A nagykárolyi római katolikus Nagytemplomban 1994. szeptember 25-én reggel megtartott szentmiséről „hívők sokasága távozott zokogva, mert Lieb József plébános úr bejelentette: néhány órával korábban csöndesen elhunyt Fényi István. Ezt követően is nagyon sokan és sokat sírtak e szomorú esemény miatt (nem csak) Nagykárolyban. Ami azért paradoxon, mert a vidék »mindenki Pista bácsijával« 75 év alatt, amíg élt, talán soha nem fordult elő, hogy akár csak egyetlen embert is elszomorított, elkeserített, megríkatott volna. És lám, azzal hogy meghalt, egyszerre százaknak, ezreknek okozott keserves sírásban is megnyilvánuló fájdalmat. Aznap reggel felesége, Piroska néni, alulírottnak csöndes-fájdalmasan elmondta, miként történt, hogy nem sokkal halála előtt Pista bácsi meggyónt, és az utolsó kenetet is felvette. Piri néni elbeszélését a következő szavakkal zárta:
– »Néhány órája eggyel több szent van a Mennyországban…«”
A híradásból – amelyet a harminc évvel ezelőtti szomorú esemény alkalmából a Szatmári Friss Újságban közöltem – azért idéztem a fentieket, hogy valamiféleképpen érzékeltessem a fiatalabb helyieknek és a más településeken élőknek is, hogy mit jelentett Fényi István a nagykárolyiak, illetve általában az őt személyesen ismerők számára.
Az orosházi Hónap című folyóirattól 1992-ben felkérték, mutassa be az olvasóknak – önmagát. Ennek a témakörnek mindenki nagy szakértője, hasonló helyzetben az emberek többségének bőven akadt volna mondanivalója. Fényi István azonban a rá olyannyira jellemző szerénységgel csupán a következő néhány mondatot vetette papírra: „Nagykároly mellett, az Ecsedi-láp délkeleti peremén elterülő Kaplony községben születtem, 1919. január 10-én, szűkösen élő zsellér családban. A középiskolai osztályokat Gyulafehérvárott, majd Nagykárolyban végeztem. 1943-ban magyar–francia tanári oklevelet szereztem a kolozsvári egyetemen. Tanárként működtem Nagykárolyban, Tasnádszántón, Tasnádon, majd újra Nagykárolyban. Kitűnik a felsorolásból, hogy lökdöstek eleget hitemért.”1
Nagykárolyban 1946-tól tevékenykedett magyar irodalom, világirodalom és francia nyelv szakos tanárként egészen az 1979-es nyugdíjba vonulásáig. Pedagógusi munkájának a megítélésére volt tanítványai, kollégái, pályatársai a legilletékesebbek. A sors úgy hozta, hogy 1994-ben, mindössze néhány héttel a halála előtt tisztelői meghitt hangulatú ünnepség keretében köszöntötték a 75 éves Fényi Istvánt. A következőket abból a krónikából idézem, amelyet az Szatmári Friss Újság 1994. június 9-i lapszámában közöltem az eseményről: „»A szeretet hozott ma itt össze bennünket« – mondta a volt pedagógus-kolléga (Keresztesi Márta), s mintha csak a megkezdett gondolatot, sőt mondatot folytatná, a volt tanítvány (Tapodi Zsuzsa irodalomtörténész) az alkalomra küldött levelében egyebek között ezt írta: »…olyan embert köszönteni, aki belénk építette magát, mint Kőműves Kelemen a legdrágábbját« […] »Életével mutat a legjobb példát másoknak« – szögezte le a pályatárs, Corneliu Balla költő, műfordító, nyugdíjas román irodalomtanár, majd hozzáfűzte: »Személy szerint ajándéknak tekintem az Úristentől, hogy megismerhettem.« Fischer Ildikó rámutatott: »Minden, ami Pista bácsi hatósugarába került, bearanyozódott«”.
Verseket közölt a Hírnök, a Termés, a Március, a Jóbarát, a Pásztortűz, a Szatmári Hírlap, a Szatmári Friss Újság című és más lapokban. Publikált az Erdélyi Helikonban, munkatársa volt az írószövetség Kolozsváron (Utunk), illetve Marosvásárhelyen (Igaz Szó) megjelent kiadványának.
Életében nyomdafestéket látott verseskötetei: Lantos diákévek (antológia, 1939), Tavaszi szőlővessző (1966), A világ benépesítése (1971), Sors, virággal (1982).
Fordításában egy-egy kötetben megjelentek román balladák (1960), Otilia Cazimir gyermekversei (1964), román népdalok (1966). Mihai Eminescu meseverseinek Mesék című magyar nyelvű antológiájában poémafordítással szerepel (1972). Posztumusz verseskötetei: Égi város (1996), Üzenet odaátra (2004), Szivárvány havasán (2010), Requiem provincialis (2019).
Költői hagyatékának avatott elemzésével, értékelésével két volt tanítványából lett irodalomtörténész, Tapodi Zsuzsa egyetemi professzor és Végh Balázs Béla egyetemi oktató foglalkozott a legbehatóbban. Következzen most egy részlet Tapodi Zsuzsa egyik tanulmányából2: „Fényi István költői világképe pályája teljes hosszában egységes, és szinte töretlen. A versbeli értékhierarchia csúcsán a hűség, hit és szeretet pozitív eszméi állnak. […] Ez a költészet messze esett a hivatalos irodalomkanonizátorok által sugallt elvárásoktól. Nem volt harcos, sem osztályharcos, csak melegen emberi. Nem foglalkoztatták a világ erőszakos megváltoztatására törő voluntarista eszmék, csupán szeretetből kívánt többet: »mert nagyon kell a végtelen jóság Európában, és túl Európán«. (…) Maga ez az apolitizmus minősülhetett szembenállásnak, hiszen a hivatalos ideológia mindenhatóságát tagadta azzal, hogy a hangsúlyokat a talmi eszmékről az örök értékekre helyezte.
[…] A Fényi István verseiből ránk tekintő arc, a konok és szelíd jóság, humánum jegyeivel mintha mégis azonos lenne azzal, amelyet megismerni kivételes szerencsénk volt. Ugyanaz a halk, tiszta hang szól a természet- és emberszeretetről, a jóság vágyáról, ugyanaz a hit sugárzik a versekből, mint ami a kivételes erkölcsi példát nyújtó pedagógusból áradt felénk a diktatúra ordas éveiben. Ugyanaz a hit a közösség és a föld, az anyanyelv, a kultúra és a vallás megtartó erejében. Fényi István esetében is igaz az, amit József Attila keserűen konstatált egyik kései számvetésében: »Csak az olvassa versemet, ki ismer engem, és szeret«. Valahogy így volt ez a költő életében, és így is maradt. A pályatársak, tanítványok csapata biztosította, biztosítja a közönséget és az utóéletet.”
A továbbiakban idézek egy Végh Balázs Bélával készített interjúból,3 amelyet hat évvel Pista bácsi halála után készítettem:
„– Elérkezett az ideje, hogy a költészetét újraértelmezzük, illetve átértelmezzük, mégpedig a regionalizmus jegyében, amelyről nálunk még kevésbé, a nyugati kultúrrégiókban viszont annál inkább beszélnek, és amelyet már egyes magyarországi szakemberek is firtatnak. Létezik egy úgynevezett regionális kultúra, illetve maga a kultúrrégió, amelynek része a költészet is. Ennek a felfogásnak a jegyében értékelhető át, aktualizálható Fényi István költészete. Azé a Fényi Istváné, aki egész életében a nagykárolyi régiónak a kultúregyénisége volt, aki igazi humanistaként közvetlen szülőföldjének a szolgálatát vállalta fel, és ezen a szülőföldön, ebben a régióban figyelt az egyetemes értékekre, illetve valósította meg ezek átpoetizálását.
– Pista bácsi annyira ennek a régiónak volt a kultúregyénisége, hogy fizikailag is alig mozdult ki Nagykárolyból, illetve a környékről.
Életében három verseskötete jelent meg, mégis csak két alkalommal lépte át könyvkiadó küszöbét. Amikor egyik beszélgetésünk alkalmával rákérdeztem, miként lehetséges ez, szó szerint a következőket válaszolta: »gyanús lettem volna önmagamnak, ha a kiadó szerkesztőivel haverkedek...« Csábítóbb érvényesülési lehetőségeket, karriert is kínáltak neki, hívták nagyvárosokba szerkesztőnek, egyetemi tanárnak, ő azonban végig kitartott Nagykároly mellett. Voltak, akik provincialistának mondták emiatt…
– Sőt olyan kritikusa is akadt, aki verseire akarta rásütni a provincializmus bélyegét. Azért használtam itt a »bélyeg« kifejezést, mert a provincializmusnak, annak a jelenségnek, amit korábban a romániai magyar irodalomban, és általában a szakirodalomban provincializmusnak neveztek, van egy pejoratív értelmezése: valami szégyellnivalót, csökkentett értékű régióba tartozót, olyasmit értettek alatta, aminek az irodalmi szemlélet szerint nincs igazi értéke. Azonban a fogalmak itt tisztázásra szorulnak. A megfelelően átértékelt eszmerendszer, értékrendszer tükrében pedig Fényi István költészete olyan skálán helyezhető el, amit ma többféleképpen, így regionalizmusnak, regionális értékeknek, kultúrrégiónak, regionális kultúrának neveznek.”
Életfogytiglani Fényi-tanítványság
Számomra már az is nagybecsű emlék, ahogyan először szereztem tudomást Fényi Istvánról anélkül, hogy személyesen megismertem volna. Odahaza, a Víz utcán gazdag házi könyvtárunk volt, apám rengeteget olvasott, részben talán emiatt nagyon korán rákaptam az olvasásra. Apai nagyanyám Majtény utcai házából sem hiányoztak a könyvek, ezeket is átvizsgáltam, már kisiskolás koromban. Így bukkantam rá egy Lantos diákévek című versantológiára, amelynek lapozgatása közben számomra szenzációsnak tűnő felfedezést tettem. A kiadványban azt olvastam, hogy szerzőinek egyike, Fényi István nagykárolyi! Kisiskolás fejjel az írókat, költőket olyannyira kivételes, különleges embereknek gondoltam, hogy addig elképzelhetetlen volt számomra az, hogy személyesen is találkozhatok velük. Hát még, amit nagyanyám mondott, hogy tudniillik ez a költő bácsi a közelünkben él, talán már láttam is a templomban vagy az utcán, bármikor találkozhatok vele a városban…
Nálam öt évvel idősebb Irinyi Kiss Ferenc barátomtól, A fegyverkovács beszéde című verseskötet szerzőjétől azt hallottam, hogy amikor őt a nagykárolyi líceumban tanította Fényi István, egy ideig nem tudta róla, hogy költő. Már ez is jól szemlélteti, mennyire szerény ember volt Pista bácsi, hiszen ne feledjük: annak idején nagyon nagy dolognak számított, ha valakinek újságban nyomdafestéket látott egy verse, ő pedig addigra már a versantológián kívül több lapban is publikált.
Gyerekkori „felfedezésemnek” köszönhetően, amikor évekkel később a diákja lettem, én Pista bácsit már régen költőnek tudtam. Olvasmányélményeim hatására ennek megfelelően alkottam róla előzetes elképzelést is. Ami azonban hamar teljesen elhibázottnak bizonyult. Pista bácsi soha olyasmit nem tett vagy mondott, amire erkölcsi alapja ne lett volna, annyira kikezdhetetlenül tiszta életet élt. Tanári tekintélyének fenntartása érdekében nem volt szüksége olyan eszközökre, mint a büntetés. Nem kellett szigorúnak lennie másokkal, hiszen mindenki tudta, mennyire szigorú – önmagával. Az eredetileg papnak készült pedagógus – miközben ő maga úgy beszélt szabadon, mintha kerek, hibátlanul megfogalmazott, könnyen érthető, bölcs mondatait tudós könyvekből olvasta volna fel – a legbutább, legsutábban fogalmazó nebulót is szeretettel és tisztelettel kezelte. Röviddel megismerkedésünk után már nem csak a költőt tiszteltem Pista bácsiban, az idő múlásával egyre jobban felnéztem rá. Az iskolában négy évig tanított, de ezt követően is a tanítványa maradtam. És nem csupán 1994-ben, harminc évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Az leszek életfogytiglan – értsd: az én életem fogytáig, végéig. Olyan életfogytiglani tanítványság ez, amitől többnek, jobbnak, különbnek érzem magam. Pista bácsi szellemiségéhez híven természetesen nem másoknál, hanem annál az önmagamnál, amilyen a vele való ismeretség nélkül lehetnék.
A „világraszólóan tiszta élet” öröksége
„Anyám szerette nézni, amit csinált, / félszeg falusi házat, burgonyás-babos határt / világraszólóan tiszta életében” – olvasható a költő Szeme című versében. Öröksége volt tehát a „világraszólóan tiszta élet” az önvallomása szerint „szűkösen élő zsellér családban” születettnek. És ezt az örökséget az eredetileg papnak készült pedagógus úgy osztogatta a környezetében élőknek, mint Jézus a kenyérszaporítás csodájához használt kenyereket és halakat: „Mind a négy evangélista elmondja, hogy Jézus a Galileai-tó partján 5 kenyérrel és 2 hallal jóllakatott 5 ezer férfit, asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt, s a maradékból 12 kosarat töltöttek meg. Máté és Márk evangélista egy második kenyérszaporításról is beszámol, amikor Jézus 7 kenyérrel és néhány hallal 4 ezer férfit lakatott jól, s 7 kosár volt a maradék.”4 Hasonlóképpen, akármennyit juttatott is Pista bácsi példaképet szolgáltató „világraszólóan tiszta élete” csodájából nekünk, tanítványainak, kollégáinak, szomszédainak, bárkinek, aki ismerte, a saját készlete soha ki nem fogyott, sőt mindig maradt tartaléka is…
Fényi István négy évig (1967–1971) volt irodalomtanárom az akkori Nagykárolyi Elméleti Líceumban. Később éveken át meglehetős gyakorisággal üldögéltem vele szemben, annak a hajdani Piarista Gimnázium háta mögött épült tömbháznak a földszinti szobájában, amelynek a külső falán ma emléktábla hirdeti, ki élt itt 1994. szeptember 25-ig. Pista bácsi ottani dolgozószobája oázis, vagy talán még ennél is több: szentély volt számomra. Ha öröm vagy bánat ért, rendszerint Pista bácsinál kötöttem ki vele. Mire tőle távoztam, az örömöm megsokszorozódott, a bánatom elmúlt. Nem tudom, hogyan történt. Magától értetődő módon elmondtam a panaszomat, Pista bácsi pedig halkan, megfontoltan, szavait nyomdakész mondatokba rendezve válaszolt. Nagyon okosakat mondott? Nem is az számított, amit mondott, hanem az, ahogyan mondta? Vagy egyszerűen csak az, hogy Ő mondta? Miközben emlékeim között kutakodok, hirtelen fájdalmas gondolat nyilall belém: évtizedekkel ezelőtt faragatlan tuskóként viselkedtem! Hiszen szinte minden alkalommal előzetes egyeztetés, engedély- vagy időpontkérés nélkül állítottam be Pista bácsihoz. Akkoriban eszembe se jutott, hogy legalább az esetek egy részében zavarhatom. Ő nem mondott soha, és nem is éreztetett velem ilyesmit, de egészen biztosan volt olyan, amikor rosszkor, alkalmatlan időpontban toppantam be hozzá hívatlanul, váratlanul. Bénító döbbenet, zsibbadt fájdalom kerít hatalmába: visszaéltem a türelmével és a jóságával, és ez már örökre így marad, lehetetlen jóvátenni, visszacsinálni! De miért csak most, évtizedekkel később figyeltem fel erre, miért nem vettem észre akkor, hogy mit művelek? Megváltásként ér az újabb, több évtizednyi érlelődés után született felismerés: hát azért, mert Pista bácsinak minden tapintatlanságom, neveletlenségem ellenére se lehettem a terhére! Varázslatos egyéniségének éppen az a tulajdonság volt az egyik legcsodálatosabb komponense, hogy a világ legtermészetesebb dolgaként kezelte azt, hogy másokhoz, mások gondjaihoz segítő szándékkal viszonyuljon. Mintha a világ egy nagy osztályterem lett volna, és benne mindenki a tanítványa. Csakhogy ő nem a klasszikus tanár volt, aki magyaráz, majd számonkér. Ő az a magyarázó tanár volt, aki a diákért van, azért, hogy legyen valaki, aki a diákra minden körülmények között odafigyel, aki a nebulót megérti és segíti. Mégpedig önzetlenül, anélkül, hogy saját magával is törődne!
Három évtizede nincs köztünk – így akartam kezdeni ezeket a Fényi Istvánra emlékező sorokat. Azonban eszembe villant, hogy valótlant állítanék, hiszen még elég sokan élünk – elsősorban Nagykároly és vidékén, de nem csak –, akiknek a tudatába-szívébe-lelkébe Pista bácsi kitörölhetetlenül beletetoválódott. Így aztán életünk végéig velünk, köztünk marad!
Jegyzetek
1 Hónap, 1992, II. évfolyam, 7. szám.
2 Tapodi Zsuzsa: Költő árnyékban. Töprengés Fényi István és az esztétikai szép kánonbeli helyéről. In: Uő: A soha el nem vesző könyv nyomában. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2008.
3 Boros Ernő: „Elérkezett az ideje, hogy költészetét újraértelmezzük a regionalizmus jegyében”. Szatmári Friss Újság, 2000. szeptember 23.
4 Olvasható a Magyar Katolikus Lexikon internetes változatában: https://lexikon.katolikus.hu/K/kenyérszaporítás.html
