Benkő Levente

Hölgyeim és uraim! Tisztelt gyülekezet! Kedves barátunk, Demeter János, egyszerűbben: Döme!

Valamikor 1983-ban lehetett, amikor egy este Demeter doktorékhoz be kellett adnunk egy kolozsvári menyecskére való felsőrákosi viseletet. Tél volt, pár nappal Szilveszter éjszakája előtt. Lakodalomra készült a család, ha nem tévedek, s midőn beléptünk, egy barnaszakállas fiatalember hangos „Szia, Eti!”-vel, majd felém fordulva egy lényegesen visszafogottabb „Jó estét kívánok!”-kal fogadott. Tényleg, magam sem emlékszem, hogy azelőtt találkoztunk volt-e valaha, vagyis ő, az akkortájt hazafelé készülő kolozsvári állatorvos-hallgató és én, a Sepsiszentgyörgyről egyetlen hátizsáknyi cókmókkal éppen hazatért géplakatos?

Mindenesetre megtörtént a bemutatkozás s a kézfogás.

Eltelt vajegy esztendő, s 1989 karácsonyán esténként le-leszállt a köd Erdővidéken. A rá következő vízkeresztkor pedig olyan fagyok valának, hogy a kocsi szélvédőjén Szentgyörgyig, Kézdivásárhelyig s vissza sem olvadt sem le, sem fel a jég, legfeljebb tenyérnyi résen vakargattuk le másfél kilométerenként szilárd halmazállapotúvá vált leheletünket. S kukucskáltunk kifelé, mintha tankkal eredtünk volna nem is volt terroristák nyomába, holott csak a Kós Kati szüleitől megörökölt Trabanttal gurulva próbáltuk felszedegetni olyan ötven-nyolcvan kilométeres körzetben az újrakezdéssel járó ismerkedések és kapcsolatok szálait.

Még szerencse, hogy kedd esténként a református templom gyülekezeti, jó meleg termében, ahol Kiss Alpár unitárius papunk traktált bennünket amerikai útjának képekben és szavakban megfogalmazott élményeivel, hol Döme és Kati hozott hazulról mulatságos és tanulságos filmeket az állatok viselkedéséről, egyszóval hol ez, hol az adott okot az újabb és újabb találkozásra. S midőn kitavaszodtunk, itt, a művelődési háznak ebben a kis termében Antal István tiszteletes az erdővidéki református eklézsia történetéről, Jablonovszky Elemér, a kolozsvári fűvészkert főkertésze mindenféle növényekről, Kónya Ádám és Kisgyörgy Zoltán ki tudja mi mindenről, Jánó Mihály Szent László-freskókról, drága barátunk, Dénes István pedig a barlangok csodálatos világáról mesélve folytatta a mindmáig végtelen sort. A Háromszék gyűjteménye a megmondója, hogy ki mindenki jött, látott s hagyott itt nekünk ajándékba szellemi táplálékot.

Ez és ilyen volt a kezdet. Nem volt akkor sem világháló, sem ilyen-olyan kütyü, de voltak találkozások, végeérhetetlen tervezgetések és beszélgetések hol Nagy Sándoréknál, hol valamelyik… nos, magyarul kocsmának nevezett közművelődési intézményben. Volt billiárdasztalnál hitelben átsörözött éjszaka másnapi törlesztéssel, és volt sok-sok, inkább többé, mint kevésbé használható ötlet. Arról, hogy nem kell másnak megtennie helyettünk, mert olyant, mint más, mi is tudunk, nem kell megmondani nekünk sem a megyétől, sem máshonnan, hogy mi itt, Erdővidéken hogyan és mit tegyünk. S arról, hogy a körvonalazódó alakot miként és milyen tartalommal töltsük fel e vidék, vagyis Erdővidék szellemi táplálkozására.

Mondok néhány nevet: Egyed Ákos, Kászoni Zoltán, Demeter János, Deák Vilma, Hoffmann Edit, Kaptza Mária, Demeter (Kós) Katalin, Nagy Zsuzsanna, Tatár Zsuzsanna, Dénes István, s ne vegyék szerénytelenségnek: jómagam. Szóval ezek volnánk, akik 1990. április 24-én – kerek évvel a nagy múltú Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE újraindulása előtt – itt, ebben a teremben megalapítottuk a Gaál Mózes Közművelődési Egyesületet. Hivatalosan, bíróságilag is bejegyezve azon melegében. „Kultúrát, művelődésszervezést” – válaszolta Döme, amikor a szentgyörgyi tárgyalóteremben a benyújtott iratcsomót lapozgató bírónő ránk kérdezett, hogy tulajdonképpen mit is akarunk. Vagyis azt, hogy az előzménynek, a Cameratának, a már akkor létező Kájoni Consort Régizene Együttesnek legyen folytatása – és kiegészítése. Ez volt az intézményes kezdete, ez volt az alapja annak, ami azóta is tart, hála Istennek, alakul, alakul, és egyre szebben gyarapodik.

Persze, mindenféle irigység nélkül teszem hozzá, hogy könnyű volt neki, Dömének kitalálni egy csomó jót. Mert emlékszem, anyai nagyapja, Ungvári János bácsi azelőtt kórust vezetett, édesapjának, a pazar ex libris gyűjteményt őriző s gyarapítgató Demeter Jenő belgyógyász orvosnak, vagyis Döme bácsinak és édesanyjának, Ungvári Julianna fül-orr-gége orvosnak, vagyis Júlia néninek is alapos köze volt a valamikori erdővidéki orvosi napok létrejöttéhez, de az akkori körülmények között is csírába szökkengető baróti közművelődéshez, amikor mi még kölykök voltunk. Adott volt tehát a példa, az a szellemi útravaló, amivel indulni lehetett, de kellett is. És akkor még nem szóltam a Demeter család gyönyörű könyvtáráról és népművészet-szeretetéről, és nem szóltam a Kós család Barótra is begyűrűző szellemi örökségéről. Amiből kinek-kinek a hazulról hozottja mellé Döme jóvoltából mindnyájunknak a ráadás is bőven kijutott.

1994 novemberében Barót első írásos említésének 770. évfordulóján Döme kolozsvári szálainak (is) köszönhetően a régi református templomban a szakma legjelesebbjei közül valók előadásait hallgattuk szülőföldünkről, aztán Nagy Rózsika néni Baróti Szabó Dávidról készülő könyvéről mesélt, s bár a város főterén kissé ferdén állt a parányi színpad a bányászszobor bal oldalán, és mindössze egy fényszóró világította be-meg Kopeczky Annamari csoportjának előadását – valahogyan minden jól intéződött. Mint a budapesti Hang-Ár színi társulat diákdombi előadása, amelyet a fertály órával a kezdés előtt még mindig kockáztató makacs november közepi köd csak azután volt szíves felszállni, miután Döme szólt, hogy: „Nyugalom, megbeszéltem a nagyfőnökkel”. Ma sem tudom, kivel mit beszélt, de a színi előadás az öreg vártemplom-fal tövében – meglett. Verőfényes napsütésben. Este a Kájoni Consort Régizene Együttes beszegte a jeles napot, s hétfőn a bukaresti rádió magyar adásának tudósítója üzent, hogy interjút kérne tőlünk arról: hogyan csináltuk?

Mondom, volt valami különleges abban, ahogyan Döme rekeszizmot görcs­be rándító két vicce között előállt egy-egy inkább többé, mint kevésbé használható ötletével. És hát hadd tegyem fel a költői kérdést: vajon hol tartanánk Erdővidéken közművelődés terén, ha Döme és csapata nem úgy dönt, nem úgy cselekszik, s az utánunk jövők sem úgy tesznek az 1989 utáni első fagyos vízkereszt s a rá következő tavasz utáni negyed század során? Azaz mindmáig.

S mert például az ismereteket gyorsan terjesztő világhálón Dömével kapcsolatosan minderről nem, csak a politikai-közigazgatási pályafutásáról találunk adatot – ami enyhe germanizmust is belekeverve egy egészen más tál tészta –, az általa (is) kezdeményezett és gerjesztett-fejlesztett erdővidéki közművelődés története mindenképpen megér majd egy külön misét.

De most, hogy az indulás óta eltelt vajegy kevés idő, a huszonhetedik esztendőnket idén másodszor, vagy ha így jobban hangzik: a tizennyolcadikat harmadszor is betöltöttük, s a szakállunk sem barna és nem is vörös már, hát mégsem felejthettem el ama köszöntést, amelyet felidézek, és most visszaadok Dömének: Jó estét kívánok! Csak szólni jöttem, hogy a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület a lehető legjobban döntött, amikor az idei Erdővidék Kultúrájáért-díjat neked ítélte oda.

Fogadd szeretettel!

(Elhangzott 2015. november 17-én Baróton, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület díj­átadó ünnepségén)