Egy sakkbíró visszaemlékezései

A sakkozás ősidők óta ismert játék. Versenysporttá a 19. században fejlődött, a 20. században intézményesült, és mint szellemi sport, a vetélkedések egyik ismert területévé vált. A sakkjáték ma is nagyon népszerű, de sportként is sokan űzik, hiszen a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) világranglistáján közel 100 000 nevet találunk.

A játék menetéről, de magáról a versenyekről is általában sokan tájékozottak, de azt kevesen tudják, hogy mi a szerepe és a feladata a sakkban a versenybíróknak. Erre akkor jöttem rá, amikor egy történész kollégám, tudván, hogy nemzetközi sakkbíró vagyok, egyszer azt mondta: nehezen tud elképzelni engem, amint sípolok a sakkversenyek idején. Nyilván a legtöbben a labdarúgásból ismerik a játékvezető ténykedését, ahol gyakori a sípszó, természetesen a sakkban a játszma teljes csendet igényel, így a sípnak helye nincs.

Miért kell sakkbíró?

Vannak kristálytiszta regulák...

Ez nem politika...

Ez az elme győzedelme,

ami felüláll mindenen - hirdetem:

Ítéletem objektív,

mert nem szól bele soha a szív!

A Bíró feddhetetlen figura!

(Sakk musical – A sakkbíró dala)

A válasz csak látszólag egyszerű. A versenyszabályok kitérnek erre: a bírónak törekednie kell a mérkőzés szabályszerű, problémamentes lebonyolítására, hogy a versenyterem megfelelő legyen, megfelelő méretű táblák és figurák legyenek, rajtuk a felállított helyes kezdő-állással, a sakkórák be legyenek állítva, időben el legyenek indítva, a játszmalapok ki legyenek téve, minden véget ért játszmát a két játékos és bíró aláírásával hitelesíteni kell. A versenybíró megbízatása az eredmény bejelentésével ér véget. A verseny tartama alatt a bíró ellenőrzése alá tartoznak a sakkozókon kívül a csapatvezetők, az edzők is, akik kötelesek az utasításait betartani. Ugyancsak előírás, hogy a versenyteremben tartózkodó nézők hangos beszéddel, vagy más módon a versenyzőket nem zavarhatják. A játékot súlyosan zavaró esetben a bíró a nézőket az adott fordulóról, vagy a verseny hátralévő teljes időszakáról a versenyteremből kitilthatja.

A látszólag békés sportág sokszor rendkívüli indulatokat szül, és komoly konfliktusok is keletkeznek. Az olyan egyszerű esetek, mint az asztal alatti rugdalózás, vagy a sakkasztalnak az ellenfélre való rátolása mellett előfordulnak súlyosabb sportszerűtlenségek is. Az igazság az, hogy a több órás feszültségben, idegileg, szellemileg fáradt sakkozók könnyen elvesztik a türelmüket, de az is igaz, hogy a sakk az emberekből nemcsak a jó tulajdonságokat hozza felszínre. Gyakran olyan apróbb problémák szülnek heves vitát, sőt, reklamációkat, hogy nyitva legyen-e vagy zárva az ablak. Máskor a csalás gyanúja borzolja a kedélyeket. Az utóbbi időben ez a mobiltelefonokhoz kötődően vetődött fel, hiszen ezek ma már a legjobb sakkprogramokat is le tudják futtatni, így olyan mintha egy nagymester sakkozóhoz fordulnának tanácsért a versenyzők. Emiatt kötelezővé vált a mobil telefonok lezárása, ha pedig játszma közben megszólaltak, az a parti azonnali elvesztését vonta maga után.

A legutóbbi szabálykönyv még drasztikusabb a kérdésben: „Szigorúan tilos mobil telefonokat, vagy más elektronikus kommunikációs eszközöket a játék helyszínére vinni a versenybíró hozzájárulása nélkül”. Ez azt jelenti, hogy akinél van ilyen, azt a bíró összeszedi, valahova elteszi, majd a forduló végén visszaadja. A legtöbb vita régebben a gondolkodási idővel kapcsolatban fordult elő, hiszen a mechanikus órák esetén ez nehezen volt követhető, mert az utolsó öt percben a sakkozó már nem volt köteles jegyezni a lépéseket, így ha a bíró nem volt jelen, akkor rekonstruálni kellett a partit és a szerint dönteni. A mai elektronikus órák ezt kiküszöbölik, hiszen általában lépésenként 30 másodpercet hozzáadnak, így végig kell írni a játszmát, és az idő eltelte is pontosan követhető. Ezt a fajta órát 1990 körül kuriózumként mutatták be, és Fischer-órának nevezték el, mivel az amerikai Robert Fischer sakkvilágbajnok javasolta alkalmazását. Ez az óra ma már általánosan elfogadott.

Találkozásom Bobby Fischerrel

Ő nagyon excentrikus volt, de sok hasznos javaslata beépült, és ezek ma már teljesen elfogadottak. Egyébként vele véletlenül a budapesti metrón hozott össze a sors, amikor egyszer éppen velem szemben ült egy feltűnően rosszul öltözött alak, akivel egy ismert sakkozó hölgy utazott. Tőle tudtam meg, hogy valóban Bobby Fischerről van szó, aki a letartoztatástól félve, egyfajta inkognitóban élt Budapesten akkoriban, miután nyilvánosan leköpte azt az amerikai hivatalos levelet, amelyben megtiltották neki, hogy 1992-ben Jugoszláviában Borisz Szpasszkijjal mérkőz­zön. Amikor megtudta, hogy honnan vagyok, Fischer meglepetésemre arról érdeklődött, hogy valóban jó hely-e Félix-fürdő, és tényleg szépek-e ott a hölgyek. Később tudtam meg, hogy pár hetet álnéven ott töltött, de Nagyváradon nem találkoztunk.

Sakkbírói karrierem mérföldkövei

Bíráskodni 1980-ban kezdtem, mivel láttam, hogy mint sakkjátékos csak mesterjelölti normáig jutottam, gondoltam, ott többet tudok teljesíteni. Az 1980-as években valódi történészi munkára nem volt lehetőség, számomra eleinte a sakk pótcselekvésnek indult. A bíráskodásban váratlanul igen jól haladtam, és egy évtized alatt a nemzetközi élvonalba küzdöttem fel magam, 1991-ben nemzetközi sakkbíró lettem. Az első fontosabb országos versenyeken 1981-ben Félix-fürdőn az általam kezdeményezett Félix Kupán, majd 1984-ben a máig felkapott sakk-központban, Călimănești-en debütáltam. Nyílt versenyek voltak, svájci rendszerben, bárki jelentkezhetett, mivel itt nincs létszámhatár. Az évek során számos magas színvonalú versenyen működtem sikeresen, ilyenek az országos első osztályú férfi és női csapatversenyek, a férfi és a női országos döntők, a nemzetközi nyílt és meghívásos versenyek. Bíráskodtam öt ifjúsági Európa- és öt világbajnokságon, Budapesten az Első Szombat versenyen stb. Ezeken a következő sakkozókat is bíráskodtam: Garri Kaszparov, Vladimir Kramnyik, Vaszil Mihajlovics Ivancsuk, Aleksejs Sirovs, Veszelin Topalov, Nigel Short, Ruszlan Olehovics Ponomarjov, Lékó Péter, Portisch Lajos, Ribli Zoltán, Almási Zoltán, Mihail Marin, Mihai Şubă, Liviu-Dieter Nisipeanu, Constantin Lupulescu. A nők közül pedig: Antoaneta Sztefanova, Pia Cramling, Almira Szkripcsenko, Natalija Zsukova, Jelena Dembo, Polgár Judit, Polgár Zsófia, Vajda Szidónia, Corina Peptan, Cristina Foișor és sokan mások.

Visszatérve a kezdetekhez: eleinte gyakran bíráskodtam ifjúsági és gyermekversenyeken, ott is a 10–12 évesek csoportjában, ahol alacsonyabb a színvonal, a fő probléma az alapszabályok betartása, például az érintett figura lép szabály respektálása. A terembe senki sem mehet be a súgásveszély miatt. Később már fontosabb versenyek következtek, ahol a rend fenntartása és a gyors lélekjelenlét a fontos. A sakkbírónak nincs olyan meghatározó szerepe, mint amilyen mondjuk a pontozásos sportágak esetében, de olyan sincs, mint a kézilabdában vagy a labdarúgásban, ahol büntetőkkel vagy kiállításokkal döntő módon befolyásolhatja a végeredményt. A sakkbíró csak kivételes esetekben befolyásolhatja az eredményt, ha nem intézkedik helyesen egy időtúllépés alkalmával, hibás eredményt ír be, vagy vitás esetekben szándékosan részrehajlóan dönt.

Az első nagy feladat 1988-ban adódott, amikor a világon először Temesváron szervezték meg az ifjúsági és gyermek-sakkvilágbajnokságot. Ez merész vállalkozás volt, a Ceauşescu-diktatúra egyre mélyülő válsága idején. Magam a 16 éven aluliaknál bíráskodtam, ahol már világszinten jegyzett, és később kiemelkedő sakkozók voltak, mint: Aleksejs Sirovs, Matthew Sadler, Joel Lautier. Jelen volt a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) elnöke, Florencio Campomanes is. A verseny sportszerű volt, de itt történt velem az első bizarr kaland.

A sejk fia

Még a verseny elején, a hátsó (gyengébb) asztalokon, egy brazil és egy arab országokból való sakkozó találkozott. A mechanikus órán az arab sakkozó túllépte a gondolkodási időt, amit ellenfele is jelzett. A kért lépésszám (40) megvolt, de az idő letelt, így a szabályok szerint az időt túllépő versenyző elveszti a játszmát. A rekonstrukció alkalmával a vesztes igyekezett egy lépést beiktatni, de ezt felfedtem, és vesztést ítéltem. Ekkor a nézőket a versenyzőktől elválasztó köteleket átugorva, nekem állt egy személy arab viseletben, és rossz angolsággal követelte, hogy azonnal semmisítsem meg a vesztést, és folytathassák a játszmát. Ezt nem engedhettem meg, ekkor a főbírót hívták, aki nekem adott igazat, így óvás sem történt. Kiderült, a vesztes sakkozó apja egy gazdag sejk volt, aki azt hitte, mindent el tud érni, s mikor nem ment, akkor megfenyegetett, vigyázzak, mert a verseny hosszú, sok minden történhet még… Mikor bementem a szállodai szobába, elmondtam szobatársamnak – egy közismert, azóta elhunyt román sakk szakírónak –, hogy jártam, ő pedig világot járt lévén, komolynak ítélte a fenyegetést. Emiatt lefekvéskor azt mondtam neki, ha hallja, hogy ránk törik az ajtót, azonnal ugorjunk be az ágy alá. Mit hoz a sors, alighogy elaludtunk, nagy robajjal csapódik az ajtó, ijedtünkben valóban igyekeztünk az ágy alá, de mivel nem történt tovább semmi, lámpát kapcsoltunk és virrasztottunk. Reggel kiderült, hogy a szomszéd szobába későn jöttek haza, és az ő ajtajukat csapta be a huzat, ettől ijedtünk meg. Az évek során más kalandok is értek, a sakktáblák mellett és azokon kívül egyaránt.

Utazásom Pozsonyba

Az 1993-as pozsonyi világbajnokságra kalandos úton jutottam el bíráskodni. Mivel akkor Szlovákiába csak hivatalos meghívóval lehetett utazni, a szervezők faxon küldték, de nem jött meg. A budapesti szlovák nagykövetségen tettem még egy kísérletet, azonban nem jártam sikerrel. Végül úgy döntöttem, hogy mégis vonatra ülök, lesz, ami lesz alapon, és megpróbálom egy magánlevéllel bizonyítani a meghívást. Vonatjegyet sem volt már időm venni, fel voltam készülve, hogy a magyar–szlovák határon leszállítanak a vonatról. A fülkében rajtam kívül csak egy kanadai lány utazott, s gondoltam, neki egyszerű a határokon átjárni. Aztán a határállomásra érve, elérkezett az ellen­őrzés, először a kanadai egyetemista lány adta át az útlevelét. Meglepetésemre nem kapta vissza, hanem elvitték. Kiderült, lejárt a vízuma, és hosszú vita után végül őt leszállították a vonatról, tőlem pedig semmit sem kértek. A kanadai lány, aki már fél Európát bejárta, a határon maradt, én pedig meghívó és vonatjegy nélkül is sikeresen Pozsonyba értem, és bíráskodhattam egy újabb világversenyen.

„Meccseim” Kaszparovval

A legtöbb emlékem a debreceni 1992-es csapat Európa-bajnokságról maradt, hiszen itt számos világhírű sakkozó ült asztalhoz, s lehetőségem nyílt az akkori világbajnok Garri Kaszparov játszmáin is bíráskodni. Ő határozott, energikus személyiség, mindenkivel éreztette, hogy a világ legjobbja. Nemcsak a sakkjátszmában, hanem emberi kapcsolataiban is igyekezett vezérelni, uralkodási vágy jellemezte, de a szabályokat betartotta. Az első meccsem vele még az EB elején volt, tisztázni kellett a szimbolikus térben, ki az úr a mérkőzés idején, a bíró vagy a világbajnok sakkozó. Ez onnan indult, hogy játszma közben Kaszparov állandóan járkált, senkire sem nézve, energikus léptei miatt pedig mindenki kitért az útjából. Aztán egyik alkalommal éppen intézkedésem közepette összefutottunk, ez később még egyszer előfordult, azonban látván, hogy nem térek ki előle (a játékvezető sakkban is a mérkőzés része!), kénytelen volt rájönni, hogy van valaki a teremben, akinek még a világbajnoknál is nagyobb jogosultsága van a meccs idején. A másik „meccsem” később történt. Egyik este, miután befejezte a játékot, kértem, adjon autogramot egy róla ott készült fényképre. Bólogatott, de szó nélkül elviharzott mellettem, és hosszú ideig nézte az állásokat a többi asztalnál. A fényképet az asztalon hagytam, és a közelben maradva jeleztem, hogy nem tágítok. Rövid időre kiment, azt hiszem szándékosan, de amikor váratlanul visszatért, mégis megállt az asztalnál, s mint aki megfeledkezett a dologról, angolul elnézést kért, és villámgyorsan aláírt. Folytathatnám még, hiszen közel száz nagyobb versenyen bíráskodtam az elmúlt 35 évben, és számos más kalandot éltem át a sakk­asztalok mellett. Nem meglepő ez, hiszen köztudott, hogy a sakk egyszerre játék, sport, tudomány és művészet, de lényegében az emberiség művelődéstörténetének fontos része.