Az utóbbi két évtizedben egyre többen költöznek városról falura. Ki divatból, ki más megoldás híján, ki pedig azért, mert eleve falusi környezetben született, nevelkedett, következésképpen valamennyi civilizációs kínálata dacára sem csábító számára a város.
Hadd ne feledjem el gyorsan hozzátenni: olyan emberekről, pontosabban elsősorban olyan emberekről van szó, akik városon dolgoznak és falun laknak, tehát otthonról munkába s visszaingáznak; közép- vagy/és felsőfokú végzettséggel bírnak, az egyetemes, ezen belül magyar kultúrában, s ezen felül nyilvánvalóan saját szakterületükön átlagon felül otthonosak, következésképpen elvileg hozzátehetnek valamit az adott falu vagy község, egyszóval közösség közművelődési életéhez. Szándékosan nem írtam értelmiségieket, hiszen értelmiséginek lenni – nálam legalábbis – elsősorban habitust, gondolkodásmódot, és nem feltétlenül főiskolai-egyetemi végzettséget jelent.
Anélkül, hogy bárkit is megsértenék, illetve anélkül, hogy általánosítanék, induljunk ki abból, hogy faluhelyen az emberek mindennapi élete inkább szól a ház körüli, az otthoni, a gazdálkodással kapcsolatos munkákról, semmint a kultúra, ezen belül a közművelődés „fogyasztásáról”, esetleg szervezéséről. Dologidőben, azaz tavaszi szántás-vetéstől őszi betakarodásig mindenképpen. Faluhelyen az egyházi-gyülekezeti, az egyéni, vagy a családi eseményeken, az évente egyszer megszervezett falunapokon kívül távolról sem mindennaposak az olyan közművelődési események-rendezvények, mint amilyenek közül – főleg az erdélyi viszonylatban közepes és nagyobb – városokban olykor a bőség zavarával válogathat kedvére az ember. Szerencsés eset, és a helyi szellemi életet meghatározó emberektől függ, hogy valamely egyházi eseményhez, például egy egyetemes imahéthez úgynevezett világi kulturális esemény-rendezvény is társul. Az imént említett mindennapi házi-háztáji teendők mellett ma már a televíziók – gyakran kétes értékű – műsordömpingje is leköti és elvonja az emberek nagy részének a figyelmét, egyebek mellett ebből is adódik, hogy falvakról ma már nemigen járnak be városba, színházi, opera- vagy operett-előadásokra, pódiumműsorokra az emberek, és a társulatok autóbuszai sem hozzák-viszik előadásra a falusi bérleteseket. Egy szó, mint száz: a kultúra, a közművelődés kevésbé hozzáférhető a falusi ember számára.
Megkerülhetetlen tehát a kérdés: közelebb tud-e menni valamiféleképpen a kultúra, a közművelődés a falusi emberekhez? Tud-e, illetve akar-e tenni valamit az a bevezetőben említett, falun lakó, de városon dolgozó, a városi kulturális kínálattal minden áldott napon találkozó ember annak a közösségnek a szellemi gyarapodásáért, amelyben életének jelentős részét tölti? Főleg olyan körülmények között, hogy a vele éppen fordított irányban, azaz városról falura ingázó tanítók-tanárok nem mindenikének jut ideje, ereje és kedve az adott falu közművelődésével is bíbelődni. Nem tudom, készült-e már felmérés arról, hogy a falun lakó, de városon dolgozó és a kultúrában jártas emberek közül hányan kapcsolódnak be, vagy vesznek részt valamilyen szinten annak a közösségnek a mindennapi életében, de főleg a kultúrának ama közösségben való népszerűsítésében, ahova, ha egyéb nem is, de a lakásuk mégiscsak köti. Arról sincs adatom, hogy ezek közül az emberek közül kinek jut egyáltalán ideje arra, hogy a mindennapok rohanása után estefelé szállására térve valamely közművelődési eseménynek-rendezvénynek cselekvő részese, netán éppen animátora legyen.
És azt sem tudom, hogy egyáltalán kit mennyire érdekel az a hely, ahova, ha egyéb nem is, de a hálószobája mégiscsak köti.
De azt tudom, hogy az ember valamiféleképpen adósa annak a közösségnek, amelyik őt befogadta. Nem kell ahhoz tolakodni, hogy ki-ki a tudásából, ismereteiből és ismeretségi-baráti köréből adjon valamit, amitől a közművelődés közelebb kerülhet a falusi emberekhez. Főleg a betakarodás utáni és tavaszi szántás vetés előtti hosszú-hosszú estéken.
