Az ember tragédiája

Meglehetős ellenkezéssel fogadtam, amikor Serfőző Levente, a HÍD Szebeni Magyarok Egyesület elnöke felkért, hogy mindössze tíz percben beszéljek Az ember tragédiájáról Orth István illusztráció­kiállításának megnyitóján. Azt mondtam, kicsi vagyok én ehhez, soha nem is foglalkoztam a témával, a képzőművészethez meg főleg nem értek. Aztán ahogy jobban elgondolkodtam rajta, rájöttem, hogy az első része nem egészen igaz.

Gyermekkoromban találkoztam először a Tragédiával, amelynek két kiadása is a szüleim birtokában áll: egy 1800-as évek végi könyvecske, és egy 1900-as évek eleji, Zichy Mihály-féle illusztrált kiadás. Így hamarabb találkoztam Az ember tragédiája illusztrációival, mint magával a művel, mert ugyan számos szállóigét idéztek belőle a szüleim – a leggyakrabban Lucifert parafrazálták a VIII., prágai színből: „minden gyermek a ma született Messiás, csak később válik a megszokott pimasszá” –, azért a költemény mégsem egy nyolc-tíz éves gyermeknek való. Egyes illusztrációk a romantikának megfelelően grandiózusak és kissé nyomasztók, de én így is csak a szépséget láttam bennük, és a XV. szín diadalmas, bizakodó Ádám-képe volt számomra a meghatározó. De erre még visszatérek.

Később az iskolában találkoztam immár a teljes szöveggel, elemzésekkel, próbáltam magam is értelmezni, felfejteni a színek sorozatát. Akkoriban jártam az alsósztregovai múzeumban is, és ekkor (2002-ben) mutatták be Budapesten, az új Nemzeti Színházban a darabot Szarvas József, Pap Vera és Alföldi Róbert főszereplésével, amit az iskolában is megnéztünk.

Érdekes, hogy egyetemi éveimből nem a magyar szakos, hanem a teatrológiás emlékeim élénkebbek. Első­éven a Karácsonyi Zsolt oktatta magyar drámatörténetből írtam egy néhány oldalas dolgozatot a műről, amelynek az összegzésében kiemeltem, hogy Madách Imre, ha nem is tudatosan, de évekig készülődött legnagyobb művének, Az ember tragédiájának megírására. Nem drámát akart írni – mondanivalóját szerette volna valahogyan kifejezni, a dráma csak ürügyül szolgált neki arra, hogy egy költeményben az eszméit megírhassa. Másodéven díszlet- és jelmeztervezésből volt vizsgafeladat Az ember tragédiája. Ieremiaş Bianca tervező volt a tanárunk, a történelmi színek díszletét, illetve a három főszereplő jelmezét kellett megterveznünk, alapvetően hagyományos koncepcióval, de minél használhatóbban. A színpadképem elég modern lett, háttérben képpel jelzett helyszín, minimális díszlet, és többfunkciós, egymásból alakuló, tépőzáras jelmezek a gyorsöltözésekhez. Vizsgára egy színt makettben kellett elkészítenünk. Nálam ez egyből három lett: a két prágai és a párizsi szín; már nem emlékszem biztosan, de elképzelhető, hogy azért választottam ezeket, mert így betervezhettem egy forgószínpadot.

Serfőző Levente arra kért, hogy irodalmi szempontok szerint mutassam be Madách Imre drámáját, erre tíz percben nehéz vállalkozni. Így nem beszélek az előzményekről, arról, hogy mi vezetett oda, hogy Madách 36 évesen, 1859. február 17-én titokban elkezdett dolgozni a Tragédián, amelynek végére 1860. március 26-án tett pontot. Arról sem, hogy milyen értelmezési dimenziói vannak a négy paradicsomi, illetve az azon kívüli keretszínnek és a tizenegy történelmi színnek, amelyek közül az utolsót – teljességében – remélhetőleg soha nem érjük meg. (Tudjuk, hogy a Madách jövőjét megjelenítő falanszteri utópia, avagy disztópia sok vonásában valóra vált, és már főként a múltunk része.) Nem fejtem ki részletesen a hegeli triáda (tézis – antitézis – szintézis) cselekményszervező erejét a történelmi színek egymásutániságában, inkább egy olyan félreértést tisztáznék, amely még manapság is tartja magát, illetve az elején említett bizakodó Ádám-képhez fűznék néhány gondolatot.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. A következőket fűzte hozzá: „az egész négy sor mesteremberes önelégültsége is komikai színben tűnik fel”, gondolt itt az Úr első megszólalására: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. / Év-milliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát ujítni kell”. Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. Mindazonáltal a szerzőnek írt levelében megjegyezte, hogy „itt-ott a verselésben – meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lírai részek nem eléggé zengők”, és fel is ajánlotta, hogy megteszi javításait, amelyekhez mindenképpen kéri Madách beleegyezését. Ennek folyománya lett a Tragédia-recepció visszatérő témája, hogy mit és mennyit javított Arany János. A posztmodernben az is felmerült, és eléggé el is terjedt, hogy ki írta voltaképpen Az ember tragédiáját? A válasz a mélyreható filológiai és polárszűrős írásszakértői vizsgálatok szerint egyértelmű és megnyugtató: Madách Imre.

Arany elsősorban a helyesírást javította (Madách még az első helyesírási szótár 1832-es megjelenése előtt tanult meg írni-olvasni), nyelvhelyességi módosításokra tett javaslatot, ezekre ugyanis nagyon érzékeny volt, továbbá itt-ott „simított” a verselésen. Viszont mérhetetlen alázattal járt el minden változtatás esetében. Tisztában volt azzal, hogy ő a jobb verselő, a jobb költő, de egy szövegnek lehetnek más erényei is, mint írta: „Sok van jegyzeteim közt, hol az én javításom simább, de a te szöveged erősebb. Az ilyeneknél kétszer meggondolom a változtatást. (…) Néhol pedig némi darabosság oly jól áll, hogy sajnálna az ember megválni tőle, mint Bánk bán némely zordságaitól.”

A Tragédia tehát kétségtelenül Madách szövege, de tény, hogy néhány szállóigét Aranynak köszönhetünk. Babus Antal és Mázi Béla a Tragédia 150 éves évfordulójára írt tanulmányában több ilyet is kiemel, mindjárt azt a négy sort, amely után Arany eredetileg abbahagyta az olvasást: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. / Év-milliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát ujítni kell.” Madách eredeti szövege kevésbé gördülékeny, kevésbé frappáns: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / S úgy össze vág minden, hogy azt hiszem / Évmilliókig szépen elforog / Mig egy kerékfogát újítni kell.” Egy szállóigét azonban minden alap nélkül kapcsoltak össze Arany nevével. Akadt olyan színházi rendező, aki a híres zárósort – „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – kihagyta a darab végén, mert úgymond nem Madáchtól származik. A tanulmány szerint még polárszűrős vizsgálat sem kellett volna ahhoz, hogy ennek az ellenkezőjéről meggyőződhessünk – csak az eredeti kéziratot kellett volna szabad szemmel megnézni. A kéziratot vizsgáló írásszakértő ennek ellenére átvilágította a befejező mondatot, és egyértelműen kiderült: Arany János nem nyúlt hozzá.

Minél többször olvastam újra, láttam, hallottam a Tragédia szövegét, annál inkább bosszantott, de legalábbis értetlenül álltam az előtt, hogy a legtöbb, legáltalánosabb értelmezés pesszimistának tekinti a művet. Ebbe minden bizonnyal belejátszik a múlt rendszer negatív értékelése, a „pers­pektívátlanság” vádja, ami a mai napig tartja magát. De más értelmezés szerint is felmerül a kérdés a mű végén: vajon Lucifer nem volt-e egykor Ádámhoz hasonló, romantikus lázadó, azaz Ádám sorsa nem vezet-e a luciferi cinizmushoz? Hiszen az utolsó szín Ádám csalódottságával indul („Sokat tanultam álomképeimből, / Kiábrándultam sokból, s most csupán / Tőlem függ, útam másképpen vezetni.”), és Lucifer szavai mentén az öngyilkosságot fontolgatja. Én mégis értetlenül állok a Tragédia vélt pesszimizmusa előtt. Egy irodalmi alkotást az első szótól az utolsóig érdemes és szükséges értékelni, értelmezni. Gondolhatunk itt a szó szerinti utolsó szóra („bízzál”), de a néhány sorral előbbi eseményekre is: Éva anyasága, ami a jövőt biztosítja; az Úr szavai („Karod erős – szived emelkedett: / Végetlen a tér, mely munkára hív, / S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd / Szünetlenül, mely visszaint s emel, / Csak azt kövesd”); az angyalok karának szózata (mely szerintem az egyik legszebb, legpozitívabb gondolat a magyar irodalomban: „Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme”). Szemére vetik Madáchnak, hogy Ádám szorongtató kérdésére az Úr nem ad feleletet; de reményt nyújt: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

Ezt a pozitív üzenetet, a reményben való megnyugvást érzem, amikor Orth István illusztrációira nézek. Éva színe a lila, Ádámé a barna (mindkettő világos, pasztell árnyalatban), de Luciferé sem a fekete, csak feketébe hajló, sötétbarna; s a szereplők a lehető legtöbb esetben mosolyognak. Általában világosak (bizakodók) a képek: a római színt nem az orgia és a pestis, hanem Szent Péter alakja határozza meg, a keresztesháborút két feldühödött (s így komikusan ható) kos ábrázolja, de a párizsi színt sem a guillotine uralja; és még a falanszterben is van szín! Nem folytatom a sort, kívánom, hogy mindenki megtekinthesse és felfedezhesse magának, és ha így van, javaslom, hogy időzzenek el a képek előtt, mert számos kultúrtörténeti utalást, akár interkulturális kapcsolódásokat, és sok kis kedves humorforrást is rejtenek. És messzemenően képviselik azt a gondolatot, ami a Tragédia végső, legfőbb üzenete: bízva bízni!

Forrás: Arany János, Az ember tragédiája javítója és méltatója. Babus Antal – Mázi Béla: Százötven éves Az ember tragédiája. Internetes elérés: http://madach.mtak.hu/hu/01.htm (letöltés ideje: 2021. jún. 9.).