A népi építészet a parasztság, illetve a hasonló életmódú és hagyományú társadalmi rétegek építkezési stílusa. Közös jellegzetességük a precíz, kiforrott technikai megoldások, praktikus és takarékos anyaghasználat, valamint a magasfokú esztétikai igényesség. A közös vonások mellett vidékenként nagyfokú változatosságot mutatnak, amely a domborzat, a hozzáférhető anyagok, a technikai fejlettség és az ízlés függvénye. Érmelléket mint önálló néprajzi tájegységet elsősorban népi építészete és ehhez kapcsolódó tárgyi kultúrája határozza meg, melyre az 1971-ig létező mocsaras táj és a hagyományos szőlőtermelés volt legnagyobb hatással. A lakóházak és melléképületei, a kerítések, a kutak, a hidak, a pincék, a fejfák, a feszületek létrehozásában elsősorban a könnyen hozzáférhető jó minőségű agyag, a közeli tölgyerdők, a mocsári környezet növényei szolgáltak alapanyagul. A továbbiakban főleg azokat a jellegzetességeket mutatom be, melyek megkülönböztetik Érmelléket a többi tájegységtől.
Az érmelléki falvak többsége az Ér völgyét szegélyező keleti és nyugat teraszon, valamint az Ér mellékpatakjai mentén találhatók, de néhány falu az Ér mocsaras járatai közé vagy mellé épült. A domboldalakon két-három teraszt alakítottak ki, melyeken orsós utcaszerkezetben, pincesorokat és házsorokat építettek. Szalacson a Kisburgán, az első teraszon a házsorral szemben pincesor van, a második teraszon az első terasz pincéi fölött házsor, vele szemben váltakozva pincék és házak sorakoznak, a harmadik teraszon pedig pincesor található. A teraszos építkezés azokban a falvakban fordul elő, ahol meredekebb a domborzat – Székelyhídon a Vecser, Értarcsán a Domb.
A legrégebbi hagyományos épülettípus a cölöpvázas szerkezetű paticsfalu épület. Ilyen volt az a lakóház a Kisburga utcában Szalacson, melyet tíz éve bontottak le. Fa alkatrészeit sikerült a gálospetri tájházba szállítani, így bármikor újraépíthető. Különlegessége, hogy a paticsfal a Kárpát-medencében ritkán előforduló függőleges vesszőfonással készült. Talpas favázszerkezetű lakóház létezéséről nem tesznek említést a szakirodalmi források, de Szalacson a Szentgyörgy utcában még használják azt a talpas vázú, deszkaoldalfalú depót (szénásszínt), mely a 20. század elején épült. Valószínű, hogy létezett talpas parasztház is. A lakóházak többségének falazata mai napig vert fal vagy vályog, ritkábban fecskesár.
Leggyakoribb az oldaltornácos háromosztatú lakóház: első ház, pitar, hátsó ház, mely néha kiegészül a tornác hátsó végéből lekerített kamrával vagy a ház alatti pince lejáratával. A tornác legtöbbször faoszlopos, deszka könyöklővel és verécével, ritkán az első és utolsó oszlop téglából készült. A módosabb gazdáknál, valamint a kisnemesi portákon a kocka vagy kör keresztmetszetű oszlopok és a könyöklő téglából készült. Udvarházak esetén általában nincs könyöklő. Léteznek elő- és oldaltornácos, valamint elő-, oldal- és hátsótornácos lakóházak is. Kétosztatú parasztházból kevesebb maradt fenn. A régebbieknél, melyeknek tetőzete többnyire tölgyfa gerenda és szarufa, valamint hasított akácfasuharcból készült léc, a tornáca pedig oszlop nélküli gerenda kieresztés. Egyosztatú építmény a présházak és a szőlőspajták többsége, valamint a lakóházzal párhuzamosan épült sütőházak (nyárikonyhák).
A háromosztatú vagy nagyobb házak általában nyeregtetősek, fenyődeszkából készültek, néha fűrészelt díszítésű tűzfallal. Az elől-hátul kontyolt tetőzet archaikusabb, és gyakoribb a kétosztatú épületeknél. A második világháború előtt a nádtető volt az általános, de előfordult szalmatető és zsindely is, udvarházakon és nagygazda lakóházakon pedig hódfarkú cserép. A 19. századi helyi sajtóban gyakran olvashatunk tüzekről a gyúlékony anyagokból készült házak miatt.
A kisebb udvarházak építési technikája nagyon hasonlít a parasztházakéhoz, de méretei nagyobbak, több helységből állnak és téglaalappal készültek.
Parasztporták és kúriák udvarán is a járdák fagyálló (jobban kiégetett, lilás színű) téglából készültek. A téglát kötésben helyezték el, csak egész téglából készült izodom vagy fél, illetve egész téglából készült pszeudoizodom formában. Kocsiátjárónál, istállóbejárat előtti tornácrészen élére állították a téglát a nagyobb teherbírás biztosítása miatt. Ezek a járdák bár ma is megfelelőek, csak elvétve maradtak meg. Helyettük betonjárdát öntöttek, mert ahogy mondják a tulajdonosok, „haladni kell a korral”.
A magyar és román falvak népi építészete teljesen azonos, viszont a 18. században a Nagykároly vidékére betelepített sváb lakosságé más. Az első ház, pitar és hátsó ház hosszanti irányban ketté van választva. A ház végében található kamara padlózatán nyílik a ház alatti pince lejárata. A hosszú tornác és a szomszéd udvarára nyíló ablakok szintén sváb jellegzetességek.
A lakóházak, a szerényebb jövedelmű családok házát és néhány tájházat leszámítva, többnyire felesleges, káros, ízléstelen beavatkozások nyomait viselik. A kommunista időkben kezdték el a tornácok lebetonozását és üveges ganggá átalakítását, melynek következtében megindult a falak vizesedése. A tornác padlózatát legfeljebb homokba helyezett térkőlapokkal vagy fagyálló téglával szabad borítani. 1990 után az üveges gangokat felváltották a többnyire gyalulatlan faoszlopokon nyugvó, áttetsző műanyag hullámpalával fedett, funkció nélküli tornáckiegészítések. Jobb esetben a tornác utcafront felőli részét megtoldva egy oldalszobát alakítottak ki, amely valóban szükséges, megnövelve a lakóteret. A népi építészetben, a régi korokban is voltak hozzátoldások, de ezeknek volt funkciójuk, és hagyományos anyagból készültek.
A legszembetűnőbb és legkárosabb beavatkozások az ablakcserék alkalmával történtek – Diószegen pl. a községházán, a kisutcai volt Kuthy Lajos-féle házon, a vincellériskola 1896-os, a római katolikus plébánia és református parókia épületén stb. A 20. századi hagyományos parasztház (ezek a legelterjedtebbek) utca frontján két szimmetrikus ablak volt (Diószegen néh. id. R. Szabó József háza), olykor a tornác elején is. A kommunizmus idején divatba jött, hogy a két szobai ablak helyét befalazták, és a mestergerenda vagy felhúzó gerenda alá egy nagyobb ablakot vágtak, ami statikailag és esztétikailag is káros változtatás. Érmellék földrengéses terület, legutóbb 1829-ben és 1834-ben voltak a középületeket is romba döntő erős földrengések (Richter-skála szerint 6,2-es és 4,9-es), kisebbek pedig a 20. században is. Az ablak fölé helyezett áthidaló fák földrengés esetén könnyedén kiborulnak, ami a mestergerendák leszakadását eredményezi.
1990 után elkezdték kicserélni a hagyományos ablakokat termopán ablakokra, amely a negatív esztétikai hatás, a falak penészedése mellett a lakóhelyiség elégtelen szellőzését is okozta. A hagyományos ház szellőzése úgy valósul meg, hogy a nyílászárók ütközéseinél beszivárgó levegő (filtráció) a kéményen és az ajtóréseken távozik. Ez az állandó lassú légcsere biztosítja a belső terek oxigéntartalmának pótlását és az elhasznált, többnyire páradúsabb levegő távozását. Termopán ablakkal lezárt helyiségben egy éjszaka alatt a páratartalom elérheti a telitettséget, amely a hideg falfelületen lecsapódik, és penészedést okoz, így előfordult, hogy annyira lecsökkent az oxigénkoncentráció, hogy a tűz nem égett a kályhában. Így a tökéletesen záró ablak parasztházon (ahol nincs gépi szellőztetés) több kárt okoz, mint a hőveszteség. Ezt megfejeli még a falak mostanában divatos külső hőszigetelése, mely régebbi, magas tetőtőpárkányú, díszített utcahomlokzatú, polgári épületek jellegtelenné válásához vezetnek – Diószegen pl. Szabó-ház, volt Tolnai/Kuthy-ház, a központi óvoda 250 éves épülete, a községháza 200 éves épülete stb. Polgári épületek megfelelő homlokzati felújítására ugyanakkor pozitív példák Hám Levente és Varga György házai ugyanott (az előbbinél megtartott, az utóbbinál az eredetihez hasonló modern nyílászárókkal). A Nemzeti Kulturális Alap, illetve a Magyar Gazdasági és Fejlesztési Minisztérium által létrehozott szakmai honlapon cáfolják a régi ablakok rossz hőszigetelő tulajdonságát, és számtalan tanáccsal szolgálnak ezek felújításával kapcsolatban. Ajánlom elolvasásra (http://ablakprofilok.hu).
A kommunizmus idején a legtöbb érmelléki faluban féltucat ház sem épült az elvándorlás és szegénység miatt. A kőművesek jobb híján divatba hozták a régi parasztházak frontjának és tetőzetének átalakítását. Egyes falvakban a házsorok oromfalas tetőzetét lekontyolták (lecsapták), néha ezt azzal tetézték, hogy libaszárnyasra alakították, vagyis az utca felőli falat két oldalt kb. fél méter szélesen megemelték, ami többnyire a nagy súly miatt a fal repedését vagy kidőlését okozta. A színezékeket a malterbe keverték, így a több mint 50 éves vakolatok színe ma sem fakult meg. Az ilyen homlokzatok méltóak lennének a helyi védelemre, mert jelenleg már nem készítenek ilyen vakolatokat.
A háztetők nádhéjazatát a II. világháború után a rosszabb hőszigetelésű cserépre cserélték, csak a szegényebb családok tartották meg a nádtetőt, 1990 után pedig szinte teljesen eltűntek a nádfedeles házak. A kommunizmus idején sok házra felkerült a hullámpala (palára vették a házat), ami legfeljebb istállóra való. 1991 után a parasztházra nem illő modern tetőfedőanyagokat kezdtek használni – pl. lindábot –, a külső falakat pedig (feleslegesen) polisztirénnel és nemes vakolattal fedték le, amelyet többnyire rikítóra festettek. Ennek eredményeképp ma már egyre több rózsaszínű „barbi” parasztházat látunk. A hazatérő vendégmunkásoknak köszönhetően az utóbbi években kezd elterjedni a tájidegen mediterrán tetőtípus új építésű vagy régi paraszti házakon. Szerencsére szép számmal megmaradtak azok a tartós cementvakolat-díszes és diszkréten színezett homlokzatfalak, melyek a kommunizmus idején készültek. A II. világháború előtt készült igen szép meszes vakolatdíszes házakat csak elvétve találunk. Az esztétikai ízlés romlását tükrözik a járda fölé vezetett esőcsatornák is. Az önkormányzatok által végzett felvilágosító munka, például szórólapokkal és a települések urbanisztikai szabályzatának betartásával az említett hibák többsége elkerülhető lenne, ugyanakkor fontos lenne újabb szabályokkal tökéletesíteni ezeket. Egyes helyi vezetők tájékozatlanságát mutatja, hogy szerintük ők nem szólhatnak bele a házak külsejének kialakításába.
Érmellék történelmi borvidék, következésképpen e foglalkozáshoz kötődő borospincék igen archaikus építmények. Ezek és a tájházak bár nem műemlékek, de a szakemberek véleménye szerint azok lehetnének, ezért a műemlékvédelemnél lesznek tárgyalva.
Parasztportán a melléképületre gyakran több gondot fordítottak, mint a házra (Bihardiószegen még látható példa erre a Halom, Új és Kereszthalom utcák területén). Például: volt olyan porta, hogy a házat betoncseréppel fedték, az istállót pedig a jobbnak számító bádoggal.
A melléképületek közül a szénás színek általában megmaradtak eredeti állapotban, a többségük fa- vagy téglaoszlopokra épült, oldalfaluk pedig korcolt nád, ritkábban deszka. Ezek még szép számban megtalálhatók az érmelléki gazdaságokban. Héjazatuk régebben nád és szalma volt, ma inkább cserép. Érköbölkúton a kilencvenes években még állt egy szalmatetős szín. Még fellelhető néhány csapolt technikával, tölgyfából készült, több fiókos disznóól is cserepes tetővel. A régebbiek deszkafala tölgyfából, a korábbiaké fenyőfából készült. Az istállók legtöbbször kétosztatúak: istálló és szekérszín, módosabb gazdáknál abrakolóval egészül ki. Falazata, tetőszerkezete és héjazata a lakóházakéhoz hasonló. A lakóházakkal összehasonlítva ezeket kevésbé alakították át.
A faragott oszlopú gémeskutak akácfa vagy tölgyfa gárgyával már csak tájházakban láthatók. Néhány Y alakú megmunkálatlan oszlopú kút itt-ott még fellelhető. A kutaknak csak a felső része van fagyálló téglával kibélelve 1-2 méter mélységben. A vezetékes vízellátás megjelenése óta kevésbé vannak karbantartva, sokat közülük betömtek (lásd a tönkrement legelői és mezei
kutak).
Az utcafrontra épített tölgyfából vagy akácfából készült tengerigórék szép számmal megmaradtak, különösen Kiskerekiben, Létavértesen, Álmosdon, valamint Diószeg perifériásabb utcáin gyakoriak, és jelentős részük valódi mestermunka. Faluhelyen többségüket még használják.
Hagyományos fűrészelt díszítésű deszka- vagy léckerítést és fedeles kiskaput már nem készítenek. Öreg házak öreg gazdái még megtartják ezeket, pedig jobban illeszkedne a faluképbe, ha a mostani modern anyagokból készült kerítések és ide telepített székely kapuk (ez nálunk nem folklór, csak folklorizmus) helyett, még ha betonalapra is, de az itteni hagyományos kerítés- és kaputípusokat választanának. Bihardiószegen a kilencvenes évek végén még megvolt a Kölesesen az a szekérbejáró kapu, amely még igazi mestermunkának számított. A hagyományos parasztgazdaságban gyakoriak voltak a sövényből, korcolt nádból, napraforgókóróból és kenderből készült kerítések, amelyek viszont már teljesen eltűntek.
A római és görögkatolikus egyház jelenlétét jelzik az út menti és a temetői – 3 méter magas – feszületek, melyek bárdolt akácfából készültek. Fedélrészük díszesen kialakított bádogmunka. Református többségű vidék lévén Érmelléken a régi világban a legtöbb síremlék akácfából faragott fejfa volt, melynek alakja falvanként, de az elhunyt neme szerint is változott. A katolikus temetőben akácfából faragott kereszt síremlékek voltak.
Az Ér vízfolyásai fölé szintén akácfából ácsolt hidakat építettek. Az Ér lecsapolása alkalmával ezeket betonhidakra cserélték. Egyedül a téglából készült, 19. század első felében épült szalacsi négylyukú kőhíd maradt meg, mely Érmellék jelképe.
Érmelléken találhatók Romániában a legjobb minőségű földek. A hagyományos faluközösség létezésekor a mezőgazdaság biztos megélhetést biztosított az itteni lakosságnak. Ez a gazdagság tükröződik az épített örökség mellett a tárgyi kultúrában is. A nagy piacok közelsége (Debrecen, Nagykároly, Nagyvárad, Szatmárnémeti) viszont azt eredményezte, hogy Erdéllyel összehasonlítva előbb tértek át az ipari termékekre, de ez nem azt jelenti, hogy itt nem léteztek a hagyományos életmód bútorai, tárgyai, eszközei (tehát van néprajza Érmelléknek).
A festett bútorzat többnyire csak a 19. század végéig volt használatban, de mintázata jellegzetes volt erre a vidékre. Ennek több darabja (ágy, tulipános ládák, téka, atuzsér és vizespad) megtalálható a gálospetri és szalacsi tájházban.
Felületdíszítéssel (tulipános, leveles, indás) faragott mángorlót csak a 1852-es évszámmal találtam, viszont karcolt vagy faragott mintás guzsalyok még a II. világháború után is készültek, mert a hatvanas és hetvenes években a falusi lányokat még staférral adták férjhez, melyet a család nőtagjai fontak, szőttek és varrtak. A szőttesek (törülköző, abrosz, konyharuha stb.) vörös, kék vagy zöld színű szedettesek vagy bársonycsíkosak. A zsákok két- vagy négynyüstösek, ez utóbbiak fenyőmintás szövéssel készültek.
A kádár mesterség – melyet részben már gépesítettek a bortermelésnek köszönhetően – még ma is létezik, de nem minden faluban: Vajdán dolgozik még Kalmár Gyula, Érköbölkúton pedig Erdélyi Sándor kádármester. A diószegi Balog Imrének már csak a műhelye van meg. Ugyanez a helyzet a kovácsmesterséggel. Diószegen még Teleki Géza és Gál László szokott lovakat patkolni, Petrila Pálnak pedig csak a műhelye maradt meg. A kerékgyártók teljesen eltűntek, csak szép munkáikat találjuk itt-ott padlásokon, fészerekben egyre kisebb számban. A margittai fazekascentrum a kommunizmus idején kihalt. Technikájukat és motívumkincsüket Emődi János és Wilhelm Sándor dolgozta fel (ez utóbbinak és alulírottnak magángyűjteménye van e kerámiákból). Az albisi Sárkány Szabolcs és felesége igyekszik újrateremteni a margittai fazekas hagyományokat.
Érmelléken jellegzetesek azok a foglalkozások, melyek a mocsári és szálas növények feldolgozásával kapcsolatosak. A gyékény, sás, csuhé, szalma, vessző és nád felhasználásával készült tárgyakat bemutatták az Ottományi Kiállítóházban, majd a bukaresti Román Paraszt Múzeumban is. Ezeknek a tárgyaknak a készítéséhez szinte mindenki értett, ösztönösen megtanulták már gyermekkorban. Természetesen voltak személyek, családok, akik specializálódtak egy bizonyos foglalkozásra. Voltak gyékényesek, székesek, kosarasok, szekérkaskészítők, nádasok stb. Általában falvanként jellemző egy-egy mesterség: Szalacson a két világháború között száznál több székes dolgozott, a legjobb és legtöbb szekérkaskötő Gálospetriben űzte a szakmát, de híresek voltak az adonyi nádasok és az érkörtvélyesi papucsosok is.
A gyékényből készült tárgyakat két technikával állították elő. A varró technika esetén ujjnyi vastag spirálisan csavart fonatot készítenek, ezt körkörösen egymás fölé helyezik, és gyékényszállal varrják. Így készül a kenyeres kosár, a szakajtókosár, a tojástartó, a morzsókaszárító, a kanáltartó, a paszulytartó, a méhkas és a lábtörlő. A szövő technikánál két szál egymást keresztezi – így kötik be a falvédőt és borosüveget (demizsont) is. A kalap, papucs, szatyor esetén fából készült formát használnak, a szőnyeg és az ekhós szekér gyékényponyváját esztevátán készítették. Nemrég hunyt el az éradonyi Szodorai Piroska, aki művészi szinten értett minden gyékénymunkához. Szalacson Tar Zsigmond és felnőtt fia ma is készít gyékényszatyrokat. Székelyhídon Nyéki Zoltán (néh. Nyéki István fia) gyékényből készít kalapot, papucsot, konyhai használati tárgyakat, beköt demizsonokat és üvegeket.
Kéri Gáspár felvétele
A hasított fából készült faragott vázú székeket, ágyakat, asztalokat legtöbbször sással kötötték be, ritkábban gyékénnyel és csuhéval. Ez a technika a szövéshez hasonlítható, de itt egy folyamatos cigaretta vastagságú, kenderfonáshoz hasonló csavart fonatot készítenek. Az eszteváta tulajdonképpen a szék ülőlapja, melyen a szálat úgy kötik, hogy azok keresztezzék egymást. Leggyakrabban széket készítettek, melynek fajtái: kisszék, nagyszék, felnőtt karos, gyermek alacsony karos és magas karos. A bekötött lapú asztalon tartották a kenyeret, valamint ott szárították a paszulyt és a levesbe való tésztát is. A lakószobát az asztal, szekrény és láda kivételével ezekkel a faragott és bekötött bútorokkal be lehetett rendezni.
A szék váza készülhet fűzfából, hársfából, cseresznyefából, diófából stb., a pálcák többnyire akácfából készülnek. Formájuk nagyon változatos, mesterenként változik. A támla díszítése alapján általában azonosítható a mester. A régebbi munkák igényesebbek, ezeknél a lábak ívelt faragásúak, a szék karfáját pedig kosszarv formájúra készítették. Számunkra teljesen elfogadhatatlan az ipari székváz bekötése, mert ennek semmi köze sincs a hagyományos székes mesterséghez. A faragott és bekötött bútorok tartósak, kényelmesek, esztétikusak. Méltó lenne hungarikummá nyilvánítani ezeket, ugyanis az egész Kárpát-medencében használatban voltak, és az érmelléki falusi házakban ma is használják őket.
Az utolsó székes mester, Kovács Imre Szalacson dolgozott. 78 éves korában, 2016 márciusában hunyt el. Gépek nélkül, csak kézi eszközökkel dolgozott. A halála előtt egy évvel a róla készített kisfilmben megismerhetjük a hagyományos székfaragás és bekötés technikáját – Youtube-on „Kovács Imre szalacsi székfaragó mester”. Három férfi (a székelyhídi Szilágyi Atilla és Todor Sándor, illetve a kecskeméti Behány Tibor) megtanulta tőle a székes mesterséget, egyelőre kezdőknek számítanak. Ők már használnak gépeket, de a munkafolyamat legnagyobb része nem gépesíthető.
Diószegen már 1877-ben tanították a fűzfafonást a vincellériskolában.
A szalacsi háziiparról egy terjedelmesebb beszámoló cikk is megjelent 1882-ben a helyi sajtóban (Érmellék, 1882. 06. 04., 2/23: 1–2.), mely az érmelléki fonásokat szalacsi specialitásnak deklarálta már ekkor. A Bihar vármegyei gazdasági egyesület 1905-ben Értarcsán, Éradonyban és Gálospetriben gyékényfonó tanfolyamokat rendezett (Budapesti Hírlap, 1905. 10. 07., 25/277: 17.). Csuhéból készítettek szatyrot, óvodástáskát, papucsot, lábtörlőt, befontak demizsont. Legszebb csuhémunkákat Ottományban gyűjtöttem.
Szalmából készült tárgyakból kevés maradt meg. A fémgyűrű segítségével készült szalmahurkát mogyorókéreggel varrták, így állították elő a kanáltartót, a szakajtókosarat, a méhkast és a tojástartó kosarat. Fontak szalmakötelet, melyből készítettek szekérkast, gabonatartót, ökörkalapot, és bekötöttek vele ágyat. Más technikákkal készült a szalmakalap és szalmadísz. Előbb a haj befonásakor hasonló fonatot készítettek, majd ezt varrták. Jelenleg már csak dísztárgyakat készítenek szalmából – Albison Móricz Zoltán és Oláh József, Székelyhídon Boros Éva.
A vesszőből sokféle funkciójú tárgy készült: mustkosár, méhkas, halászatban használt tapogató, csíkkas, varsa, különböző funkciójú kosarak – tojástartó, szénahordó, fahordó stb. Vesszővel is kötöttek be demizsonokat, de szekérkas is készült belőle. Cservid Béla Gálospetriben ért a kosárfonáshoz és a hagyományos halászatban használt eszközök készítéséhez. Kosárfonással szinte még minden faluban foglalkoznak, többnyire cigány etnikumú férfiak. A nádból és gyékényből kötött lészából készült a kerítőhalászatban használt „vész”, de használták stukatórnak is.
A vizes helyek lecsapolása és az olcsó, gyenge minőségű, de könnyen hozzáférhető műanyag termékek megjelenése következtében ezeket a mesterségeket már kevesen művelik.
A népi építészet és a hagyományos életmód tárgyi emlékei nemcsak a magyar kultúra és identitás szerves részei, hanem meghatározói is ezeknek. Nagyon fontos a megismertetésük elsősorban a fiatal generációkkal, mert a történelem és a hagyományok ismerete elengedhetetlen része a műveltségnek.
Bibliográfia
Kéri Gáspár: Împletituri vegetale din Valea Ierului, Martor kiadó Bukarest 2015
