Bartókék Nagyszentmiklóson

Bartókék jövevényeknek számítottak Nagyszentmiklóson. Nem voltak őshonosok a több faluból eggyé szervesülő Aranka-parti településen. A tanult mezőgazdász Bartók János (1816–1877), aki korábban a nagykomlósi, a pardányi, az újpécsi és kisőszi uradalmakban gazdatisztként szolgált, került 1863-ban Nagyszentmiklósra a dúsgazdag földbirtokos gróf Nakó Kálmán (1822–1902) meghívására, aki kinevezte a tanügyi hatóságok szorgalmazására újjászervezett és újraindított földművesiskola, a Kristóf-intézet élére. Borsodszirákról a Bánságba szakadt édesapja 1851-től Nagybecskereken élt, Torontál vármegye telekkönyvi hivatalát vezette. A több nyelven beszélő, világjárt, alapos szakmai felkészültséggel és tapasztalattal rendelkező Bartók János, aki élénk szerepet vállalt a táj­egység, Torontál vármegye közéletében, gazdasági és közművelődési mozgalmaiban is, nagyon gyorsan a látványos fejlődésnek és gyarapodásnak lendült település megbecsült, élvonalbeli polgárai sorába emelkedett.

A tehetség gyökerei

Az 1816. november 24-én, Magyarcsernyén – a jegyzőként szolgáló id. Bartók János (1785–1876) és Bozsovics Katalin (~1792–1851) gyermekeként – világra jött Bartók János 1844. február 17-én műkedvelő színjátszóként, Farkasfalvi Sándor alispán jelmezét viselve szerepelt Nagy Ignác (1810–1854) nagysikerű Tisztújítás című darabjának az előadásán, amelyet a „torontáli népjegyzők özvegyeit nyugdíjazó intézet javára” rendeztek és tartottak a környékbeli értelmiségiek Nákó János nagykomlósi kastélyszínházának deszkáin. A szereposztásban részt vett Rozvány György (1819–1902) jogász, máriaföldi intéző, Arany János barátja, Nagyszalonta város későbbi monográfusa, valamint a Bánátkomlóson született és nevelkedett Ronkovics-lányok is. A temperamentumos, szerepét remekül megformáló, kiválóan zongorázó, bunyevác származású, de ízig-vérig magyar érzelmű Ronkovics Matild (~1825–1885) Bartók Jánosné Arankát, a gazdag fiatal özvegyet játszotta az előadáson, amelyet „nagyszerű, fényes táncvigalom” követett. A bánátkomlósi illetőségű Ronkovics Matild, a község jegyzőjének leányaként feltételezhetően 1825-ben született. Bartók János külföldön mélyítette el agrártudományi ismereteit Torontál vármegye, Bem József bánsági hadjárata után, Nagyszentmiklóson újraalakult közgyűlése Bartók Jánost – amint azt a Közlöny 143. számában megírta – megyei esküdtté választotta. A magyar forradalom és szabadságharc idején és után évekig Európa fejlett, nyugati országaiban bolyongott. Hazatértét követően szűkebb pártriája, a Bánság uradalmaiban vállalt tiszttartói állást. Pár évig Újpécsen szolgált „officialisként”, illetve ott lakott gyarapodó családjával Bartók János. Kilenc gyermeket nemzett. A négy fiú s az öt leány mindegyike megérte a felnőtt kort. Elsőszülöttként Bánátkomlóson jött a világra Bartók Gyula, aki húsz esztendős korában, 1868. február 27-én – immár szakképzett „szőlészként” – önkezűleg vetett véget életének. A bánátkomlósi római katolikus templomban keresztelték meg 1849. május 31-én Bartók Frederika Irma Ilonát. Bánátkomlóson a 1. számú házban lakott a família, amikor 1853. március 23-án Bartók Matild Ida a világra jött. A „provizorrá” előléptett s Dávidházára áthelyezett Bartók János sorrendben következő lányát, az 1854. július 27-én született Sarolta Herminát már Újváron keresztelték meg. A szülők egyik kedvence, Bartók Béla, a kincstár pardányi uradalmához tartozó, az Öregfalu mellett fekvő Dávidházán született 1855. november 19-én. Az újvári római katolikus templomban tartották keresztvíz alá a gyermekek sorában hetedikként világra jött harmadik fiút, akit az 1857. február 23-án ugyancsak Dávidházán született Johanna Gizella és az 1858. október 28-án világra jött Géza követett. A népes Bartók család az 1860-as évek elején költözködött át Nagyszentmiklósra, ahol „dirigens docens”-sé kinevezett Bartók Jánosra várt az 1863. november 30-án kiállított új alapítólevéllel újralétesített uradalmi agráriskola megszervezése és beindítása. A tangazdaság megteremtésére mintegy 13 hektár földet bocsátott a Nákó-uradalom a tanintézet rendelkezésére. Bartók János példás hozzáértéssel szervezte meg a tájegység egyedüli mezőgazdasági szakiskoláját. A földművesiskolát felkereső Iulian Grozescu (1839–1872) bánátkomlósi hírlapíró és lapszerkesztő, a Bécsben kiadott Albina hasábjain 1866-ban nagy elismeréssel méltatta nagyszentmiklósi földműves iskola igazgatójának érdemeit: „Magyar nemzetiségű, de beszél románul, szerbül és németül. Annak ellenére, hogy nem olyan tökéletes ezekben a nyelvekben, mégis megtesz mindent, hogy tanítványainak anyanyelvükön magyarázza el a tananyagot.” A családi szájhagyomány szerint Bartók János kapcsolatban állott Rózsa Sándorral (1813–1878) s az alföldi betyárokkal is, akiket alkalmanként el-elbújtatott a pandúrok elől a Nákó gróf által építtetett földművesiskola épületében, amely mintegy három kilométernyire a község központtól magányosan állott a mocsaras, süppedékes határrészben, ahol senkinek sem jutott eszébe, hogy a legendás hírű rablóvezért és társait keresse. Bartók János népes családjával „egy öt szobát, konyhát és kamarát tartalmazó múlt századbeli épületben”, vagyis az egykori iskolaházban lakott. Kora legműveltebb, legfelkészültebb mezőgazdászai közé tartozott – „Torontál vármegyében nem akadt párja” –, megbecsült, szorgos munkatársa volt a Magyar Gazda című szaklapnak. Választmányi tagja volt a nagyszentmiklósi Polgári Kaszinónak.

A népes famíliából különösen a „nénik”, id. Bartók Béla nővérei és húgai játszottak fontos szerepet a későbbi zeneszerző – az 1881. március 25-én Nagyszentmiklóson világra jött Bartók Béla Viktor János (1881–1945) – életében. A zenét szenvedélyesen szerető Ronkovics Matild vitte az első zongorát a nagyszentmiklósi földművesiskola épületébe, igazgatói lakásába. Anyai örökségként ivódott a mezőgazdász id. Bartók Bélába a komolyzene iránti vonzalom és szeretet. A ház körüli ügyes-bajos dolgok elvégzése mellett Ronkovics Matild özvegységében, 1885. január 13-án bekövetkezett haláláig is sokat beszélgetett fiával és menyével a zenéről. „Szívhűdés” vitte el hatvan­éves korában.

Alapfokú tanulmányai elvégzése után Bartók János és Ronkovics Matild fia, Bartók Béla 1873-ban beiratkozott a kolozsmonostori gazdasági tanintézetbe, ahol 1875. augusztus 28-án két tanév abszolválásáról egyesített végbizonyítványt kapott. Szakmai ismereteinek kiegészítése és elmélyítése céljából Bartók Béla beiratkozott a magyaróvári magyar királyi gazdasági akadémiára, ahol „igen szorgalmas” minősítéssel állították ki bizonyítványát. A főiskolán ismerkedett meg a Turócszentmártonban született Voit Lajossal, akit növendéktársa gróf Wenckheim Géza meghívott házitanítónak, illetve gazdatisztnek Békés megyei birtokára. Báty­ja uradalmi intézőként helyezkedett el a csorvási Károly-­majorban – ahova a szülők, Voit Mór és felesége is leköltöztek. Ez késztette arra az 1857. január 16-án született fiatal Voit Paulát (1857–1939), hogy miután a pozsonyi állami tanítónőképzőt elvégezve 1877. augusztus 10-én megkapta oklevelét, ugyancsak a Délvidéken vállaljon tanítónői állást. Nagyszentmiklósra került, ahol a kisdiákok oktatása, felkészítése mellett zongoraleckéket is adott. Növendékei közé tartoztak az 1877-ben apa nélkül maradt Bartók lányok is. A tanítványai révén ismerkedett meg Bartók Bélával, aki édesapja elhunyta után, 22 esztendős korában átvette a mezőgazdasági iskola vezetését. Az ifjú mezőgazdász „tüneményes férfiszépség volt, külseje is szertesugározta szép lelki tulajdonságait. Lenyűgöző tekintetű szemek, finom metszésű orr, nyílt, magas homlok.” Külső megjelenésének harmóniáját, rokonszenves kiegyensúlyozottságát a génjeivel közvetítette, adta át fiának. Még a kolozsmonostori felső gazdasági iskola növendékeként, a 20 esztendős Bartók Béla népszerű tudományos előadást tartott 1875. március 6-án Az állatdühről általában, az e felett uralgó tévfogalomról címen a Nagyszentmiklósi Nőegylet szervezésében. Az előadás szövegét két részben, tárcaként, teljes egészében leközölte a Nagybecskereken szerkesztett és kiadott Torontál, amelynek a fiatal Bartók Béla állandó munkatársává vált. A Nagyszentmiklóson a kedélyeket jócskán fölkavaró rendezvényen Bartók János, a földművesiskola igazgatója Az állatok vérekeringéséről értekezett.

A gordonkázó intézményvezető és szakíró

Nagyszentmiklósra visszakerülve Bartók Béla több területen is fiatalos lendülettel, tevékenyen és eredményesen kapcsolódott be az Aranka-parti település közéletébe. Alapító- és választmányi tagja volt a Torontál Vármegyei Gazdasági Egyesületnek, titkára a Nagyszentmiklósi Gazdakörnek, s beválasztották a községi képviselőtestületbe is. 1897. április 1-én megjelent beköszöntő számától munkatársa volt a Schreyer Viktor ügyvéd szerkesztette és kiadta „vegyestartalmú hetilap”-nak, a N. Szt. Miklósnak. Hosszabb, több folytatásban közölt cikket írt és publikált Mezei gazdászati állapotaink címen.

A dzsentris allűröket sem nélkülöző, de szakmáját, hivatását és a közszolgálatot rendkívül sokra tartó s komolyan vevő Bartók Béla 1880. április 5-én házasodott össze választottjával, a kemény, céltudatos német származású polgárlánnyal, Voit Paulával. Kerek egy esztendő múltán, 1881. április 5-én keresztelte meg a nagyszentmiklósi római katolikus templomban dr. Kuhn Lajos (1844–1900) plébános első szülött gyermeküket, az 1881. március 25-én világra jött fiút, aki a keresztségben a Béla Viktor János nevet kapta. Édesapja, keresztapja és nagyapja utónevével jegyezték be a római katolikus plébánia anyakönyvébe. A család Rác-Nagyszentmiklóson, a 229-es szám alatt, a földművesiskola épületében lakott. Dr. Kuhn Lajos a tudós papok sorába tartozott: Nagyszentmiklósra kerülése előtt a temesvári kegyesrendi főgimnázium matematika és fizika tanára, a Délmagyarországi Természettudományi Társulat titkára és a Természettudományi Füzetek szerkesztője volt. Több ornitológiai tanulmányt, szakdolgozatot publikált, Torontálvármegye madárvilága című könyvét 1898-ban adta ki Temesvárott. A kereszt­apa, Schreyer Viktor Győző (1846–1937) köz- és váltóügyvéd a község prominens polgára volt, lapot adott ki és szerkesztett, a későbbiekben verses köteteket is megjelentett, továbbá megírta Nagyszentmiklós község első monográfiáját. Feleségét, Bartók Béla Viktor János keresztanyját Rittich Klementinának hívták. A keresztelőt követő ünnepséget 1881. április 5-én a földművesiskola épületében tartották.

Az erős, egészséges gyermekként világra jött csecsemő arcát, majd egész testét három hónapos korában a kötelező himlőoltást követően kellemetlen, viszkető kiütések borították. Az állandó és figyelmes orvosi kezelés nem bizonyult eredményesnek. Öt esztendős volt, amikor a szülői beleegyezéssel adagolt arzéncseppektől végre megtisztult az arca és a teste. Későn kezdett el járni és beszélni. Betegsége visszahúzódóvá, tartózkodóvá tette. Nem barátkozott a vele egykorú gyerekekkel. Roppant komoly, csendes kisfiú volt. Anyja tanította meg írni és olvasni. Hétéves korában íratták be a nagyszentmiklósi római katolikus elemi iskolába, ahol a következő évben el is végezte a negyedik osztályt. Kilenc tantárgyból kapott kitűnő osztályzatot.

A nagyszentmiklósi földművesiskola tanári karának tagjait megnyerve rendszeres munkatársaiul Bartók Béla 1884. június 1-én Gazdasági Tanügy címen havi folyóiratot indított, amely a gazdasági szakoktatás fellendítésének és korszerűsítésének ügyét kívánta szorgalmazni, napirenden tartani, felkarolni és előmozdítani. Az igazgató-lapszerkesztő Bartók Béla folytatásokban közölte Miként szervezzük az alsóbb gazdasági szakoktatást? című emlékiratát, amelyet különnyomatként is megjelentetett s a Magyar Országos Gazdasági Egyesülethez is beterjesztett. Lapja hasábjain 1885 márciusától látott nyomdafestéket Bartók Béla A mezőgazdasági üzlet mibenlétének ismertetése a gazdasági tanintézetekben című eszmefuttatása. 34 oldalas röpiratát, amely országos érdeklődést és visszhangot keltett, Gazdasági Egyesületek vagy gazdasági kormánybiztosok szerveztessenek? címen 1886-ban jelentette meg Bartók Béla. Szakcikkek, vitairatok és tanulmányok mellett novellákkal, versekkel, tárcákkal és glosszákkal is szerepelt a Torontál vármegyében és a Budapesten kiadott lapok – a Torontál, Kikindai Közlöny, Erdélyi Gazda, Pesti Napló, Egyetértés, Gyakorlati Mezőgazda, Nagyszentmiklósi Közlöny, Torontálmegyei Gazdasági Egyesület Értesítője stb. – hasábjain. Tevékeny szerepet vállalt és töltött be Nagyszentmiklós társasági és kulturális életében. Műkedvelő muzsikusokból 1887-ben kamarazenekart szervezett, amellyel házi és nyilvános hangversenyeket tartott. Bartók Béla gordonkán – de ha a szükség úgy hozta, más hangszeren is – játszott. Kisebb táncdarabokat szerzett, és némelykor dirigált is. A rendkívül élénk szellemű, mozgékony férfiú alapító elnöke volt a Nagyszentmiklósi Zeneegyesületnek, amelynek koncertjei jelentették a legelső komolyabb zenei élményt a későbbi zeneszerző számára, akinek fogékonysága és feltűnő vonzalma a muzsika iránt nagyon korán megmutatkozott. „Már egész kicsi korában észrevettük, hogy nagyon szereti az éneket, a zenét. Pesztonkája sokat énekelt neki (…) – írta feljegyzéseiben fiáról Voit Paula. – Egyszer 1¹/₂ éves korában történt: én egy táncdarabot játszottam, melyet figyelemmel hallgatott, másnap a zongorára mutatott, és intett (beszélni még nem tudott), hogy játsszam; én többféle táncdarabot játszottam, de ő mindig csóválta a fejét, hogy nem azt, akkor azt a bizonyos darabot vettem elő, erre ő mosolyogva igent intett. Harmadnap próbára tettem őt, hogy nem volt-e ez csak véletlen, de ő ismét úgy tett, mint előző nap (…) 3 éves korában dobot kapott, ezzel nagy öröme volt, ha én zongoráztam, ő kicsi székére ült, előtte zsámolyon volt a dobja, és megadta a pontos ütemet; ha 3/4-ből 4/4-re mentem át egy pillanatig abbahagyta a dobolást, ekkor folytatta a megfelelő ütemben (…) Ha nálunk némelykor cigányzene szólt (rendkívüli alkalmakkor), ő intett, hogy odavigyük, és akkor bámulatos figyelemmel hallgatta a zenét.” Zenei tehetségét Bartók Béla a génjeiben hordta, szüleitől örökölte. Apja és anyja is szenvedélyes buzgalommal muzsikált, szerette a zenét, értett is hozzá, kifinomult hallással, az átlagot felülmúló ízléssel, rátermettséggel és kéz­ügyességgel rendelkezett. „Atyámban (…) meglehetősen magas fokú zenei tehetség élt, zongorázott, műkedvelőkből zenekart szervezett, sőt megpróbálkozott táncdarabok komponálásával is” – jegyezte fel a nagyszentmiklósi földművesiskola igazgatójáról Bartók Béla, aki édesanyjáról, Voit Pauláról szeretettel vallotta másfelől egyik nyilatkozatában: „Azt hiszem, zenei tehetségemet, muzsikushajlamomat ettől a finom lelkű, drága asszonytól örököltem”.

Nagyszentmiklóson a hajdani Czen­czinger Szálló éttermében hallotta a gyermek Bartók Béla 1887. március 26-án élete első zenekari hangversenyét. Az édesapja szervezte Nagyszentmiklósi Zeneegylet orkesztere játszotta J. Strauss, Verdi, Rossini, Donizetti, Millöcker, Meyerbeer, Fahrbach népszerű dallamait, továbbá magyar népdalegyvelegeket. A közönség terített asztaloknál ült, s miközben a zene szólt, jóízűen fogyasztotta a feltálalt ételeket és italokat. Bartókot a muzsika valósággal ámulatba ejtette. „A vendégek tovább ettek-ittak, de ő azonnal letette az evőeszközt, és teljes odaadással hallgatta a zenét; el volt ragadtatta; de méltatlankodva mondta: hogy tudnak a többiek mind enni, mikor ilyen szép zene szól?!” – idézte fel emlékeit a gyermek Bartók Béláról keresztapja, Schreyer Viktor.

Négyéves korában már egy ujjal kiverte a zongorán az ismerős dalokat, melódiákat, megtanult vagy negyvenet. Saját kérésére édesanyja, Voit Paula ötödik életéve betöltésekor elkezdte a gyermek Bartók Bélát zongorázni tanítani. Naponta 25-30 percet tartottak a zongoraleckék. Életrajzírója, Székely Júlia szerint előrehaladása látványos, káprázatos volt: „Március 25-én kapta az első leckét, 27-én már ismerte a kottát, 29-én bal kézzel kísérte a jobb kezével játszott dallamot, április elején pedig mind a tíz ujjával egyformán billentgetett a hangszeren. Április 23-án Béla-napkor pedig megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Mamával együtt adták elő az ünnepélyes alkalomra.” Háromévi rendszeres tanulás után Bartók – saját állítása szerint – jobban zongorázott anyjánál. Hét esztendős volt, amikor kiderült, hogy abszolút zenei hallása van: „a mellékszobában volt, és minden megütött hangot azonnal meg tudott nevezni, sőt egyszerűbb akkordokat is megismert.” Zenei hajlama és tehetsége más formában is korán megmutatkozott. Édesanyja ebéd utáni ejtőzése idején egy alkalommal „valami dallam került a fülébe, amit eddig nem játszott, nem hallott; nem játszhatta el zongorán, mert nem akart felkelteni, hanem mikor felébredtem, elmondta nekem. Rögtön eljátszotta, íme, egy valcer volt, de teljesen más, mint amit eddig hallott, ezután gyors egymásutánban komponálgatott különféle táncdarabokat és egyebeket; ez volt legnagyobb élvezete”.

„Harmadszor is dolgozni, tanulni”

A családi élet, a gondtalan gyermekkor nyugalmát és biztonságát tragikusan felborította id. Bartók Béla 1888 augusztusának elején bekövetkezett halála. Az Egyiptomban fölszedett betegség, a bronzkor vitte el 33 esztendős korában. A csonkán maradt Bartók famíliának el kellett hagynia a földművesiskola igazgatói lakását. A községközpontba, szűkös bérelt lakásba hurcolkodtak be átmenetileg. Voit Paula férjhez menésekor elhagyott, felmondott tanítónői állását időközben betöltötték. Szabad hely pedig nem akadt, nem ígérkezett a nagyszentmiklósi iskolákban. A két kisgyerekkel hátramaradt özvegy – aki segítségül magához hívta nyolc évvel idősebb nővérét, Voit Irmát (1849–1941) – zongoraleckék adásából biztosította a család megélhetését, miközben tanítónői állásokra pályázott. A következő évben, 1889-ben Voit Paula két gyermekével – a nyolcesztendős Bélával és a négyéves Elzával (1885–1955) – meg áldozatkész nővérével, Voit Irmával az Ugocsa vármegyei Nagyszöllősre került, ahol 84 gyermeket oktatott havi 27 forintos fizetésért.

Elköltözését, távolba szakadását követően sem szakadt meg teljesen a Bartók-család kapcsolata Nagyszentmiklóssal és a Bánsággal. Id. Bartók Béláné, Voit Paula rendszeresen levelezett férje rokonaival, a „nénikkel”, valamint a barátokkal, a közeli ismerősökkel. Az Aranka-parti községbe címzett leveleiben rendszeresen beszámolt fia előmeneteléről is, aki a nagyszöllősi polgári iskolában, a besztercei, nagyváradi, majd a pozsonyi gimnáziumokban végzete középfokú tanulmányait, majd az érettségi vizsga letétele után beiratkozott a budapesti zeneakadémiára, ahol Koessler János (1853–1926) és Thomán István (1862–1940) tanítványa volt. A szoros és eleven kapcsolatnak tulajdonítható, hogy a végzős konzervatóriumi növendéket a nagyszentmiklósiak meghívták, hogy szülőhelyén tartsa pályája első önálló hangversenyét. A koncertet kiterjedt levelezés, hosszas előkészítés és egyeztetés előzte meg. A fiatal muzsikus nem táplált vérmes reményeket, de távlati lehetőségeket érzett és látott „a szentmiklósi kirándulás” sikerében. Felmerült benne a gondolat, hogy Torontál vármegyéből továbbmenjen Újvidékre, ahol sűrűn tartottak koncerteket. 1903. február elején már fellépése részletes műsorát is összeállította és elküldte Nagyszentmiklósra, egyértelműen leszögezve és kikötve: „persze csakis úgy játszom, ha én vagyok az I.” A kitételt a nagyszentmiklósiaknak az a szándéka provokálta ki, hogy Ábrányiné Wein Margitot (1861–1948) is szerették volna felléptetni a hangversenyen. Bartók pontosan megjelölte percekben az előadandó zongoradarabok időtartamát is. Március 4-én kelt levelében megírta érkezése időpontját s kifejezte hajlandóságát az egész est kitöltésére, amennyiben a felkért énekesnő nem vállalná a közreműködést. Március derekán hosszan írt édesanyjának a felmerült szervezési gondokról, nehézségekről: „Azt gondoltam, a nagyszentmiklósi hangversenyre való előkészületek egész csendben és simán fognak megtörténni. Sajnálattal tapasztaltam, hogy ez nem így van (újabb, bár a régieknél kisebb csalódás!). Arról talán már írtam, hogy Jurkovics levelére válaszoltam, megírván programomat stb. Már most azt hittem, legfeljebb még egyszer írnak, értesítvén, hogy lesz-e Ábrányiné vagy sem. De nem így lett. Nagy nehezen kezembe kaptam a hét elején egy ajánlott levelet, melyben J. azt írja, legyek szíves Ábrányinéval beszélni; mert ők felszólításukra még nem kaptak választ. Aztán kérdi, hogy kísérném-e én Ábrányinét. Továbbá aszongya, hogy több helyről azt a kívánalmat fejezték ki, hogy játsszam többek között Chopin X.-ik és 12.-ik balladáját; végül kijelenti, hogy Szegedről vagy Temesvárról hozatni egy különben nem is kifogástalan koncertzongorát tetemes költségbe kerülne; ezért jó volna, ha én egy helybeli zongorát használnék…” Nem akart túl korán Nagyszentmiklósra utazni, félt a melegtől, a portól, a száraz alföldi levegőtől. Március második felében postázta a módosított programot. Személyesen beszélni akart a hangversenyről a Budapesten tartózkodó Jurkovics Ottmárral, de elkerülték egymást. Édesanyja egyik levelében javasolta, hogy írassanak Bartók koncertjéről a pozsonyi és a budapesti lapokban, a fiatal művész ellenben azt válaszolta: „Ugyan minek tetetnők ki az újságba, hogy én játszottam Nagyszentmiklóson? Hát az olyan nevezetes esemény?”

Húsvéthétfőn, 1903. április 13-án a Fekete Sas Szálló nagytermében volt Bartók Béla nagyszentmiklósi hangversenye, első önálló nyilvános fellépése, amelyet a dr. Jeszenszky Géza (1867–1927) és Pólya Endre szerkesztette hetilap, a Felső-Torontál márciusi és áprilisi lapszámaiban többször is beharangozott. Énekesnő nem működött közre, az ifjú zongoraművész pedig előadta Chopin Csisz-moll Nocturne, e-moll E­tude és g-moll Ballada; Beethoven Esz-dúr szonáta; Schubert Esz-dúr Impromtu; Paganini-Liszt e-moll Etude; Saint-Saëns Keringő valamint saját Ábránd és Tanulmány balkézre című műveit. Műsora minden számát már játszotta korábban valahol, csupán Chopin g-moll Balladáját tanulta be kimondottan a nagyszentmiklósiak kedvéért s az Ábrándot játszotta előszőr népesebb publikum előtt. „A hangversenyt nagy közönség hallgatta végig, kiket valósággal elragadott a fiatal művész remek játéka. A hangverseny végén valóságos virágesőt zúdítottak a művészre és tisztelői óriási babérkoszorúval jutalmazták Bartók mesteri játékát” – jegyezte meg 1903. április 19-i számában közölt tömör beszámolójában a Felső-Torontál riportere. Nagyobb terjedelemben, bővebben és részletesebben foglalkozott az eseménnyel ugyancsak 1903. április 19-én megjelent számában a Nagy-Szent-Miklóser Zeitung. A beszámolóból többek között egyértelműen kiderült, hogy a hangverseny első részének befejezésekor átnyújtott babérkoszorút a híres Mühle-féle temesvári kertészetből hozatták, s hogy szalagján a következő tömörségében is sokat mondó felirat díszelgett: „Nagyszentmiklós – művész fiának!” A beszámoló szerzője szívből fájlalta, hogy komoly, felkészült zenekritikus, aki mélyreható szakszerűséggel, avatott tollal értékelte volna a fiatal zongoraművész rendkívüli tehetségét, nem volt jelen a koncerten. „A művész teljesítménye valódi, alapos kritika gyakorlására jogosítana, de mi kevésbé vagyunk arra hivatottak – szögezte le Nagy-Szent-Miklóser Zeitung cikkírója. – Mert valljuk csak be nyíltan, itt a toll ugyancsak gyenge, s a hallgatóság körében senkisem akadt a szaktudománynak azon a magaslatán, hogy az előadóművészünk csodálatos virtuóz rátermettségét a zongora kezelésében bírálni bátorkodott volna. Meg kell elégednünk a nagyszerű technikai készség, a mesteri előadásmód és a művész rendkívüli emlékezőtehetségének – minden művet kívülről játszott – csodálatával, ténylegesen kijelenthetjük ugyanakkor azt is, hogy Bartók Béla, a zseniális zongoraművész mielőbb európai hírnevet vallhat magáénak, és hogy Nagyszentmiklós büszke lehet arra, hogy egy művészt fiának nevezhet.”

Bartók Béla Budapestről a Pozsonyból a fővárosba felutazott édesanyja, valamint Elza húga társaságában ült a Délvidékre tartó vonatszerelvényre. A Torontál vármegyei Valkány községből 1903. április 11-én közös levelezőlapot írtak Pozsonyba Voit Irmának. Bartókék közel egy hétig időztek az Aranka menti településen. Felkeresték nagyszentmiklósi éveinek színtereit, emlékhelyeit, lerótták kegyeletüket a római katolikus temetőben, és sorra látogatták a család rokonait, jóbarátait, s a fiatal Bartók Béla a házigazdák unszolásának engedve időnként zongorához is ült. Több rögtönzött házi hangversenyt tartott Nagyszentmiklóson, amelyeken főleg saját szerzeményeiből játszott. Pár hét múltán, 1903 májusának elején gyermekkori nagyszentmiklósi ismerősei, a koncertszervezésben tevékenyen buzgolkodott Jurkovics Otthmár lányai – Emsy és Irmy – Budapestre érkeztek, s az elkövetkező napokban sűrűn találkoztak a vizsgahangversenyére készülő Bartók Bélával. Az Magyar Kir. Operaházban együtt hallgatták meg Meyerbeer A próféta című művének előadását, amely után a Városligetben vacsoráztak. Wein Manó a Jurkovics lányok egyik nagybátyja, majd Vaszilievics János városi tanácsos, a másik nagybácsi, vacsorára hívta meg Bartók Bélát. A nagyszentmiklósi Bayer család tagjaival nézte meg 1903. június 17-én a budapesti opera Wagner-ciklusának ötödik előadását, az Istenek alkonyát, majd együtt vacsoráztak. Újabb egy hétre 1903 júniusának végén ismét Budapesten tartózkodtak Jurkovicsék. A lányok elutazását követően több levelet is írt Bartók Béla Jurkovics Emsynek és Irmynek Nagyszentmiklósra. Párizsban 1905. augusztus 15-én postára adott Jurkovics Irmynek címzett levelében kisebb eszmefuttatásban fejtette ki véleményét a magyar úri osztályról: „Csak akkor keletkezhetik igazi magyar zene, ha lesz valódi magyar úri osztály. Éppen azért Budapest közönségével semmit sem lehet kezdeni (…) Neveljük inkább a (magyar) vidéket (…) Dolgozni, tanulni, és harmadszor is dolgozni, tanulni. Igy érhetünk el valamit.” Egyébként régi, kedves nagyszentmiklósi pajtásának, a szép, szőke, megnyerő modorú Jurkovics Irmynek ajánlotta Bartók a II. Ábrándot. Az Osztrák–Magyar Monarchia hivatali bürokráciája is arra kényszeríttette Bartók Bélát, hogy ápolja, fenntartsa a kapcsolatot szülőhelye hatóságaival. A nagyszentmiklósi községházáról, illetve járásbíróságtól kellett beszereznie a törvény, a hivatalos ügyintézés megkívánta okmányokat, igazolásokat. A nagyszentmiklósi főszolgabíró 1904. március 19-én tanúsítványt állított ki Bartók Béla számára arról, hogy egyéves önkéntesi kedvezményre jogosult. A Nagyszentmiklóson 1904. április 5-én kiállított illetőségi bizonyítvány a 3163/04 számot viselte. Nagyszentmiklósról több rokon és ismerős utazott 1906. február 16-án Temesvárra, hogy meghallgassa az ifjú zongoraművész és zeneszerző Városi Vigadóban megtartott hangversenyét, amelynek keretében Maleczky Bianka (1889–1946) szopránénekesnő, a Krecsányi társulat operaegyüttesének szólistája is közreműködött Schürger Jenő temesvári zenetanár zongorakíséretével. Nagyszentmiklósról 1906. március 12-én megküldték 1568/1906-os számmal iktatott és kiállított katonai alkalmatlansági bizonyítványát, amelyet útlevél-kérvényéhez kellett csatolnia. 1906. szeptember 2-án a közeli Csanád vármegyei Apátfalváról, ahol 26 népdalt jegyzett le, Nagyszentmiklósra látogatott, ahol a földmívesiskolában együtt ebédelt négy nagynénjével és felkereste Jurkovicsékat is. Néhány népdalt is lejegyzett.

Miután 1909 nyarán hozzálátott a román népzene módszeres gyűjtéséhez, majd D. G. Kiriackal (1866–1928) és a Román Akadémiával megegyezett a Cántece poporale româneşti din Comitatul Bihor című gyűjtemény kiadásáról, Bartók Béla úgy gondolta, hogy a tervezett sorozat második kötetében szűkebb pátriája – Torontál és Temes vármegyék – román ballada-, kolinda- és népdalkincsét fogja bemutatni. Nagyszentmiklóson és környékén látott hozzá a gyűjtéshez 1910 januárjában, hogy aztán az I. világháború kitöréséig többször is felkeresse a Bánság románok lakta alföldi településeit. 1912 márciusában Bégamonostoron, Murányban, Szécsányon és Vingán időzött, ahol nagynénjei egyike volt a postamester, s ahol a helybeli értelmiségiek kamarakoncertjén zongoristaként is közönség elé lépett. Az esztendő novemberében Egrest, Sárafalvát és Valkányt ejtette útba, decemberben Degtán, Tolvádon és Petrén járt, s örömmel állapította meg, hogy „a Délvidék különös egy fészke a balladáknak”. Zsadány Csanád és Nagyszentmiklós községek következtek 1913 februárjában, amikor nagynénjeit is felkereste. A Bánság 11 helységében összesen 68 kolindát jegyzett le, vett fonográfhengerre. „Háromszor utaztam a Bánátba, ahol bk. 400 dalt és táncot gyűjtöttem, köztük sokat hosszú és értékes ballada-szöveggel. Mindezt az anyagot már el is rendeztem” – tájékoztatta D. G. Kiriacot 1913. március 31-én kelt levelében. A torontáli román népzenét bemutató kötet megjelentetését megakadályozta az I. világháború kitörése és elhúzodása.

Szülővárosát és nagynénjét, Bartók Sarolta (1854–1927) óvónőt a két világháború közötti évtizedekben első és harmadik temesvári hangversenyei alkalmával – 1924. március 22-én, illetve 1926-ban – kereste fel, látogatta meg. A Temesvári Zenekedvelők Egyesülete Radu Urlățeanu (1895–1935) karmester, Sabin Drăgoi (1894–1968) zeneszerző és Aurel Tamașiu újságíró-koncertszervező kezdeményezésére a Román Zeneszerzők Szövetsége jóváhagyásával emléktáblát készült elhelyezni 1931-ben Bartók Béla születésének 50. évfordulóján a nagy magyar zeneszerző és zenetudós nagyszentmiklósi szülőházának, az egykori földművesiskolának a homlokzatán. A leleplezési ünnepségre a „román népzene nagy kutatóját” is meghívták és elvárták. Az ünnepi rendezvényre nem kerülhetett sor, mivel annak megtartását Tiberiu Brediceanu (1877–1968) brassói zeneszerző feljelentésére, tiltakozására Románia művelődési minisztériuma betiltotta.

A Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége 1951-ben állított román és magyar nyelvű emléktáblákat a földművesiskola központi épületének utcafrontjára, amelyeket – alaposan nem elemzett és tudományosan nem ellenőrzött dokumentumokra hivatkozva – 1970-ben leszereltek. Bartók Béla állítólagos szülőháza helyén, a Cerbului (ma: Tiberiu Brediceanu) utca 3. szám alatt emelt épületre 1970-ben román nyelvű, 1971-ben – a zeneszerző fia, ifj. Bartók Béla mérnök határozott fellépésére, követelésére – román–magyar nyelvű emléktáblát helyeztek ki. A rendszerváltozást követő utcanévcserében a nacionalista szándékosságnak meghatározó szerepe volt. A hajdani földművesiskola két osztálytermében nyitották meg Nagyszentmiklóson Domokos Géza szorgalmazására 1969 augusztusában az állandó Bartók-kiállítást, amelynek anyagát az időközben életre hívott Városi Múzeum egyik részlegévé átminősítve beköltöztették az egykori Fekete Sas Szálló épületébe, amelyet pár év múlva lebontottak, hogy egy tömbházsornak teremtsenek helyet a valamikor csinos és hangulatos főutcán. Bartók Béla születésének a centenáriumára a felújított egykori Nákó-kastély egyik termébe zsúfolták be a Bartók-kiállítást, amelynek felavatására, ünnepélyes megnyitására a Románia és Magyarország közötti diplomáciai feszültségek elmérgesedése miatt nem került sor. A körültekintő gondossággal előkészített évfordulós rendezvényeket Bukarestből rendeletileg „lefújták”, szigorúan betiltották.

Az Aranka menti település nevezetessége, emblematikus műtárgya Bartók Béla felmagasított talapzatra állított, impozáns mellszobra, Jecza Péter (1939–2009) szobrászművész 1993. november 20-án leleplezett alkotása, amelyet minden jelentősebb évfordulón megkoszorúznak a nagyszentmiklósiak, valamint a közelebbi és távolabbi településekről érkező meghívottak, vendégek. A nagy magyar muzsikus halálának 70. évfordulója alkalmából, 2015. szeptember 4-én a Nákó-kastély előtt újabb Bartók-szobrot avattak, Aurel Gheorghe Ardeleanu szájba rágósan narratív, felnagyított nippként ható bronzkompozícióját,

Nagyszentmiklóson Bartók Béla örökségének, életművének, szellemiségének és emlékének letéteményes, buzgó ápolója a zeneszerző és zenetudós születésének 125. évfordulója alkalmából, 2001-ben Tamás Sándor gyógyszerész által életre hívott Pro Bartók Társaság, amelynek művészeti vezetője dr. Kerek Ferenc, Liszt-díjas zongoraművész, a Szegedi Tudományegyetem zenei fakultásának a dékánja. Mintegy félszáz hangversennyel, jubileumi rendezvénnyel – amelyeken fiatal, pályakezdő, valamint élvonalbeli romániai, magyarországi és külhoni művészek léptek fel – adóztak Nagyszentmiklós és a Bánság legnagyobb szülöttének emlékének.