A színpadon székelyföldi, talán pont a csíkkozmási együttes húzta-ropta,
a tér sarkán magyar, román, lengyel, ukrán, orosz, lett és Isten tudja még milyen nyelvű szókavalkád zsongta körül halkan a látványt.
Volt, aki szelfizett hol a teret, hol a színpadot, hol valamelyik érdekesebb, látványosabb épület, hol Mátyás szobrát választva háttérként, hogy otthon, illetve a fészbúkos idővonalán megmutathassa: itt is jártam. Remek volt a hangulat, annál is pazarabb a Közép-Kelet-Európa megannyi szegletéből érkezett fiatalok népi viselete, vidám csevegése. A fellépésre várakozó együttes tagjai az utolsó simításokat, igazításokat, pászításokat végezték gyönyörűséges ruhájukon, a köténykén, a pántlikán, a bokrétán, hát akárhogy mégsem lehet a közönség elé állni. „Polak, węgier, dwa bratanki…” – léptem a színpad melletti ideiglenes korlátra könyökölve beszélgető, a csíkkozmásiak előadását értékelőn figyelő legényekhez, és vállon öleltem őket. Mint ahogyan a focisták szoktak összekapaszkodni meccs előtt, a himnusz alatt. Két ragyogó arc fordult felém, folytatva a mondatot: „… i do szabli, i do szklanki!” És szó nélkül a nyakamba ugrottak. Mint a barátok. Vagy mint az unokatestvérek s a testvérek, ha a lengyel bratanki szónak a régi értelme, s a „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol s issza borát” közmondásának a lengyel köznemesek által olyan három-öt évszázada „kitalált” eredeti tartalma szerint értjük, vagyis úgy, hogy: „Lengyel, magyar két testvérke”. E mondásnak több, köztük hosszabb változata ismert, de a lényege valamennyinek egy és ugyanaz: barátok, testvérek vagyunk. S akkor ifjú, alig pelyhedző állú lengyel barátaim afelől érdeklődtek, hogy mi szél hozott errefelé Magyarországról. Nem jöttem, mondtam, én idevaló vagyok, erdélyi węgier, ahol Báthori István is született. Ahá, Siedmiogród, Báthori, Báthori, the king of Poland!... És megint a nyakamba ugrottak. Hát persze, hogy tudják!
Ilyesfajta apró és személyes hozadékai is vannak annak az ezerkilencszázkilencvenkilencben szárba szökkent kezdeményezésnek, amely évről évre Erdélybe szólít kárpát-medencei és azon is messze túli, különféle nemzetiségű népek, közösségek kultúráját bemutató népi együtteseket, csoportokat, előadókat. Az immár tizennyolcadik kiadását megért Szent István-napi Nemzetközi Néptánc-találkozók eddigi történetében járt már mifelénk és hozott ízelítőt a számára legdrágább és legkedvesebb táncaiból-dalaiból bukovinai székely, németországi szorb, magyarországi román, sváb, horvát és bolgár, erdélyi román, magyar és székely-magyar. De járta már itt dél-tiroli ladin, azaz rétoromán, felvidéki, horvátországi, szerbiai, muraközi és kárpátaljai magyar, izraeli arab, spanyolországi baszk, lengyelországi lengyel és lemk. Aztán járt itt észtországi, lettországi, finnországi, ukrajnai, fehéroroszországi, görögországi ciprusi, szardíniai, mexikói… Jaj igen, és járt itt oroszországi udmurt is, az Urál vidékéről való, aki a magyar–udmurt nyelvrokonság okán szólt magyarul. Ennek az évenkénti találkozásnak akkora a vonzereje, hogy a kezdeti néhány csoporthoz, összességében valamivel több, mint száz fellépőhöz képest ma már átlagosan húsz körüli az együttesek és félezer közeli a táncosok-zenészek száma; a találkozó befogadóképessége okán pedig a részt venni szándékozók legalább felének kell kivárnia a következő évi sorát.
Nem tudom, hogy a világon, Európában van-e párja a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány által tizenhét esztendeje életre hívott, azóta európai hírnevet szerzett pompázatos eseménynek, mindenesetre Romániában ilyent legalább még egyet nem tudok. De olyant tudok, hogy ez az esemény éppen jó arra, hogy e – legtöbbjüket tekintve – kisebbségi sor(s)ban élő nemzeti közösségek tudassák: léteznek, saját hagyományaik, saját kultúrájuk, saját tárgyi és szellemi örökségük létezik, számukra az a legdrágább; s hogy éppen olyan drága nekik ez a kincs, mint a minden többségi nemzeteknek a sajátja! S mert így van ez rendjén, ez a legfőbb hozadék, jó így egymásra találni, egymást megismerni, egymásról tudni, és évente legalább egyszer egymás vállát-kezét megszorítani. Mint a focisták, a barátok, vagy mint az unokatestvérek s a testvérek szoktak. Például egy életre hívandó romániai nemzeti kisebbségi néptánctalálkozón is. És még azt is tudom, hogy e nemzetközi néptánctalálkozó névadója, Szent István királyunk intelme, miszerint az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő – s hozzáteszem: sivár! –, Európa egészére érvényes!
