Három éve Tokióban az öt versenyzővel három érmet nyerő San Marino, idén Párizsban már Saint Lucia büszkélkedhetett a nyári olimpia legsikeresebb országa címmel. A 178 ezres, azaz fél kolozsvárnyi lakosságú karibi szigetországból mindössze három versenyző jutott ki a játékokra, ők azonban egy arany- és egy ezüstéremmel térhettek haza. A többes szám persze túlzás, hiszen mindkét medált a 23 éves sprinter, Julien Alfred nyakába akasztották, aki 100 méteres síkfutásban elsőként, 200 méteren pedig másodikként ért célba. Ez a példa is jól mutatja azonban, hogy az éremtáblázatot nem kizárólag az összes érem vagy az aranyérmek szempontjából érdemes nézni.
A harmadik évezredre az Egyesült Államok és Kína párharca váltotta fel a 20. század második felének szovjet–amerikai küzdelmét az éremtáblázat megnyeréséért, amibe csupán 2016-ban, Rio de Janeiróban tudtak beleszólni a második helyre beugró britek. A szovjet örökséget tovább cipelő Oroszország utoljára 2000-ben, Sydney-ben volt második, idén pedig az ukrajnai háború miatt csupán néhány egyéni versenyzője lehetett ott Párizsban, akiktől egyetlen ezüstéremre futotta a női teniszezők páros versenyében.
Kína ugyan eddig csupán egyszer, a hazai rendezésű 2008-as olimpián tudta megelőzni az amerikaiakat, idén azonban nagyon közel járt a csúcshoz: az Egyesült Államok csupán több érmével került az ugyanúgy 40 versenyszámot megnyerő riválisa elé. Drámai módon, mert az utolsó döntő előtt még a kínaiak álltak jobban, de a férfi kosárlabda fináléját, ha nehezen is, de húzták a veterán amerikai NBA-sztárok. Ha viszont nincs Stephen Curry 9 hárompontosa a szerbek elleni elődöntőben, és még 8 a franciák elleni fináléban, akkor most dupla trónfosztásról beszélnénk. A kiemelt presztízsűnek tekintett kosárlabdában az amerikai hölgyek is közel álltak a bukáshoz, ami 1992 óta nem fordult elő velük, hiszen a döntőben csupán 67–66-ra tudták legyőzni a franciákat.
A lassan történelmi távlatú Egyesült Államok–Kína vetélkedésben két szöges ellentétben álló sportpolitika feszül egymásnak: egyik oldalon az anyagilag kizárólag magántőkére, utánpótlásban pedig az iskolai és egyetemi versenyrendszerre építő amerikai, a másikon pedig az állami sportiskolák ezreit fenntartó, gyerekek millióiból válogató, és tudatosan a nyugati sportkultúrában marginális, alulfinanszírozott sportágak leuralására törő kínai. Jól tükrözi ezt a sikerek megoszlása, hiszen a 40 amerikai arany több mint fele a két legnépesebb olimpiai sportágban, atlétikában (14) és úszásban (8) született meg, a kínai győzelmek többségét pedig a műugrás (8) és az asztalitenisz (5) teljes letarolása, valamint a súlyemelésben és sportlövészetben szerzett 5-5 arany biztosította. Az éremtáblázat harmadik helyét 20 arannyal megszerző Japán a küzdősportokban dominált: birkózásban 8 (senki másnak nem lett kettőnél több!), cselgáncsban pedig 3 aranyat nyert.
A koncepciók közötti különbség a csapatsporthoz való viszonyban is tetten érhető: míg az Egyesült Államok a két kosárlabdatorna mellett női futballban is győzött, valamint röplabdában, rögbiben és vízilabdában is dobogóra állt, a kínai csapatok közül egyedül a női gyeplabdázók lettek ezüstérmesek. A legendás kínai másolóképesség a sportpolitikában is tetten érhető: a múlt századi NDK stratégiája valósul meg ismét, sokszoros mértékű anyagi és emberi befektetéssel.
Érdekes módon, a két nagyhatalom egyike sem profitált látványosan az oroszok hiányából: mindössze 2-2 olyan versenyszámban győztek, ahol Tokióban még orosz siker született. A 2021-ben orosz aranyérmet hozó 20 versenyszámban most 13 ország is nyert aranyat, köztük Magyarország is: Kós Hubert előtt három évvel Jevgenyij Rilov volt a 200 méteres hátúszás bajnoka. A párizsi játékok másik érdekessége, hogy 2012 óta először nem nőtt, hanem csökkent az érmeket nyerő küldöttségek száma, 91-re a tokiói 93-hoz képest.
A top 10-be kerüléshez idén is tíznél több aranyérem kellett, amire a kelet-európai országoknak esélyük sem volt. Utoljára a 2012-es londoni olimpián volt a posztkommunista régió egyik állama a legjobb tíz között: az a Magyarország, amely most is a legjobban szerepelt – de 6 arany, valamint 7 ezüst és 7 bronz most csak a 14. helyre volt elég. Ennél jobb szerepléshez már vagy éremhalmozó sportolók (idén ez a 16 francia arany egynegyedét szállító Léon Marchand volt), vagy egy sportági hegemónia szükséges – utóbbira csak kajak-kenuban szokott esély mutatkozni, de most a hét érem egyike sem lett arany. Akik viszont éppen emiatt kerültek a magyarok elé: Új-Zéland történelmének legjobb olimpiai szereplése nem jött volna létre a kajakos Lisa Carrington három aranya nélkül, Üzbegisztán nyolc bajnoki címéből ötöt ökölvívásban nyert meg, Németország pedig a lovassportokban szerzett négy aranyérmének köszönheti, hogy épp csak elcsípte a top 10-et.
A magyar szereplés így is csak egyetlen bronzéremmel volt gyengébb a három évvel korábbinál – amiben az is benne volt, hogy a karatét csupán a japánok tették be saját sportágként a tokiói programba. Az úszás és a vívás megmaradt kiemelten sikeres magyar sportágnak, a tekvandó pedig akár hosszú távon válhat azzá, még úgy is, hogy a Márton nővérek, Viviana és Luana kinevelésében a magyar sportrendszer semmilyen szerepet nem játszott. A magyar állam nemcsak régiós, de európai szinten is kiemelten támogatja és jutalmazza a sportot, így nem véletlenül maradt meg a legsikeresebb kelet-európai országnak. A régió vesztese a 40 milliós Lengyelország, amely a tokiói 4 (mind atlétikában nyert) arany után most csak egyet vitt haza, azt is sportmászásban. Az ukránok viszont a tokiói ezüst- és bronzcunami után most egyről háromra növelték győzelmeik számát, akárcsak a térség legnagyobb javulását prezentáló Románia, amelyet azonban továbbra is egyetlen sikeres sportág, az evezés (2 arany, 3 ezüst), valamint egy váratlanul, és az ország sporthagyományait tekintve igencsak váratlanul berobbant világsztár (David Popovici) tart életben.
Románia a maga teljesen szétesett és alulfinanszírozott sportéletével mindössze négy sportágban tudott érmet nyerni, és csupán kettőben aranyat. A román úszósport azonban gyakorlatilag kizárólag Popovici-ot jelenti, a tornában nyert bronzban pedig Ana Bărbosu vitathatatlan érdemei mellett azért a sportdiplomaták és -jogászok is jelentős szerepet játszottak. A Jordan Chiles medálját a mai napig magának követelő amerikai álláspont pedig azt is jól mutatja, hogy a sport nagyhatalmai a legkisebb sikermorzsát sem akarják veszni hagyni.
Érdemes azonban a csapatsportágak felől is megvizsgálni az egyes ország sportéletének erősségét. Hiszen egy sikeres úszó (mint Popovici) vagy atléta (a már említett Julien Alfred) bárhol felbukkanhat, de tucatnyi jó kosarast, kézilabdázót vagy vízipólóst már tudatosan, rendszerszinten kell kinevelni. Az olimpián a baseball kikerülésével 18 ilyen versenyszám maradt, amelyekben idén 22 ország szerzett érmet, közülük 9 aranyat. Tokióban, ahol két versenyszámmal több is volt még, 28, illetve 12 volt ez a két szám.
A legjobban itt is a nagypályás kosárlabdaversenyek mellett a női labdarúgást is megnyerő amerikaiak teljesítettek, de csak több bronzérmükkel előzték meg a két gyeplabdagyőzelem mellett 3x3-as férfi kosárlabdában is diadalmaskodó Hollandiát. A legtöbb döntőt (7) a hazai pálya előnyét élvező franciák vívták, de csak hetes rögbiben és férfi röplabdában tudtak nyerni. Szintén két csapatarannyal gazdagodtak a spanyolok is, akik a női vízilabda mellett fociban is győztek, ráduplázva a kevesebb mint egy hónappal korábban nyert Európa-bajnoki címükre. Álex Baena és Fermín López mindkettőben benne volt, és a spanyolok 1992 óta (amikor szintén ők győztek) először tudtak európai csapatként olimpiát nyerni. A sportpolitikáját az egyéni sportágak dominálására építő Kína egyetlen ezüstjét már említettük, ebben Horvátországgal és Lengyelországgal teljesített azonos szinten.
A kelet-európai országok közül a tokiói hárommal szemben négynek is sikerült csapatsportágban dobogóra állnia: Szerbia a férfi vízilabda megnyerése (a fináléban Horvátországot győzte le) mellett bronzérmes lett férfi kosárlabdában, Lengyelország döntőt játszott férfi röplabdában, Litvánia pedig a férfi 3x3-as kosárlabdában lett harmadik.
Még rosszabbul mutat, ha azt látjuk, hogy a 18 csapatversenyből ötben egyáltalán nem jutott ki kelet-európai csapat. Gyeplabdában vagy hetes rögbiben még érthető, se hagyományuk, se tömegbázisuk nincs mifelénk, de a két futballtorna egy szem ukrán férfi együttese már komoly probléma – főleg, hogy a férfi szakágban ez az U23-as korosztály fő versenye. A legtöbb csapattal (6) a titói örökségű sportpolitika jegyében ezen a téren a legerősebb Szerbia volt jelen Párizsban, majd Magyarország következett a 2-2 kézilabda és pólóválogatottjával. Románia férfi vízilabdázói Dél-Afrika szokásos visszalépésének köszönhetően jutottak ki, de az esélyeknek megfelelően egyetlen mérkőzést sem tudtak nyerni.
