem lehet most a mi dolgunk. Itt felbecsülhetetlen helytörténeti kutatást végzett Dési Huber András. Vissza kell mégis nyúlnunk az emlékezésben a jeles nagyenyedi professzorig, Pápai Páriz Ferencig; a forradalmár költő-lelkészig, Petőfi barátjáig, Medgyes Lajosig. Itt alakult meg a dési festőiskola, és ennek kiemelkedő képviselője volt Dési Huber István szobrász, Szopos Sándor, Mohi Sándor, Kovács Zoltán és köztük a szinérváraljai Incze János, aki élete végéig hűséges volt választott városához; és a dési mindennapok, város- és életképek legkitartóbb megörökítője maradt. Itt töltötte gyermek- és ifjúkorát Szabó T. Attila nyelvész, innen indult László Gerő és Vadász Zoltán színművészek pályája is, itt folytatta közösségépítő pályáját Tőkés László segédlelkész, és itt kezdődött el üldöztetése is, amely a temesvári forradalomig vezetett.
Az egyesült Szamos vidékén minden faluban találkozunk jeles értékekkel, személyekkel, emlékekkel. Dés tövének Nagy-Szamos menti legelső faluja a nagyon nehéz nyelvi helyzetbe került Kozárvár. Itt élt és alkotott visszavonultságban a „tizenegyek” írói csoportosuláshoz tartozó Varró Dezső költő, a falu maréknyi magyarságának lelkésze. Az egyesült Szamos mentének első, színromán faluja Alőr, ahol Jagamas János népzenekutató kezdte tanítói pályáját. Tovább, Alsókosályon volt a Kosztolányi által is nagyra becsült Bartalis János költő családi birtoka, itt élt, gazdálkodott, és innen ihletődtek szabad versei, a kosályi bukolikák. Tovább haladva a fő úton, balra elmarad az erősen romos kapjoni Haller kastély és a falu néptelen római katolikus temploma. Magyarok itt már lényegében nem élnek. Kackón volt lelkész Berde Mária írónő édesapja, ez a település az írónő szülőfaluja, a romosodó református parókia a szülőháza. A magyarok száma itt már nem éri el a tíz lelket, hiába telepített a magyar kormány a négy magyar év alatt sokgyermekes széki nagycsaládosokat. Ide vezetnek Újfalvy Sándor, a 19. század híres vadászának és vadászati írójának is az emlékei. A családi sírokat ott találjuk a domboldalban, alatta áll a dési Csiszér Károly családja által megvásárolt és őrzött udvarház. Tovább pedig Semesnye a Székely Mózes álnéven közlő Daday Loránd író családi birtoka és lakóhelye, akárcsak tovább Galgó, a Bárd Oszkáré, ahol az író éveken át körzeti orvos volt. Így vezet az út Nagyilondán túl a Szamos-Barszó vízválasztójáig, Csicsókápolnáig, ahol 1437 nyarán a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés alatt a második tanácskozás volt az erdélyi nemesek és a felkelők között, és ahol megszületett a három erdélyi nemesi rendet egyesítő magyar, székely és szász unió. Csicsókápolnán hiába keresünk magyar emlékeket, még egy kastély, udvarház nyomát sem leljük sehol, ahol feltételezhetnénk, hogy a nemesek találkozhattak.
De innen már új megyehatárok, új utak kezdődnek, és más számbavételi naplót is kell nyitnia az erre járó művelődéstörténeti krónikásának.
