Dr. Bodosi Mihály, aki 21 évig (1934–1955) volt a magasugrás magyar csúcstartója, 1909. december 13-án született Baróton. A Bodosi családban hét fiúgyermek volt, közülük Mihály a második. Elemi tanulmányait Baróton végezte. Székely szokás szerint a család az első gyermeket akarta taníttatni, de ő lemondott a továbbtanulásról, inkább a gazdálkodást választotta. Ezek után Mihályt az apai nagybátyja, Bodosi Antal (aki Kaposváron volt tanító) gondozására bízták, hogy továbbtanulhasson. Így lehetősége adódott, hogy iskoláit a kaposvári Somssich Pál Gimnázium (a mai Táncsics Mihály Gimnázium) tanulójaként folytassa. Tagja lett a gimnázium atlétikacsapatának, ahol megmutatkozott magasugrói tehetsége.
Később, az évek múltával is szívesen emlékezett vissza a gimnáziumi évekre, főleg Szuchovszky Bertalan tanárára, aki az atlétikaedzéseket tartotta. Mindezekről és dr. Bodosi Mihály későbbi sporttevékenységéről Áros Károly sportújságíró, a Háromszék napilap munkatársa írt A baróti Bodosi fivérek: Mihály, Dániel, Antal című, családtörténeti témájú könyvben. A következőkben ebből idézek.
A Testnevelési Főiskola első diplomásai közé tartozó Szuchovszky Bertalan – emlékezik évek múltán dr. Bodosi Mihály – „a frissen tanult tanterv szerint kívánt dolgozni, felszerelési igényekkel. A diákság észrevehető örömmel fogadta a más rendszerű órákat és a délutáni játékokat. Az örökölt futballtilalom tudomásul vétele után, erőteljes atlétacsapatot kívánt nevelni. Már az első évben összegyűjtött huszonöt-harminc jó mozgású fiút, akiket a délutáni játékórán atlétikai edzésbe fogott. Ebbe a csapatba Szuchovszky engem is besorozott, és én nagy igyekezettel vettem részt a délutáni edzéseken.”
Az eredmény korán megmutatkozott. A Somssich Pál Gimnázium már a következő tavasszal váratlanul legyőzte nagy riválisait egy stafétaversenyen, a kereskedelmi iskola és a polgári sportegyesületek csapatait, majd nem sokkal később egy házi versenyen Bodosi 160 cm-es eredménnyel megnyerte a magasugrást. Ezzel az eredménnyel olyannyira meglepte tornatanárát, hogy az rögtön edzésre fogta, mert nem akarta veszni hagyni a rendkívüli tehetséget. S jól tette, mert lám, 1927 szeptemberében a Magyar Atlétikai Szövetség versenyén ez a tehetség 168 cm-es teljesítménnyel megszerezte a győzelmet. Ez a siker már nem érte meglepetésként a tanár urat, és nem hatott rá meglepetésként az sem, hogy Bodosit beválogatták a város csapatába, mert tudta, érezte, hogy tanítványának ott a helye, és abban is biztos volt, hogy nem okoz majd csalódást. Nem is okozott, hiszen 1928. május 4-én a két város – Kaposvár és Pécs – találkozóján 173 cm-es teljesítményével új kerületi ifjúsági és felnőtt rekordot felállítva győzött. A győzelem után hozzálépett egy pécsi vezető, és arról érdeklődött, hogy milyen tervei vannak az érettségi utánra, van-e szándékában egyetemen folytatni tanulmányait? Dr. Bodosi Mihály nem titkolózott, nyíltan elmondta, hogy már beadta felvételi kérelmét a pécsi egyetem orvosi karára. Két hónappal később, egészen pontosan július 6-án aztán megjelent az egyetem felvételi bizottsága előtt, majd egy héttel később már érkezett is Kaposvárra az értesítés: felvették a pécsi egyetem orvosi karára.
A fiatal egyetemista élete a már Kaposváron megszokott mederben folytatódott tovább, vagyis a tanulás mellett szorgalmasan látogatta az atlétikai edzéseket, s készült szorgalmasan a magasság ostromára. Hamarosan el is kezdődött ez az ostromsorozat. Na de erről hadd meséljen maga, dr. Bodosi Mihály: „A Pécsi Szent Mór Kollégium pályaavatóján történt, amikor ötös csapatverseny keretében meg akartuk javítani a világcsúcsot. Ezen a versenyen ugrottam át a kétméteres – egészen pontosan a 200,5 cm-t – magasságot elsőként Európában. Hogy mégsem kerültem fel a rekorderek névsorába? Nem, mert a Magyar Atlétikai Szövetség szabályzata alapján csak hivatalosan elismert egyéni versenyen lehetett csúcsot dönteni... Nem csüggedtem el, két hét múlva rendezték a főiskolás bajnokságot, s gondoltam, ott majd megismétlem a bravúros teljesítményt. Jól is kezdtem, igen ám, de jött Pluhár István, a közismert rádióriporter, és „közbeszólt”, minden ugrás után felrendelt egy percre a riporterállásba, s ezzel valósággal kizökkentett a ritmusomból, ez a szent igazság. A 196 cm-es magasságot (új magyar csúcs) simán vittem, de a következő magasságokat elsétáltam az ugrószektor és a riporterállás között.”
Itt meg kell jegyeznünk, hogy a Nemzeti Sport 2019/12. számában Szabó Gábor a Kétméteres mérföldkő című cikkében következőképpen ír: „…a Nemzeti Sport 1934. április 20-i számában olvasható cím vezette félre a későbbi szerzőket: »A legjobb Európában elért magasugró-eredmény Bodosi 200.5 cm-je«. Az ördög pedig a részletekben rejlik, ami ez esetben azt jelenti, hogy a helyszín a lényeg, nem a sportoló hovatartozása! – ugyanis a finn Kalevi Kotkas 1934 márciusában Rio de Janeiróban (tehát nem Európában) 201 centimétert ugrott. Más kérdés, hogy eredményét nem hitelesítették Európa-csúcsként, mint ahogy Bodosi teljesítményét sem ismerték el annak, sőt magyar rekordnak sem.”
Azonban a 196 cm-es új magyar csúcsa huszonegy éven át állta a magasugrók ostromát. Ő viszont megismételte a teljesítményt a torinói főiskolás világbajnokságon, és ezzel aranyérmes lett, pedig igen erős mezőny gyűlt össze, közte két amerikai magasugró is. Ezzel a magassággal nyert a svéd–norvég–magyar hármasviadalon is Stockholmban, amikor jeges esőben, az ugrások közötti szünetben két egymás mellé helyezett pad alatt feküdt, pihent, már amennyire lehetett, és összpontosított a következő ugrásra. Legyőzöttei között szerepelt a két méter magas finn Kalevi Kotkas is.
Közeledett, egyre jobban közeledett az 1936-os berlini olimpia, melynek a papírforma szerint éremesélyese volt. Igen ám, de akkor közbeszólt – na nem Pluhár István –, hanem a katonaság. Dr. Bodosi Mihálynak ugyanis a felkészülés idejét a katonai szolgálat teljesítésére kellett fordítania, s így a felkészülést a kaszárnyában végezte, a fizikait a laktanya udvaráról indulva futva fel a mandulafáig, ahová mindig elsőként érkezett. A speciális olimpiai felkészülésre kéthetes szabadságot kapott. Nos, ebbe a kéthetes periódusba sajnos sok nem férhetett be.
„Na de ott voltam az olimpián – emlékezik Bodosi Mihály a Hétfői Sport 1997. október 27-iki számában –, „előttem vonult el kíséretével Hitler, láttam, amikor a súlylökés küzdelmét megnyert német őrmestert magához hívatta a dísztribünbe, és ott azonnal főhadnaggyá léptette elő. Az olimpiai faluban a japánok mellett laktunk, kinézve az ablakon a repülőtérre láthattunk, ott éjjel-nappal ment a katonai kiképzés, ott keveset tudtak az olimpia szelleméről... Na de térjek vissza a magasugrás olimpiai vetélkedőjéhez. Jó felkészülés esetén a bronzéremre lett volna esélyem, ehhez viszont meg kellett volna vernem a hatalmas finnt, Kotkast, s ha ez sikerül is, ott volt a két amerikai, akik bukóugrással versenyeztek. Kotkas ollózott, mint én, de ő előnyben volt velem szemben a két méteres magasságával. És még valami, ők már profik voltak a szakmában, akik egy-egy verseny előtt fellépési díjat követeltek maguknak. Aztán menjek tovább. Nekünk, magyaroknak, külön gondot jelentett a talaj, azt rendszeresen mi, magasugrók készítettük elő, agyaggal és homokkal (keverni kellett, hogy ne essen szét mindjárt az első ugrások után), aztán ott volt a cipő, jó magasugró cipőt hazai piacon egyszerűen nem lehetett vásárolni...”
ugrással győzött. Képek: Darvas Anna Mária gyűjteménye
Ugyanakkor az atlétika szövetség abban sem segítette a sportolókat, hogy különböző nemzetközi rendezvényeken vegyenek részt, és ezáltal többször versenyezhessenek a külföldi ellenfeleikkel. Az 1933-as angol bajnokságra (amelyet Bodosi meg is nyert!) a részvételhez szükséges pénzt az egyetemi tanárai és hallgatótársai gyűjtötték össze.
Nem vitás, dr. Bodosi Mihályt hatalmába kerítette az atlétika, a sport. Bizonyíték erre az atlétikai pályán túli élete. Saját bevallása szerint már cserkész korában is széles körű levelezést folytatott a nagyvilággal. 1933-ban miután átugrotta a 190 cm-es magasságot, levelezését kiterjesztette a szakágra, s a kor valamennyi magasugrójával levelező kapcsolatot teremtett. Túl a barátságon, gazdag adattárat hozott össze a posta, hiszen e levelekben szó esett az edzésmódszerekről is. 1937-ig ment zavartalanul a levelezés, aztán a nácizmus erősödésével – közben zajlott a spanyol háború is – egyre nehezebbé vált. Az összegyűlt levelek tartalmazta anyagból, na meg saját tapasztalataiból egy magasugrásról szóló könyvet kezdett írni dr. Bodosi Mihály. Bevonulása előtt a leveleket, na meg a készülő könyv elkészült kéziratát egy ládába zárta, azzal a reménnyel, hogy a háborút követően, hazatérése után folytatja a szerzői munkát, megírja a könyvet. Ő haza is tért, de a ládát és a belezárt leveleket, kéziratot már nem találta, mert elvitték az orosz katonák. Azt már mondanunk sem kell, hogy nem a könyvkiadás céljával.
Hazatérése után más csalódás is érte. A pécsi klinikán közölték vele, hogy megszűnt az állása, és menjen át Komlóra bányászorvosnak. Ment, nem volt más, mit tennie. Végül is nem bánta meg, hiszen minden rosszban van valami jó, ez most is beigazolódott: a bányász szakszervezet engedélyezte a kapcsolatteremtést, kapcsolatápolást a külföldi szakszervezetekkel. Az így született kapcsolatok révén jutott hozzá dr. Bodosi Mihály több korszerű sebészeti felszereléshez, és ami igencsak fontos volt, az amerikai, angol sebészeti szaklapokhoz. S hogy ne merüljön feledésbe ifjúkori szerelme, az atlétika, hát Komlón szakosztályt alakított, egy ideig edzősködött is.
1951-ben Kaposvárra került, mint a Megyei Korház sebészeti osztályának adjunktusa. Még egy ideig az atlétika közelében maradt, aztán fokozatosan kezdett eltávolodni kedvenc sportjától. Az életében bekövetkezett új fordulat kívánta így. A kaposvári klinikán ugyanis az anesztéziával kezdett foglalkozni, a baleseti sebészet és ortopédia új főorvosaként. Ő maga kellett megszervezze a munkát, beszerezze a szükséges felszerelést. Mindezek a feladatok egész embert követeltek. Ráadásul mindenféle sebészethez kellett értenie, mert a balesetet szenvedett pácienseket nem lehetett ide-oda szállítani. Aztán ha már elvégezték az operációt, kellett gondoskodni a rehabilitációról is, ennek feltételeit szintén meg kellett teremteni, ki kellett építeni. Szorgalmazta a kórház rekonstrukcióját, majd külön szakosztályokat hoztak létre mint: baleseti sebészet, aneszteziológia, intenzív terápia, rehabilitáció, fizioterápia.
Nemcsak saját képzésében mutatott példát, a szakmai fejlődést beosztottaitól is megkövetelte, de maximálisan segítette is őket dolgozataik átnézésével, tanácsaival, javaslataival. Munkatársai specializálódása és tudományos aktivitása olyan szintre emelte az általa vezetett osztályt, hogy a hazai és külföldi szaklapokban 57 közleményt jelentettek meg róluk. Az 1960-as évektől kezdve folyamatosan foglalkozott a kórház történetének kutatásával is. Nyugdíjasként (1978-tól) a rá jellemző alaposággal kezdte rendszerezni és feldolgozni ezt az anyagot. Az ő érdeme, hogy ma a kórház történetének anyaga 172 dobozba van rendszerezve és a kórház irattárában elhelyezve. Ma ez az anyag Bodosi Mihály Kórháztörténeti Gyűjteménye néven elérhető a kutatók számára.
Bodosi Imre felvétele
Dr. Bodosi Mihálynak megállás nélkül kellett tanulnia – szakmát, nyelveket egyaránt… Nem bánta meg ezt az érett korban hozott plusz áldozatot. Az idő őt igazolta, hiszen mint sebész csodálatos pályát futott be, válaszolva ezzel egykori pécsi professzorának „ultimátumára”, mely így hangzott: – Döntse el, mi akar lenni – sebész vagy versenyző? Ez akkor (1936-ban) hangzott el, amikor mint frissen végzett orvos munkahelyet keresett, s bolyongott a nagy magyar bizonytalanságban a Budapest–Szombathely–Pécs háromszögben. Végül is a pécsi klinikára került, fizetés nélküli állásba.
Most már tudjuk, akkor a sebészetet választotta. A versenyzést örökre elhelyezte az emlékei tárába. Kiemelkedő sporteredményei a következők voltak: főiskolai világbajnok (1933), háromszor egyéni bajnok (1935, 1936, 1937), csapatbajnok (1936, BBTE), Anglia bajnoka (1933, 1934), országos csúcstartó (1934–1955, 196 cm). Az 1936-os olimpián 12. lett 185 cm-rel.
2005. március 21-én 96 éves korában hunyt el Kaposváron. Temetésén egyik volt tanítványa, dr. Rozsos István professzor emeritus többek között így búcsúztatta: „...tiszta szíve volt, nála a gondolat és a szó, az akarat és a tett azonos volt. Az ilyen emberről azt mondja az Írás, hogy ha eljut Isten színe elé – ők az Istent meglátják – meg tud állni emelt fővel az örök bíró előtt.”
Életművét Kaposvár Megyei Jogú Város 1994-ben a város díszpolgára cím adományozásával ismerte el, majd a sebészeti szakma 1998-ban a Magyar Sebészetért emlékplakettel tette ugyanezt. 2009 október 3-án a Kaposvári Sportcsarnok atlétika pályája a Dr. Bodosi Mihály nevet kapta. A csarnok falán egy emléktáblát is elhelyeztek. 2018-tól a Városi Sportcsarnok felújítása után a létesítmény a Dr. Bodosi Mihály Sportközpont nevet viseli.
Szülővárosa, Barót is – ugyancsak 1994-ben – a díszpolgári címmel ismerte el kiemelkedő tevékenységét sportolóként és orvosként is. 2009-ben a család és a városi önkormányzat a szülői ház falán egy emléktáblát helyezett el, a három Bodosi fivér emlékére – Bodosi Mihály olimpikon, sebész főorvos, Bodosi Dániel képzőművész, Bodosi Antal Marián Ferenc-rendi szerzetes, akik munkássága indokolja, hogy szülővárosuk ápolja emléküket, munkásságukat minél szélesebb körben ismertté tegye.
Kovászna megyében még két emléktábla hirdeti dr. Bodosi Mihály rendkívüli, a sport terén elért eredményeit: a sepsiszentgyörgyi Szabó Kati Sportcsarnok előtti emléktábla, illetve a kisborosnyói Történelmi Emlékparkban a sportolók kopjafáján elhelyezett plakett.
Kép: Darvas Anna Mária gyűjteménye
Felhasznált irodalom
Darvas Anna Mária (szerk.): A baróti Bodosi fivérek: Mihály, Dániel és Antal. Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, Barót, 2009.
Táncsics sport. Táncsics Gimnázium, Kaposvár, 2002.
Táncsics generációk. Táncsics Gimnázium, Kaposvár, 2004.
Szabó Gábor: Kétméteres mérföldkő. Nemzeti Sport, 2019/12.
Bodosi Mihály. In: Táncsics medicina: az alma mater köszöntése. Táncsics Mihály Gimnázium, Kaposvár, 1995.
Kiss Ernő: Először ugrotta át Európában a két métert. Somogy Sportja, 2000. június 20., 14. o.
Jutasi Róbert: Torino volt a csúcs. Somogyi Hírlap, 1996. július 09., 9. o.
Bóna Károly: Somogyiak az olimpiákon. Dr. Bodosi Mihály. Somogy Sportja, 1999. december 14., 9. o.
