Olvasótábor Szálkán

Még a térképen is alig… A faluban magában már inkább, hisz volt már itt ilyesmi. Mint ahogyan másutt is előfordult, több helyszín esetében, a visszatérés. Az elmúlt 45 év adott erre alkalmat. Még kimondani is emelkedettség: közel fél évszázad, legkevesebb két nemzedék lelkisége benne, s a példa, az elköteleződés, a játék és az emberélmény közelségei.

Idén Szálkán, nem messze Szekszárdtól, Tolna megyében sodródott össze a középiskolások nemzedéke (14 és 20 év közöttiek), hogy az egykor hatvani diákok számára szervezett, könyvtárosok pártolta és erdélyi közösségszervezők, felvidéki vagy délvidéki szakemberek, kárpátaljai pedagógusok, továbbá egyetemi emberek, művészek, népzenészek, társadalomkutatók istápolta összejöveteleken „lélektől lélekig” emelkedő közérzületet formáljon kéthetes nyári programot. A Fábián Zoltán olvasótábor idén Hatvan (Ady Endre Könyvtár) és Kézdivásárhely (Vigadó Művelődési Ház) kulturális lélekgondozói révén formálódott, s eltökélten követte, amit egykor a táborok serkentője, legfőbb pásztora, Fábián Zoltán nevéhez köt az emlékezet: „olyanok vagyunk mi emberek, mint a jéghegy, amelynek kilenctizede a víz alatt van, és csak egy tizede látható. Arra valók az olvasótáborok, hogy a jéghegy hatalmas láthatatlan felületéből minél több láthatóvá váljék”.

A láthatóságok, értelmezhetőségek, irodalmi élmények és emberi melegségek intim körét rendszerint valamely tematikus körvonal inspirálja-készteti a kibontakozások felé. Idén a különböző népek történetképének, az ember teremtésére kifundált magyarázatainak, ezekre épülő mítoszoknak és szimbólumoknak volt főszerepe, figyelemmel és érdeklődéssel ezek kutatására, megismerésére, változataira, reprodukálhatóságára, mindennapi életünkben betöltött szerepeikre, s nem utolsósorban mindezek megjelenésére a kortárs irodalmi művekben, kulturális kommunikációban, médiában, nyomtatásban, mentális és irodalmi örökségben. „A régi időkben semmi sem volt, / Nem volt sem homok, sem tenger, / Sem sós habok, / Nem volt lenn föld, / Nem volt fenn ég, / Nem zöldült a fű még, / Ásított a semmi” – hangzik egy germán teremtéstörténet-részlet.

A Táborok jó ideje már eltérő helyszíneken, változó partnerekkel, de kitartó lelkességgel épülnek és gazdagodnak. Talán nincs mindegyik kitartóan megörökítve, de mind több a fénykép, az emlékező anyag, a széljegyzet, az adattári információ, a memóriadobozka – s ami még fontosabb: az élményemlék, a személyes életútban megőrződő helyszín- és társélmény, a nevetés és az érintések tónusa, a zenei hangok és a költői asszociációk torlódása, a mozgás és a szabadság levegőjének folytonos árama. Meg persze az olvasmányok, a „kedvencek”, a közös kincsek csereberéje, a színházi próba, a dramatizált jelen, az élethelyzet-rögtönzés, a mozgásdinamikai kísérlet. A lét leküzdhetetlen vidámsága, avagy az elrendeltségben való részesedés, az aktív ottlét gyengéd lelkisége, meg a szilaj ifjúság sodrása. Ezek nem csak mutatványok, semmiképp sem kényszerek, s annál is kevésbé muszájságok, sokkal inkább esélyek, élmények, találkozások, megerősítések, kétkedő sóhajok és magabiztos életpillanatok. Avagy, nevezzük némi szerénységgel létélményeknek. Ama bizonyos emberjéghegy rejtekező kilenctizedének aprócska mutatkozása… Röviden: lélekpendítés.

Nemhogy követendő, de irigylendő is, ahogyan mindez létrejön, ahogy zajlik, s ami a résztvevőkben közös emlékkel, együttes élménnyel továbbutazik, megmarad, példázattá válik. Ami a lélekpendítésen túl, a megértés, a megismerés, az érdeklődés, a nyitás és a megnyílás, a belátás és az ölelés barátságosságába belefér, az mind-mind része annak, amit e táborok éltetnek: a kultúra megmaradása, a mítoszokon túl, az emberlét fontosságának és minőségének esélyeként. Lélekválaszként. Az „ásított a semmi” helyetti teljességben.

Olvasótáborok és helyszínek