Kéri Gáspár

Romániában műemlék minden olyan ingatlan vagy ingatlanegyüttes, amely régészeti, történeti, építészeti, egyházi, városépítészeti, művészi, kertépítészeti vagy műszaki tudományos értékkel bír, és műemléknek nyilvánítják. Műemlékes hivatalos vélemény szerint szinte még egyszer annyi épületet lehetne műemlékké nyilvánítani (Érmelléken is), mint amennyi a listán szerepel. Például a gálospetri Dráveczki- és a két Fráter-udvarház műemlék, de az ugyanabból a korból származó református és görögkatolikus templom nem. Tehát a potenciális műemlékeket is védelemben kellene részesíteni. Ez a helyi vezetőség dolga – létezik ugyanis úgynevezett helyi műemlékvédelem: helyi tanácsi határozattal védelem alá helyezhető minden olyan ingatlan, amelyet a műemlékvédelmi szakember arra érdemesnek javasol.

Érmellék népi építészeti emlékei nem kerültek fel a hivatalos műemléklistára. A Bihar Megyei Műemlékvédelmi Hivatal viszont közölte velem, hogy a gálospetri és a szalacsi tájházat és a szalacsi pincék egy részét a dokumentáció elkészítése után felveszik a műemléklajstromba, ezért ezekkel ennek megfelelően kell törődni. Az említett két tájház, illetve egy szalacsi favázas présházú földes pince (amelyek tulajdonomat képezik) helyreállításával kapcsolatos tapasztalataim és ismereteim felhasználásával próbálom bemutatni a műemlékvédelmi módozatokat a továbbiakban.

A műemlékek történeti és esztétikai értékük mellett érzelmeket, ismereteket közvetítenek, és identitásunk egyik meghatározó tényezői. Mindez indokolja a műemlékek védelmét, amely ott a leghatékonyabb, ahol a műemlék-, táj- és gazdasági védelem együttesen érvényesül. Az érsemjéni születésű Kazinczy Ferenc, Fráter Loránd és Csiha Kálmán Emlékmúzeum a klasszicista stílusú, 19. század közepén épült Roxin-kúriában kapott helyet. Ez az épület az akkori kor építészeti emléke, amelynek esztétikai hatása mellett fontos számunkra az is, hogy ebben a házban állítottak emléket a magyar nyelv megújítójának, a nótás kapitánynak és Erdély tudós püspökének. Az érmelléki identitás egyik jellegzetes építménye a szalacsi kőhíd is, amely a még álló hortobágyi kilenclyukú vagy a rég lebontott három pocsaji kőhíd kisöccse, de régebbi építmény. A mocsárvilág lecsapolása után a szalacsi kőhíd már nem az igazi, mert nem látja el feladatát, és szinte teljesen eltűntek a nádfedeles házak. Az érmelléki szőlőtermelés beszűkülése miatt a borospincék egy része elveszítette funkcióját, és a tulajdonosok már nem látják értelmét, hogy törődjenek vele.

A műemlékvédelem fázisai a kutatás, a konzerválás, a restaurálás és a hasznosítás.

A kutatás alkalmával feltárják az épületen történt átalakításokat, hozzáépítéseket, az épület állapotát és történetét. Ebben nagy segítséget jelentenek a régi (fény)képek, idős emberek információi, építészeti analógiák. A műemlékekkel kapcsolatos előadások, tanulmányok nagy száma azt jelzi, hogy ebben a fázisban nagyon erősek vagyunk, de gyakran innen nincs továbblépés.

Következik a konzerválás, amely az épület állagának megőrzését jelenti. Ennek módozatai az épület karbantartása (például az esőcsatorna rendszeres tisztítása), szükség esetén pedig technikai beavatkozások (például a faelemek szuvasodásának és gombásodásának megszüntetése vagy megelőzése, tetőhibák kijavítása).

Ezt követi a restaurálás, amelynek fázisai a bontás, a rekonstrukció és a hozzátétel (addíció). Bontáskor eltávolítják a nem autentikus részeket, a hozzáépítéseket (például templomajtó elé épített félereszt), de nem bontják vissza a különböző történelmi stílusokhoz tartozó részeket. Például a barokk stílusú székelyhídi református templomban meghagyták a gótikus faragott ajtókereteket.

A rekonstrukció a műemlék elpusztult részeinek helyreállítását jelenti. Ennek három módja van: kiegészítés, összeillesztés (anastolysis, anasztolízis) és újjáépítés. A kiegészítés akkor lehetséges, ha az alakzat nagyobb részben megvan. Az anyagnak és technikának egyeznie kell. Legjobb, ha bontásból származó, még jó minőségű anyagot használunk, mert az anyag kora és ára is számít. Összeillesztés alkalmával az összeomlott épületrész széthullott vagy szétvált eredeti darabjait rakják össze. Például ezzel a módszerrel egy összeomlott épület széttörött, faragott kőablakkerete helyreállítható. Újjáépítés akkor indokolt, ha egy műemléki környezet integritása megkívánja ezt – például ha egy pincesor pincéi épületegyüttest alkotnak, amely emeli műemléki értéküket. Ha ezen a soron régebben összeomlott egy présház, és már az anyagát is elhordták, akkor az újraépíthető a szomszédos pincék anyagával és stílusával megegyező módon. Különleges esetet képvisel egy épület áttelepítése egy másik helyre. Ez lehet – a példánknál maradva – egy másik helyről áttelepített présház vagy egy tájház udvarára áttelepített szénásszín, disznóól stb. a már nem létező helyére (ez szintén jó megoldás).

Hozzátétel során olyan építészeti elemekkel egészítik ki a műemlékeket, amelyek korábban nem képezték a részét. Például az alap megerősítésére szolgáló rejtett betonaláöntés vagy villanybevezetés földalatti vezetékkel. Gyakori hiba templomok indokolatlan nyílászárócseréje. Hőszigetelés ürügyén barokk ablakokat lecserélnek termopán ablakokra. Kompromisszumként jó megoldás, ha a rosszul záródó ilyen ablakokat meghagyják, és kívülre megfelelő termopán ablakot helyeznek.

A műemlék hasznosítása akkor a legmegfelelőbb, ha az épület visszakapja eredeti rendeltetését. Például, ha lakóház volt, akkor lehetőleg lakóházként kell hasznosítani.

A gálospetri tájház egy középparaszt porta helyreállításával jött létre. A lakóház betoncserepes tetőzetét visszaállítottuk az eredeti nádtetőre. Visszaépítettük a hátsóházba a boglyas kemencét, valamint a tornác könyöklőjét, verécéit, fényképekkel dokumentált minták alapján. A falazat javítása alkalmával akadtunk rá a kemence szájadékára. Szintén rekonstrukció a deszkakerítés, a sövénykerítés és a góré, amelyek másolatai a még létező, de nem áttelepíthető építményeknek. A tájház udvarára áttelepítéssel került az istálló, a szénásszín, a szőlőspajta, a gémeskút a valamikor létezett melléképületek helyére.

A nádfedeles szalacsi tájház zsellérporta volt. Beszakadt nádtetőzetét helyreállítottuk, a tönkrement faelemeket bontott anyagból újraácsolták és újrafedték náddal. A falkutatás alkalmával ráakadtunk az egyik eredeti tölgyfa ablakra és a fali téka maradványaira. Ezek szolgáltak mintául a rekonstrukciójukhoz. Az eredeti tölgyfaajtó küszöbét szintén megtaláltuk, amely a szakirodalmi adatok és analógiák felhasználásával támpontot jelentett az ajtók hiteles rekonstrukciójában. A meglévő tölgyfavázas, vesszővel befont és agyaggal betapasztott szabadkémény levágott részét kiegészítettük ugyanazokkal az anyagokkal és technikával. A szobába beépített, a szabadkéménnyel azonos módszerrel készült tűzhely és ezzel egybeépített pad szintén rekonstrukció – analógiák felhasználásával. A napraforgókóróból készült könyöklő az előző tulajdonos leszármazottainak elmondása alapján készült. Tőlük tudtuk meg azt is, hogy a portán volt még egy fásszínnel egybeépített egyfiókos disznóól, amelynek rekonstrukciója vagy áttelepítése még nem valósult meg.

Jellegzetes, szinte településenként változó kinézetű népi építmények az érmelléki borospincék, amelyek általában beltelekre épültek – a házak udvarára és pincesorokra. A borospincék általában négy részből állnak: pinceág (pincefolyosó), pincetorok (pincegarat), pincegátor (pincelejáró vagy gátor), présház vagy ritkábban szőlőspajta. Műemlékvédelmi szempontból a présházak vagy présház nélküli pincék homlokzata, valamint a szőlőspajták veszélyeztetettsége a legnagyobb.

2012-ben szórólapokat juttattunk el Székelyhídon a pincetulajdonosokhoz a pincék konzerválásával és karbantartásával kapcsolatban – a sósúti gyönyörű pincesort kevés kivételtől eltekintve nem a műemlékvédelmi elveknek megfelelően rehabilitálták. Székelyhídon a kollektivizálás során elpusztították a Cservölgy és a Kutyák-völgye két oldalán húzódó pincesorokat, amelyeket vasárnap délutánonként „életveszélyes” volt megközelíteni, mert a látogatót kézről kézre adták a pincék előtt sziesztázó gazdák, azzal a kiáltással, hogy „Hát az én boromat már meg se kóstolja az úr?” – aztán nézhette magát a szegény ember… Az egész Érmellék legszebb pinceajtója szintén Székelyhídon a Mátyás-dombon, a Bauer-féle pince bejáratát díszíti.

Diószegen 350–400 tanyás/pajtás pince volt – ilyen például a már nem létező Tessék-sor tanyautcája. Nyáron a család öregjei kint laktak a tanyákon, és gondozták a szőlőket. E pajtákat a kollektivizálás tüntette el, de néhány tucat pince így is megmaradt – Padalja, az újkeletű Szépasszonyok völgye stb. –, amely elé modern stílusú présházakat emeltek. Tehetősebb szőlősgazdák akár három egymás melletti pincét is bírnak (Fábián Tibor, Dan Corbuț). Legértékesebb pincéink a Zichy-kastély T alakú kereskedelmi pincéje, az egykori uradalmi Hosszú-pince (özv. Szalai Sándorné Csillik Olga), az emeletes vagy Új pince, a MAT-pince, Papok pincéje (ifj. Szőnyi József), a kétágú egykori Oltásos Szűcs-pince (Mados Családi Pincészet), a Bodnár-pince (Roșca György).

Nagy és történeti értékű pincék máshol is vannak: a Komáromy-kúria vízgyűjtő pincéje (Ottomány), az érmihályfalvi Jakab Rezső-pince (Kovács Zoltán), a székelyhídi uradalom többtengelyű magtári pincéje, egyes sósúti pincék Székelyhídon, az újlétai Tóby-pince stb. A legarchaikusabb présházak Albison találhatók. Székelyhídon és Biharvajdán a házak közt az Ér, illetve a Berettyó teraszain, Biharfélegyházán a központban a Pince-dombon, Asszonyvásárán pedig a Pince-erdőben építettek borospincéket.

Szalacson szó szerint több a pince, mint a házszám. Közel ezer pince áll nyolc pincesoron (Kisburga, Nagyburga stb.), amelyeknek megközelítőleg több mint fele még eredeti állapotban megmaradt vagy helyreállítható állagban található. Ezeket az önkormányzat közreműködésével számba vesszük, a gazdáknak elküldjük a szórólapokat, és a helyreállítási munkálatokban erőgépekkel segíti őket a polgármesteri hivatal. A pincesorok hangulatához tartozott a székelyhídihoz hasonlóan ellenállhatatlanul hívogató pincegazdák sokasága. Istentisztelet után a gazdák a pincéikhez mentek.

Talán a felvilágosítás, a tájékozatlanság hiánya volt az oka annak, hogy Szalacson 2016 nyarán a legrégebbi – 1847-ben épült – pince présházát lebontotta a gazdája, és helyébe egy modern présházat épített. Szalacson jelenleg zajlik egy 1880-ban épült, favázszerkezetű, fél nyeregtetős, présházas pince helyreállítása, amely a tájház közelében található, és látogatható lesz. A homlokzat kétharmada elpusztult, a nádazás teljesen tönkrement, a faváz egyes részei elkorhadtak, az ajtók javításra szorultak. A kutatás során analógiák segítségével derítettük ki, hogy milyenek voltak a hiányzó részek. Az anyagbeszerzést évekkel ezelőtt kezdtük. Félig vagy teljesen összeomlott favázas régi épületek (két tengerigóré, egy szín, egy pince) tölgyfa anyagát megvásároltam és elraktároztam, így a beépítésre vagy kiegészítésre szolgáló anyag kora megközelítőleg egyezik a présház faanyagával. A tél folyamán a nádat beszereztük.

2016. ősz elején kezdtük el a bontást. A földet és az elavult nádat leszedtük a présházról. Következtek a helyreállítási munkálatok. Cserélni kellett a talpfát, a homlokzat hat oszlopából hármat, előlapjainak háromnegyedét, a tetőzet három gerendájából egyet és fedőlapjainak felét, az oldalfalak hat oszlopából kettőt és mind a hat oldallapját, a présház részét képező hombár (gabonatároló) két talpfájából egyet, a teljes deszkázatát és a hozzá tartozó hét szegőfából ötöt. Ezeket az elemeket az analógiák alapján újraácsolták (újjáépítés) bontott régi anyagból. Ki kellett egészíteni a szemöldökfát, a homlokzat két oszlopát, négy előlapját, a tetőzet két folyógerendáját, a hombár egyik talpfáját. A két oldalfalon fekvő gerendákat a helyükre emeltük, és ezáltal a megreppent részeit összeillesztettük (anasztolízis).

Mielőtt a helyreállított fa alkotórészek a helyükre kerültek, a megtisztított felületeket lekezelték lenolajjal és gombaölő szerrel (konzerválás). A helyreállítás megkezdése előtt szükséges volt, hogy a homlokzat megomlott földjét egy téglafal megépítésével (addíció) stabilizáljuk. Ez statikailag is fontos volt, mert a szemöldökfa kiegészített részei csökkent teherbírásúak, a földdel érintkező fa részeket kátránypapírra fektettük, azért, hogy a faanyag korhadását megakadályozzuk. Szükséges volt a part földjének megfogására egy támfal (addíció) a pincehomlokzat analógiájára. A favázszerkezet elkészítése után következett a nádazás és a földréteg felhelyezése a présház tetőzetére. Csak jó minőségű nádat szabad használni. A jó nád „acélosan” kemény, egyenes és vékonyszálú. A bördős, puha nád nem alkalmas ilyen célra. A pincék többsége nem igényel ilyen nagymértékű helyreállítási munkálatokat.

A műemléklajstromban szereplő építmények legnagyobb részben udvarházak, kastélyok és templomok, kisebb számban köztéri szobrok. Polgári házak alig vannak lajstromozva. Érmelléken ott épültek nemesi udvarházak (kúriák), ahol a nemesi közbirtokossági rendszerben (compossessoratus) birtokló birtokos (kurialista) nemesi családok a faluban is laktak (Érsemjén, Érmihályfalva, Gálospetri, Köbölkut, Csokaly, Kóly, Jankafalva stb.). Ahol csak egy-egy nagyobb birtokos volt (Székelyhíd, Bihardiószeg, Nagykágya, Margitta stb.), ott általában csak egy főnemesi kastély épült a hozzá tartozó uradalmi épületekkel, esetleg az addig csak személyükben (taksás, armalista) nemesek vagy tehetősebb mezővárosi polgárok, zsidók, kereskedők díszesebb polgári házai színesítettek a hagyományos parasztházak sorát a 19. században.

A második világháborút követően az udvarházakat államosították, belső berendezésüket széthordták, csak itt-ott maradt meg néhány bútor. Rendeltetésük megváltozott: iskola, községháza, kultúrház, kollektívgazdasági székház, orvosi rendelő stb. lett a lakóházakból. E korszak egyetlen pozitívuma, hogy úgy-ahogy karbantartották ezeket, mert szükség volt rájuk. Hiteles helyreállításukra viszont nem sok gondot fordítottak. Az akkori durva külső, de főleg belső átalakítások nyomai még ma is láthatók. Például falakat bontottak le, azért, hogy nagyobb lapterületű helyiségeket alakítsanak ki (pl. ottományi Komáromy-kúria, diószegi Zichy-kastély). A legtöbb kárt az udvarházakat, kastélyokat körülvevő dendrológiai parkok szenvedték. Ahol kollektívgazdasági székház vagy/és állattenyésztési/-egészségügyi székhely volt, ott csak egy-két fa maradt meg, más helyen évszázados fákat vágtak ki azért, hogy futballpályát, kuglipályát stb. alakítsanak ki. Olykor pedig csak egyszerűen hagyták elvadulni a parkot, mint az érmihályfalvi Bujanovics-, a nagykágyai Pongrácz-, a diószegi Zichy- vagy a székelyhídi Stubenberg-kastély esetében. A vezetékes víz megjelenésével eltüntették a kisvárosok köztéri diszkútjait (például Székelyhídon). A diószegi községháza előtti 1912-es díszkút kissé átalakítva, használaton kívül, de megmaradt.

Az egyházak kisebb anyagi bázissal rendelkeztek, így a helytelen beavatkozások száma is kisebb a ’89 utáni időszakhoz képest. A padlózat szakszerűtlen lebetonozására, vagy az ajtók előtti felesleges és stílusromboló féleresz kialakítására – különösen falun – azért jutott pénz. Természetesen több hasznos beavatkozást is elvégeztek. Sikeresek voltak a tetőbádogozások. Például a gálospetri református templom tetőzetének 1954-ben készült bádog héjazatát csak 2000-ben kellett lecserélni, ami viszont már nem volt sikeres.

A ’90-es évek a műemlékek romlásának időszaka volt. A kollektív gazdaságok megszűntek, és a székházakként szolgáló udvarházak a fosztogatók áldozataivá váltak. Ezek a helyi önkormányzatok tulajdonában álltak, amelyeknek kötelessége lett volna az épület konzerválása (pl. a héjazat karbantartása) és őrizete (nyílászárók lezárása, fosztogatás esetén rendőrségi feljelentés). Ennek költségeit egy polgármesteri hivatal képes lett volna biztosítani, de erre nem áldoztak pénzt, mert felesleges kiadásnak tartották. Az ilyen felfogás miatt pusztult el az asszonyvásári premontreiek épülete, dőlt össze a gálospetri Dráveczky-udvarház, vagy szakadt be a székelyhídi uradalmi magtár tetőzete. De a csokalyi Fényes-kúriából is csak az árkádok maradtak meg, eltűnt az érkenézi Szlávics család udvarháza, és az érsemjéni Erős-féle kúriának sem maradt nyoma.

A kétezres évek többnyire pozitív változást hoztak a műemlékvédelemben. A Hajdú-Bihar megyei kastélyok, kúriák számbavétele már elkészült, a feldolgozott anyag a Kastélylexikon 9. kötetében jelent meg 2006-ban. A Bihar megyei inventarizáció a budapesti Magyar Kastélyprogram Kht., valamint a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság összefogásával valósult meg 2006-ban. A Bihar megyei kastélyokról, kúriákról addig nem készült lista, és mint a felmérés során kiderült, az épületek 60 százalékáról még soha, sehol, semmi nem jelent meg nyomtatásban, további 20 százalékáról pedig csak csekély példányszámban kiadott helytörténeti munkákban volt némi adat. Bihar megyében egykor 103 épület állt, ebből 68 ma is áll, 35-öt lebontottak, míg Hajdú-Biharban ezek a számok 90, 43, 47. Bihar megye művészettörténeti szempontból legértékesebb kastélyai részben a barokk, részben a historizmus korában épültek. Érdekes, de a klasszicizmus s a romantikus historizmus időszakában viszonylag kevés rezidenciát emeltek.

Uniós és megyei finanszírozású pályázatokból biztosították több műemléktemplom, udvarház és néhány népi építészeti emlék helyreállítását. A templomok esetében a műemlékes szakember mellőzésének következtében nem megfelelő beavatkozások is előfordultak, annak ellenére, hogy minden egyházközség megkapta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület igazgatótanácsa által elfogadott építészeti szabályzatot. Leggyakrabban a régi padok és nyílászárók cseréjével okoztak kárt a műemlékekben, de pozitív példa az albisi református templom, ahol a szakszerűség érvényesült. Albison műemlékes szakember vezette a helyreállítási munkálatokat. Feltárták a románkori ablakokat, példaértékű a bejárati tölgyfaajtó rekonstrukciója. Felújítás utáni negatív példaként említhetjük az érkeserűi római katolikus templom termopán nyílászáróit, a fürdőszobára emlékeztető csempés padlózatot, a templomajtó előtti félereszt. Az udvarházak közül uniós pénzből helyreállították az ottományi Komáromy-udvarházat, a diószegi Zichy-kastély egyik szárnyát és teljes tetőzetét. Diószegen pozitív példaként említhetjük meg az eredeti kőlapok megőrzését a bejárati részben, de más tekintetben is jól sikerült a felújítás. Az épület többi részének felújítására is sikeresen pályáztak 2016-ban, illetve tájépítészetileg rendezni kívánják a kastély környékét is.

Ottományban az önkormányzat a lehető legpozitívabban viszonyult az udvarház felújításához, de sem a tervező, sem a kivitelező nem volt teljesen a helyzet magaslatán. A még felhasználható méhviasz alakú padlóburkoló tégla lapokat nem a főbejárat alatti résznél használták fel, a kollektivizálás idején lebontott közfalat nem állították helyre, a hajópadló és hódfarkú cserepek használható részét nem helyezték vissza, a vizesblokkot nem a megfelelő helyre tervezték. A betonba helyezett kőlapokból készült járda helyett jobban illeszkedett volna a téglalépcső stílusához a homokba helyezett vörös színű térkő- vagy téglaburkolat. A fentieket leszámítva összességében jól sikerült a helyreállítás. Pozitív példaként szolgál a régi ajtók, a fali freskók és a tetőszerkezet autentikus helyreállítása.

Megyei pályázati pénzből állították helyre az érkörtvélyesi falumúzeumot, az érmihályfalvi városi múzeumot, valamint kisebb összeggel támogatták a gálospetri és szalacsi tájházak helyreállítását. Érkörtvélyesen nagyon fontos lenne a falazat karbantartásának elvégzése, mert veszélyezteti a szép és gazdag kiállítási anyagot. A szépen felújított nagykágyai Pongrácz-kastélyban régen zárt osztály működött, most a Bihar megyei Gyermekvédelmi Hatóság tulajdona. Visszaszolgáltatási kísérlete hatalmas politikai botrányba fulladt évekkel ezelőtt.

A gálospetri nagyobbik Fráter-udvarház 1895-ben épült, amelyet kollektív székháznak használtak. A ’90-es években az előbbiekben említett okok miatt pusztulásnak indult. Tíz évvel ezelőtt ugyanez lett a sorsa a székelyhídi Stubenberg-kastélynak, miután az iskola az új épületbe költözött. Annak ellenére, hogy mindkét esetben el akarta adni ezeket a polgármesteri hivatal, a helyi tanács mégis a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adta ingyenes használatba 49 évre, gyermekotthonok létesítése céljából. Így lehetőség nyílt felújításukra, eredeti funkciójuk visszaállítására (újra lakóházak lettek), és megmaradtak a település tulajdonában. Pozitív példa a székelyhídi kastély tetőzetének helyreállítása, ahol felhasználták a régi tetőzet hódfarkú cserepeinek egy részét. Az épületszárnyak felújításával is szépen haladnak.

Gyakori jelenség, hogy figyelmen kívül hagyják a műemlékek védelmi övezetét, amely városon 100, falun 200, kültelken pedig 500 méter. Ebben az övezetben történt beavatkozások engedélyhez kötöttek. Ennek elmulasztása miatt történhetett meg, hogy a közelmúltban a székelyhídi római katolikus műemléktemplom előtti bazaltjárdát felszedték, és betonjárdát öntöttek helyette, Gálospetriben pedig az 1864-ben épült kisebbik Fráter-kastély dendrológiai parkjában építették a vízműveket, és a bazaltjárdát itt is betonra cserélték.

Általában nem válik a műemlékek javára, ha eladják, vagy volt tulajdonosainak visszaszolgáltatják őket. A székelyhídi Stubenberg-kastély védelmi övezetébe tartozó uradalmi magtárat a helyi tanács magánszemélynek adta el, aki ahelyett, hogy helyreállítsa, a még hasznosítható faanyagot eladta, és csak az omladozó falak maradtak meg. Gálospetriben a műemléknek nyilvánított Dráveczky-udvarházat a család több mint 15 éve visszakapta. Felújításra nincs pénzük, de el sem adják, mert emlék, ennek eredménye az, hogy az épület nagy része már összeomlott. Hasonló a helyzet a nemrégen visszaszolgáltatott érmihályfalvi Bujanovics-kastéllyal is.

A székelyhídi római katolikus templom 1764 és 1768 között épült barokk stílusban, színes vitrálüveges ablakokkal; ezek – a toronysisakkal együtt – megsérültek a második világháborúban. A tornyot hitelesen helyreállították, de az ablaküveget eltávolították (csak a boltíves része maradt meg), pedig javítható lett volna. Az eredeti kőpadlózat, a bejárati tölgyfaajtó és a míves padok megmaradtak jó, eredeti állapotukban. Ez az egyetlen római katolikus templom a környéken, amelynek falán az adományozónak emléktáblát helyeztek el. A protestáns templomokban az emléktáblák annál inkább gyakoribbak, pedig sem a hitelvek szerint, sem építészetileg nem kívánatosak.

A székelyhídi református műemléktemplom védelmi övezetében esztétikailag is kifogásolható betonkerítést építettek a kilencvenes évek végén, az 1996-os felújítás alkalmával pedig eltávolították a copfstílusban készült padokat – annak ellenére, hogy a műemlékes szakember javasolta helyreállításukat. A hódfarkú cseréphéjazatot nem a műemlékhez illő cserépre cserélték ki. Ilyen jellegű nem kívánatos beavatkozások ugyanis a mai napig folytatódnak. Pozitívum az, hogy meghagyták eredeti állapotban a Mózes-széket, a karzatokat, a fémből készült csillárokat és a gótikus ajtókereteket. Néhány hónapja a margittai 19. századi Eger-temető római katolikus kápolnájára nem odaillő fehér műanyag nyílászárók kerültek, pedig itt nem szükséges a hőszigetelés. A régi oltárt egyszerűen felvágatták.

A biharvajdai református templom 1999-ben leégett, csak a falak maradtak meg. A helyreállítás alkalmával falkutatás és régészeti ásatás eredményeként feltárták, illetve láthatóvá tették az ősi templom maradványait, amelyeket a 12. században építettek, a 13. században bővítettek, a 19. században történt átalakításkor pedig a rotunda falain kívül teljesen lebontottak. A régészeti feltárás során európai jelentőségű építészeti örökség került elő.

A fenti példákból láthatjuk, hogy több hasznos beavatkozás történt a műemlékek megőrzésében és helyreállításában, de nem ritka az ellenkezője sem, aminek fő oka, hogy nem hozzáértő emberek döntése alapján végezték ezeket a munkálatokat. A műemlékvédelemben a káros beavatkozások elkerülése érdekében három fontos teendő lenne:

1. A polgári és egyházi vezetők csak műemlékes szakemberrel való tanácskozás után kezdjenek hozzá a műemlék és a hozzá tartozó védelmi övezet helyreállításához. Az elkészített tervet mutassák be a megyei műemlékhivatalban. A terv elkészítését helybeli kutatás előzze meg, és szakavatott személyekkel, például helytörténésszel konzultáljanak.

2. Az iskolákban, a teológián és a helyi vezetők továbbképzésén oktassák a műemlékekkel kapcsolatos alapvető ismereteket (jelentőségük, helyreállítási alapelvek stb.).

3. A politikusok hatékonyabb törvényekkel biztosítsák a műemlékekkel kapcsolatos vétségek elszámoltatását. Jelenleg ezek bűntettnek számítanak, de általában nem vonják felelősségre a törvényszegőket. Pályázatoknál a kifizető ügynökség fokozottan ellenőrizze, hogy valóban szükséges-e a kért beavatkozás (pl. nyílászárók cseréje).

A jóérzés hiányát tükrözi a tudatlanságból, hanyagságból vagy szándékosan történő műemlék-átalakítás, -rombolás, a hiányzó vagy elégtelen karbantartás, tudva azt, hogy ezek pótolhatatlanok. Az eredeti állapotban megőrzött műemlékek turisztikai vonzerőt jelentenek, tehát gazdasági jelentőségük is van, de nagyon visszatetszők az idegenforgalom fellendítése érdekében végzett hozzáépítések, cicomázások. A műemlékek megőrzése erkölcsi és anyagi kihatásuk mellett egy közösség kulturális szintjének fokmérője is.

Ajánlott szakirodalom:

Kéri Gáspár, Kántor Anita: Az érmelléki szőlőművelés építészeti és tárgyi emlékeinek védelme. Hajdúböszörmény, 2009.

Virág Zsolt: A partiumi Bihar megye kastély- és kúriaállományának inventarizációja. In Örökség, 2008. május, 12/5: 12-13.

Virág Zsolt: A nagykágyai Pongrácz-kastély. In Várak, kastélyok, templomok, 2007. december, 3/6: 28.

Az ingatlan nemzeti örökség védelméről szóló törvény (Lege 422/2001) és az azt kiegészítő kormányrendelet (Ordonanță 10/2016), valamint az ingó nemzeti örökség védelméről szóló törvény (Lege 182/2000), hasonló rendelkezések gyűjteményével.

A népi építészet a parasztság, illetve a hasonló életmódú és hagyományú társadalmi rétegek építkezési stílusa. Közös jellegzetességük a precíz, kiforrott technikai megoldások, praktikus és takarékos anyaghasználat, valamint a magasfokú esztétikai igényesség. A közös vonások mellett vidékenként nagyfokú változatosságot mutatnak, amely a domborzat, a hozzáférhető anyagok, a technikai fejlettség és az ízlés függvénye. Érmelléket mint önálló néprajzi tájegységet elsősorban népi építészete és ehhez kapcsolódó tárgyi kultúrája határozza meg, melyre az 1971-ig létező mocsaras táj és a hagyományos szőlőtermelés volt legnagyobb hatással. A lakóházak és melléképületei, a kerítések, a kutak, a hidak, a pincék, a fejfák, a feszületek létrehozásában elsősorban a könnyen hozzáférhető jó minőségű agyag, a közeli tölgyerdők, a mocsári környezet növényei szolgáltak alapanyagul. A továbbiakban főleg azokat a jellegzetességeket mutatom be, melyek megkülönböztetik Érmelléket a többi tájegységtől.

Az érmelléki falvak többsége az Ér völgyét szegélyező keleti és nyugat teraszon, valamint az Ér mellékpatakjai mentén találhatók, de néhány falu az Ér mocsaras járatai közé vagy mellé épült. A domboldalakon két-három teraszt alakítottak ki, melyeken orsós utcaszerkezetben, pincesorokat és ház­sorokat építettek. Szalacson a Kisburgán, az első teraszon a házsorral szemben pincesor van, a második teraszon az első terasz pincéi fölött házsor, vele szemben váltakozva pincék és házak sorakoznak, a harmadik teraszon pedig pincesor található. A teraszos építkezés azokban a falvakban fordul elő, ahol meredekebb a domborzat – Székelyhídon a Vecser, Értarcsán a Domb.

A legrégebbi hagyományos épülettípus a cölöpvázas szerkezetű paticsfalu épület. Ilyen volt az a lakóház a Kisburga utcában Szalacson, melyet tíz éve bontottak le. Fa alkatrészeit sikerült a gálospetri tájházba szállítani, így bármikor újraépíthető. Különlegessége, hogy a paticsfal a Kárpát-medencében ritkán előforduló függőleges vesszőfonással készült. Talpas favázszerkezetű lakóház létezéséről nem tesznek említést a szakirodalmi források, de Szalacson a Szentgyörgy utcában még használják azt a talpas vázú, deszkaoldalfalú depót (szénásszínt), mely a 20. század elején épült. Valószínű, hogy létezett talpas parasztház is. A lakóházak többségének falazata mai napig vert fal vagy vályog, ritkábban fecskesár.

Leggyakoribb az oldaltornácos háromosztatú lakóház: első ház, pitar, hátsó ház, mely néha kiegészül a tornác hátsó végéből lekerített kamrával vagy a ház alatti pince lejáratával. A tornác legtöbbször faoszlopos, deszka könyöklővel és verécével, ritkán az első és utolsó oszlop téglából készült. A módosabb gazdáknál, valamint a kisnemesi portákon a kocka vagy kör keresztmetszetű oszlopok és a könyöklő téglából készült. Udvarházak esetén általában nincs könyöklő. Léteznek elő- és oldaltornácos, valamint elő-, oldal- és hátsótornácos lakóházak is. Kétosztatú parasztházból kevesebb maradt fenn. A régebbieknél, melyeknek tetőzete többnyire tölgyfa gerenda és szarufa, valamint hasított akácfasuharcból készült léc, a tornáca pedig oszlop nélküli gerenda kieresztés. Egyosztatú építmény a présházak és a szőlőspajták többsége, valamint a lakóházzal párhuzamosan épült sütőházak (nyárikonyhák).

A háromosztatú vagy nagyobb házak általában nyeregtetősek, fenyődeszkából készültek, néha fűrészelt díszítésű tűzfallal. Az elől-hátul kontyolt tetőzet archaikusabb, és gyakoribb a kétosztatú épületeknél. A második világháború előtt a nádtető volt az általános, de előfordult szalmatető és zsindely is, udvarházakon és nagygazda lakóházakon pedig hódfarkú cserép. A 19. századi helyi sajtóban gyakran olvashatunk tüzekről a gyúlékony anyagokból készült házak miatt.

A kisebb udvarházak építési technikája nagyon hasonlít a parasztházakéhoz, de méretei nagyobbak, több helységből állnak és téglaalappal készültek.

Parasztporták és kúriák udvarán is a járdák fagyálló (jobban kiégetett, lilás színű) téglából készültek. A téglát kötésben helyezték el, csak egész téglából készült izodom vagy fél, illetve egész téglából készült pszeudoizodom formában. Kocsiátjárónál, istállóbejárat előtti tornácrészen élére állították a téglát a nagyobb teherbírás biztosítása miatt. Ezek a járdák bár ma is megfelelőek, csak elvétve maradtak meg. Helyettük betonjárdát öntöttek, mert ahogy mondják a tulajdonosok, „haladni kell a korral”.

A magyar és román falvak népi építészete teljesen azonos, viszont a 18. században a Nagykároly vidékére betelepített sváb lakosságé más. Az első ház, pitar és hátsó ház hosszanti irányban ketté van választva. A ház végében található kamara padlózatán nyílik a ház alatti pince lejárata. A hosszú tornác és a szomszéd udvarára nyíló ablakok szintén sváb jellegzetességek.

A lakóházak, a szerényebb jövedelmű családok házát és néhány tájházat leszámítva, többnyire felesleges, káros, ízléstelen beavatkozások nyomait viselik. A kommunista időkben kezdték el a tornácok lebetonozását és üveges ganggá átalakítását, melynek következtében megindult a falak vizesedése. A tornác padlózatát legfeljebb homokba helyezett térkőlapokkal vagy fagyálló téglával szabad borítani. 1990 után az üveges gangokat felváltották a többnyire gyalulatlan faoszlopokon nyugvó, áttetsző műanyag hullámpalával fedett, funkció nélküli tornáckiegészítések. Jobb esetben a tornác utcafront felőli részét megtoldva egy oldalszobát alakítottak ki, amely valóban szükséges, megnövelve a lakóteret. A népi építészetben, a régi korokban is voltak hozzátoldások, de ezeknek volt funkciójuk, és hagyományos anyagból készültek.

A legszembetűnőbb és legkárosabb beavatkozások az ablakcserék alkalmával történtek – Diószegen pl. a községházán, a kisutcai volt Kuthy Lajos-féle házon, a vincellériskola 1896-os, a római katolikus plébánia és református parókia épületén stb. A 20. századi hagyományos parasztház (ezek a legelterjedtebbek) utca frontján két szimmetrikus ablak volt (Diószegen néh. id. R. Szabó József háza), olykor a tornác elején is. A kommunizmus idején divatba jött, hogy a két szobai ablak helyét befalazták, és a mestergerenda vagy felhúzó gerenda alá egy nagyobb ablakot vágtak, ami statikailag és esztétikailag is káros változtatás. Érmellék földrengéses terület, legutóbb 1829-ben és 1834-ben voltak a középületeket is romba döntő erős földrengések (Richter-skála szerint 6,2-es és 4,9-es), kisebbek pedig a 20. században is. Az ablak fölé helyezett áthidaló fák földrengés esetén könnyedén kiborulnak, ami a mestergerendák leszakadását eredményezi.

1990 után elkezdték kicserélni a hagyományos ablakokat termopán ablakokra, amely a negatív esztétikai hatás, a falak penészedése mellett a lakóhelyiség elégtelen szellőzését is okozta. A hagyományos ház szellőzése úgy valósul meg, hogy a nyílászárók ütközéseinél beszivárgó levegő (filtráció) a kéményen és az ajtóréseken távozik. Ez az állandó lassú légcsere biztosítja a belső terek oxigéntartalmának pótlását és az elhasznált, többnyire páradúsabb levegő távozását. Termopán ablakkal lezárt helyiségben egy éjszaka alatt a páratartalom elérheti a telitettséget, amely a hideg falfelületen lecsapódik, és penészedést okoz, így előfordult, hogy annyira lecsökkent az oxigénkoncentráció, hogy a tűz nem égett a kályhában. Így a tökéletesen záró ablak parasztházon (ahol nincs gépi szellőztetés) több kárt okoz, mint a hőveszteség. Ezt megfejeli még a falak mostanában divatos külső hőszigetelése, mely régebbi, magas tetőtőpárkányú, díszített utcahomlokzatú, polgári épületek jellegtelenné válásához vezetnek – Diószegen pl. Szabó-ház, volt Tolnai/Kuthy-ház, a központi óvoda 250 éves épülete, a községháza 200 éves épülete stb. Polgári épületek megfelelő homlokzati felújítására ugyanakkor pozitív példák Hám Levente és Varga György házai ugyanott (az előbbinél megtartott, az utóbbinál az eredetihez hasonló modern nyílászárókkal). A Nemzeti Kulturális Alap, illetve a Magyar Gazdasági és Fejlesztési Minisztérium által létrehozott szakmai honlapon cáfolják a régi ablakok rossz hőszigetelő tulajdonságát, és számtalan tanáccsal szolgálnak ezek felújításával kapcsolatban. Ajánlom elolvasásra (http://ablakprofilok.hu).

A kommunizmus idején a legtöbb érmelléki faluban féltucat ház sem épült az elvándorlás és szegénység miatt. A kőművesek jobb híján divatba hozták a régi parasztházak frontjának és tetőzetének átalakítását. Egyes falvakban a házsorok oromfalas tetőzetét lekontyolták (lecsapták), néha ezt azzal tetézték, hogy libaszárnyasra alakították, vagyis az utca felőli falat két oldalt kb. fél méter szélesen megemelték, ami többnyire a nagy súly miatt a fal repedését vagy kidőlését okozta. A színezékeket a malterbe keverték, így a több mint 50 éves vakolatok színe ma sem fakult meg. Az ilyen homlokzatok méltóak lennének a helyi védelemre, mert jelenleg már nem készítenek ilyen vakolatokat.

A háztetők nádhéjazatát a II. világháború után a rosszabb hőszigetelésű cserépre cserélték, csak a szegényebb családok tartották meg a nádtetőt, 1990 után pedig szinte teljesen eltűntek a nádfedeles házak. A kommunizmus idején sok házra felkerült a hullámpala (palára vették a házat), ami legfeljebb istállóra való. 1991 után a parasztházra nem illő modern tetőfedőanyagokat kezdtek használni – pl. lindábot –, a külső falakat pedig (feleslegesen) polisztirénnel és nemes vakolattal fedték le, amelyet többnyire rikítóra festettek. Ennek eredményeképp ma már egyre több rózsaszínű „barbi” parasztházat látunk. A hazatérő vendégmunkásoknak köszönhetően az utóbbi években kezd elterjedni a táj­idegen mediterrán tetőtípus új építésű vagy régi paraszti házakon. Szerencsére szép számmal megmaradtak azok a tartós cementvakolat-díszes és diszkréten színezett homlokzatfalak, melyek a kommunizmus idején készültek. A II. világháború előtt készült igen szép meszes vakolatdíszes házakat csak elvétve találunk. Az esztétikai ízlés romlását tükrözik a járda fölé vezetett esőcsatornák is. Az önkormányzatok által végzett felvilágosító munka, például szórólapokkal és a települések urbanisztikai szabályzatának betartásával az említett hibák többsége elkerülhető lenne, ugyanakkor fontos lenne újabb szabályokkal tökéletesíteni ezeket. Egyes helyi vezetők tájékozatlanságát mutatja, hogy szerintük ők nem szólhatnak bele a házak külsejének kialakításába.

Érmellék történelmi borvidék, következésképpen e foglalkozáshoz kötődő borospincék igen archaikus építmények. Ezek és a tájházak bár nem műemlékek, de a szakemberek véleménye szerint azok lehetnének, ezért a műemlékvédelemnél lesznek tárgyalva.

Parasztportán a melléképületre gyakran több gondot fordítottak, mint a házra (Bihardiószegen még látható példa erre a Halom, Új és Kereszthalom utcák területén). Például: volt olyan porta, hogy a házat betoncseréppel fedték, az istállót pedig a jobbnak számító bádoggal.

A melléképületek közül a szénás színek általában megmaradtak eredeti állapotban, a többségük fa- vagy téglaoszlopokra épült, oldalfaluk pedig korcolt nád, ritkábban deszka. Ezek még szép számban megtalálhatók az érmelléki gazdaságokban. Héjazatuk régebben nád és szalma volt, ma inkább cserép. Érköbölkúton a kilencvenes években még állt egy szalmatetős szín. Még fellelhető néhány csapolt technikával, tölgyfából készült, több fiókos disznóól is cserepes tetővel. A régebbiek deszkafala tölgyfából, a korábbiaké fenyőfából készült. Az istállók legtöbbször kétosztatúak: istálló és szekérszín, módosabb gazdáknál abrakolóval egészül ki. Falazata, tetőszerkezete és héjazata a lakóházakéhoz hasonló. A lakóházakkal összehasonlítva ezeket kevésbé alakították át.

A faragott oszlopú gémeskutak akácfa vagy tölgyfa gárgyával már csak tájházakban láthatók. Néhány Y alakú megmunkálatlan oszlopú kút itt-ott még fellelhető. A kutaknak csak a felső része van fagyálló téglával kibélelve 1-2 méter mélységben. A vezetékes vízellátás megjelenése óta kevésbé vannak karbantartva, sokat közülük betömtek (lásd a tönkrement legelői és mezei
kutak).

Az utcafrontra épített tölgyfából vagy akácfából készült tengerigórék szép számmal megmaradtak, különösen Kiskerekiben, Létavértesen, Álmosdon, valamint Diószeg perifériásabb utcáin gyakoriak, és jelentős részük valódi mestermunka. Faluhelyen többségüket még használják.

Hagyományos fűrészelt díszítésű deszka- vagy léckerítést és fedeles kiskaput már nem készítenek. Öreg házak öreg gazdái még megtartják ezeket, pedig jobban illeszkedne a faluképbe, ha a mostani modern anyagokból készült kerítések és ide telepített székely kapuk (ez nálunk nem folklór, csak folklorizmus) helyett, még ha beton­alapra is, de az itteni hagyományos kerítés- és kaputípusokat választanának. Bihardiószegen a kilencvenes évek végén még megvolt a Kölesesen az a szekérbejáró kapu, amely még igazi mestermunkának számított. A hagyományos parasztgazdaságban gyakoriak voltak a sövényből, korcolt nádból, napraforgókóróból és kenderből készült kerítések, amelyek viszont már teljesen eltűntek.

A római és görögkatolikus egyház jelenlétét jelzik az út menti és a temetői – 3 méter magas – feszületek, melyek bárdolt akácfából készültek. Fedélrészük díszesen kialakított bádogmunka. Református többségű vidék lévén Érmelléken a régi világban a legtöbb síremlék akácfából faragott fejfa volt, melynek alakja falvanként, de az elhunyt neme szerint is változott. A katolikus temetőben akácfából faragott kereszt síremlékek voltak.

Az Ér vízfolyásai fölé szintén akácfából ácsolt hidakat építettek. Az Ér lecsapolása alkalmával ezeket betonhidakra cserélték. Egyedül a téglából készült, 19. század első felében épült szalacsi négylyukú kőhíd maradt meg, mely Érmellék jelképe.

Érmelléken találhatók Romániában a legjobb minőségű földek. A hagyományos faluközösség létezésekor a mezőgazdaság biztos megélhetést biztosított az itteni lakosságnak. Ez a gazdagság tükröződik az épített örökség mellett a tárgyi kultúrában is. A nagy piacok közelsége (Debrecen, Nagykároly, Nagyvárad, Szatmárnémeti) viszont azt eredményezte, hogy Erdéllyel összehasonlítva előbb tértek át az ipari termékekre, de ez nem azt jelenti, hogy itt nem léteztek a hagyományos életmód bútorai, tárgyai, eszközei (tehát van néprajza Érmelléknek).

A festett bútorzat többnyire csak a 19. század végéig volt használatban, de mintázata jellegzetes volt erre a vidékre. Ennek több darabja (ágy, tulipános ládák, téka, atuzsér és vizespad) megtalálható a gálospetri és szalacsi tájházban.

Felületdíszítéssel (tulipános, leveles, indás) faragott mángorlót csak a 1852-es évszámmal találtam, viszont karcolt vagy faragott mintás guzsalyok még a II. világháború után is készültek, mert a hatvanas és hetvenes években a falusi lányokat még staférral adták férjhez, melyet a család nőtagjai fontak, szőttek és varrtak. A szőttesek (törülköző, abrosz, konyharuha stb.) vörös, kék vagy zöld színű szedettesek vagy bársonycsíkosak. A zsákok két- vagy négynyüstösek, ez utóbbiak fenyőmintás szövéssel készültek.

A kádár mesterség – melyet részben már gépesítettek a bortermelésnek köszönhetően – még ma is létezik, de nem minden faluban: Vajdán dolgozik még Kalmár Gyula, Érköbölkúton pedig Erdélyi Sándor kádármester. A diószegi Balog Imrének már csak a műhelye van meg. Ugyanez a helyzet a kovácsmesterséggel. Diószegen még Teleki Géza és Gál László szokott lovakat patkolni, Petrila Pálnak pedig csak a műhelye maradt meg. A kerékgyártók teljesen eltűntek, csak szép munkáikat találjuk itt-ott padlásokon, fészerekben egyre kisebb számban. A margittai fazekascentrum a kommunizmus idején kihalt. Technikájukat és motívumkincsüket Emődi János és Wilhelm Sándor dolgozta fel (ez utóbbinak és alulírottnak magángyűjteménye van e kerámiákból). Az albisi Sárkány Szabolcs és felesége igyekszik újrateremteni a margittai fazekas hagyományokat.

Érmelléken jellegzetesek azok a foglalkozások, melyek a mocsári és szálas növények feldolgozásával kapcsolatosak. A gyékény, sás, csuhé, szalma, vessző és nád felhasználásával készült tárgyakat bemutatták az Ottományi Kiállítóházban, majd a bukaresti Román Paraszt Múzeumban is. Ezeknek a tárgyaknak a készítéséhez szinte mindenki értett, ösztönösen megtanulták már gyermekkorban. Természetesen voltak személyek, családok, akik specializálódtak egy bizonyos foglalkozásra. Voltak gyékényesek, székesek, kosarasok, szekérkaskészítők, nádasok stb. Általában falvanként jellemző egy-egy mesterség: Szalacson a két világháború között száznál több székes dolgozott, a legjobb és legtöbb szekérkaskötő Gálospetriben űzte a szakmát, de híresek voltak az adonyi nádasok és az érkörtvélyesi papucsosok is.

A gyékényből készült tárgyakat két technikával állították elő. A varró technika esetén ujjnyi vastag spirálisan csavart fonatot készítenek, ezt körkörösen egymás fölé helyezik, és gyékényszállal varrják. Így készül a kenyeres kosár, a szakajtókosár, a tojástartó, a morzsókaszárító, a kanáltartó, a paszulytartó, a méhkas és a lábtörlő. A szövő technikánál két szál egymást keresztezi – így kötik be a falvédőt és borosüveget (demizsont) is. A kalap, papucs, szatyor esetén fából készült formát használnak, a szőnyeg és az ekhós szekér gyékényponyváját esztevátán készítették. Nemrég hunyt el az éradonyi Szodorai Piroska, aki művészi szinten értett minden gyékénymunkához. Szalacson Tar Zsigmond és felnőtt fia ma is készít gyékényszatyrokat. Székelyhídon Nyéki Zoltán (néh. Nyéki István fia) gyékényből készít kalapot, papucsot, konyhai használati tárgyakat, beköt demizsonokat és üvegeket.

A hasított fából készült faragott vázú székeket, ágyakat, asztalokat legtöbbször sással kötötték be, ritkábban gyékénnyel és csuhéval. Ez a technika a szövéshez hasonlítható, de itt egy folyamatos cigaretta vastagságú, kenderfonáshoz hasonló csavart fonatot készítenek. Az eszteváta tulajdonképpen a szék ülőlapja, melyen a szálat úgy kötik, hogy azok keresztezzék egymást. Leggyakrabban széket készítettek, melynek fajtái: kisszék, nagyszék, felnőtt karos, gyermek alacsony karos és magas karos. A bekötött lapú asztalon tartották a kenyeret, valamint ott szárították a paszulyt és a levesbe való tésztát is. A lakószobát az asztal, szekrény és láda kivételével ezekkel a faragott és bekötött bútorokkal be lehetett rendezni.

A szék váza készülhet fűzfából, hársfából, cseresznyefából, diófából stb., a pálcák többnyire akácfából készülnek. Formájuk nagyon változatos, mesterenként változik. A támla díszítése alapján általában azonosítható a mester. A régebbi munkák igényesebbek, ezeknél a lábak ívelt faragásúak, a szék karfáját pedig kosszarv formájúra készítették. Számunkra teljesen elfogadhatatlan az ipari székváz bekötése, mert ennek semmi köze sincs a hagyományos székes mesterséghez. A faragott és bekötött bútorok tartósak, kényelmesek, esztétikusak. Méltó lenne hungarikummá nyilvánítani ezeket, ugyanis az egész Kárpát-medencében használatban voltak, és az érmelléki falusi házakban ma is használják őket.

Az utolsó székes mester, Kovács Imre Szalacson dolgozott. 78 éves korában, 2016 márciusában hunyt el. Gépek nélkül, csak kézi eszközökkel dolgozott. A halála előtt egy évvel a róla készített kisfilmben megismerhetjük a hagyományos székfaragás és bekötés technikáját – Youtube-on „Kovács Imre szalacsi székfaragó mester”. Három férfi (a székelyhídi Szilágyi Atilla és Todor Sándor, illetve a kecskeméti Behány Tibor) megtanulta tőle a székes mesterséget, egyelőre kezdőknek számítanak. Ők már használnak gépeket, de a munkafolyamat legnagyobb része nem gépesíthető.

Diószegen már 1877-ben tanították a fűzfafonást a vincellériskolában.

A szalacsi háziiparról egy terjedelmesebb beszámoló cikk is megjelent 1882-ben a helyi sajtóban (Érmellék, 1882. 06. 04., 2/23: 1–2.), mely az érmelléki fonásokat szalacsi specialitásnak deklarálta már ekkor. A Bihar vármegyei gazdasági egyesület 1905-ben Értarcsán, Éradonyban és Gálospetriben gyékényfonó tanfolyamokat rendezett (Budapesti Hírlap, 1905. 10. 07., 25/277: 17.). Csuhéból készítettek szatyrot, óvodástáskát, papucsot, lábtörlőt, befontak demizsont. Legszebb csuhémunkákat Ottományban gyűjtöttem.

Szalmából készült tárgyakból kevés maradt meg. A fémgyűrű segítségével készült szalmahurkát mogyorókéreggel varrták, így állították elő a kanáltartót, a szakajtókosarat, a méhkast és a tojástartó kosarat. Fontak szalmakötelet, melyből készítettek szekérkast, gabonatartót, ökörkalapot, és bekötöttek vele ágyat. Más technikákkal készült a szalmakalap és szalmadísz. Előbb a haj befonásakor hasonló fonatot készítettek, majd ezt varrták. Jelenleg már csak dísztárgyakat készítenek szalmából – Albison Móricz Zoltán és Oláh József, Székelyhídon Boros Éva.

A vesszőből sokféle funkciójú tárgy készült: mustkosár, méhkas, halászatban használt tapogató, csíkkas, varsa, különböző funkciójú kosarak – tojástartó, szénahordó, fahordó stb. Vesszővel is kötöttek be demizsonokat, de szekérkas is készült belőle. Cservid Béla Gálospetriben ért a kosárfonáshoz és a hagyományos halászatban használt eszközök készítéséhez. Kosárfonással szinte még minden faluban foglalkoznak, többnyire cigány etnikumú férfiak. A nádból és gyékényből kötött lészából készült a kerítőhalászatban használt „vész”, de használták stukatórnak is.

A vizes helyek lecsapolása és az olcsó, gyenge minőségű, de könnyen hozzáférhető műanyag termékek megjelenése következtében ezeket a mesterségeket már kevesen művelik.

A népi építészet és a hagyományos életmód tárgyi emlékei nemcsak a magyar kultúra és identitás szerves részei, hanem meghatározói is ezeknek. Nagyon fontos a megismertetésük elsősorban a fiatal generációkkal, mert a történelem és a hagyományok ismerete elengedhetetlen része a műveltségnek.

Bibliográfia

Kéri Gáspár: Împletituri vegetale din Valea Ierului, Martor kiadó Bukarest 2015