Van valami sajátosan – és jó értelemben vett! – magyaros az 1848-49. évi magyar, szabadságharccá váló forradalom kirobbanása évfordulójának megünneplésében. Kétségtelen, azzal együtt, hogy mi, magyarok nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak másoknál, európai, de akár világviszonylatban is egyedülálló nemzetnek számítunk, ha egyébért nem, hát például az anyanyelvünk tekintetében mindenképpen. Abban is, ahogyan egymással marakodunk, de ez most nem tartozik ide. És alighanem abban a tekintetben is hungarikumok vagyunk, ahogyan nemzeti ünnepeinkhez, ahhoz a háromhoz ragaszkodunk.
A mi esetünkben nem áll fenn, legalábbis egyelőre nem, és reményeim szerint nem is fordul majd elő az, ami a franciáknál. Hogy tudniillik náluk olyan évtizede kemény vita volt arról: túl sok a történelmi jellegű, illetve kötődésű ünnepek és megemlékezések száma. Na jó, akkoriban frankhonban volt idő ilyesmire, mert még nem – és másutt sem – okozott ekkora fejtörést a manapság egész Európa homlokát összeráncoló és a hírcsatornák tekintélyes részében majd’ minden témát háttérbe szorító migránsáradat. De ez utóbbi sem tartozik ide, úgyhogy félre minden aktuálpolitikai vonatkozást, és maradjunk a franciák évtizeddel korábbi bajánál. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, csak jelzem: akkor André Kaspi francia történész arról értekezett – nem kis vitát gerjesztve –, hogy csökkenteni kéne az akkori tizenkettő helyett háromra a nemzeti ünnepek számát. A francia történelem győzelmesnek tartott három mozzanatát: az 1789. július 14-én kirobbant forradalom évfordulóját, az első világháború végének napját, azaz november 11-ét, valamint a második világégés európai befejezésének időpontját, vagyis május 8-át javasolta évenként megünnepelni a jeles historikus.
Az eseményekben nem kevésbé gazdag történelmünkből mi, magyarok is hárommal, azaz két nemzeti és egy nemzeti-állami ünneppel számolunk. Itt sem mennék bele részletekbe, hiszen közismert, hogy mit jelöl-jelent számunkra március 15-e, augusztus 20-a és október 23-a. A háromból egy, vagyis augusztus 20-a, első királyunk, Szent István, egyben az alkotmányos magyar állam megalapításának évfordulója, a másik kettő pedig ugyancsak kiemelkedő történelmi események – az 1848-49-es, illetve az 1956-es forradalom és szabadságharc kirobbanásának – jeles napja. Utóbbiak akkor is ünnepnapok, ha mindkét történet esetében az elnyomók katonailag viszonylag gyorsan felülkerekedtek a szabadságra vágyó nemzeten; sőt, éppen azért jelesek, mert mindkettő esetében egy-egy velejéig romlott, idejétmúlt, embertelen, durva, elnyomó, ráadásul nemzetellenes rendszerrel szembeni – akkor vérbe fojtott, de mint utólag bebizonyosodott: eszméjében győztes – ébredés, lázadás, felkelés pillanatát örökítik meg. A franciák július 14-éje is ezekhez hasonló alapokon nyugszik, illetve pontosabban: mindkét forradalmunk gyökerei a francia július 14-ében (is) keresendők.
Nem véletlen tehát, hogy százhetven évvel ezelőtti eleink legelső évfordulóján, már 1849-ben megünnepelték a kor szokásai szerint március 15-ét. Hiszen az európai Népek Tavasza, s ezen belül a magyar negyvennyolc nem volt más, mint az imént említett abszolutista, úrbéri rendszerrel való szakításra, más szóval a gyökeres rendszerváltásra tett kísérlet. Jóleső érzés tudni, hogy bár a szabadságharcot, amint mondtam: hadászatilag legyőzték ugyan, de a gyökeres változásokat elindító, 1848. tavaszi, vértelen pesti forradalmat soha. Ami (későbbi) beérésében megszűntette az ország társadalmi, gazdasági, kulturális, tehát szellemi fejlődését is visszavető, ráadásul mély társadalmi ellentéteket gerjesztő feudális berendezkedést. Alighanem itt, ebben (is) keresendő az a ragaszkodás, az az érzelmi társulás, amely a magyarságot világviszonylatban egyedülálló módon köti negyvennyolchoz. És 1956-hoz.
Én abban látom e ragaszkodás lényegét, hogy – bár Európa és a világ egyetlen népénél és nemzeténél sem vagyunk sem nagyszerűbbek, sem jobbak, de gyámoltalanabbak és rosszabbak sem – őrizzük meg őket. A napokat és azokat is, akik ezeket jelesekké tették. És azokat az értékeket, azt a szélesebb értelemben vett magyar kulturális örökséget is, amely éppen a kezdeményezésük nyomán kibontakozó rendszerváltás nyomán teljesedett/-dik ki. Igen óvatos és nagyon enyhe aktuálpolitikai vonatkozást sem mellőző megfogalmazással élve: a jelek szerint ebben egy kicsit mégiscsak többek vagyunk az önfeladás igen veszélyes útjára lépő nyugatnál. Talán a derék frankoknál is.
