Szekernyés János

1.

A közműveltség fogalma a 21. század első évtizedeiben gyökeresen megváltozott s folyamatosan tovább dúsul, bővül és módosul. Roppant nehéz kitapintani, meghatározni, hogy mi az állandó, a maradandó a kultúrában a rohamos, feltartóztathatatlan és gyökeres mennyiségi, minőségi és értékbeli változásokban, mélyreható átalakulásokban. A 21. század a tudástársadalom megteremtésére, kiépítésére összpontosít, ami új követelményeket, kihívásokat támaszt az általános, az alap- és a közműveltség átfogó, összetett rendszerével szemben is. Átható transzformáción megy át a közműveltség, a kultúra fogalma, társadalmi dimenziója és szerepe is. A nagy metamorfózisban, átstrukturálódásban közművelődés céljainak, eszközeinek és formáinak is folyamatosan korszerűsödnie, fejlődnie kell, ha ténylegesen hozzá akar járulni a továbbiakban is az egyének és közösségek a kultúra, a civilizáció javaiból való részesedése mértékének és eredményességének növeléséhez. Korunk emberének olyan szolid tudásanyagra és műveltségre kell szert tennie, amely felvértezi az életben, a változó világban való eligazodás és szerepvállalás valamennyi fontos kellékével, az önálló továbbfejlődés feltételeivel, kereteivel és lehetőségeivel. A globalizáció, a digitalizáció, a high tech-forradalom felbolydult, áldásos és átkos korszakában a műveltség képezi az egyéni, a közösségi és a társadalmi identitás megtartásának egyedüli zálogát, legszilárdabb biztosítékát. Alapvetően nemzeti-nemzetiségi kultúránk jelenti napjainkban azt a mentőövet, sok veszélynek kitett lélekvesztőt, amelybe keményen, konokul és okosan kapaszkodva az integrálódás felerősödő hullámveréseiben, sodró örvényeiben, zord sziklazátonyai között felszínen tarthatjuk etnikumunkat, átvezethetjük akár a távoli jövő partjaira is. A kultúra hatalmas érték, közös kincs, amely szétosztva, széles körben terítve növekszik, gyarapodik, veretesül.

2.

A közművelődés elsődleges célja a szellemiekben teljesebb és gazdagabb élet iránti igény felébresztése maradt. A lehetőségek, az eszközök, az utak a pallérozódásra, a műveltségi szint hatékony emelésére látványosan megszaporodtak, rohamosan fejlődnek és korszerűsödnek. A digitalizáció nemcsak hétköznapjaink, hanem földi létünk, jövőnk szerves részévé is vált. Művészeti és közművelődési intézményeink döntő hányada igyekszik lépést tartani a gyorsiramú haladással, az újdonságokkal. Modern eszközökkel és formákkal kell őrizniük, továbbéltetniük a hagyományt, szellemi és tárgyi örökségünket, s ugyanakkor a 21. század megvalósításait, korszakos vívmányait, igényeit és elvárásait is asszimilálniuk és hasznosítaniuk kell. A kultúrjavak megszerzésében, elsajátításában az egyének és a közösségek igénye, elvárása és esélye végletesen differenciálódott. A kultúra ugyanakkor nemcsak felhalmozott ismeretanyag, hanem élet- és magatartásforma is egyben. Viselkedési és életviteli etalon. A személyiségfejlesztés a népnevelés, a közművelődés legfőbb célja és feladata az informatikai forradalom eszkalációjának sodrában is.

Az elkötelezett népművelőket, az önfeláldozó „lámpásokat”, a közelmúlt lelkes „kultúrmunkásait” felváltották vagy felváltják a szakképzett, az okleveles andragógusok, a művelődésszervezők, kulturális mediátorok, közművelődési előadók, s kurátorok, művelődési és felnőttképzési menedzserek. A közművelődés tudományággá és szakmává rangosult. Nagyon sok múlik azon, hogy mennyit és mit vesznek, örökítenek át az elődök példájából, gyakorlatából és tapasztalataiból a kultúraközvetítők újabb nemzedékei. A közművelődés és a szabadművelődés szervezése, irányítása nem csupán mesterség, beosztás, egzisztencia vagy hivatal, hanem bizonyos fokig meg kell maradnia szolgálatnak, szenvedélynek és hivatásnak is. Küldetéstudat, felelősségérzet, empátia, lelki ráhangolódás és kötődés nélkül lehetetlen sikeres népművelői tevékenységet – felnőttképzést, műkedvelést, ismeretterjesztést, klubot, vitakört stb. – folytatni, hosszabb távon kibontakoztatni. Korunk és az eljövendő évtizedek közművelődési szakemberei közelről sincsenek könnyű helyzetben. A kihívások sokaságára kell korszerű feleletet, megoldást és adekvát eszközöket találniuk. A „tudástársadalom” érdeklődő, tág és egyre nyitottabb látókörű tagjainak olyan közeget és minőséget kell teremteniük és kínálniuk, amely a hétköznapjainkat élhetővé, mozgalmassá és élménygazdaggá teszi, ünnepeiket pedig káprázatossá avatja, felragyogtatja és bearanyozza. A műkedvelő együtteseket, az alkotó- és szakköröket, az amatőr tollforgatókat, képző- és népművészeket, az ének- és zenekarokat, az egyéni előadókat stb. a közös együttlét, az összehangolt munka alkalmai, az összefogás és az együvé tartozás érzésének ismételt megélése, valamint a fellépések, a bemutatkozás lehetőségei ösztönzik, sarkallják „öntevékenységre”, garantálják jelenüket és jövőjüket. Színpadra, dobogóra, pódiumra s kiállítótermekbe kell segíteni és juttatni a szívvel-lélekkel munkálkodó műkedvelőket, hogy tevékenységük finalitást, értelmet és elismerést nyerjen. Kisebbségi léthelyzetben közművelődésnek a 21. században is meghatározó a nyelv- és kultúraápoló szerepe, kiemelten fontos identitásmegőrző funkciót tölt be. Korszerűen, vonzóan és hatékonyan kell abszolválnia ezt a feladatát és misszióját is.

3.

Több mint félévszázada a romániai magyar sajtót szolgáltam és szolgálom. Hosszabb távon kulturális lapoknak – A Hét, Művelődés, Korunk, Utunk, Új Élet, Helikon stb. – voltam és vagyok külső vagy belső munkatársa. Képzőművészeti, színházi és irodalmi kritikákat, méltatásokat, hely- és kultúrtörténeti írásokat publikáltam és közlök. Gyakorta írtam a városi és falusi művelődési házak, könyvtárak, múzeumok tevékenységéről, a rátermett, elkötelezett népművelők, „kultúrmunkások” igyekezetéről, erőfeszítéseiről, példamutató eredményeiről is. A Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezete elnökeként, amely tisztséget 2002 óta viselem, több tucat csoportos, gyűjteményes és egyéni tárlatot kezdeményeztem, szerveztem és nyitottam meg Temesvárott, valamint Románia és Európa néhány nagyvárosában is. Előadóként vagy érdeklődő hallgatóként számos konferencián, megemlékezésen és tudományos ülésszakon vettem és veszek részt. Néhány könyvet is sikerült megjelentetnem a lepergett évek, évtizedek során. Temesvár kövei című helytörténeti sorozatom 1994 óta lát nyomdafestéket a Heti Új Szó hasábjain közelítve a 600. folytatáshoz. Ne tűnjék szerénytelenségnek: bizonyos mértékig beleépültem a Bánság, a romániai magyarság közművelődésébe. Lételememmé vált a kultúra.

„Annak a földdarabnak, melyet északról a Maros, nyugatról a Tisza, délről a Duna hullámai mosnak, keletről az erdélyi hegylánczolat övedz”, a területét a tájegység első hivatott történetírója, Böhm Lénárt (1833–1924) 1867-ben Pesten kiadott Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság külön történelme című könyvének előszavában 472 négyszögmérföldben határozta meg, míg lakosainak számát mintegy másfél millióra becsülte. Az újabb szakmunkák 28 522 km²-ben határozzák meg a többé-kevésbé négyzet alakú földterület nagyságát, amelyet természetes határok szegélyeznek, míg népessége lélekszámát mintegy két és félmilliónak vélik.

A tudós történetíró címválasztása tudatosnak és találónak bizonyult, midőn a nyomatékot a külön szóra helyezte. Felfogása és alaptétele szerint, az országrész rég- és közelmúltja számos ponton és több vonatkozásban is elütött, eltért Belső-Magyarország, valamint Erdély históriájától. Jellegzetes, többé-kevésbé individuális, egyéni karaktert kapott és nyert a lepergett évszázadok során. Közkeletűvé vált nevét – Bánság, Temesi Bánát – nem a történelem mélyéből hozta veretes örökség gyanánt, hanem önkényesen ötölte ki és ragasztotta a kicstári birtokként kezelt tartományra a 18. század elején a Habsburg Birodalom gyarmatosító katonai és polgári adminisztrációja. A török hódoltság előtt, a középkor folyamán Alsó Részekként, Délvidékként, Temesközként, Délmagyarországként tartották számon a Dunáig és esetenként azon túl is nyúló régiót. A Magyar Királyság déli határvonala mentén 16 – köztük a jajcai, macsói, kucsói, nándorfehérvári, szörényi stb. – bánság sorakozott. Temesi bán és bánság sohasem létezett. A nagy tekintélyű történettudós, a Temesvárott született Pesty Frigyes 1868-ban könyvet jelentetett meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában A Temesi bánság elnevezésének jogosulatlansága címen. Okfejtésének, felsorakoztatott érveinek gyakorlati foganatja nem lett. A tájegység immár három évszázada az osztrákok által ráoktrojált csinálmány-nevet viseli.

Délvidék főkapitánya a temesi ispán s Temesvár várparancsnoka volt, aki grófi címet viselt, s akinek hatásköre több vármegyére kiterjedt. Az ország zászlós urai sorába tartozott, rangban a vajdák és a bánok után állott. A területet, a volt oszmán vilajetet, amelyről 300 évvel ezelőtt űzte ki a törököket, az osztrák császári hadak főparancsnoka, Eugen von Savoya (1663–1736) herceg keresztelte el Bánságnak Temesvár 1716. október 13-i elfoglalását követően. Az elnevezéssel egyrészt az évszázados ellenséggel szomszédos zóna veszélyességét, másrészt a tartomány közjogi státusát határozta meg. A régi földbirtokosok leszármazottai, jogos örökösei nem igényelhették vissza tulajdonaikat, nem kaphattak polgári szerepeket, hivatalokat. Nem állították vissza a vármegyéket. Eugen von Savoya mindent elkövetett annak érdekében, hogy a megszerzett terület kapcsolatát a Magyar Királysággal megakadályozza. III. Károly nem magyar királyként, hanem német-római császárként iktatta tartományai közé az elnéptelenedett területet, amelyre Eugen von Savoya rendeletéből kurucok és protestánsok – vagyis magyarok! – nem települhettek. 1779-ig érvényben maradt parancsával, meghagyásával, instrukcióival napjainkig hatóan megszabta, befolyásolta a táj­egység nemzetiségi összetételét. A közvetlenül Bécsnek alárendelt térség katonai és polgári kormányzójává Eugen von Savoya Claudius Florimund Mercyt (1666–1734) nevezte ki, aki elhunytáig, 1734-ig állott a Temesi Bánság élén.

Alapvetően a török hódoltság 164 esztendeje, valamint az osztrák gyarmati uralom jelentette azt a cezúrát, azt a történelmi korszakot, amely a Marostól délre elterülő tájegység – a Temesköz és a Krassói Érchegység – fejlődését, kibontakozását Erdélyétől és a Magyar Királyságtól eltérő, némiképpen különböző mederbe terelte.

A középkorban az Alsó Részek – ahol a magyarság a honfoglaláskor telepedett meg – a Magyar Királyság szerves tartozékát képezték. Anonymus szerint a honfoglaló magyarok 895-ben jutottak el „a bögei részekre”. Miután Csanád kiűzte Marosvárról Ajtonyt, I. István király parancsából Gellért 1030-ban megszervezte a csanádi püspökséget, az alája rendelt 6 főesperességet s viszonylag sűrű plébániahálózatot. Az egyházmegye hat vármegye területét foglalta el: Csanád, Temes, Arad, Keve, Krassó és Sebes. I. László király 1092-ben a Pogányos patak mellett győzte le az országba betört kunokat és besenyőket. El Edriszi arab utazó „szép városként” említette leírásában 1154-ben Temesvárt, amely Temes vármegye székhelye volt. A várispánság élén 1172 és 1175 között Pancratius comes állt. II. Endre király – aki a temesi ispán tisztét és rangját az erdélyi vajdáéval tette egyenlővé – 1212-ben kelt oklevelei egyikében a „castro temesiensi” („temesi vár”) névformát használta. A Kis-Temes mellett emelt építmény a megerősített királyi várak sorába tartozott. Bővítéséhez, megerősítéséhez és korszerűsítéséhez I. Károly (Károly Róbert) király 1307-ben kezdett hozzá biztonságos és kényelmes hellyé változtatva az erődítményt, ahol a Csák Máté vezette nemesi felkelés idején családjával és udvarával meghúzódhatott. Temesvár 1315-től 1323-ig királyi székhelyként szolgált, ahol a koronás fő, Károly Róbert király számos oklevelet állított ki, követségeket fogadott, lovagi tornákat rendezett, s ahonnan több hadjáratot is indított. Az Anjouk – Károly Róbert és utóda, Nagy Lajos – alatt érte el a vidék középkori virágzásának tetőpontját.

Fekvésénél fogva a délkeleti országrész mindig ki volt téve a külső támadásoknak. A földrész belseje felé törő népek legtöbbje a Duna vonalát követve próbált célba érni. Az Alrészekre hárult a feladat, hogy kivédjék a bolgár cárság, Bizánc, a tatárok, a kunok, a besenyők ismétlődő, sorozatos támadásait, invázióit.

Az 1332–37-es pápai tizedjegyzékben 250 plébániát vettek nyilvántartásba az összeírók a Maros, a Tisza és a Duna határolta országrészben. Köztudott, hogy tíz falut, tanyabokrot köteleztek egy közös templom fenntartására. A vidéket a középkorban a következőképpen írták le: „A falvak képéről először a tornyos, toronynélküli kőegyházak, a kápolnák tűnnek elő; körülöttük a temető, arrébb a jobbágynép zsúfolt, vagy egy-egy utca vonalához igazodó házai, itt-ott nemesi udvarházak, kastélyok, sok helyen kőből, várszerűen megerősítve. A falu szomszédságában kertek, kutak, távolabb felszántott, parlagon pihenő földek, rétek, kaszálók, legelők, makkoltatásra alkalmas erdők nagyobb foltjai, itt-ott szőlők, gyakori halastavak, kerekes vízimalmok. A legelőkön lovak, szarvasmarhák, disznók, juhok százai és ezrei, amelyeket téli időre a hidegtől védve istállóznak. Külön színeket adnak a képnek a prépostságok és apátságok monostorai mintaszerű gazdaságaikkal, kertjeikkel, majorjaikkal.”

„A vég Temesvárban…”

Komoly fenyegetést jelentett nemcsak a Délvidékre, hanem a Magyar Királyság egészére az oszmánok megjelenése, térhódítása Európában: Drinápoly eleste, Gallipoli-félsziget, a Bolgár Cárság, Szerbia elfoglalása, I. Bajazid szultán előnyomulása a Duna vonaláig stb. A magyar királyok – Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond – úgy próbálták megelőzni, kivédeni a veszélyt, hogy átkeltek a Dunán, s a törökökkel az ország határain kívül megütközve akadályozták, fékezték előnyomulásukat. Az 1389-es sorsdöntő, Szerbiát elveszejtő rigómezei csatában is részt vett egy magyar dandár. Miután 1390-ben a törököknek sikerült időlegesen elfoglalniuk Galambóc várát, a Dunán is átkeltek, s a Temes folyóig elkalandoztak. Tulajdonképpen ekkor tették a törökök első ízben lábukat magyar földre. Temes vármegye és az Alsó-Részek területére 1391-től már mind gyakrabban nyomultak be portyázó török csapatok. Marczali Miklós temesi főispán és testvére, Dénes 1395-ben szerencsésen visszaverte a Temesközbe betörő oszmán sereget.

Tulajdonképpen ezekkel a fegyveres összecsapásokkal vette kezdetét az elszánt, folyamatos törökellenes küzdelem, amely váltakozó intenzitással és kimenetellel több mint másfél évszázadon át szakadatlanul tartott a déli részeken. A terjeszkedő Oszmán Birodalom a Magyar Királyság közvetlen szomszédja lett. Zsigmond király 1397. október 25-re Temesvárra hívta össze országgyűlésre a főrendeket, a vármegyei nemességet és – ami újdonságnak számított a diéták történetében – a városokat is. Az országgyűlés, amely egy hónapig tartott, többek között kimondta, hogy: „Ha a jelenlegi háborús idő alatt az ország határait ellenséges támadás fenyegeti, s a határt az ott hivataloskodó zászlósúr nem tudja megvédeni, minden zászlósúr és birtokos nemes, a közös kúrián lakók közül egy-egy, a többiek fejenként, személyesen tartoznak fegyvert fogni, s a királlyal vagy ennek akadályoztatása esetén a nádorral a fenyegetett részekre vonulni; a jobbágyos nemesek kötelesek azonkívül minden 20 jobbágy után egy íjjal felfegyverkezett katonát kiállítani.” Zsigmond király 1404-ben bizalmasát, legkiválóbb hadvezérét, Ozorai Pipót (1369–1426) nevezte ki temesi ispánná és temesvári várkapitánnyá, aki több győztes csatát vívott a törökök ellen. Megkezdte Temesvár és Nándorfehérvár kiépítését, s kezdeményezésére és felügyelete alatt alakították ki, teremtették meg az al-dunai végvárrendszert. Ozorai Pipo szolgálatában kezdte katonai pályafutását a későbbi törökverő, következő fél évszázad legnagyobb hadvezére, a még gyermek Hunyadi János (~1407–1456), akit Albert király (1397–1439) 1439-ben szörényi bánná, I. Ulászló király (1424–1444) pedig 1441-ben temesi főispánná, Nándorfehérvár kapitányává és Újlaki Miklóssal (~1410–1477) együtt erdélyi vajdává nevezett ki. Az 1443. június 5-i nagy földrengés után újjáépítette a várat és a várkastélyt, amelyben Kolozsvárról elhozott családját is elhelyezte. Temesvárról indult az 1446-ban Magyarország kormányzójává választott Hunyadi János törökellenes balkáni hadjárataira. Temesvár környékén gyűjtött banderiális csapatával vonult Szegedre, majd Kevét érintve Nándorfehérvárra, ahol 1456. július 22-én diadalmaskodott a II. Mehmed szultán vezette török haderő felett. A fényes győzelem után a zimonyi táborban dúló pestisjárvány oltotta ki életét. A temesvári várkastély első emeleti kápolnájában esküdött meg a bibliára V. László (1440–1457), hogy nem fogja bántani a Hunyadi fiúkat.

A nyomasztó török veszély, az oszmánokkal vívott csaták és háborúk állandósulása arra késztette a magyar királyokat, hogy országos tekintélyű, a harcokban jártas és edzett férfiakat nevezzenek ki temesi gróffá, ispánná és temesvári várkapitánnyá. A tisztséget a 15. században olyan hadvezérek viselték, mint, Ozorai Pipo, Rozgonyi István, Újlaki Miklós, Hunyadi János, Hunyadi László, Szilágyi Mihály, Szokoly Péter, Nagy Ambrus, Kinizsi Pál, a 16. században meg Báthory István, Újlaki Lőrinc, Drágffy János, Perényi Péter, Enyingi Török Bálint, Czibak Imre, Petrovics Péter stb. Temesi ispánként „Sánta” Báthory István (~1480–1530) 1512-ben Illava mellett győzelmet aratott egy betörő szabadcsapat felett, 1514-ben pedig arra vállalkozott, hogy a Rákos mezején összesereglett keresztes hadat – amely Dózsa György vezetésével az oszmánok ellen indult, de vonulása parasztfelkelésbe torkollott – megállítsa és szétoszlassa. A nagylaki és csanádi vérengzések, csatavesztések után Temesvár falai közé menekült: a mocsarak övezte és védte erődítményt sikerült megtartania, amig legfőbb politikai ellenfele, Szapolyai János (1487–1540) erdélyi vajda felmentő seregével segítségére nem sietett. A lázadók vezérét és főembereit Temesvárt, a „tüzes trónus városában” kínozták halálra. Perényi Péter, Enyigi Török Bálint és Petrovics Péter a hitújítás, a protestanizmus fölkarolásában, terjesztésében és támogatásában szerzett kivételes érdemeket. Körültekintő egyházszervezőként, a hitújítók céltudatos patrónusaként Petrovics Péter (~1485–1557) – akit némelyek „misszionáriuskodó várparancsoként” emlegettek –, rátermett, felkészült protestáns prédikátorokat és iskolamestereket hívott és telepített a Délvidékre, a Habsburg- és Szapolyai-országrész közötti, örökösen vitatott területsávba, amely a lutheri és kálvini elvek, hittételek terjedésének, szétáradásának délkeleti irányban végső peremévé, mezsgyéjévé vált. A reformátori ténykedését Csanádon elkezdő Szegedi Kiss István (1505–1572) Petrovics Péter erkölcsi és anyagi támogatásával 1549-ben protestáns iskolát létesített és vezetett Temesváron. A spanyol zsoldosok nyomásra a sorrendben utolsó temesi gróf, Losonczy István (?–1552) – aki egyébként a költő Balassi Bálint (1554–1594) múzsá­jának, Ungádné Losonczy Annának (1553–1595) az édesapja volt – üldözte ki Szegedi Kiss Istvánt és „bajt hozó eretnek társait” a török által ostromlott vár falai közül. Az oszmán túlerővel szemben, Mohács után 26, Buda eleste után 11 esztendővel 1552. július 27-én, kerek egyhónapos elszánt, hősies küzdelem után – amikor felmentés, segítség sehonnan sem érkezett – Losonczy István a várbeli lakosság és a zsoldosok egy részének esdeklését is meghallgatva kapitulálni kényszerült. A hitszegő Ahmed pasa, aki megesküdött, hogy a vár feladása fejébe hagyja a főkapitányt és embereit Lippára szabadon elvonulni, lekaszaboltatta a várvédőket. Losonczy István lenyúzott és szalmával kitömött fejbőrét Isztambulba küldte. A vár és a város elestének és Losonczy István hősi halálának Tinódi Lantos Sebestyén (~1510–1556) állított emléket A vég Temesvárban Losonczi István haláláról című históriás énekével.

Temesvárra a Magas Porta Gázi-Kaszim személyében pasát helyezett, s megszervezte a meghódított magyarországi terület második vilajetjét, amely a központi, a csanádi, gyulai, aradi, jenői és lippai szandzsákságokból állott. A mindenkori temesvári beglerbég feladata volt Erdély szemmel tartása. A Szolnokon magyarnak született Bektas pasa állt 1602-től kezdődően a vilajet élén. „A szép terület századokra lett fejlődésében tönkre téve vagy legalább hátráltatva”. Karánsebesi–lugosi bánság néven az Erdélyi Fejedelemség része maradt a terület keleti sávja 1658-ig, amikor azt is elfoglalták, bekebelezték a törökök. Követekként, menedék- vagy támogatáskeresőben több erdélyi főúr is fölkereste a hódoltság 164 esztendeje alatt a vilajetközpontot. Járt, hosszabb-rövidebb ideig időzött Temesváron többek között Székely Mózes, Bethlen Gábor, Tholdalagy Mihály, Nagy Albert, Csiszár Gergely, Ribis Sigfried, Borbély György, iktári Bethlen János, ifj. Csáky István, Kovacsóczy Zsigmond, Boronkai Gábor fiai együtt, Balogh István, Rákóczy János, Angyalos János, Jármi András, Jármi Miklós, Cserényi Ferenc, Csiszár György, Nagy Bálint, Vay Rufinus, Becski András, Thoroczkay András stb. A vidék elvadult, elmocsarasodott és fokozatosan elnéptelenedett. Az írott dokumentumok szerint a 16. században Dél-Magyarországon a magyarság még mindig a lakosság túlnyomó többségét alkotta, csak később – a folyamatos harcok, háborúk hatására – gyérült meg a magyarul beszélők lélekszáma. Jórészt megsemmisültek és feledésbe merültek Dél-Magyarország civilizációs vívmányai, megvalósításai is. A Duna, a Maros és a Tisza közötti gazdag vidéket – amelyet „Magyarország Kánaánjának”, „Szent István koronája egyik legszebb gyöngyének” neveztek – lakatlan, elvadult pusztasággá tette a török.

„Magasabb rendű civilizációs korszak”

Bécs megtámadása és sikertelen ostroma 1683-ban végzetesnek, sorsfordító jelentőségűnek bizonyult az Oszmán Birodalom számára. Világuralomra törő, hódító, terjeszkedő inváziós katonapolitikája végzetesen megtört. A több mint másfél évszázad során elfoglalt magyarországi várak, települések fokozatos feladására kényszerült. A Szent Liga Eugen von Savoya herceg vezette hadai zentai és péterváradi győzelmeik után Temesvár ostromához kezdtek, 1716. október 13-án kapitulációra kényszerítve a várat védő törököket. Az oszmánok kapitulációjának kikényszerítéséhez, kivívásához cselekvően és jelentős mértékben hozzájárultak az osztrák császár mundérját viselő labancok, magyar főtisztek, hírszerzők és közkatonák is: gróf Pálffy János (1664–1751) altábornagy, báró Ebergényi László (1666–1724) lovassági tábornok, Nádasdy IV. Ferenc (1655/1656–1723) lovassági tábornok, Splényi János László (~1738–1808) vezérezredes, Orczy István (1669–1749) ezredtulajdonos, gróf Esterházy József (1682–1748) huszárezredes, Babocsay Pál (?–1727) ezredes. A kapitulációs megállapodás értelmében a mintegy 12 000 fős oszmán helyőrség s a Temesvárott tartózkodó valamennyi török és menekült kuruc szabad elvonulást kapott. Az aggokat, a betegeket, a nőket és a gyermekeket 1000 parasztszekéren szállították Versecre és Belgrádba. A festői menet 1716. október 17-én hagyta el Temesvárt, ahol ezzel egyszer s mindenkorra véget ért a 164 esztendős török hódoltság.

Eugen von Savoya herceg a Temesi Bánság első, általa kinevezett katonai és polgári kormányzójának, Claudius Florimund Mercy lovassági tábornoknak, valamint Franz Paul Wallis (1678–1737) vezérőrnagynak, temesvári várparancsnoknak írásbeli utasításban hagyta meg, hogy Temesvár várába ne fogadjanak be másféle lakosságot, csak kizárólag római katolikus vallású németeket. A görögöket, szerbeket, románokat csupán a külvárosokban tűrtek meg, a magyarokat – pontosabban a kurucokat és a protestánsokat! – még ott sem. Az új Vauban-típusú téglavár, amelyet 1723 és 1756 között építettek a Temesvárt megszálló osztrákok, habár belterületét a középkori erődítményénél lényegesen nagyobbra méretezték, eléggé hamar megtelt. Ezért főként a Béga medrének szabályozása, a mocsarak megregulázása, fokozatos lecsapolása után egyre többen telepedtek le a vármezőn, a katonai hatóságok által kiszabott védelmi zónán kívül eső területekre. Négy nagyobb fertály – a Majorok, Új Német Majorok, Mehala és Gyárváros – keletkezett. A vár keleti, „erdélyi” kapujától jókora távolságra elterülő negyed keletkezésétől, a 18. század legelejétől a Gyárváros nevet viseli, mivel itt létesültek az első ipartelepek: a selyem-, a sör-, a posztó-, a bőr-, a szeg-, a salétromgyár. Célszerű, dúsan jövedelmező kolonizációs politikája érvényesítésének és megvalósításának alapvető feltételét, hatékony eszközét és szerves részét képezte az elvadult és elnéptelenedett régió benépesítése, a nyugati civilizáció vívmányainak és értékrendjének a meggyökereztetése és elterjesztése, a társadalmi és gazdasági viszonyok modernizálása, a mezőgazdasági és ipari termelés fellendítése, korszerűsítése – egy racionálisan megszervezett mintatartomány létrehozására. Az osztrák hatóságok 1721-től kezdődően három nagy hullámban sok ezer telepest költöztettek a 18. század folyamán az elvadult, mocsaras régióba a Habsburg Birodalom, valamint a német hercegségek és fejedelemségek területéről, a Duna és a Rajna közötti térségből. Tekintélyes méreteket öltött ugyanakkor a szomszédos, a nem túl messzi vidékekről történő folyamatos beszivárgás is. A „svábok” tömegével együtt románok, szerbek, katolikus bolgárok, spanyolok, franciák, olaszok, csehek stb. is szép számban érkeztek a Temesközbe, Közép-Európa legritkább népességű övezetébe, amelynek lélekszáma hét évtized leforgása alatt megtizennyolcszorozódott, 700 ezer fő fölé emelkedett. A mérnöki tervek, a kincstári szabványok alapján kialakított falvak, ipartelepek, mező- és bányavárosok sokasága keletkezett gombamódra a Maros, a Tisza és az Al-Duna közén. Multietnikussá formálódott, alakult a gyarmatként kezelt és nagyobb részt korrupt hivatalnokok által igazgatott tartomány. Igazából a rendi társadalom korlátainak áttörését, felszámolását célozta a Habsburg  abszolutizmus különleges modernizációs  kísérlete, amelynek eredményeként a Temesi Bánság minden tekintetben egy „új, nyugati elveken és gyors fejlődésen alapuló, magasabb rendű civilizációs korszakba lépett”.

Ellenben a császári kincstár számításai és szándékai csak részben váltak be. A Temesi Bánság bekebelezése, benépesítése, iparosítása, korszerűsítése és fejlesztése sok kiadással járt, erősen megterhelte a Habsburg Birodalom költségvetését. A francia forradalom kitörésének előszele, a háborús előkészületek, a kiadások növekedése, a magyar rendek ismételt kérése, de leginkább a józan gazdasági megfontolások „kegyes gesztusra” késztették Mária Terézia (1717–1780) királynőt: 1778. június 6-án kelt rendeletével a Bánság területét – a Határőrvidék kivételével, amely továbbra is a bécsi Udvari Kamara és Haditanács fennhatósága alatt maradt – visszacsatolta Magyarországhoz, megszüntetve egyúttal a magyarok betelepedésének tilalmát is. Három vármegyét – Temest, Torontált és Krassót – alakítottak ki, amelyeknek élére főispánokat neveztek ki. Temes vármegye, amely 1779. május 1-én kezdte meg működését, főispánja Niczky Kristóf (1725–1787) gróf lett, aki a temesi gróf címet is megkapta. Torontál központja Nagybecskerek, Krassóé meg Lugos lett. Vármegyei hivatalokat kizárólag csak magyar nemesi címmel rendelkezők kaphattak és viselhettek, ami kedvezett a magyar tisztviselő-, majd iparosréteg megjelenésének, fokozatos térnyerésének a tájegység nagyobb városaiban.

Temesvárt 1781. december 21-én kiadott rendeletével II. József (1741–1790) a szabad királyi városok sorába emelte, amit a pozsonyi országgyűlés az 1790-91, évi XXX. törvénycikkel szentesített. Megválasztott követekként a Béga-parti város képviseletében Koppauer Ignác és Joanovits Bazil jelent meg elsőként a diétán.

A vármegyék visszaállításakor nagy kiterjedésű kincstári uradalmak feküdtek a Bánság területén, amelyeket továbbra az Udvari Kamara műveltetett. Gazdasági okok miatt 1781. augusztus 1-én kezdték el Bécsben a bánsági kincstári birtokok kiárusítását, elárverezését. A vármegyei tisztségviselők – Eötvenesi Lovász Zsigmond alispán, Balás István helyettes alispán, Fummer Mihály főszámvevő, Pósfay József exactor, Szabó Ferenc és Vörös Ignác szolgabírák, Deseő Ádám, Mesterházy János és Laczkovics István alszolgabírák – alkották az első 41 vevőként jelentkezett igénylők egyik csoportját. A vásárlók többsége azonban a dúsgazdag örmény, görög, macedón, szerb és német kereskedők, tőkepénzesek sorából kerültek ki, akik a földterületekkel, falvakkal együtt jópénzért magyar nemesi címet és előnevet is szereztek. Családjaik, leszármazottjaik döntő hányada asszimilálódott, tökéletesen elmagyarosodott a 19. század folyamán, jeles személyiségeket adva a magyar közéletnek, országos politikának, hadseregnek, irodalomnak és művészetnek, mint például a Kissek, Hollósyak, Lázárok, Csekonicsok, Nákók, Karácsonyiak, Murányiak, Vukovicsok, Capdebók, Sissamiak, Deschánok, Csernovicsok egymást követő nemzedékei. Magyar nemességet szerzett Klapka József (1786–1863) nyomdatulajdonos, lapszerkesztő, kultúraszervező is, aki 1819 és 1833 között Temesvár polgármestere, majd országgyűlési képviselője volt, s aki 1815-ben 4000 kötettel megnyitotta Magyarország első vidéki kölcsönkönyvtárát, melyet 16 éven át vezetett – Klapka József egyébként az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc neves tábornokának, Klapka Györgynek (1820–1892) az édesapja volt.

A magyar szabadságharc vezetői, kiemelkedő személyiségei közül többen a Bánság szívében és területén születtek, tanultak, illetve szolgáltak: Klapka György tábornok mellett meg kell említenünk Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Damjanich János és Leiningen-Westenburg Károly aradi vértanúkat, Csernovics Péter kormánybiztost, Vukovics Sebőt, a Szemere Bertalan vezette kormány igazságügy miniszterét, valamint Horváth Mihály (1809–1878) vallás- és közoktatási minisztert, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik szerkesztőjét. Georg von Rukavina (1777–1849) tábornok, várparancsnok által a császár hűségében megtartott temesvári erődítményt 107 napon át ostromló honvédsereget Vécsey Károly (1803–1849) és Bem József (1794–1850) tábornokok vezette. Különben a szabadságharc utolsó fegyveres ütközetére, összecsapására is Temesvár falai közelében, a Szentandrás, a Csókaerdő és a Vadászerdő közötti mező került sor 1849. augusztus 9-én. A csatavesztés, a honvédseregek súlyos veresége hírére tette le a Temesvártól 60–70 km-re fekvő Világoson a fegyvert. A császári hadakat Julius Jacob von Haynau (1786–1853) táborszernagy vezette, aki 1847-ig hadtestparancsnokként ugyancsak a temesvári várban szolgált.

A bosszúéhes császári udvar kivonta a régiót Magyarország fennhatósága alól, és létrehozta a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevű koronatartományt, amelynek Temesvár lett a fővárosa, a mesterségesen összetákolt államalakulat 1860-ig fungált.

„A magyar Manchester”

A Bánság fejlődéstörténetében is korszakhatárrá veretesült az 1867-es esztendő, amely a kétközpontú dualista állam, az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttének éve. Főispánként a helyre állított Temes vármegye élére előbb Murányi Ignác (1818–1869), majd elhunytát követően barátja és rabtársa, csicseri Ormós Zsigmond (1813–1894), a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a megye volt érdemdús, kiváló szolgabírója, a Deák-párt dél-magyarországi élharcosa került. A városházán Küttel Károly (1818–1875), Steiner Ferenc (1824–1904), Török János (1843–1892), majd 1885-től 1914-ig dr. Telbisz Károly (1853–1914) töltötte be a polgármesteri tisztséget. Az agilis Küttel Károly beindította a lóvasút-közlekedést, letette a bécsi Ferdinand Felner és Herman Helmer vezette cég tervezte új színházépület alapkövét. Kiemelkedő eseményekben, jelentős megvalósításokban fölötte gazdagnak bizonyult az 1872-es esztendő: Ormós Zsigmond főispán szorgalmazására 1872. május 1-én nyomdafestéket látott a tájegység első magyar nyelvű újságja, a Temesi Lapok. Tető alá került az Állami Főreáliskola új épülete. A műgyűjtő-főispán, Ormós Zsigmond személyes kezdeményezésére és lankadatlan fáradozásainak, szervezőmunkájának eredményeként 1872. szeptember 25-én létre jött a régió történészeit, kutatóit, szakíróit, régiséggyűjtőit tömörítő Délmagyarországi Történeti és Régészeti Társulat, amely a „magyar nemzeti közművelődés és a magyar állameszme megszilárdítását”, valamint a déli országrész történeti múltjának földerítését, relikviáinak összegyűjtését tűzte elsőrendű céljául. A Ferenc József Színházat, a Koronaherceg szállót és vendéglőt, valamint a Városi Vigadót magába foglaló impozáns épülettömböt Steiner Ferenc működése idején 1875. szeptember 22-én Csiky Gergely Prológusával és Szigligeti Ede Nőuralom című vígjátékának előadásával avatták fel. Török János polgármester nagyszerű megvalósításainak sorából „fényesen kiragyog” 1884. november 12. estéje, amikor az európai földrészen elsőként Temesvár utcáin és terein gyúltak fel a villanyégők és az ívlámpák.

A Budapest rendőrfőkapitányává kinevezett Török János örökébe 1885-ben a 31 esztendős Telbisz Károly lépett, aki a korszerű nagyváros, a modern Temesvár megteremtőjeként írta be kitörülhetetlenül a nevét a Bánság annaleseibe.

Példátlan erejű és ütemű építkezési láz kerítette hatalmába a Maros és az Al-Duna közötti tájegység közigazgatási, gazdasági és szellemi központját a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben. Óriási építőteleppé változott, alakult át a város egész területe. A város ugyanakkor kifelé is erőteljesen terjeszkedett. 1910-ben Mehala községet is a városhoz csatolták. Az egyháztagok adakozásából, valamint a város költségén épült fel 1896 és 1901 között a Gyárvárosban a Millenniumi Templom impozáns épülete s a mutatós paplak. Szomszédságában került később tető alá a Városi Polgári Menház Alap Székely László (1877–1934) műépítész tervezte díszes bérháza, a Magyar utcában a községi elemi iskola, a tanítóképző, a Gizella Árvaház, az új neológ zsinagóga, a vízi erőmű, a Szent Illés görögkeleti templom, az ipari munkásházak csoportja, az erdőőri szakiskola stb. A Józsefvárosban húzták fel a Temes-Béga Vízszabályozási Társulat székházának, a községi elemi iskolának, a kálvinisták templomának és bérpalotájának, a Délvidéki Kaszinónak, az Önkéntes Tűzoltó Egyletnek, a városi tisztviselők bérházának, az Eötvös utcai óvodának, az ortodox zsinagógának, valamint a vasútállomás mutatós épülettömbjeinek a falait. Az Erzsébetváros a siketek tanintézetével, a Vörösmarty utcai községi elemi iskolával, a református bér- és imaházzal. a tanítók konviktusával, a közvágóhíddal gazdagodott, s a római katolikus templom építéséhez is hozzákezdtek. A Belvárost a postapalota, a piaristák nagyszerű épületegyüttese, az állami főgimnázium, a felsőbb leányiskola, a Lloyd-palota, a papnevelő-intézet új otthona, a fa- és fémipari szakiskola, a Kereskedelmi és Iparkamara székháza, a pénzintézetek ingatlanai, valamint az emeletes bérházak sokasága varázsolta elbűvölővé, nagyvonalúvá és mutatóssá. A világháború kitörése megakadályozta dr. Telbisz Károly nagy álmának, a városi közkórház korszerű épülettömbjének felépítését, valamint a felső kereskedelmi iskola befejezését, a MÁV-üzletvezetőség palotájának, az állami főreáliskola új otthonának, a városi hivatalok új irodaházának elkezdését, felhúzását. A vadászerdő egy részét városligetté szándékozott változtatni, átalakítani.

A már korábban üzembe állított lóvasutat 1899-ben váltotta fel a villamos, amely könnyítette, gyorsabbá és kényelmesebbé tette a városi közszállítást, a vonalait pedig évről évre bővítették, hosszabbították. A Bégára vízierőművet építtetett, új mederbe tereltette a várost átszelő csatornát, amely fölé új hidakat verettetett.

Művelődési intézmények és egyesületek sora létesült, kezdte meg tevékenységét dr. Telbisz Károly polgármestersége évtizedeiben. 1903-ban jött létre az Arany János Társaság és a Temesvári Magyar Dalárda, 1904-ben nyitották meg a városi közkönyvtárat, a gyermekpoliklinikát, a vakok intézetét, 1906-ban alapították a városi zeneiskolát, 1908-ban pedig a Dél Irodalmi Társaságot, amely 1910-ben kiadta a Magyar Dél című havi folyóiratot, továbbá 1910-ban hozták létre a Kinizsi Sportklubot is. Kulcsszerepet vállalt dr. Telbisz Károly abban a kezdeményezésben és mozgalomban, amely azt kívánta elérni, hogy Magyarország kormánya Temesvárott nyissa meg az ország harmadik tudományegyetemét vagy második műegyetemét.

Életkorára, valamint megrendült egészségi állapotára hivatkozva 1914 márciusában dr. Telbisz Károly nyugdíjaztatását kérte. A városi hatóságok és a közületek fényes búcsúünnepségeket rendeztek 1914 májusában, amikor formálisan is megvált hivatalától. Korábban is gyakorta rakoncátlankodó szíve 1914. július 14-én az ausztriai Wörthi-tó melletti Pörtschach am Seeben szűnt meg dobogni. Temesvárott a Belvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra. A Tóth Mihály szerkesztésében Debrecenben kiadott A Város című szemle nekrológjában sokra értékelte Temesvár elhunyt polgármesterének kivételes érdemeit: „Telbisz Károly dr.-ban az alkotások korának egyik legmunkásabb, legtehetségesebb és legrokonszenvesebb egyénisége dőlt ki. Őt utánozták a vidéki nagyvárosok vezetői, az ő várospolitikája szolgált mintául másoknak, hatalmas enerzsiáját megcsodálták országszerte. Harminc esztendő alatt kiemelte a szürke katonai várost a németségből és Dél-Magyarország központjává tette azt. Művelt lélek, nagy elme volt a megboldogult. Lelkesedett minden modern eszméért. A kivitelben gátat nem ismert. A valódi tehetséget és hivatali buzgalmat megbecsülő, a dologtalanságot ostorozó igaz, őszinte, igazságos lélek volt, akit szeretettel vettek körül tiszttársai és mindenki, aki ismerte nemes törekvéseit és jó szívét. Sokat tudott, sokat tapasztalt és bejárta a külföldet, dús tapasztalatait városa javára fordította. Több nyelvet beszélt, és élénken részt vett Temesvár társadalmi életében. Méltán gyászolja őt városa, mely nagyságát jobbára neki köszöni.”

Temesvárt fejlettsége, rendezettsége és összképe okán „kis Bécs”-nek becézték, mások ellenben fejlett ipara, élénk gazdasági élete miatt a „magyar Manchester”-ként aposztrófálták, emlegették. A Borovszky Samu (1860–1912) szerkesztette Magyarország vármegyéi és városai című reprezentatív monográfiasorozat Temes megyéről szóló 1912-ben kiadott kötetében a Temesvári Kereskedelmi és Iparkamara titkára, Lendvai Jenő (1883–1946) jogos büszkeséggel írhatta: „A temesvári áruknak, mondhatni, Európa valamennyi államában és a tengerentúlon is van piaca. A temesvári liszttel süt a németországi háziasszony, temesvári cipőt hord az angol gentleman, temesvári harang kong Romániában, temesvári szeszt mérnek Törökországban [!], temesvári kalap kerül Franciaországba, Belgiumba, temesvári cukorkát majszol a bulgár gyerek, temesvári szilvóriumot iszik az orosz és kanadai, temesvári kocsikat hajtanak Szerbiában, temesvári gyapjúfonalból is készül a kis-ázsiai szőnyeg, temesvári vajat esznek az Egyesült Államokban, temesvári illatszert használ a svéd, és temesvári gyújtóval gyújt cigarettára az egyiptomi”. Újabb gyárak, iparvállalatok üzembe állítására készültek, s kivitelezésre vártak a kultúrpalota, a MÁV-székház, az új városháza, több iskola épületeinek tervrajzai. Minden elvárásnak és igénynek maradéktalanul megfelelő létesítményekben kívánt alkalmas hajlékot biztosítani Temesvár városa Magyarország második műegyetemének.

A gyarapodás és a fejlődés lendületes folyamatát visszavetették, végzetesen megtörték a Szarajevóban eldördült pisztolylövések s azokat követő drámai események. A Bánság területe, a románok 1916-os, gyorsan visszavert orsovai betörési kísérletét leszámítva az I. világháború éveiben nem vált hadszíntérré. Lakosságának a hadi események miatt nem kellett elmenekülnie. Mégis hatalmas veszteségek érték anyagiakban és emberáldozatokban is. A világégés epilógusában, a forradalmak hónapjaiban Róth Ottó ügyvéd és Bartha Albert (1877–1960), alezredes, a temesvári katonai parancsnokság vezérkari főnöke megkísérelte megmenteni az országrészt egy új államalakulatot teremtve, és 1918. október 31-án kikiáltotta a Bánáti Köztársaságot, amelyet azonban csak néhány hétig hagyott élni a franciák és a szerbek inváziója. A szerb hadsereg egységei 1918. november 7-én lépték át az Osztrák–Magyar Monarchia határát, s a hónap derekán szállták meg Temesvárt és Lugost, valamint a terület nagyobb részét, továbbá 1918. december 3-án vonultak be a Bánság fővárosába a francia gyarmati hadsereg első, nagyobb részt színesbőrűekből álló egységei. Éles rivalizálás támadt, amely aztán hosszú időn át folytatódott a szerbek és a románok között Bánság megszerzéséért. A már-már háborúval fenyegető konfliktust a trianoni békediktátum végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének, Torontál vármegyének egy kicsiny szegletét tarthatta meg. Az antanthatalmak mellőzték, figyelmen kívül hagyták a bánsági sváb vezetők tekintélyes hányadának előterjesztését, érvekkel alátámasztott folyamodványát, amelyben a mindenkor egységes régió integritásának – függetlenül attól, hogy melyik államnak juttatják is majd! – megőrzését kérték. Óhajuk nem talált meghallgatásra. Vonzáskörzeteik megcsonkítása, elvesztése következtében az önkényesen meghúzott határ mindkét oldalán a peremhelyzetbe került városok, községek, falvak megtorpantak, évtizedeken át stagnáltak fejlődésükben. Temesvárra csak 1919. augusztus 3-án vonulhatott be a Román Királyság hadserege. A hatalomátadás nem ment teljesen simán és zökkenőmentesen. Határkiigazításra, területcserére is sor került a két utódállam között 1924-ben.

A tájegység színeváltozása

A két világháború közötti évtizedekben a Bánság térképén néhány új üzem, iparvállalat jelent meg. A városokban két-három közintézményt, pár bárpalotát, valamint villák és családi házak sokaságát emelték. 1920-ban megnyitotta kapuit a Béga-parti város első felsőfokú tanintézete, a politechnikum. Nagy hévvel folytak – mint egyébként szerte az országban – a politikai torzsalkodások, sűrűn követték egymást a korrupciós botrányok. Temesvár városának az 1920-30-as években több mint 30 polgármestere volt, ugyanannyi, mint a török kiűzését követő két évszázad alatt.

A Trianonban hozott drasztikus döntés gerjesztette ájulatból, irányvesztettségből felocsúdva a Bánság nemzetiségei, hol külön-külön, hol összefogva igyekeztek az új történelmi feltételekhez igazodva újraszervezni létüket, rendezni soraikat. Lugos nemcsak a bánsági, hanem a romániai magyarság egészének egyik jelentős gócpontjává vált azáltal, hogy a Jakabffy Elemér (1881–1963), Sulyok István (1891–1945) és Willer József (1884–1972) alkotta triumvirátus 1922-ben megindította a Magyar Kisebbséget, amelynek német, francia és román nyelvű melléklapjait is megjelentette. A rangos nemzetiségpolitikai szemle 1942-ig kéthetente folyamatosan nyomdafestéket látott. A bánsági németek 1926-ig tető alá hozták impozáns iskolaépületüket, a Banatiát, a magyarok meg közadakozásból – Romániában párját ritkító módon – Székely László műépítész tervei alapján felépítették a négyszintes Magyar Házat, amely az Országos Magyar Párt bánsági szervezete, a társadalmi és közművelődési egyesületek hajlékaként szolgált, elkobzásáig, 1953-ig. Visszaszerzéséért több mint két évtizede folyik a pereskedés.

A szomszédságában lezajlott kisebb csatározásokat, a szövetségesek bombatámadásait leszámítva Temesvárt és a Bánságot a II. világháború sem károsította túlságosan. Nagyobb csapások, súlyosabb megrázkódtatások az 1940-es évek második felében és az 1950-es években sújtották a tájegységet. A németek tömegeit hurcolták el „malenkij robotra” a Szovjetunióba, deportálták a Bărăganba, ahova román, szerb, bolgár és magyar földműveseket is tekintélyes számban elhurcoltak. A szorgalmukról, földszeretetükről híres bánsági parasztok, akik maximálisan kihasználták a dús, televényes talaj, valamint a gépesítés adottságait és előnyeit, jobban és gyorsabban „megtollasodtak”, az átlagosnál tehetősebbekké váltak, amiért aztán a pártfunkcionáriusok nagy hányadukat kulákokká nyilvánították. Csak keserves évek múltán térhettek vissza a száműzetésből falvaikba, otthonaikba. Közülünk többen is a városokban, az iparközpontokban siettek egzisztenciát teremteni, új életet kezdeni.

Miután a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája 1949-ben Josif Broz Titót (1892–1980) a haladás és a dolgozó nép megátalkodott ellenségének, az nemzetközi imperializmus „láncos kutyájának” bélyegezte és kiáltotta ki a Szerbiával határos Bánságban – ahol lövészárkokat, fedezékeket, géppuskaállásokat, betonbunkereket építettek ki –, az Al-Dunától a Marosig a „szocializmus építése” igazából nem indult be, csupán takaréklángon pislákolgatott az 1950-es évek végéig. A béke első esztendejében, 1945-ben létesült az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet, a Mezőgazdasági és Állatorvosi Főiskola, s nyitotta meg kapuit az Állami Román Színház, amelyhez 1953-ban felzárkóztak a magyar és német színtársulatok. I. Mihály király 1947. április 17-én kelt 131. számú törvényerejű rendelete alapján alakult meg a Banatul Állami Filharmónia, s tíz nappal később, 1947. április 27-én avatták fel Verdi Aida című operájának színre vitelével az Állami Román Operát. A tanügyi reformot követően, 1948-ban létesített Tanárképző Főiskolát két lépcsőben – 1962-ben, illetve 1968-ban – tudományegyetemmé rangosították.

Gyárak, ipartelepek és tömbháznegyedek létesültek a Béga-parti város minden fertályában. Növekedésnek, terebélyesedésnek indult Lugos, Resicabánya, Nándorhegy, Boksánbánya, Karánsebes, Buziásfürdő, Orsova, Nagyszentmiklós, Oravicabánya és Zsombolya is. Rövid idő leforgása alatt gyökeresen megváltozott, jellegtelenné „skatulyásodott” a települések összképe, arculata, lakosságuk lélekszáma meg többszörösére hatványozódott. A mezőgazdaság kollektivizálásának átkos következményei elől menekülve a földművescsaládok a városokba, az ipari központokba húzódtak. Tekintélyes számba özönlöttek a Bánságba a szomszédos és a távolabbi tájegységek – Olténia, Mócvidék, Máramaros stb. – szülöttei. Magyarok is érkeztek a Temesköz városaiba és falvaiba, főként Udvarhelyszékről és a Szilágyságból. Amikor tömeges méreteket öltött a svábok visszatelepülése, Németországba költözése – a folyamat a rendszerváltozást követő években érte el tető- és végpontját – leginkább Moldovából hoztak „kolonistákat” az eltávozottak pótlására. A két és fél évszázada németek által alapított, rendezett, példásan gondozott és rendben tartott nagy bánsági községeket a 3. évezred elején jószerivel már csak 4-5 sváb család lakja. Az utóbbi évtizedekben érkezettek számottevő hányada frusztrált, képtelen beilleszkedni a tájegység hagyományos érték- és szokásrendjébe, nehezen tudja elfogadni a másságot, nem hordozza génjeiben, alkatában, neveltetésében és kultúrájában a sokat emlegetett „bánsági toleranciát”.

A Bánság természetföldrajzi, geomorfológiai, domborzati, történelmi, demográfiai, etnikai, valamint társadalmi-gazdasági szempontból is köztes, átmeneti övezetnek számított és számít a 21. század elején is. Nemcsak földrajzi fekvése, hanem tradíciói, korszakos megvalósításai és szellemisége, nyitottsága okán is Románia legnyugatibb régiója. Nyitottsága, hatványozott fogékonysága korszerűségre, megújulásra avatta fővárosát, Temesvárt az 1989-es romániai forradalom gyújtópontjává.

A rendszerváltozást követő több mint két és fél évtizedben a prosperáló, sok alkalmazottat foglalkoztató bányaközpontok, virágzó iparvárosok roncshalmazokká, „szellemtanyákká” süllyedtek. A rangos, nagy múltú, valamint az újabban létesített gyárak, iparvállalatok sorra csődbe jutottak, lecsökkentették termelésüket vagy bezártak. Felszámolták, lebontották Temesvár számos nagyüzemét is: több gépgyárat, vegyi kombinátot, cipő- ás textilgyárat, a kalapgyárat és a csokoládégyárat is. A Gubán Balázs alapította és igazgatta híres-nevezetes Victoria Gyár sem termel már jó ideje sem márkás lábbeliket, sem világítótesteket, sem műbőröket, sem szivacsokat, sem szaxofonokat. Elárvult csarnokait eladásra kínálják.

A nehézségek tömkelegével keményen viaskodva a Bánság városai és falvai igyekeznek megtalálni a túlélés és a továbbfejlődés csapásait, sikerekkel kecsegtető útjait. Hellyel-közzel ígéretes eredményeket, megvalósításokat is elkönyvelhetnek.

Temesvár 2021-ben Újvidék (Szerbia) és Eleusina (Görögország) társaságában az európai kultúra fővárosainak egyike lesz. Nagy megtiszteltetés és lehetőség, amellyel a Béga-parti város remélhetőleg élni is fog.

Két napon át, 1930. november 29-én és 30-án örömünnepet ült a Maros és az Al-Duna között elterülő tájegység ma­gyar­sá­ga: felavatták Temesvárott, a Mária királynő (Regina Maria) 8. szám alatti, párját ritkító összefogással, eltökélt közakarattal emelt négyszintes közösségi létesítményt, a Magyar Házat. A mutatós épület, amelynek minden téglája „magyar áldozatvállalásból került a falakba”, nagyszerű tető alá hozatala a Bánság megfogyatkozott lélekszámú magyarságának kivételes, példamutató megvalósítása, hitet és önbizalmat erősítő vívmánya volt.

A trianoni békediktátum szétdarabolta országrészekbe, erőszakkal elszakított régiókba széttagolodótt magyar közösségek egyikének sem sikerült egy évtized leforgása alatt a bánságiakéhoz fogható, korszakos jelentőségű és hord­erejű megvalósítással előrukkolnia. A kisebbségi sorsba kényszerített ma­gyar­ság tettre készségének, áldozatvállalásának, élniakarásának bizonyságaként és sokatmondó tanújeleként szolgált a tágas és mutatós kultúrpalota, amelyből „erőt, reményt, segélyt, vigaszt” meríthetett a Temesköz maroknyi nemzettöredéke. A temesvári Magyar Ház a „bánsági magyar önszerveződés demokratikus kisebbségi megnyilatkozása volt”, s az „önépítésnek és a testvériség ápolásának a műhelyévé” vált.

Emlékezetessé kívánták tenni az Országos Magyar Párt bánsági tagozata vezetői, tisztségviselői a bánsági magyarság hő vágyának, merész tervének, csodálatos álmának és összehangolt közakaratának megtestesülését, a temesvári Magyar Ház épületének átadását, használatba vételét. Nagyszabású ünnepséget szerveztek, amelyet megtisztelték jelenlétükkel, elismerő köszöntő szavaikkal és üdvözlő beszédeikkel a kolozsvári, aradi, brassói nemzetiségi szervezetek és közösségek küldöttei is Temes-Torontál és Krassó-Szörény megyék minden sarkából. Valamennyi településéről szép számban érkeztek ugyanakkor magyarok a Városi Színház nagytermében megrendezett díszhangversenyre és irodalmi estélyre, amelyen fellépett a Temesvári Magyar Dalárda, a Temesvári Zenebarátok Társaságának szimfonikus zenekara, a temesvári magyar dalosegyletek egyesített énekkara, Szombati-Szabó István lugosi papköltő, dr. Kriván Gyuláné, a Temesvári Magyar Nőegylet alelnöke, aki Jörgné Draskóczy Ilmának, az Arany János Társaság elnökének versét szavalta. Üdvözlőbeszédet mondott Nemes Elemér igazfalvi református lelkész, az Országos Magyar Dalos Szövetség társelnöke. Az est díszszónoka dr. Jakabffy Elemér országgyűlési képviselő, az Országos Magyar Párt alelnöke volt, a Magyar Kisebbség címen Lugoson kiadott nemzetiségpolitikai szemle főszerkesztője, aki beszédében egyebek közt kijelentette, hogy megerősödött kultúregyesületeit kívánja elhelyezni az új épületben a bánsági magyarság, s azt a műhelyt, amelyben a nemzeti érzést megacélozzák és abból a salakot kivetik.

„Ebben a műhelyben kiváló vezetők és mester-legények egyaránt megértették a történelem figyelmeztető szavát, mely szerint az elnyomás csak a politikai és közjogi utakat torlaszolhatja el, a szellemi és erkölcsi út azonban mindenkor nyitva áll azok számára, akik a győzelmes újba vetett tántoríthatatlan hittel és szent hevülettel lépnek reá” – mondotta dr. Jakabffy Elemér, aki sokat tett annak érdekében, hogy a bánsági magyarság büszkesége, a temesvári Magyar Ház felépüljön. Másnap, 1930. november 30-án az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának intézőbizottsága ülésezett az új épületben, azt követően pedig a Magyar Ház Rt. tartott díszközgyűlést az első emeleti nagyteremben. Délután az Országos Magyar Párt bánsági tagozata a Kolozsvári Magyar Egyetemi Hallgatók Köre javára tartott kultúrelőadást, amelyet dr. Sulyok István vezetett be, rávilágítva, hogy a bánsági magyarság háromemeletes palotája szimbólum és útjelző a kisebbségi sorsba került romániai magyarság egésze számára. A Magyar Ház nagytermében a Bánsági Magyar Közművelődési Egyesület rendezte az első műsoros estélyt, amelyet reggelig tartó táncmulatság követett. Az avatási ünnepségre megjelentették a dr. Páll György szerkesztette Magyar Ház Évkönyvet, amely az épület tető alá hozatalának históriája, az avatói ünnepség műsorának ismertetése, üdvözlő beszédek, levelek és táviratok szövegei mellett számos cikket, tanulmányt és beszámolót közöl a bánsági magyarság két világháború közötti helyzetéről, nyomasztó gondjairól és problémáiról, a társadalmi és kulturális egyesületek tevékenységéről, megvalósításairól. Jogos büszkeséggel szögezte le dr. Páll György, az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának főtitkára 1930-ban: „Az életképességnek, az élni akarásnak [...] tíz év alatt egyetlen vidék sem mutatta oly reményfakasztó példáját, mint a bánsági, szűkebb értelemben a temesvári magyarság. Meg kellett kezdeni az építőmunkát a romokon, nem volt szabad kialudni hagyni a reménység, a jobb jövőben való hit éltető és melengető tüzét. Lelkes temesvári magyarok ettől az elgondolástól vezéreltetve vetették fel pár évvel ezelőtt a nagy eszmét: a temesvári s bánsági magyarságnak meg kell teremtenie saját kultúrotthonát, amely központja legyen a kisebbségi sorsban levő magyarság társadalmi és kulturális életének, meg kell építeni a temesvári Magyar Házat! És az ige testté lőn...”

A Trianonban 1920. június 4-én szentesített békediktátum más vidékek, táj­egységek és települések magyarjaihoz mérten néhány fokkal jobban és súlyosabban sújtotta a Bánság és Béga-parti város immár évszázadok óta, az „alsó részek”, a Délvidék 1552-es oszmán kézre kerülésétől kezdve az elszórványosodás sorscsapásaival viaskodó, porladozó magyarságát. A berendezkedő román államigazgatás kisajátította a 19. század végén és a 20. század elején létesített magyar telepes falvak gazdáinak földjeit, arra hivatkozva, hogy nem törlesztették adósságukat, hosszú távú hiteleiket az állammal szemben. Ügyük évekkel később mint legfelsőbb fórumhoz, a Népszövetség elé került. Az 1923-as Averescu-féle tanügyi törvény gyakorlatilag megszüntette Temesvárott a magyar tannyelvű középfokú oktatást. A római katolikus tanintézeteknek – a kegyesrendiek főgimnáziumának, a Notre-Dame iskolanővérek felsőbb és polgári leányiskolájának meg tanítóképzőjének – csak azzal a feltétellel és kikötéssel adták meg a nyilvánossági jogot, ha román tan­nyelvű oktatásra térnek át. Temesváron minden művelődési, emberbaráti, társadalmi, oktatási létesítmény városi, vármegyei vagy állami tulajdonban állt. Valamennyi fölött átvette a fennhatóságot a román közigazgatás és államgépezet. A magyar szervezetek, műkedvelő együttesek nem rendelkeztek ingatlanokkal, saját székházakkal. A szó szoros értelmében sorra az utcára kerültek. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása okozta trauma, a tömeges repatriálások, a megfélemlítés szándékával megrendezett ún. „levente-per”, a zsidóknak és a sváboknak a magyarságtól való eltávolítása és leszakítása céljából hozott rendelkezések sora ellenére Temesvár magyarságában még párját ritkító kohéziós erő, életenergia és cselekvőkészség buzgott. Nehéz, kétségbeejtő helyzetére próbált célravezető, gyakorlati megoldásokat, kiutakat keresni. Kós Károlyék röplapjának, „kiáltó szavának” visszhangja támadt a Temesközben: mindenekelőtt Lugoson és Temesváron. Jakabffy Elemér, Sulyok István és Willer József, a „lugosi triumvirátus” 1922-ben indította el Krassó-Szörény megye székvárosában a tekintélyes nemzetiségpolitikai szemlét, a Magyar Kisebbséget, amely két évtizeden át, 1942-ig folyamatosan megjelent. A református költő-pap, Szabolcska Mihály 1922 tavaszán tartotta évi rendes közgyűlését az 1903-ban megalakult Temesvári Magyar Dalárda, amelynek frissen megválasztott ügyvezető elnöke, Horváth Antal indítványozta egy magyar kultúrpalota mielőbbi felépítését a Bega-parti városban. A jó erőkből álló kórus próbaterem nélkül maradt, miután a városi zeneiskola igazgatója, a csellista Nicolae Papazoglu kitiltotta az együttest a hajdani ferences, majd piarista kolostor Városház utcai épületéből. Az alkalmas székház hiánya visszavetette, akadályozta a többi műkedvelő együttes, énekkar, színjátszó csoport stb. folyamatos tevékenységét is. A Temesvári Magyar Dalárda vezetősége és tagsága hatósági engedéllyel pénzgyűjtési akcióba is kezdett. Az adományok azonban csak meglehetősen szerényen csörgedeztek a Magyar Ház-alapba.

Erős lökést adott a kultúrház felépítése ügyének is az Országos Magyar Párt temesvári és Temes-Torontál megyei tagozatai megalakulása, amelyre Szabolcska Mihály elnökletével 1922. december 10-én a temesvár-gyárvárosi Gyárudvarban került sor. Az alakuló közgyűlésen elnökké dr. Fülöpp Béla ügyvédet, neves ásványgyűjtőt, a magyar parlament volt tagját, ügyvezető elnökké dr. Veterány Viktor ügyvédet, főtitkárrá Osztie Andor volt vármegyei levéltárost, lapszerkesztőt és újságírót választották. Tagtoborzó felhívásban, körlevélben a Magyar Ház-alap javára megindult gyűjtésre, önkéntes adakozásra is felhívta a Temesköz magyarságának figyelmét az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának. A Temesvári Magyar Dalárda a Magyar Ház megvalósítása érdekében több tanácskozást, megbeszélést, értekezletet tartott az Országos Magyar Párt temesvári szervezete, az Arany János Társaság, a Glória Dalegylet, a Gyárvárosi Zene- és Dalegylet, valamint a többi magyar szervezet, alakulat és műkedvelő együttes képviselőivel. Meghatározó jelentőségűvé vált az az 1926. június 28-án a Temesvári Magyar Dalárda kezdeményezésére, báró Ambrózy Andor elnökletével a belvárosi Szent György téri Ambrus-féle vendéglő különtermében megtartott lelkes hangulatú gyűlés, amelyen a megjelentek 336 000 lej befizetését ajánlották fel helyben a kultúrház építéséhez szükséges telek megvásárlására és az építési költségek fedezésére. Nagyobb összegeket adtak dr. Kakuk János orvos, dr. Veterány Viktor, dr. Ungár Adolf és dr. Hajdu Frigyes ügyvédek, br. Ambrózy Andor földbirtokos, Németh Kálmán gyárigazgató, Tóth Sándor kereskedő, Lázár László építkezési vállalkozó stb. Nagy volt az érdeklődés és a lelkesedés: olyan sokan gyűltek össze, hogy a vendéglői különterem szűknek bizonyult a megjelentek befogadására. Az ülésen egyértelmű döntés született, hogy a „magyar otthont” a Bega-parti város szívében, a Belvárosban fogják felépíteni. Vita tárgyát képezte az alkalmas, nem túlságosan borsos árú telek kiválasztása, megvásárlása. Több változatot, felmerült javaslatot is mérlegeltek. A Tőzsde utcában, a kegyesrendi főgimnázium és az 1925-ben felavatott Munkásotthon körül három, egyenként 250 négyszögöles beépítetlen telek is rendelkezésre állott. Négyszögölenként 1200–2000 lejt kért a város, illetve a telektulajdonosok. Szabadon állott a Széchenyi-bérpalota s a piarista rendház közötti térség, s alkudni lehetett a zsidó líceummal szomszédos telkekre is. Többrendbeli kiadós tanácskozás, alapos mérlegelés után az a döntés született, hogy a Mária királyné úton, az Eschker-féle szanatórium tőszomszédságában fekvő 306 négyszögöles telket vásárolják meg a felépítendő Magyar Ház számára. Nyilvános árlejtésen négyszögölenként 1515 lejes áron, vagyis 465 590 lej készpénz lefizetése fejében megszerezték Temesvár várostól a telket.

Az építkezést részvénytársasági alapon szándékoztak megvalósítani. Az alapítási tervezet kidolgozásának, a részvényjegyzési ívek, a nyomtatott utasítások kiállításának, nyilvántartásának s az egész részvénytársasági adminisztráció felfektetésének óriási volumenű munkáját dr. Vasváry Ernő ügyvéd irányításával az Országos Magyar Párt temesvári tagozata irodájának munkatársai Osztie Andor, Grabler Árpád és Totter Mária végezték. Az alapítási tervezet szövegét 1926. augusztus 15-én bocsátották ki magyar és román nyelven. A pártszervezetek, a dalárdák és a többi egylet lázas propagandamunkába kezdtek. Főként dr. Vuchetich Endre, Pogány László, Kubán Endre és dr. Páll György tollából a lelkesítő cikkek, jegyzetek sora látott napvilágot a Temesvári Hírlap és a Déli Hírlap hasábjain. Komoly szerepet vállaltak a részvényjegyzések ösztönzésében, anyagi sikerének biztosításában a magyar érdekeltségű pénzintézetek és iparvállalatok. Vezetőik részvényjegyzéseikkel, áldozatkész adományaikkal példát statuáltak. A Totis Rezső vezette cégek 300 000 lejt meghaladó részvényt jegyeztek, Szana Zsigmond, a Temesvári Bank és Kereskedelmi Rt. érdekkörébe tartozó vállalatok útján több mint negyedmillió lej értékben jegyzett részvényeket: 100 000-100 000 lejt jegyzett Kubicsek Oszkár vezérigazgató, dr. Kakuk János orvos, dr. Hajdu Frigyes ügyvéd, Prohászka Ede malomigazgató, valamint egy magát megnevezni nem kívánó iparos. Földbirtokosok, gyárosok, ügyvédek, háztulajdonosok, orvosok, mérnökök, hírlapírók, kereskedők, szállodások, exportőrök szerepeltek a részvényjegyzők között. A munkások, a szerényebb keresetű polgárok téglajegyeket vásároltak, Székely László (1877–1934) műépítész pedig megígérte, hogy a tiszteletdíjról lemondva, térítésmentesen készíti el a felhúzandó épület terveit. A Temesvári Magyar Dalárda 1927. február 8-án nagyszabású hangversenyt rendezett a Magyar Ház javára. Az énekkart Gokler Antal karnagy, a szimfonikus zenekart Freund Leó zongoraművész dirigálta. Az Országos Magyar Párt bánsági tagozata Jenő herceg utca 8. szám alatt bérelt irodájában 1927. február 27-én hivatalosan is megalakult a Magyar Ház Rt., amelynek elnökévé br. Ambrózy Andort, társelnökeivé pedig Balla Hugót, dr. Hajdu Frigyest, Szana Zsigmondot és Totis Rezsőt választották. A Romániában hatalomra került liberális kormányzat nyílt soviniszta magatartása és politikája sorozatos korlátokat állított a részvénytársaság hivatalos bejegyeztetése, jogi személykénti elismertetése, valamint a telekvásárlás elé. A beadott kérvények hosszabb időn át elintézetlenül hevertek Temesvár polgármesterének fiókjában. Időközben hatalmas méreteket öltött, a Bánságot is elérte a gazdasági világválság. Magánosok és cégek sora ment Temesvárott is tönkre. Számottevően csökkent a Magyar Ház Rt. részvényeseinek fizetésképessége is. Nem folytak be a remélt összegek. Az akció akadozott. Az egész részvénytársaság alapítási, törvényszéki bejegyzési és jogi személyiségkénti elismertetési eljárását 1929 tavaszán meg kellett ismételni. A temesvári törvényszék 532/929. szám alatt 1929. április 21-én jegyezte be a céglajstromba. Időközben a magyarság iránt valamivel barátságosabb magatartást tanúsító Nemzeti Parasztpárt került kormányra Romániában.

Az események felgyorsultak. A Magyar Ház építésének ügye 1929 májusától gyors ütemben haladt előre. A város képviseletében Kiss Károly mérnök, Székely László műépítész sógora 1929. június 17-én adta át az Országos Magyar Párt bánsági tagozata és a Magyar Ház Rt. elnökének, báró Ambrózy Andornak a Mária királyné úton megvásárolt és kifizetett telket. A Magyar Ház Rt. igazgatósága 1929. június 18-án a két héttel korábban megejtett nyilvános árlejtési versenytárgyalás eredményei alapján megkötötte az első vállalkozói szerződéseket a felépítendő Magyar Ház föld-, kőműves- s elhelyező, valamint ács-, cserépfedő-, bádogos- és vasbetonmunkálataira. A temesvári ipari munkaadók szindikátusának elnöke, Klein Jenő okleveles mérnök vállalta 2 091 924 lejért az építkezési munkálatok vezetését, műszaki koordinálását. A bádogosmunkákat 56 516 lej előirányzati összegért Bitt Ferenc bádogosmester, a Magyar Párt temesvár-gyárvárosi szervezetnek alelnöke kapta meg, míg az épület befedését a Meteor palagyár vállalta.

1929 júniusának végén, Péter-Pál napján kezdődött el az építkezés. Az alapok a lebontott Vauban-típusú téglavár védősáncainak helyére kerültek. Nem rendeztek nagyobb szabású alapkőletételi ünnepséget. A Magyar Ház Rt. végrehajtó bizottsága tagjainak jelenlétében Székely László műépítész egy pergamenre írt, fémszelencébe zárt emlékiratot falaztatott be a késő utókor számára az épülni kezdő kultúrház alapfalába az udvar és a szomszédos Eschker-féle szanatórium felőli részen. „A magyar kultúra várának ajánljuk e házat, amelyet a legnehezebb időkben a bánsági magyarság áldozatkészsége emelt” – áll a befalazott okmány szövegében. Klein Jenő mérnök váratlan elhalálozása után Lázár László temesvári építőmester vette át az építkezési munkálatok vezetését, amelyek a gazdasági válság súlyosbodása dacára simán, különösebb fennakadások nélkül haladtak. Temesvári mesterek végezték a belső munkálatokat is. Az impozáns, mutatós homlokzatú épület 1930 őszére teljesen elkészült.

Székely László műépítész, aki a Bega-parti város sorrendben első műépítészeként a középületek, a bérházak, a magánvillák sorát tervezte, évszázadokra meghatározva Temesvár architekturális és urbanisztikai arculatát – utolsó nagyobb méretű opusában a „lehetőségek határain belül”, a rendelkezésre álló anyagi eszközök szűkösségét, valamint a megvásárolt telek adottságait szem előtt tartva egy tetszetős homlokzatú, praktikus beosztású, egyszerű, de ízlésesen kiképzett és berendezett háromemeletes épületet tervezett, amely az Eschker-féle magánszanatórium közvetlen szomszédságában épült. Az eklektikus homlokzaton a neoklasszicista, valamint a korszerű építészet stílusjegyeinek társításával, merész egybe-szervesítésével, a kőből faragott fehér ablakkeretek, a pilaszterek, a kétszer égetett téglából rakott falrészek összekapcsolásával, ritmikus váltakoztatásával mozgalmas, motívumgazdag felületet teremtett Székely László. Az épület formai megjelenésében is a bánsági magyarság életkedvét, tettrekészségét, áldozatos összefogásának erejét érzékeltette, jelezte. A belső terek kiképzésében a célszerűség szempontjai érvényesültek.

A tágas kapubejáró világos három­ablakos előtérbe vezetett, amelyet váró- és olvasóteremmé rendeztek be. A földszinten sorakozott az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának öt irodahelyisége, valamint a Temesvári Magyar Nőegylet két tágas, utcai szobája, amelyekhez külön előszoba és toalettfülke társult. A lépcsőfeljárat bal oldalán elhelyezkedő két tágas szobát széthúzható üvegfal választotta el csupán egymástól, ami alkalmassá tette a helyiséget kisebb összejövetelek, tanfolyamok és ismeretterjesztő előadások megtartására, befogadására. Bálok és mulatságok alkalmával itt rendezték be a büfét, amely hivatalos italmérési engedéllyel is rendelkezett. Az előtérből nyílt a mosdó és a WC. Az emeletre zárt s télen fűthető lépcsőház vezetett. A Magyar Ház egyik legfontosabb része – a 26 méter hosszú, kilenc ablakával az utcára néző nagyterem – az épület első emeletére került. A terem egyik végében tökéletes világosító berendezéssel, színes függönnyel, praktikus kulissza-tartókkal felszerelt kisebb méretű színpadot alakítottak ki, amelyhez 12 muzsikus befogadására alkalmas „zenekari árok”, valamint külön női és külön férfi öltöző járult. A nagyteremben 240 elmozdítható széket helyeztek el, amelyek mögött és között mintegy 60 állóhely maradt. A Magyar Ház nagyterme nemcsak gyűlések, összejövetelek és népszerűsítő előadások megtartására bizonyult alkalmasnak, hanem hangversenyek, kiállítások, műsoros estélyek, műkedvelő előadások és táncmulatságok megrendezésére is. Vonzó rendezvényei révén a Magyar Ház nagyterme a temesvári és a bánsági magyarság közkedvelt, népszerű találkozóhelyévé vált.

A második emeleten két modern bérlakást alakítottak ki. A befolyt házbérekből kívánták ugyanis fedezni az épület fenntartási költségeit, fizetni a kirótt adókat és illetékeket, s csökkenteni az adósságterheket. A harmadik emeleten egy háromablakos próbaterem és három tágas szoba nyert elhelyezést. A próbaterem a nagyszámú temesvári magyar énekkar és műkedveló csoport rendelkezésére állt, míg az egyik szoba a Temesvári Magyar Dalárda, a másik a Bánsági Magyar Közművelődési Egyesület, a harmadik pedig az Arany János Társaság hivatali helyiségeként szolgált. Átmenetileg, ideiglenes jelleggel itt helyezték el a könyvtárat is. Hosszú, világos belső folyosó és mellékhelyiségek tartoztak még a legfelső traktushoz.

Az alagsorban a házmesterlakáson, a fáskamrákon, a szénraktáron, a központi fűtés kazánházán, a mosókonyhán, a kamrákon és mellékhelyiségeken kívül egy tágas konyha, valamint a magyar cserkészotthon is helyet kapott. A háztartási iskola gyakorlati foglalkozásai megtartására is alkalmas konyha mellől – amelyből táncmulatságok, nagyobb összejövetelek alkalmával népes vendégsereget lehetett ellátni meleg ételekkel – ételfelvonó vezetett a Temesvári Magyar Nőegylet földszinti helyiségeihez, illetve az első emeleti nagyteremhez.

Az épület mögött, a telek hátsó részén szándékoztak felépíteni az ezer férőhelyes hangverseny-, színház- és báltermet, amely jól felszerelt, szabványméretű színpaddal is rendelkezett volna. A multifunkcionális nagyterem alagsorába szánták a hangulatos és tágas magyar vendéglőt, amely mellett a bánsági magyarság közcélú intézményeinek – mindenekelőtt egy magyar sportegyletnek! – otthont nyújtó helyiségek sorakoztak volna az eredeti tervek és elképzelések szerint. A gazdasági okok, a sűrűsödő anyagi nehézségek miatt a hátsó traktust, az udvari épületszárnyat a bánsági magyarság őszinte bánatára nem sikerült felépíteni.

Felépülte után nyomban a temesvári Magyar Ház, amelyet dr. Páll György a „szomorú magyar jelen vigaszának és a jövő reménységének” minősített, a bánsági magyarság minden életmegnyilvánulásának színterévé és központjává vált. Nagyon élénk, sokrétű közéleti és művelődési tevékenység bontakozott ki a Magyar Házban az 1930-as évek elején és közepén. Az Országos Magyar Párt bánsági tagozata, ifjúsági szakosztálya, a Temesvári Magyar Nőegylet, az Arany János Társaság, a Bánsági Magyar Közművelődési Egylet, a Temesvári Magyar Dalárda, a Műkedvelő Szövetség rendezésében egymást érték a különböző jellegű társas összejövetelek, a népszerűsítő előadások, az irodalmi estek és évfordulós megemlékezések, a hangversenyek és a színjátszó együttesek előadásai, a szórakoztató műsorok s a kivilágos kivirradtig tartó, emlékezetes bálok, táncmulatságok. A bánsági politikusok, írók, művészek és közéleti személyiségek mellett megfordult és előadást tartott a temesvári Magyar Házban Márton Áron, Kós Károly, Reményik Sándor, Nyírő József, Tavaszy Sándor, Gyárfás Elemér, dr. Balogh Endre, dr. Sulyok István stb. A Magyar Házban helyezték el a Magyar Párt ifjúsági szakosztálya, valamint az Arany János Társaság könyvtárait, amelyeket a nagyközönség számára is megnyitottak. Dr. Jakabffy Elemér, a Magyar Kisebbség szerkesztője kezdeményezésére – aki politikusi emlékeit és tapasztalatait idéző előadássorozatot tartott a temesvári Magyar Házban – 1936-ban népkisebbségi jogi szakkönyvtár is létesült a Székely László tervezte épületben. A szakkönyvtárat kezdetben Uhlyárik Béla ügyvéd, majd Schiff Béla újságíró és helytörténész vezette, aki a gyűjtemény katalógusát is elkészítette.

Hatósági intézkedés folytán 1938 áprilisában a temesvári Magyar Ház földszinti, emeleti és részben harmadik emeleti helyiségeit lezárták. Betiltottak mindenfajta gyűlekezést, összejvetelt, magyar vonatkozású művelődési tevékenységet. Az 1940-es bécsi döntést követően és a második világháború évei alatt hol engedélyezték, hol betiltották a Magyar Ház működését, a falai közt hajlékra lelt magyar szervezetek és együttesek tevékenységét. A dalárdák még próbákat sem tarthattak. Egyedül a Magyar Ház Rt. könyvtára tevékenykedhetett, amelynek állománya több ezer kötettel gyarapodott. A Magyar Házba kerültek a beszüntetett olvasókörök gyűjteményei, a Magyarországra áttelepülők vagy a kisebb lakásokba átköltözni kényszerített zsidók könyvei. Gazdag volt a könyvtár hírlapgyűjteménye is. A második világégés idején a könyvtár folyamatosan gyűjtötte és megőrizte a Déli Hírlap, a temesvári Süddeutsche Tageszeitung, a belgrádi Donauzeitung, valamint a bukaresti Universul számait. Átmenetileg a Magyar Ház fogadta be Dél-Erdély egyedüli magyar nyelvű napilapja, a Déli Hírlap szerkesztőségét is. A háború végén az orosz hadsereg hadikórházzá alakította át az épületet.

A második világháborút követően a Magyar Népi Szövetség vette át a közadakozásból emelt Magyar Ház irányítását. Az épület ismét a bánsági magyarság társasági, kulturális és szellemi életének fórumává vált. Gazdag programtevékenységet fejtett ki falai között az 1945-ben megalakult Bartók Béla Népfőiskola. Politikai, ismeretterjesztő és kulturális előadásokat tartottak a tájegység vezető értelmiségiei. Gyakran rendeztek színielőadásokat, hangversenyeket, felolvasóesteket. A fiatalok szórakoztatására táncmulatságokat, bálokat szerveztek. Közös összefogással tágas szabadtéri színházat építettek a Magyar Ház udvarán. 1948-at követően erősödött a rendezvények politikai színezete, baloldali karaktere. A „polgári elemeket” egyre nyíltabban és durvábban távol tartották a Magyar Házban tartott összejövetelektől, előadásoktól. A Magyar Népi Szövetség felszámolása, 1953-as „önfeloszlatása” után a Román Munkáspárt helyi vezetősége tette rá a kezét a bánsági magyarság által épített épületre. Hosszabb időn át a Román Kommunista Párt Temesvár városi szervezete székházaként szolgált. Az 1968-as közigazgatási átszervezés nyomán a román, magyar, német és szerb pártlap, valamint a frissiben alapított Facla Könyvkiadó szerkesztőségei költöztek az épületbe. Tulajdonképpen ekkor kezdődtek a nagyobb, s gyökeresebb átalakítások. Megszüntették a színpadot, a nagytermet és az öltözőket: irodákká alakították át azokat, amelyekben 1968–1989 között a Szabad Szó, 1990-tól 1992-ig a Temesvári Új Szó szerkesztőségei működtek, 1994-től napjainkig pedig a Heti Új Szó redakciója tevékenykedik. Felszámolták a szabadtéri színpadot, s az udvarra az 1970-es években egy új épületszárnyat emeltek a román napilap szerkesztősége számára.

A hagyományok szálának újrabogozására törekedve 1990 elején az épület gyűléstermében tartotta első megbeszéléseit, tanácskozásait az RMDSZ bánsági szervezete. Az épület visszaszerzését a kezdeti zavaros időkben elügyet­lenkedték, elmulasztották a ma­gyar­ság vezetői. Egymást érték az utcai tüntetések a volt román nyelvű kommunista pártlap redakciója ellen. Határozottabb fellépéssel szerezni lehetett volna egy hivatalos papírt a Nemzeti Egység Temes Megyei Tanácsától, amely a magyar nyelvű napilap vagy éppenséggel az RMDSZ Temes megyei szervezete használatába adta volna legalább az épület egy részét. A korabeli vezetők naivan abban bíztak, hogy majd törvényes úton visszaszerzik az épületet. Időközben azonban fordult a kocka. A Renaşterea Bănăţeană napi­lapot is megjelentető Tim-Press cég az Olaszországban élő, elfogultan nacionalista román pénzmágnás, Iosif Constantin Drăgan bekapcsolásával és segítségével privatizált, s csalárd módon az épület tulajdonjogát is megszerezte. Telekkönyvileg is betábláztatta 1995 októberében, amit korábban a telek és az épület 1967-es állomosítását követően az RKP elmulasztott megtenni. A ma­gyarság képviselői politikai és jogi úton is kétségbeesett erőfeszítéseket tettek és tesznek az épület visszaszerzése érdekében. Évek óta párhuzamosan folynak a törvényhozás különböző szintjein és helyszínein a perek. Mivel az RMDSZ-t nem ismerik el az egykori Országos Magyar Párt, illetve a Magyar Népi Szövetség jogos örökösének, a Magyar Ház Rt. egykori részvényeseinek, téglajegy­tulajdonosainak örökösei jelentették be tulajdonigényüket az ingatlanra. Perelt és perel a hetilappá zsugorodott magyar újság, a Heti Új Szó szerkesztősége, illetve kiadója, a Reflex Kft. is, amelyet bírósági végzésekkel többször is megpróbáltak kilakoltatni. A temesvári Magyar Ház visszaszolgáltatásának ügye több sürgősségi kormányrendelet tárgyát is képezte, de ezeknek sohasem szereztek érvényt. Az épületet továbbra is a Tim-Press sajtócég használja, amely rotációs gépet is beszerelt az épületbe. „Megtűrtekként” az 1930-ban felavatott épület első emeletét a Reflex Kft. és az RMDSZ Temes megyei szervezete adminisztrálja helyet biztosítva a Bolyai-teremnek, a könyvtárnak, a közművelődési és ifjúsági szervezeteknek, a képviselői irodának stb. Jogbitorlóként a Tim-Press megakadályozta, hogy az RMDSZ Temes megyei szervezete 1997. április 30-án, a Magyar Ház Rt. létrejöttének 70. évfordulóján emléktáblát állítson és leplezzen le az épület homlokzatán. A Bakk László kézdivásárhelyi kőfaragó kivitelezte tábla immár közel két évtizede az RMDSZ használta irodában árválkodik, porosodik. A Bolyai-teremben könyvbemutatókat, író-olvasó találkozókat, szakmai tanácskozásokat tartanak. A magyar közművelődési, művészeti és tudományos rendezvények többségének a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a Kós Károly Közösségi Ház, az Új Ezredév Református Központ, a temesvár-belvárosi református parókia Újvárossy Ernő-terme, a Geml József Társaskör székháza stb. nyújt otthont. Nagy szükség lenne a központi fekvésű Magyar Ház épületére.

Évek óta kiderült, nyilvánvalóvá vált, hogy nem bírósági, hanem kizárólag csak magasszintű politikai döntés juttathatja vissza a közadakozásból épített temesvári Magyar Házat jogos tulajdonosának, a Bánság magyarságának. Nemzetközi fórumokhoz kellene apellálni.

„Otthon kell a megmaradáshoz”

Két napon át, 1930. november 29-én és 30-án örömünnepet ült a Maros és az Al-Duna között elterülő tájegység ma­gyar­sá­ga: felavatták Temesvárott, a Mária királynő (Regina Maria) 8. szám alatti, párját ritkító összefogással, eltökélt közakarattal emelt négyszintes közösségi létesítményt, a Magyar Házat.

A mutatós épület, amelynek minden téglája „magyar áldozatvállalásból került a falakba”, nagyszerű tető alá hozatala a Bánság megfogyatkozott lélekszámú magyarságának kivételes, példamutató megvalósítása, hitet és önbizalmat erősítő vívmánya volt. A trianoni békediktátum szétdarabolta országrészekbe, erőszakkal elszakított régiókba széttagolodótt magyar közösségek egyikének sem sikerült egy évtized leforgása alatt a bánságiakéhoz fogható, korszakos jelentőségű és hord­erejű megvalósítással előrukkolnia. A kisebbségi sorsba kényszerített ma­gyar­ság tettre készségének, áldozatvállalásának, élniakarásának bizonyságaként és sokatmondó tanújeleként szolgált a tágas és mutatós kultúrpalota, amelyből „erőt, reményt, segélyt, vigaszt” meríthetett a Temesköz maroknyi nemzettöredéke. A temesvári Magyar Ház a „bánsági magyar önszerveződés demokratikus kisebbségi megnyilatkozása volt”, s az „önépítésnek és a testvériség ápolásának a műhelyévé” vált.

Emlékezetessé kívánták tenni az Országos Magyar Párt bánsági tagozata vezetői, tisztségviselői a bánsági magyarság hő vágyának, merész tervének, csodálatos álmának és összehangolt közakaratának megtestesülését, a temesvári Magyar Ház épületének átadását, használatba vételét. Nagyszabású ünnepséget szerveztek, amelyet megtisztelték jelenlétükkel, elismerő köszöntő szavaikkal és üdvözlő beszédeikkel a kolozsvári, aradi, brassói nemzetiségi szervezetek és közösségek küldöttei is Temes-Torontál és Krassó-Szörény megyék minden sarkából. Valamennyi településéről szép számban érkeztek ugyanakkor magyarok a Városi Színház nagytermében megrendezett díszhangversenyre és irodalmi estélyre, amelyen fellépett a Temesvári Magyar Dalárda, a Temesvári Zenebarátok Társaságának szimfonikus zenekara, a temesvári magyar dalosegyletek egyesített énekkara, Szombati-Szabó István lugosi papköltő, dr. Kriván Gyuláné, a Temesvári Magyar Nőegylet alelnöke, aki Jörgné Draskóczy Ilmának, az Arany János Társaság elnökének versét szavalta. Üdvözlőbeszédet mondott Nemes Elemér igazfalvi református lelkész, az Országos Magyar Dalos Szövetség társelnöke. Az est díszszónoka dr. Jakabffy Elemér országgyűlési képviselő, az Országos

Magyar Párt alelnöke volt, a Magyar Kisebbség címen Lugoson kiadott nemzetiségpolitikai szemle főszerkesztője, aki beszédében egyebek közt kijelentette, hogy megerősödött kultúregyesületeit kívánja elhelyezni az új épületben a bánsági magyarság, s azt a műhelyt, amelyben a nemzeti érzést megacélozzák és abból a salakot kivetik. „Ebben a műhelyben kiváló vezetők és mester-legények egyaránt megértették a történelem figyelmeztető szavát, mely szerint az elnyomás csak a politikai és közjogi utakat torlaszolhatja el, a szellemi és erkölcsi út azonban mindenkor nyitva áll azok számára, akik a győzelmes újba vetett tántoríthatatlan hittel és szent hevülettel lépnek reá” – mondotta dr. Jakabffy Elemér, aki sokat tett annak érdekében, hogy a bánsági magyarság büszkesége, a temesvári Magyar Ház felépüljön. Másnap, 1930. november 30-án az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának intézőbizottsága ülésezett az új épületben, azt követően pedig a Magyar Ház Rt. tartott díszközgyűlést az első emeleti nagyteremben.

Délután az Országos Magyar Párt bánsági tagozata a Kolozsvári Magyar Egyetemi Hallgatók Köre javára tartott kultúrelőadást, amelyet dr. Sulyok István vezetett be, rávilágítva, hogy a bánsági magyarság háromemeletes palotája szimbólum és útjelző a kisebbségi sorsba került romániai magyarság egésze számára. A Magyar Ház nagytermében a Bánsági Magyar Közművelődési Egyesület rendezte az első műsoros estélyt, amelyet reggelig tartó táncmulatság követett. Az avatási ünnepségre megjelentették a dr. Páll György szerkesztette Magyar Ház Évkönyvet, amely az épület tető alá hozatalának históriája, az avatói ünnepség műsorának ismertetése, üdvözlő beszédek, levelek és táviratok szövegei mellett számos cikket, tanulmányt és beszámolót közöl a bánsági magyarság két világháború közötti helyzetéről, nyomasztó gondjairól és problémáiról, a társadalmi és kulturális egyesületek tevékenységéről, megvalósításairól.

Jogos büszkeséggel szögezte le dr. Páll György, az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának főtitkára 1930-ban: „Az életképességnek, az élni akarásnak [...] tíz év alatt egyetlen vidék sem mutatta oly reményfakasztó példáját, mint a bánsági, szűkebb értelemben a temesvári magyarság. Meg kellett kezdeni az építőmunkát a romokon, nem volt szabad kialudni hagyni a reménység, a jobb jövőben való hit éltető és melengető tüzét. Lelkes temesvári magyarok ettől az elgondolástól vezéreltetve vetették fel pár évvel ezelőtt a nagy eszmét: a temesvári s bánsági magyarságnak meg kell teremtenie saját kultúrotthonát, amely központja legyen a kisebbségi sorsban levő magyarság társadalmi és kulturális életének, meg kell építeni a temesvári Magyar Házat! És az ige testté lőn...”

A Trianonban 1920. június 4-én szentesített békediktátum más vidékek, táj­egységek és települések magyarjaihoz mérten néhány fokkal jobban és súlyosabban sújtotta a Bánság és Béga-parti város immár évszázadok óta, az „alsó részek”, a Délvidék 1552-es oszmán kézre kerülésétől kezdve az elszórványosodás sorscsapásaival viaskodó, porladozó magyarságát. A berendezkedő román államigazgatás kisajátította a 19. század végén és a 20. század elején létesített magyar telepes falvak gazdáinak földjeit, arra hivatkozva, hogy nem törlesztették adósságukat, hosszú távú hiteleiket az állammal szemben. Ügyük évekkel később mint legfelsőbb fórumhoz, a Népszövetség elé került. Az 1923-as Averescu-féle tanügyi törvény gyakorlatilag megszüntette Temesvárott a magyar tannyelvű középfokú oktatást. A római katolikus tanintézeteknek – a kegyesrendiek főgimnáziumának, a Notre-Dame iskolanővérek felsőbb és polgári leányiskolájának meg tanítóképzőjének – csak azzal a feltétellel és kikötéssel adták meg a nyilvánossági jogot, ha román tan­nyelvű oktatásra térnek át. Temesváron minden művelődési, emberbaráti, társadalmi, oktatási létesítmény városi, vármegyei vagy állami tulajdonban állt. Valamennyi fölött átvette a fennhatóságot a román közigazgatás és államgépezet.

A magyar szervezetek, műkedvelő együttesek nem rendelkeztek ingatlanokkal, saját székházakkal. A szó szoros értelmében sorra az utcára kerültek. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása okozta trauma, a tömeges repatriálások, a megfélemlítés szándékával megrendezett ún. „levente-per”, a zsidóknak és a sváboknak a magyarságtól való eltávolítása és leszakítása céljából hozott rendelkezések sora ellenére Temesvár magyarságában még párját ritkító kohéziós erő, életenergia és cselekvőkészség buzgott. Nehéz, kétségbeejtő helyzetére próbált célravezető, gyakorlati megoldásokat, kiutakat keresni. Kós Károlyék röplapjának, „kiáltó szavának” visszhangja támadt a Temesközben: mindenekelőtt Lugoson és Temesváron. Jakabffy Elemér, Sulyok István és Willer József, a „lugosi triumvirátus” 1922-ben indította el Krassó-Szörény megye székvárosában a tekintélyes nemzetiségpolitikai szemlét, a Magyar Kisebbséget, amely két évtizeden át, 1942-ig folyamatosan megjelent. A református költő-pap, Szabolcska Mihály 1922 tavaszán tartotta évi rendes közgyűlését az 1903-ban megalakult Temesvári Magyar Dalárda, amelynek frissen megválasztott ügyvezető elnöke, Horváth Antal indítványozta egy magyar kultúrpalota mielőbbi felépítését a Bega-parti városban. A jó erőkből álló kórus próbaterem nélkül maradt, miután a városi zeneiskola igazgatója, a csellista Nicolae Papazoglu kitiltotta az együttest a hajdani ferences, majd piarista kolostor Városház utcai épületéből. Az alkalmas székház hiánya visszavetette, akadályozta a többi műkedvelő együttes, énekkar, színjátszó csoport stb. folyamatos tevékenységét is. A Temesvári Magyar Dalárda vezetősége és tagsága hatósági engedéllyel pénzgyűjtési akcióba is kezdett. Az adományok azonban csak meglehetősen szerényen csörgedeztek a Magyar Ház-alapba.

Erős lökést adott a kultúrház felépítése ügyének is az Országos Magyar Párt temesvári és Temes-Torontál megyei tagozatai megalakulása, amelyre Szabolcska Mihály elnökletével 1922. december 10-én a temesvár-gyárvárosi Gyárudvarban került sor. Az alakuló közgyűlésen elnökké dr. Fülöpp Béla ügyvédet, neves ásványgyűjtőt, a magyar parlament volt tagját, ügyvezető elnökké dr. Veterány Viktor ügyvédet, főtitkárrá Osztie Andor volt vármegyei levéltárost, lapszerkesztőt és újságírót választották. Tagtoborzó felhívásban, körlevélben a Magyar Ház-alap javára megindult gyűjtésre, önkéntes adakozásra is felhívta a Temesköz magyarságának figyelmét az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának. A Temesvári Magyar Dalárda a Magyar Ház megvalósítása érdekében több tanácskozást, megbeszélést, értekezletet tartott az Országos Magyar Párt temesvári szervezete, az Arany János Társaság, a Glória Dalegylet, a Gyárvárosi Zene- és Dalegylet, valamint a többi magyar szervezet, alakulat és műkedvelő együttes képviselőivel. Meghatározó jelentőségűvé vált az az 1926. június 28-án a Temesvári Magyar Dalárda kezdeményezésére, báró Ambrózy Andor elnökletével a belvárosi Szent György téri Ambrus-féle vendéglő különtermében megtartott lelkes hangulatú gyűlés, amelyen a megjelentek 336 000 lej befizetését ajánlották fel helyben a kultúrház építéséhez szükséges telek megvásárlására és az építési költségek fedezésére. Nagyobb összegeket adtak dr. Kakuk János orvos, dr. Veterány Viktor, dr. Ungár Adolf és dr. Hajdu Frigyes ügyvédek, br. Ambrózy Andor földbirtokos, Németh Kálmán gyárigazgató, Tóth Sándor kereskedő, Lázár László építkezési vállalkozó stb. Nagy volt az érdeklődés és a lelkesedés: olyan sokan gyűltek össze, hogy a vendéglői különterem szűknek bizonyult a megjelentek befogadására. Az ülésen egyértelmű döntés született, hogy a „magyar otthont” a Bega-parti város szívében, a Belvárosban fogják felépíteni. Vita tárgyát képezte az alkalmas, nem túlságosan borsos árú telek kiválasztása, megvásárlása. Több változatot, felmerült javaslatot is mérlegeltek. A Tőzsde utcában, a kegyesrendi főgimnázium és az 1925-ben felavatott Munkásotthon körül három, egyenként 250 négyszögöles beépítetlen telek is rendelkezésre állott. Négyszögölenként 1200–2000 lejt kért a város, illetve a telektulajdonosok. Szabadon állott a Széchenyi-bérpalota s a piarista rendház közötti térség, s alkudni lehetett a zsidó líceummal szomszédos telkekre is. Többrendbeli kiadós tanácskozás, alapos mérlegelés után az a döntés született, hogy a Mária királyné úton, az Eschker-féle szanatórium tőszomszédságában fekvő 306 négyszögöles telket vásárolják meg a felépítendő Magyar Ház számára. Nyilvános árlejtésen négyszögölenként 1515 lejes áron, vagyis 465 590 lej készpénz lefizetése fejében megszerezték Temesvár várostól a telket.

Az építkezést részvénytársasági alapon szándékoztak megvalósítani. Az alapítási tervezet kidolgozásának, a részvényjegyzési ívek, a nyomtatott utasítások kiállításának, nyilvántartásának s az egész részvénytársasági adminisztráció felfektetésének óriási volumenű munkáját dr. Vasváry Ernő ügyvéd irányításával az Országos Magyar Párt temesvári tagozata irodájának munkatársai Osztie Andor, Grabler Árpád és Totter Mária végezték. Az alapítási tervezet szövegét 1926. augusztus 15-én bocsátották ki magyar és román nyelven. A pártszervezetek, a dalárdák és a többi egylet lázas propagandamunkába kezdtek. Főként dr. Vuchetich Endre, Pogány László, Kubán Endre és dr. Páll György tollából a lelkesítő cikkek, jegyzetek sora látott napvilágot a Temesvári Hírlap és a Déli Hírlap hasábjain. Komoly szerepet vállaltak a részvényjegyzések ösztönzésében, anyagi sikerének biztosításában a magyar érdekeltségű pénzintézetek és iparvállalatok. Vezetőik részvényjegyzéseikkel, áldozatkész adományaikkal példát statuáltak. A Totis Rezső vezette cégek 300 000 lejt meghaladó részvényt jegyeztek, Szana Zsigmond, a Temesvári Bank és Kereskedelmi Rt. érdekkörébe tartozó vállalatok útján több mint negyedmillió lej értékben jegyzett részvényeket: 100 000-100 000 lejt jegyzett Kubicsek Oszkár vezérigazgató, dr. Kakuk János orvos, dr. Hajdu Frigyes ügyvéd, Prohászka Ede malomigazgató, valamint egy magát megnevezni nem kívánó iparos. Földbirtokosok, gyárosok, ügyvédek, háztulajdonosok, orvosok, mérnökök, hírlapírók, kereskedők, szállodások, exportőrök szerepeltek a részvényjegyzők között. A munkások, a szerényebb keresetű polgárok téglajegyeket vásároltak, Székely László (1877–1934) műépítész pedig megígérte, hogy a tiszteletdíjról lemondva, térítésmentesen készíti el a felhúzandó épület terveit. A Temesvári Magyar Dalárda 1927. február 8-án nagyszabású hangversenyt rendezett a Magyar Ház javára. Az énekkart Gokler Antal karnagy, a szimfonikus zenekart Freund Leó zongoraművész dirigálta. Az Országos Magyar Párt bánsági tagozata Jenő herceg utca 8. szám alatt bérelt irodájában 1927. február 27-én hivatalosan is megalakult a Magyar Ház Rt., amelynek elnökévé br. Ambrózy Andort, társelnökeivé pedig Balla Hugót, dr. Hajdu Frigyest, Szana Zsigmondot és Totis Rezsőt választották. A Romániában hatalomra került liberális kormányzat nyílt soviniszta magatartása és politikája sorozatos korlátokat állított a részvénytársaság hivatalos bejegyeztetése, jogi személykénti elismertetése, valamint a telekvásárlás elé. A beadott kérvények hosszabb időn át elintézetlenül hevertek Temesvár polgármesterének fiókjában. Időközben hatalmas méreteket öltött, a Bánságot is elérte a gazdasági világválság. Magánosok és cégek sora ment Temesvárott is tönkre. Számottevően csökkent a Magyar Ház Rt. részvényeseinek fizetésképessége is. Nem folytak be a remélt összegek. Az akció akadozott. Az egész részvénytársaság alapítási, törvényszéki bejegyzési és jogi személyiségkénti elismertetési eljárását 1929 tavaszán meg kellett ismételni. A temesvári törvényszék 532/929. szám alatt 1929. április 21-én jegyezte be a céglajstromba. Időközben a magyarság iránt valamivel barátságosabb magatartást tanúsító Nemzeti Parasztpárt került kormányra Romániában.

Az események felgyorsultak. A Magyar Ház építésének ügye 1929 májusától gyors ütemben haladt előre. A város képviseletében Kiss Károly mérnök, Székely László műépítész sógora 1929. június 17-én adta át az Országos Magyar Párt bánsági tagozata és a Magyar Ház Rt. elnökének, báró Ambrózy Andornak a Mária királyné úton megvásárolt és kifizetett telket. A Magyar Ház Rt. igazgatósága 1929. június 18-án a két héttel korábban megejtett nyilvános árlejtési versenytárgyalás eredményei alapján megkötötte az első vállalkozói szerződéseket a felépítendő Magyar Ház föld-, kőműves- s elhelyező, valamint ács-, cserépfedő-, bádogos- és vasbetonmunkálataira. A temesvári ipari munkaadók szindikátusának elnöke, Klein Jenő okleveles mérnök vállalta 2 091 924 lejért az építkezési munkálatok vezetését, műszaki koordinálását. A bádogosmunkákat 56 516 lej előirányzati összegért Bitt Ferenc bádogosmester, a Magyar Párt temesvár-gyárvárosi szervezetnek alelnöke kapta meg, míg az épület befedését a Meteor palagyár vállalta.

1929 júniusának végén, Péter-Pál napján kezdődött el az építkezés. Az alapok a lebontott Vauban-típusú téglavár védősáncainak helyére kerültek. Nem rendeztek nagyobb szabású alapkőletételi ünnepséget. A Magyar Ház Rt. végrehajtó bizottsága tagjainak jelenlétében Székely László műépítész egy pergamenre írt, fémszelencébe zárt emlékiratot falaztatott be a késő utókor számára az épülni kezdő kultúrház alapfalába az udvar és a szomszédos Eschker-féle szanatórium felőli részen. „A magyar kultúra várának ajánljuk e házat, amelyet a legnehezebb időkben a bánsági magyarság áldozatkészsége emelt” – áll a befalazott okmány szövegében. Klein Jenő mérnök váratlan elhalálozása után Lázár László temesvári építőmester vette át az építkezési munkálatok vezetését, amelyek a gazdasági válság súlyosbodása dacára simán, különösebb fennakadások nélkül haladtak. Temesvári mesterek végezték a belső munkálatokat is. Az impozáns, mutatós homlokzatú épület 1930 őszére teljesen elkészült.

Székely László műépítész, aki a Bega-parti város sorrendben első műépítészeként a középületek, a bérházak, a magánvillák sorát tervezte, évszázadokra meghatározva Temesvár architekturális és urbanisztikai arculatát – utolsó nagyobb méretű opusában a „lehetőségek határain belül”, a rendelkezésre álló anyagi eszközök szűkösségét, valamint a megvásárolt telek adottságait szem előtt tartva egy tetszetős homlokzatú, praktikus beosztású, egyszerű, de ízlésesen kiképzett és berendezett háromemeletes épületet tervezett, amely az Eschker-féle magánszanatórium közvetlen szomszédságában épült. Az eklektikus homlokzaton a neoklasszicista, valamint a korszerű építészet stílusjegyeinek társításával, merész egybe-szervesítésével, a kőből faragott fehér ablakkeretek, a pilaszterek, a kétszer égetett téglából rakott falrészek összekapcsolásával, ritmikus váltakoztatásával mozgalmas, motívumgazdag felületet teremtett Székely László. Az épület formai megjelenésében is a bánsági magyarság életkedvét, tettrekészségét, áldozatos összefogásának erejét érzékeltette, jelezte. A belső terek kiképzésében a célszerűség szempontjai érvényesültek.

A tágas kapubejáró világos három­ablakos előtérbe vezetett, amelyet váró- és olvasóteremmé rendeztek be. A földszinten sorakozott az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának öt irodahelyisége, valamint a Temesvári Magyar Nőegylet két tágas, utcai szobája, amelyekhez külön előszoba és toalettfülke társult. A lépcsőfeljárat bal oldalán elhelyezkedő két tágas szobát széthúzható üvegfal választotta el csupán egymástól, ami alkalmassá tette a helyiséget kisebb összejövetelek, tanfolyamok és ismeretterjesztő előadások megtartására, befogadására. Bálok és mulatságok alkalmával itt rendezték be a büfét, amely hivatalos italmérési engedéllyel is rendelkezett. Az előtérből nyílt a mosdó és a WC. Az emeletre zárt s télen fűthető lépcsőház vezetett. A Magyar Ház egyik legfontosabb része – a 26 méter hosszú, kilenc ablakával az utcára néző nagyterem – az épület első emeletére került. A terem egyik végében tökéletes világosító berendezéssel, színes függönnyel, praktikus kulissza-tartókkal felszerelt kisebb méretű színpadot alakítottak ki, amelyhez 12 muzsikus befogadására alkalmas „zenekari árok”, valamint külön női és külön férfi öltöző járult. A nagyteremben 240 elmozdítható széket helyeztek el, amelyek mögött és között mintegy 60 állóhely maradt. A Magyar Ház nagyterme nemcsak gyűlések, összejövetelek és népszerűsítő előadások megtartására bizonyult alkalmasnak, hanem hangversenyek, kiállítások, műsoros estélyek, műkedvelő előadások és táncmulatságok megrendezésére is. Vonzó rendezvényei révén a Magyar Ház nagyterme a temesvári és a bánsági magyarság közkedvelt, népszerű találkozóhelyévé vált.

A második emeleten két modern bérlakást alakítottak ki. A befolyt házbérekből kívánták ugyanis fedezni az épület fenntartási költségeit, fizetni a kirótt adókat és illetékeket, s csökkenteni az adósságterheket. A harmadik emeleten egy háromablakos próbaterem és három tágas szoba nyert elhelyezést. A próbaterem a nagyszámú temesvári magyar énekkar és műkedveló csoport rendelkezésére állt, míg az egyik szoba a Temesvári Magyar Dalárda, a másik a Bánsági Magyar Közművelődési Egyesület, a harmadik pedig az Arany János Társaság hivatali helyiségeként szolgált. Átmenetileg, ideiglenes jelleggel itt helyezték el a könyvtárat is. Hosszú, világos belső folyosó és mellékhelyiségek tartoztak még a legfelső traktushoz.

Az alagsorban a házmesterlakáson, a fáskamrákon, a szénraktáron, a központi fűtés kazánházán, a mosókonyhán, a kamrákon és mellékhelyiségeken kívül egy tágas konyha, valamint a magyar cserkészotthon is helyet kapott. A háztartási iskola gyakorlati foglalkozásai megtartására is alkalmas konyha mellől – amelyből táncmulatságok, nagyobb összejövetelek alkalmával népes vendégsereget lehetett ellátni meleg ételekkel – ételfelvonó vezetett a Temesvári Magyar Nőegylet földszinti helyiségeihez, illetve az első emeleti nagyteremhez.

Az épület mögött, a telek hátsó részén szándékoztak felépíteni az ezer férőhelyes hangverseny-, színház- és báltermet, amely jól felszerelt, szabványméretű színpaddal is rendelkezett volna. A multifunkcionális nagyterem alagsorába szánták a hangulatos és tágas magyar vendéglőt, amely mellett a bánsági magyarság közcélú intézményeinek – mindenekelőtt egy magyar sportegyletnek! – otthont nyújtó helyiségek sorakoztak volna az eredeti tervek és elképzelések szerint. A gazdasági okok, a sűrűsödő anyagi nehézségek miatt a hátsó traktust, az udvari épületszárnyat a bánsági magyarság őszinte bánatára nem sikerült felépíteni.

Felépülte után nyomban a temesvári Magyar Ház, amelyet dr. Páll György a „szomorú magyar jelen vigaszának és a jövő reménységének” minősített, a bánsági magyarság minden életmegnyilvánulásának színterévé és központjává vált. Nagyon élénk, sokrétű közéleti és művelődési tevékenység bontakozott ki a Magyar Házban az 1930-as évek elején és közepén. Az Országos Magyar Párt bánsági tagozata, ifjúsági szakosztálya, a Temesvári Magyar Nőegylet, az Arany János Társaság, a Bánsági Magyar Közművelődési Egylet, a Temesvári Magyar Dalárda, a Műkedvelő Szövetség rendezésében egymást érték a különböző jellegű társas összejövetelek, a népszerűsítő előadások, az irodalmi estek és évfordulós megemlékezések, a hangversenyek és a színjátszó együttesek előadásai, a szórakoztató műsorok s a kivilágos kivirradtig tartó, emlékezetes bálok, táncmulatságok. A bánsági politikusok, írók, művészek és közéleti személyiségek mellett megfordult és előadást tartott a temesvári Magyar Házban Márton Áron, Kós Károly, Reményik Sándor, Nyírő József, Tavaszy Sándor, Gyárfás Elemér, dr. Balogh Endre, dr. Sulyok István stb. A Magyar Házban helyezték el a Magyar Párt ifjúsági szakosztálya, valamint az Arany János Társaság könyvtárait, amelyeket a nagyközönség számára is megnyitottak. Dr. Jakabffy Elemér, a Magyar Kisebbség szerkesztője kezdeményezésére – aki politikusi emlékeit és tapasztalatait idéző előadássorozatot tartott a temesvári Magyar Házban – 1936-ban népkisebbségi jogi szakkönyvtár is létesült a Székely László tervezte épületben. A szakkönyvtárat kezdetben Uhlyárik Béla ügyvéd, majd Schiff Béla újságíró és helytörténész vezette, aki a gyűjtemény katalógusát is elkészítette.

Hatósági intézkedés folytán 1938 áprilisában a temesvári Magyar Ház földszinti, emeleti és részben harmadik emeleti helyiségeit lezárták. Betiltottak mindenfajta gyűlekezést, összejvetelt, magyar vonatkozású művelődési tevékenységet. Az 1940-es bécsi döntést követően és a második világháború évei alatt hol engedélyezték, hol betiltották a Magyar Ház működését, a falai közt hajlékra lelt magyar szervezetek és együttesek tevékenységét. A dalárdák még próbákat sem tarthattak. Egyedül a Magyar Ház Rt. könyvtára tevékenykedhetett, amelynek állománya több ezer kötettel gyarapodott. A Magyar Házba kerültek a beszüntetett olvasókörök gyűjteményei, a Magyarországra áttelepülők vagy a kisebb lakásokba átköltözni kényszerített zsidók könyvei. Gazdag volt a könyvtár hírlapgyűjteménye is. A második világégés idején a könyvtár folyamatosan gyűjtötte és megőrizte a Déli Hírlap, a temesvári Süddeutsche Tageszeitung, a belgrádi Donauzeitung, valamint a bukaresti Universul számait. Átmenetileg a Magyar Ház fogadta be Dél-Erdély egyedüli magyar nyelvű napilapja, a Déli Hírlap szerkesztőségét is. A háború végén az orosz hadsereg hadikórházzá alakította át az épületet.

A második világháborút követően a Magyar Népi Szövetség vette át a közadakozásból emelt Magyar Ház irányítását. Az épület ismét a bánsági magyarság társasági, kulturális és szellemi életének fórumává vált. Gazdag programtevékenységet fejtett ki falai között az 1945-ben megalakult Bartók Béla Népfőiskola. Politikai, ismeretterjesztő és kulturális előadásokat tartottak a tájegység vezető értelmiségiei. Gyakran rendeztek színielőadásokat, hangversenyeket, felolvasóesteket. A fiatalok szórakoztatására táncmulatságokat, bálokat szerveztek. Közös összefogással tágas szabadtéri színházat építettek a Magyar Ház udvarán. 1948-at követően erősödött a rendezvények politikai színezete, baloldali karaktere. A „polgári elemeket” egyre nyíltabban és durvábban távol tartották a Magyar Házban tartott összejövetelektől, előadásoktól. A Magyar Népi Szövetség felszámolása, 1953-as „önfeloszlatása” után a Román Munkáspárt helyi vezetősége tette rá a kezét a bánsági magyarság által épített épületre. Hosszabb időn át a Román Kommunista Párt Temesvár városi szervezete székházaként szolgált. Az 1968-as közigazgatási átszervezés nyomán a román, magyar, német és szerb pártlap, valamint a frissiben alapított Facla Könyvkiadó szerkesztőségei költöztek az épületbe. Tulajdonképpen ekkor kezdődtek a nagyobb, s gyökeresebb átalakítások. Megszüntették a színpadot, a nagytermet és az öltözőket: irodákká alakították át azokat, amelyekben 1968-1989 között a Szabad Szó, 1990-tól 1992-ig a Temesvári Új Szó szerkesztőségei működtek, 1994-től napjainkig pedig a Heti Új Szó redakciója tevékenykedik. Felszámolták a szabadtéri színpadot, s az udvarra az 1970-es években egy új épületszárnyat emeltek a román napilap szerkesztősége számára.

A hagyományok szálának újrabogozására törekedve 1990 elején az épület gyűléstermében tartotta első megbeszéléseit, tanácskozásait az RMDSZ bánsági szervezete. Az épület visszaszerzését a kezdeti zavaros időkben elügyet­lenkedték, elmulasztották a ma­gyar­ság vezetői. Egymást érték az utcai tüntetések a volt román nyelvű kommunista pártlap redakciója ellen. Határozottabb fellépéssel szerezni lehetett volna egy hivatalos papírt a Nemzeti Egység Temes Megyei Tanácsától, amely a magyar nyelvű napilap vagy éppenséggel az RMDSZ Temes megyei szervezete használatába adta volna legalább az épület egy részét. A korabeli vezetők naivan abban bíztak, hogy majd törvényes úton visszaszerzik az épületet. Időközben azonban fordult a kocka. A Renaşterea Bănăţeană napi­lapot is megjelentető Tim-Press cég az Olaszországban élő, elfogultan nacionalista román pénzmágnás, Iosif Constantin Drăgan bekapcsolásával és segítségével privatizált, s csalárd módon az épület tulajdonjogát is megszerezte. Telekkönyvileg is betábláztatta 1995 októberében, amit korábban a telek és az épület 1967-es állomosítását követően az RKP elmulasztott megtenni. A ma­gyarság képviselői politikai és jogi úton is kétségbeesett erőfeszítéseket tettek és tesznek az épület visszaszerzése érdekében. Évek óta párhuzamosan folynak a törvényhozás különböző szintjein és helyszínein a perek. Mivel az RMDSZ-t nem ismerik el az egykori Országos Magyar Párt, illetve a Magyar Népi Szövetség jogos örökösének, a Magyar Ház Rt. egykori részvényeseinek, téglajegy­tulajdonosainak örökösei jelentették be tulajdonigényüket az ingatlanra. Perelt és perel a hetilappá zsugorodott magyar újság, a Heti Új Szó szerkesztősége, illetve kiadója, a Reflex Kft. is, amelyet bírósági végzésekkel többször is megpróbáltak kilakoltatni. A temesvári Magyar Ház visszaszolgáltatásának ügye több sürgősségi kormányrendelet tárgyát is képezte, de ezeknek sohasem szereztek érvényt. Az épületet továbbra is a Tim-Press sajtócég használja, amely rotációs gépet is beszerelt az épületbe. „Megtűrtekként” az 1930-ban felavatott épület első emeletét a Reflex Kft. és az RMDSZ Temes megyei szervezete adminisztrálja helyet biztosítva a Bolyai-teremnek, a könyvtárnak, a közművelődési és ifjúsági szervezeteknek, a képviselői irodának stb. Jogbitorlóként a Tim-Press megakadályozta, hogy az RMDSZ Temes megyei szervezete 1997. április 30-án, a Magyar Ház Rt. létrejöttének 70. évfordulóján emléktáblát állítson és leplezzen le az épület homlokzatán. A Bakk László kézdivásárhelyi kőfaragó kivitelezte tábla immár közel két évtizede az RMDSZ használta irodában árválkodik, porosodik. A Bolyai-teremben könyvbemutatókat, író-olvasó találkozókat, szakmai tanácskozásokat tartanak. A magyar közművelődési, művészeti és tudományos rendezvények többségének a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a Kós Károly Közösségi Ház, az Új Ezredév Református Központ, a temesvár-belvárosi református parókia Újvárossy Ernő-terme, a Geml József Társaskör székháza stb. nyújt otthont. Nagy szükség lenne a központi fekvésű Magyar Ház épületére.

Évek óta kiderült, nyilvánvalóvá vált, hogy nem bírósági, hanem kizárólag csak magasszintű politikai döntés juttathatja vissza a közadakozásból épített temesvári Magyar Házat jogos tulajdonosának, a Bánság magyarságának. Nemzetközi fórumokhoz kellene apellálni.

„Otthon kell a megmaradáshoz”