Ha pár szóban kellene leírni a 2024-es nyári olimpiai játékok közel három hetének történéseit, az események középpontjában ülő/álló újságírónak nagyon nehéz dolga lenne. Ha csak egyetlen szót kellene írni róla, akkor a csodálatos jutna leghamarabb az ember eszébe.
Bár a nyitóünnepség által okozott botrány némiképp aggasztó rajtnak tűnt, a folytatás szinte tökéletesre sikeredett. A pár negatívumot hamar ki is pipálnám, egyrészt mert a természetemből fakadóan örök optimista maradok, másrészt mert olyan csodálatos emberi teljesítményeket láttunk, hogy kár lenne mindezt beárnyékolni a „kékszakállú”-val, a „nő ez a férfi?” ökölvívókkal, vagy éppen a „méregtelenítéssel”.
A nyitóünnepség talán éppen azokról szólt a legkevésbé, akikről az azt követő közel három hét hangos lett a világ szinte bármely szegletében: a sportolókról. Azért a Nadia Comăneci, Rafael Nadal, Serena Williams, Carl Lewis kvartett hajózása a Szajnán nem volt rossz húzás. Tény és való, hogy a megnyitó teljesen kilépett a klasszikus jelzőből, ugyanis a szervezők azon húzása, hogy Párizs „legdrágább” folyóján hajóztatták a különböző országok küldöttségeit, jól illeszkedett a modernséget a hagyományokkal összevető ünnepség eseményeinek sorába. A hab a tortán Céline Dion szerepeltetése volt, aki egészen háttérbe szorította a korábban szereplő Lady Gagát.
Dél-Koreát „leészakozták”, ami majdnem diplomáciai bonyodalomhoz vezetett az előbbiek részéről, míg egy másik kínos baki az volt, amikor az olimpiai lobogót fordítva húzták fel – fenn két karikával, lenn hárommal. Ja, és az eső is végig zuhogott, úgyhogy a 100 millió eurós nyitóünnepség a közvélemény szemében is nagyon „elázott”.
Másnapra azonban nemcsak az időjárás jött helyre, hanem a sportolók is benépesítették a sportlétesítményeket.
A helyszínek és az új sportág
A franciák nem akartak sok pénzt fektetni az új építményekbe, így a már meglévőket használták (és milyen jól tették!), vagy ideiglenes helyszíneket alakítottak ki. Fantasztikus látvány volt a lelátón ülni a strandröplabda-mérkőzéseken: előttünk a pálya, mögötte pedig ott tornyosult az 1889-ben felavatott „Öreg Hölgy”, az Eiffel-torony.
De nagyon jó választás volt a versailles-i kastély parkjában kialakított lovas-, majd öttusapálya is – csak kár, hogy a rohanó újságírónak rengeteget kellett gyalogolnia. Majdnem lemaradtam Gulyás Michelle aranyérméről, mert a bejárattól jó két kilométert kellett rohannom a versenyhelyszínig. Kifele persze már mindent bezártak, így jó egy óra kellett, amíg valahogy kikecmeregtünk onnan, és egy „garázsjárat” elvitt a legközelebbi vasútállomásig. Szerencse, hogy ez már az utolsó napon volt, így már nem kellett sietni sehová.
Minden rendező ország beemelhet egy sportágat az olimpiai programba, ehhez azonban szükség van a Nemzetközi Olimpiai Bizottság beleegyezésébe is. Nos, a pörgő-forgó-rázós breaktánc ott volt az ötkarikás játékokon, bár a bemutatkozására az utolsó napokig kellett várni. Mit mondjak, jó buli volt, maradjunk ennyiben. Sportágként kissé meredek, de elképzelem, hogy amennyiben a Székelyföldön rendeznének egy olimpiát, akkor bevinnénk a néptáncot is a hivatalos programba. Mindkettőben rengeteg az akrobatikus elem, a látvány, és ráadásul komoly fizikai felkészültséget igényel. De művészeti olimpia egy ideje már nincs...
További különlegessége volt a párizsi olimpiának, hogy a dobogóra álló versenyzők olyan érmeket kaptak, amelyek a Gustave Eiffel által közel másfél évszázada épített tornyának egy-egy darabkáját is tartalmazták, így mentve el a legutóbbi felújításkor kicserélt elemeket az utókor számára. Az olimpiai „láng” pedig LED-fényből és vízpárából állt, érdekes volt, de meleget nem ontott, így lett talán kissé ridegnek tűnt a látványa.
Közlekedés
Párizsban minimális volt az úgynevezett „shuttle” járat, azaz az olyan transzferbusz, amely egyik helyszínről a másikra szállította az újságírókat. És amíg tömegközlekedéssel mondjuk 50 percet kellett menni két helyszín között, addig a „shuttle” busszal másfél órát... És kinek volt annyi plusz perce? Az újságírónak biztosan nem...
Előzetesen kissé aggasztónak tűnt, hogy metróval, busszal és villamossal kell közlekedni, de időközben kiderült, hogy a francia főváros fantasztikus metróhálózattal rendelkezik, amely naponta több millió utast képes megmozgatni. Ha az emberfia okosan használta a telefonos applikációt vagy a mobiltérképet, akkor pillanatok alatt ráérzett a föld alatti lüktetésre. Nem utolsósorban a járatok hajszálpontosan jártak. Az utolsó napokon már teljesen otthonosan használtam a tömegközlekedést és a lábaimat.
Párizsi tartózkodásom 19 napja alatt több mint 200 kilométert gyalogoltam a helyszínek és a tömegközlekedési eszközök között, illetve a sportágak helyszínein. Nem csupán a lelátóra kellett felmenni, hanem a versenyszám vagy a mérkőzés végeztével leszaladni az ún. vegyes zónába, mikrofonvégre kapni az éppen levonuló sportolókat, edzőt. Onnan pedig vissza vagy a lelátóra, vagy a médiaközpontba, ahol meg kellett vágni a hangfelvételt, kitisztítani, felkonferáló szöveget írni, és a sporthíradóba vagy éppen műsorba beilleszteni, esetleg a honlapra elküldeni. Az okosórám minden nap gratulált, hogy milyen szépen teljesítettem, és többször is megdöntöttem a napi lépésrekordomat. Erre mondják: legyőztem önmagamat.
Önkéntesek
Egyetlen nagy sporteseményt sem lehet megszervezni kisegítő személyzet nélkül. Az olimpiára 300 ezren jelentkeztek a világ minden pontjáról, és végül 45 000, igen, negyvenötezer önkéntes volt jelen a francia fővárosban, hogy a főszereplők jól érezzék magukat. Utóbbiak alatt nemcsak a sportolókat és edzőket kell érteni, hanem a nézőket is, hiszen közel 10 millió belépő talált gazdára, szinte mindenhol telt házzal zajlottak az események.
Önkéntes fogadta már a repülőtéren az érkezőket, legyenek azok sportolók vagy szurkolók. Gépkocsivezetők, szakácsok, takarítószemélyzet, azok, akik szinte láthatatlanok voltak a versenyeken, de ott voltak mindenhol a városban, a helyszíneken, irányítottak, és ha kellett, udvariasan kipakoltak a nézőtérről.
A leghangosabb sikere talán annak a – már nem éppen fiatal – önkéntesnek volt, aki a női 100 méteres mellúszás előfutamai közben vízbe ugrott, mert az egyik versenyző úszósapkája a medence alján maradt. A nem éppen élsportoló alkatú úr színes „fecskéjében” egyből elkapta az úszósapkát, hogy aztán 16 ezer néző éltetése közepette integessen a partról. Apró kis hősök voltak ők, akik gördülékennyé tették az olimpia menetét.
Az olimpia azonban elsősorban mégiscsak a sportról, a sportolókról, az ő teljesítményükről szól. Nehéz kiválasztani egy-egy eseményt, miért volt érdekesebb, fontosabb, mint egy másik, természetesen senki sem tudna teljesen objektív lenni. Én sem tudok, pedig megélhettem néhány nagy pillanatot.
Valter Atti!
Az egyik legkedvesebb élményem az volt, amikor találkoztam Valter Attilával, az országúti kerékpárosok mezőnyversenyének negyedik helyezettjével. A magyar kerékpáros kőkemény mezőnyben végzett, közvetlenül a dobogó „alatt” úgy, hogy a cél előtti sprintben jó néhány vetélytársát megelőzte, és nagyon közel került a harmadik helyezett franciához. Közben pedig a holland Remco Evenepoel történelmet írt azzal, hogy az egyéni időfutam után a mezőnyversenyt is megnyerte.
Valter Attilára pedig szinte egyetlen magyar újságíró sem várt a célban, ugyanis éppen akkor öklözött Hámori Luca az algériai Imané Heliffel, a túl férfias női boxolóval, aki körül sokáig állt a bál Párizsban és Föld legtöbb országában. Helif „árnyékában” pedig eltörpült a magyar média érdeklődése Valter Attila iránt, akiben talán nem is bíztak annyira, hogy a fantasztikus versenyzőkkel telitűzdelt mezőnyben a legjobb 10-ben végezhet.
Nekem viszont volt egy olyan megérzésem, hogy Attiban megvan a nagy dobás lehetősége. A különböző applikációkon keresztül követtem a versenyét, hiszen közel 270 kilométert kellett tekerniük, amit a számítások szerint – normális versenytempóban – 6 és fél óra körüli idővel teljesíthetett az első. Nos, az időeredmény nagyon közel állt a megsaccolthoz, ugyanis Evenepoel picivel kevesebb, mint 6 óra 20 perccel nyert, Valterék pedig kevesebb, mint egy percre rá érkeztek a célba.
Közben nekem meg kellett találnom a Trocadéro térre vezető „médiautat”, ugyanis az újságíróknak minden létesítménynél külön bejáratot tartottak fenn. Szinte természetes, hogy hiába szálltam le a metróról éppen a Trocadéro téren, a tőlem 100 méterre levő verseny utáni interjútérbe, a „vegyes zónába” csak úgy léphettem be, ha végigloholtam a Wilson elnök úton, majd onnan fordultam be a tér irányába, ahol még át kellett esnem az ilyenkor szokásos ellenőrzésen is: akkreditációs kártya beolvasása, mindennemű fémtárgy kivétele a zsebből, a laptop külön ki a hátizsákból, majd át a fémdetektoros kapun, ha véletlenül szólt, akkor még külön vizsgálat következett, majd mindent vissza kellett pakolni kutyafuttában a hátizsákba, és még megtalálni a pontos útvonalat is. Bár utóbbi legalább mindig jól láthatóan ki volt táblázva. Ezer méteren (mert ennyi lett a 100-ból) ilyen jó időt „menetfelszerelésben” rég futottam...
Valter Attila pedig nézte a telefonját, és csodálkozott. No meg nagyon örült. Kerestem a magyar újságírók csoportját, hogy „vágódjak” én is hozzájuk, de hiába jártam végig a hatalmas mix zónát, sehol sem láttam őket. Utólag tudtam meg, hogy mindenki a Hámori Luca boxmeccsén van...
Én pedig nem ott voltam, hanem a kerékpárversenyen, ahol Valter már felült a kerékpárjára, és gurult volna el levezetni, amikor megszólítottam. Csodálkozva nézett, hogy mégiscsak van magyar újságíró, aki várja őt, és nagyon jót beszélgettünk. Csodálatos sportemberi nagyságát bizonyította azzal, hogy közel 300 km és majdnem 6 és fél óra tekerés után nem csupán pár szóval intézett el, hanem tényleg élvezetes beszélgetés lett belőle. Meg is köszöntem neki, mire azt felelte, hogy a koffein beszél belőle… Egyik legvagányabb interjúm lett belőle a párizsi játékokon.
A nyílt vízi dupla és búcsú a klasszikus öttusától
De nem ez volt az egyetlen csodálatos élményem. Mondhatnám azt a sok győzelmet, amelynek én is szemtanúja voltam, kezdve a férfi párbajtőrcsapattal, és zárva Gulyás Michelle már említett öttusa aranyával.
Rasovszky Kristóffal, a 10 km-es nyílt vízi úszás olimpiai bajnokával a hivatalos sajtótájékoztató és a doppingvizsgálat közötti úton készíthettem interjút, mert a vegyes zónában csak „tömeges” interjút lehetett tőle kérni. Ugyanott jó barátja, a nála hat évvel fiatalabb Betlehem Dávid bronzérmesként szállt ki a vízből, és külön interjúban mesélte el, mennyire buzdította őt a már bajnok „Rasó” az utolsó métereken, hogy végre együtt állhassanak dobogóra egy nagy világversenyen.
A hagyományos öttusának Párizs jelentette a végállomást. A vívásból, úszásból, lovaglásból és céllövészettel kombinált futásból álló – eredetileg katonai – sportágból éppen a négylábúakat „lovasították” meg: Los Angelesben már akadályfutás szerepel a lovaglás helyett. Az utolsó magyar aranyérmet szerző Gulyás Michelle meg is siratta szeretett sportágát. Szerinte, és sok más szakember szerint is, az már nem „olyan” öttusa lesz.
Öröm az ürömben, hogy Gulyás győzelme azt jelentette: a maga 10 aranyérmével Magyarország immár egyeduralkodóként, végérvényesen bekerült a sportág történelmébe. A versailles-i versenyekig ugyanis a svédek és a magyarok álltak holtversenyben az élen, 9–9 arannyal. És még egy tény: Balczó András a maga három aranyérmével szintén megmarad a legsikeresebb – immár hagyományos – öttusázónak.
Még nem klónoztak – sajnos
Bármennyire szerettem volna minden magyar vagy román aranynál, éremnél ott lenni, mégsem tudtam egyszerre több helyen lenni… Talán majd a közeljövő egyik olimpiáján… Ki tudja, mit hoz a jövő?
De így is hihetetlen volt a találkozás a párizsi magyar nagykövetségen a férfi kardcsapat tagjaival, vagy éppen Kuttor-Bragmayer Zsanettel. Ott derült ki, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének, Gyulay Zsoltnak szoros erdélyi gyökerei vannak, hiszen déd- és nagyszülei Aranyosgyéresről, illetve Lupényból költöztek át Magyarországra, ráadásul a sofőrje sepsiszentgyörgyi születésű.
Apropó férfi kardcsapat… A nagyon rosszul sikerült egyéni versenyek után, a zsinórban háromszor olimpiai bajnok Szilágyi Áron vezetésével felálltak a padlóról, és Szatmári András, Gémesi Csanád, valamint Rabb Krisztián a dobogó második fokára állhattak. Pedig sokan féltették ezt a csapatot az egyéni „betlizés” után.
A hallgatag hős
Aztán ott volt Milák Kristóf… A titkolózó csodaúszóról senki sem tudta, milyen formában van. Aztán előbb 200 pillangón állt fel a dobogó második fokára úgy, hogy Tokióban éppen ezt a számát nyerte meg, a francia fővárosban pedig 100-on tudott győzni. (Japánban ebben a számban lett ezüstérmes).
Szinte természetes volt, hogy a győzelme után sem nyilatkozott senkinek. Az újságírók nagyon frusztráltan érezték magukat, mert a rivaldafényből eltűnt tehetségtől azt várták, hogy legalább az olimpia alatt ki lehet csikarni egy rövid nyilatkozatot. De ő az égvilágon senkinek sem beszélt, még az olimpia hivatalos televíziójának sem. Kiintegetett a nézők felé, majd elballagott az újságírók csoportja előtt, és eltűnt az öltözőfolyosón. Csak Schmidt Ádám, a sportért felelős magyar államtitkár váltott vele pár szót az éremátadáskor, de ők nagyon régóta barátok. És erről a beszélgetésről sem lehetett megtudni semmit.
Milák jött, látott, nyert, és csendben elvonult, majd a záróünnepségen mosolyogva vitte a lobogót. Ennyi.
Sikerek és kudarcok
Mindenkinél több érmet szereztek a magyarok a kajak-kenu versenyeken, az éremtáblán mégsem végeztek az elsők között. Tudniillik egyetlen aranyéremre sem futotta Párizsban, pedig a legbiztosabb aranyérmesként szinte mindenki őket emlegette. Nos, éremből nem volt hiány, de sokan keseregtek amiatt, hogy elmaradt a legfényesebb medál. El kellett ismerni, hogy a világ utolérte a magyarokat a sportágban.
Az érmek közül talán Pupp Noémi és Fojt Sára bronza volt a legérzelemdúsabb, ugyanis szinte hajszálpontosan együtt érkeztek célba a németekkel. Előbb a riválist hozták ki bronzérmesnek, majd lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy hosszú másodpercek – vagy akár percek? ki tudja? – után mindkét kettőst a harmadik helyen rangsorolták. Ugyanis mindössze 5 ezredmásodperc volt közöttük a különbség, amekkorát ebben a sportágban nem vesznek figyelembe... Milyen jól döntöttek, hiszen az éppen előttük végző Csipes Tamara, Gazsó Alida Dóra párossal, és még a németekkel is összeborulva, óriási ünneplésbe kezdtek.
Érzelmekből tehát ott sem volt hiány, de elmaradt az arany. Kudarc-e, amikor a sportági éremtáblázatot megnyerő Új-Zélandnak csak a Lisa Carrington által kiharcolt három aranyérme volt? Kudarc-e, amikor a szintén kajak-kenu nagyhatalomnak tartott Németországnak mindössze négy érme született, igaz, abból kettő arany? Szerintem semmiképpen, bár – sajnos – a társadalmunk „csak” az aranyra szakosodott. Pedig a többiek mögött is ugyanannyi munka van.
Legtöbbet a négy magyar csapatot láttam élőben, hiszen ők szinte végigversenyezték a majdnem három hetet. Csalódást keltő volt a férfi vízilabdások negyedik helye. Vagy a nők ötödik pozíciója. Mindkét válogatott éremreményekkel utazott Párizsba. De ezúttal voltak jobbak, mint ők. Többen is. A kevésbé sikerült olimpia a vízilabdázók számára csak ösztönző lesz, Los Angelesben megint megpróbálnak feljutni az öt karika legtetejére. Ebben biztosak lehetünk. De addig még sok világversenyen örvendeztetnek meg bennünket…
A női és férfi kézilabdázók is ott voltak Párizsban, és ha már ott voltak, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a legjobbak között szerepeljenek. Egy-egy bravúros győzelem, pontszerzés mellé beesett hasonló kudarc is, de hát, közhellyel élve, a labda mindenkinek kerek…
Ezúttal a nők kesereghettek jobban, ugyanis épp hogy kicsusszant a kezükből a legjobb négy közé jutás. Svédország csak hosszabbítás után tudott győzni, pedig… kár is folytatni… Ami megtörtént, azt már nem lehet újracsinálni. Illetve lehet, négy év múlva Los Angelesben. Akkorra érhet be igazán ez a megfiatalított csapat, mint ahogy a férfiaknak is lesz még esélyük az amerikai játékokon előrelépni. Pedig ha a norvégok ellen összejött volna a pontszerzés, és a franciákkal nincs az utolsó öt perben a teljes lefagyás támadásban…
Ismétlem, a sportban nincs ha, de azért néha jó eljátszadozni a gondolattal, hogy a jó szereplés és kevésbé sikeres között mindössze nüansznyi a különbség.
Lehet még fokozni Pupp Réka cselgáncsozó, Losonczi Dávid és Muszukajev Iszmail birkózók ötödik helyével, vagy a sportlövők betlijével, de az olimpia az a verseny, ahol négyévente mindössze egy „dobásod” van. HA sikerült, te vagy a hős, ha nem, akkor behúzott farokkal készülhetsz még négy évet, ha van elég időd (korod) hozzá.
Ami a sikereket illeti: Valter Attila negyedik helyéről már írtam korábban. Ugyanabban a sportágban, a nők országúti mezőnyversenyében szintén negyedik lett Vas Blanka. De micsoda különbség van a két negyedik hely között! Míg Valter megnyert negyedik helyről beszél, addig Vas kesergett, hogy nem volt egy kicsit bátrabb, mindössze 5 centire maradt le a dobogóról, igaz, Tokióban, hegyikerékpárban már volt egy negyedik helye.
Németh Nándor negyedik helye maga a csoda az úszás királyszámában, a 100 gyorson. David Popovici-csal és az ausztrál Kyle Chalmersszel meccselt nagyot az ezüstéremért, és mindössze egyetlen századmásodperc döntött a dobogó legalsó fokáról a román javára. Az már csak hab a tortán, hogy Chalmers is ugyanennyivel előzte meg Popovici-ot a második helyen.
Román sikerek
Tokióhoz képest megduplázódott az érmek száma: négy után kilenc lett. A nagy részét, ötöt az evezősök szerezték, Popovici egymaga kétszer állt a dobogón, és volt még egy – történelmi – súlyemelés-ezüst, Mihaela Cambei, illetve egy kicirkuszolt torna bronz Ana Bărbosu révén. Popovici aranya is történelmi jelentőségű, hiszen román férfi úszó soha nem állt még az olimpiai dobogó tetején.
A leghosszabb versenyszám…
Az algériai Helif „férfi-nő” boxoló esete mellett talán a női tornászok talajversenyének fináléja borzolta fel a legjobban kedélyeket.
Egyetlen napra jutottam el a Bercy Arénába, pontosan a „legjobbkor”. Nem gondoltam volna, hogy a női tornászok aznapi talajdöntője lesz a „leghosszabb” verseny, amely még az olimpia után is tartani fog. Ana Bărbosu remekül végrehajtott gyakorlattal a második helyen állt, amíg nem jött az amerikai szupersztár, Simone Biles, aki megelőzte őt. Biles után a másik román versenyző, Sabrina Voinea hajszálra azonos pontot kapott, mint honfitársnője, de picivel gyengébb művészi előadásmódja a negyedik helyre sorolta.
Az utolsó versenyző a másik amerikai, Jordan Chiles volt, aki gyengébb eredményt ért el ugyan a két románnál, de egy gyors fellebbezés után megemelték a pontszámát, éppen annyival, hogy ő állhatott a dobogó harmadik fokára.
Bărbosu egy pillanatra érmesnek érezhette magát, majd a megváltoztatott sorrend megjelenése után kiejtette a kezéből a nemzeti lobogót, és hangos sírásban tört ki. Még a helyszínen tartózkodó négyszeres olimpiai bajnok Szabó Katink is meghökkent a döntésen, bár ő korábban kissé megkönnyezte, hogy a Los Angeles-i négy aranyérmet hozó olimpiája után szinte napra pontosan 40 év múlva jutott el ismét az ötkarikás játékokra, és csalódásként élte meg, hogy nem hívták meg őt Párizsba, pedig évek óta az országban él és a francia tornában tevékenykedik.
Érthető volt mindkettejük csalódottsága, nem sokkal később azonban a Nemzetközi Sportbíróság elvetette a Chiles edzőinek verseny utáni fellebbezését, az amerikai pontszámát visszacsökkentették az eredetijére, így Bărbosu – már otthon, Bukarestben – megkaphatta a bronzérmét. Igaz nem a Chiles-ét, hanem egy másikat. Botrány volt a javából, és a kedélyek még mindig nem csillapodtak le, ugyanis az amcsik sem hagyták annyiban a dolgot, újabb felületet keresve a fellebbezéshez.
Szőcs Bernadett: „Ennél többet nem tudok edzeni”
Nem zárhatjuk a sort a „mi” sportolóink, az erdélyi magyarok nélkül. Kis küldöttség volt a miénk, de nem elhanyagolható.
Párizsba öt sportoló és egy bíró jutott ki. Utóbbi, ifj. Gyarmati Ferenc birkózó bíró több aranymeccset is vezetett, de a nemzetközi szövetség bíróbizottságának tagjaként felügyelői, oktatói szerepe is volt.
A legnagyobb esélye egy esetleges éremre Szőcs Bernadett asztaliteniszezőnek volt. Vegyespárosban, Ovidiu Ionescu oldalán viszonylag hamar kihullott a versenyből, egyéniben a legjobb nyolc közé jutásért barátnőjétől és párostársától, az osztrák Sofia Polcanovától szenvedett vereséget három nagyon szoros és egy simább szett után. A csapatversenyben Románia Európa-bajnokként indult, de India, és elsősorban Manika Batra megálljt parancsolt. Olyan ütőborítással játszott, amely ellen az európaiak nagyon ritkán tudnak készülni. Mondhatni egyáltalán. Aztán a labda sohasem oda pattant, ahova és ahogy várták...
Szegény Bernin csattant az ostor, hiszen ő volt a román küldöttség legjobban rangsorolt női játékosa, sokan az ő nyakába varrták a kudarcot, de a sportban van ilyen. Berni csalódásként élte meg a teljesítményét, szinte könnyek között mondta el a Marosvásárhelyi Rádiónak, hogy mindent feláldozott az olimpiai érem érdekében, naponta nyolc órát töltött az edzőteremben, ennél többet már nem tud kicsikarni magából.
Miklós Andrea már azzal is nagyot alkotott, hogy bejutott a 400 méteres síkfutás elődöntőjébe. Még nagyobb megvalósítás, hogy mindezt élete legjobb idejével tette. Az már más kérdés, hogy a döntőre ezzel sem volt esélye, de a 15. helyen zárta az egyik legnépesebb atlétikai versenyszámot.
Incze Kriszta két vereséggel zárt a nők birkózó versenyében, bár nagyon szeretett volna dobogóra állni, álmára még újabb négy évet kell várnia. Keserű pirulaként élte meg, hogy sem az első körben, sem a vigaszágon nem tudott győzelmet aratni, de ismerve őt, Los Angelesre még jobban összekapja magát.
Molnár Ede sepsiszentgyörgyi hegyikerékpáros egy másik versenyző doppingvétsége miatt „örökölte” meg az olimpiai kvótát. Az elancourt-i dombon megrendezett viadalon remekül kapta el a rajtot, az első körben viszont sziklának ütközött a kereke, és a defekt miatt lemaradt, később le is körözték, így számára idejekorán véget ért a verseny. Ennek ellenére minden pillanatát élvezte az olimpiának, és elsősorban arra volt büszke, hogy meg tudta mutatni magát a fiatal generációnak, hogy szorgalmas, kitartó munkával el lehet jutni az olimpiára.
Végül, de nem utolsósorban a mindig mosolygó Vancsik Levente, a román vízilabda válogatott majdnem legidősebb, legtapasztaltabb tagja, aki mindig készségesen válaszolt a kérdéseinkre, bár sok sikerélményben nem volt részük ezen az olimpián. De legalább ott voltak az ötkarikás játékokon, ami egy sportoló életében mindig a legnagyobb kihívás. Olimpia négyévente van, egy fantasztikus négyéves felkészülési ciklus végén. Van, akinek sikerül csúcsformába kerülnie, van, akinek pont nem jön ki a lépés az olimpián, hiába készült rá négy éven keresztül.
Az újságírónak pedig nem volt lehetősége hibázni. Az események ott sorjáztak az „orra” előtt, lehetett az az Eiffel-torony árnyékában, a Mars-mezőn, vagy Elancourt Hillen, avagy a vaires-sur-marne-i evezőspályán. Mindenhol ott kellett lenni, ahol lehetett.
Mégis a legnagyobb élményem az volt, amikor a volt kosárlabdázó fiam arcát láttam a nézőtéren az Egyesült Államok–Dél-Szudán férfi kosárlabda-mérkőzésen. Amolyan megkésett szülinapi ajándékként.
Erről is szól(t) az olimpia…
