A laborfalvi Berde család Gergely nevű őse 1615. szeptember 12-én kapott nemeslevelet Bethlen Gábortól. A főág Laborfalván maradt (ma Szentivánlaborfalva része), s megtartotta unitárius hitét. Ebből az ágból a 19. század két híres, a kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugvó személyisége származott. Berde Mózsa (1815–1893) ügyvéd, a forradalom és szabadságharc idején kormánybiztos, az önvédelmi harc szervezője volt, amiért utóbb börtönt kellett szenvednie. A kiegyezés után országgyűlési képviselővé választották. Hatalmas vagyonát az Unitárius Egyházra hagyta. Meghagyása szerint abból osztották a kolozsvári, tordai és székelykeresztúri unitárius iskolákban a Berde-cipót. Hagyatéka hozzájárult a kolozsvári és a székelykeresztúri új iskolaépületek felhúzásához. Unokatestvére, Berde Áron (1819–1892) természettudós és közgazdász lett. Külföldi tanulmányokat követően a kolozsvári Unitárius Kollégiumban tanított. Első magyar nyelvű meteorológiai szakkönyvünk és egyik első kémia tankönyvünk szerzője, az MTA levelező tagja volt. Utóbb a Királyi Jogakadémia tanára, igazgatója. Nagy szerepet játszott a kolozsvári egyetem felállításának előkészítésében. Az egyetemen a nemzetgazdaság professzorává nevezték ki, s a legelső rektornak választották.
A család egyik ága a 19. század elején házasság révén Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére Fotoson telepedtek le. Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra. Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július 18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.
A mai Kovászna megyében fekvő kis falut, Fotosmartonost ma kevesen tartják számon. Gidófalva községhez tartozik. Mint nevéből is kitűnik, két falu összeolvadásából keletkezett. Az egyik falucska a Fotos patak völgyében jött létre, a másik, nagyobb település a párhuzamos Martonos patak völgyében. A két falut domb választja el egymástól, 1869-ben Fotosnak 152 lakosa volt, valamennyien reformátusok, Martonos 597 lakosából is 570-en kálvinistának vallották magukat. A két falu egyetlen egyházközségbe tömörült, ennek templomát 1811-ben építették a köztes dombra. A parókia és az iskola a nagyobbik faluban, Martonoson volt. A két falut közigazgatásilag 1899-ben egyesítették Fotosmartonos elnevezéssel.
A kis birtok csak nehezen tudta eltartani a nagycsaládot. Az apa idősebb fiát akarta taníttatni, Sándor fiát mesterembernek, tímárnak szánta. De azért természetesen a fiúk elvégezték a falu református elemi iskoláját. Bizonyára nehéz volt Fotosról Martonosra naponta átmenni a dombon, különösen télvíz idején, amikor egy-egy darab hasábfát is kellett cipelni az iskola fűtésére. Rendszerint sorstársaival együtt a félúton álló templomnál pihentek meg.
Minthogy az idősebb testvér megszökött a sepsiszentgyörgyi iskolából, az édesapa végül Sándor fiát taníttatta tovább. A szentgyörgyi német tannyelvű normaiskolában, majd a Református Tanodában tanult. Itt azonban csak az algimnáziumi osztályok működtek, úgyhogy 1873-tól az édesapa átvitte fiát a nagyenyedi Bethlen Főtanodába, ahol az V. középosztályban lett kisdiák. Innentől egyenes vonalú Berde Sándor életpályája. Jó tanulmányi eredményeivel kiérdemelte a kollégiumi kedvezményeket, alsóbb osztályos diákok „priváttanítójaként” némi keresethez is jutott.
A kétéves „bölcselmi tanfolyam” elvégzése után 1877-ben tett sikeres érettségit. A végzősökből ketten egyházi pályára, ketten tanárira, ötön jogira készültek, hárman orvosok, ketten gazdálkodók akartak lenni. A teológiára készülők között volt Berde Sándor. Rögtön be is iratkozhatott volna az akkor a kollégium keretében működő, éppen négyévesre kibővített teológiai akadémiára. Ő azonban merész lépésre szánta el magát: jelentkezett a katonaságnál, hogy az érettségizetteknek akkoriban kötelező egyéves önkéntesi szolgálatát letölthesse. Kérésére Bécsbe vezényelték, s itt beiratkozhatott az egyetem Protestáns Teológiai Karára. Így német nyelvi tudását és teológiai felkészültségét is gyarapíthatta.
A nagyenyedi teológia II. évfolyamára csak 1878 őszén jelentkezett. Azzal a feltétellel fogadták be, hogy az első éves vizsgákat majd rendre leteszi. Akkoriban itt kitűnő tanárok oktattak, közülük is kettő, Kovács Ödön és Keresztes József volt nagy hatással Berdére. Mindketten a liberális teológia hívei voltak. A liberális felfogás szerint ahol a bibliai tanítás ellenkezik a tudományos felfogással, ott a tudományos nézetet kell előnyben részesíteni. Berde sorra nyerte el a tanári kar kitűzte pályatételek kidolgozásáért a díjakat. Az önképzőkörben is vezető szerephez jutott, negyedévesen ennek elnökévé választották. Kitűnt mint ódaíró és zsoltárfordító. Az 1881 szeptemberében tartott papi szigorlat írásbeli és szóbeli próbáin olyan jól szerepelt, hogy Nagy Péter püspök külön dicséretben részesítette.
Az akkori gyakorlat szerint magasabb egyházi pályára csak az számíthatott, aki külföldön tanult néhány évig. Összegyűjtött pénzéből Berde Sándor is külföldi tanulmányútra indult, olyan egyetemekre, ahol a magyar diákok segélyezésre számíthattak. Egy évet a jénai, egyet pedig a bázeli egyetem teológiai karán töltött szorgalmas tanulással. A vakációk idején bejárta Tirol és Svájc tájait. Bázelben két misszionáriusképző intézet is működött, megismerkedett ezek munkájával, s maga is arra készült, hogy a kelet-indiai Szumátrába megy térítő útra.
Már diákkorától munkatársa volt a Nagyenyeden megjelenő Egyházi és Iskolai Szemlének. Ennek számait Svájcban is olvasta. Egyik számban bukkanhatott rá a kackói misszionárius-papi állás meghirdetésére. Nagy Péter püspök már többször kiírta versenyre ezt az állást, a jövedelmet is kissé javították, még sem vállalta senki. Több kis település tartozott ide, mindegyik túlnyomóan román többségű volt. A gondozatlan nyájat kellett összefogni, valósággal visszatéríteni a református egyházhoz és a magyarsághoz. Itt talált rá Berde az erdélyi misszionáriusi munkára. Ráadásul nagyenyedi menyasszonya is inkább ide kívánkozott.
A református egyházkerület Igazgatótanácsa 1883. októberi kezdettel nevezte ki kackói körlelkésznek. Itt volt a templom és a papi lak, de még nyolc leányegyházközség tartozott ide. Ezekben a reformátusok száma így oszlott meg: Kackó 24 fő és 8 iskolaköteles, Szelecske 53/16, Galgó 64/8, Alőr 5, Blenke-Polyán 28, Nagyilonda 20, Sósmező 26, Guga 8, Kaplyon 5 fő. Az egyházkerület névkönyvében közölt kimutatás szerint tehát 233 felnőtt és 32 iskolaköteles szerepelt. Az egyházközségek a Nagy-Szamos jobb partján dombos vidéken, Szolnok-Doboka megyében feküdtek. Sem egyházi iskola, sem kántortanítói állás nem tartozott a körhöz. A hívek egy részét már a görögkatolikus vagy görögkeleti anyakönyvekbe jegyezték be, mert magyar felekezet nem működött a környéken (s csak 1895-ben indult be az állami anyakönyvezés). Sokan már az anyanyelvüket is alig beszélték.
Berde Sándor először is a papi lakot szedte rendbe, hogy idehozhassa feleségét, az 1884. május 10-én Nagyenyeden nőül vett Ónodi Veress Máriát. Első három gyermekük ebben a paplakban született. Veress Mária az egyházi munkában is segítségére volt, a templomban ő volt az énekvezér. Együtt tették a templomot otthonossá, sőt fűthetővé, hogy a távolról érkezők is jól érezzék magukat benne. Ugyanakkor a 40 km-es távolságot felölelő körének híveit nem gyűjthette mind Kackóra, hanem a távolabbi falvakban gyülekezeti helyeket kellett találnia, néha szobában, néha konyhában, s ott prédikált, osztott úrvacsorát a sokszor csak tucatnyi atyafinak. Előfordult, hogy puliszkával kényszerült úrvacsorát osztani, mert az egész faluban nem találtak kenyeret. Kétfogatos kocsijával évente közel 3000 km-t tett meg rossz, poros utakon, 25-30 alkalommal osztott úrvacsorát. S még néha éjszaka idején is kiszállt egy-egy beteg hívéhez, ha hívták. Ő volt az orvos és a tanácsadó, adminisztratív ügyekben is eljárt a megyeközpontban. A Kackón élő több mint 200 izraelitát, akikhez csak ritkán látogatott egy-egy rebbe, azzal tudta megfogni, hogy ószövetségi imákat olvasott fel nekik héberül. Bizonyára a tiszteletes jobban ismerte a héber nyelvet, mint a jiddisül és magyarul/románul beszélő zsidók.
A leányegyházakban saját presbitériumot szervezett. A szülőket igyekezett meggyőzni, hogy érdemes a gyermekeket taníttatni. A két nagyobb gyülekezetben, Szelecskén és Galgón elemi iskolát létesített. A szelecskei kántortanító, Veress Sándor állandó munkatársa lett. Berde tiszteletes segítségével a tanév végén műkedvelő előadásokat rendeztek, a jól vizsgázókat kitüntették.
Berde munkájának eredményességét legjobban tükrözi az egyházi névkönyv 1890-es kimutatása: az egyházkör híveinek száma 348-ra, az iskolaköteleseké 58-ra emelkedett. De e munka szellemiségét még jobban visszaadja leányának, Berde Máriának a verse, Az én apám.
A lelkészi munka mellett Berde a hét egy-egy napján visszavonult, hogy cikkeket, tanulmányokat írjon. 1884-től a Désen megjelenő hetilap, a Szolnok-Doboka külső munkatársává vált. Alkalmi és lírai verseket, beszámolókat közölt. Kackón, gyertyafény mellett írta meg magántanári dolgozatát is Jézus vallása a három első evangyelium szerint (1889) címmel. Az előszóban felsorolja mindazokat a professzorokat, akik itthon és külföldön hatással voltak teológiai felfogása kialakulására.
A Désen kinyomtatott 85 lapos dolgozatot a nagyenyedi teológia tanárai elfogadták, majd vizsga és próbaelőadás alapján az újszövetség-magyarázat és a keresztyén dogmatörténelem magántanárává habilitálták Berdét. Az egyházkerületi közgyűlés 1889 októberében adta meg a tanításra való felhatalmazást.
A nagyenyedi Teológiai Akadémia ekkoriban nehéz helyzetben volt. Az egyházkerület már határozatban mondta ki, hogy Kolozsvárt felállítják az egyetemmel kapcsolatos „Theologiai Fakultást”. Ami közvetve azt is jelentette, hogy a nagyenyedi akadémia elnéptelenedik, majd megszűnhet. Az egyelőre még működő akadémiának sem volt elég tanára. A régiek, de a fiatalabbak is egymás után haltak meg. Ráadásul a kollégium anyagi csődje lehetetlenné tette újabb tanárok alkalmazását. Így az enyediek az egyházkerülethez fordultak segítségért, egy tanár fizetésének a biztosításáért. Valószínűleg Szász Domokos püspök, a kolozsvári fakultás kiharcolója állt elő azzal az ötlettel, hogy Berde Sándort hívják meg a kolozsvári teológia újszövetségi tanszékére, s az itteni oktatás beindításáig küldjék Nagyenyedre tanítani.
Ez a meghívás igen nehéz helyzetbe hozhatta Berdét. Hiszen neki, a kollégium neveltjének úgy kellett annak szolgálatába állnia, hogy egyben „sírásója” is lett. Berde 1890 őszén „idegenként” elfoglalta a nagyenyedi újszövetségi tanszéket. A nagyrészt önállósult kis teológiai akadémiának akkoriban 50 hallgatója volt. Tanári kara azonban nagyon megfogyatkozott. A három rendes oktató (Hegedüs János, Garda József és Kovács Ödön) neki is tanára volt. Most ellenségként tekintettek rá, így elmaradt az ünnepélyes beiktatás. Meg kellett szoknia, hogy a kollégium tanári karában a rendes tanárok között mindig a legutolsó hely illeti meg, „mint ideiglenesen kiküldött tanárt”. Az utána érkezők és kinevezettek is mindig eléje kerültek. A régi professzoroknak megvoltak a tantárgyai, neki az újszövetségi tárgyakon kívül azt kellett tanítani, amit éppen ráosztottak, úgyhogy napjai nagy részét kénytelen kurzusok írásával töltötte.
Berde Sándort mégis rendre befogadta Nagyenyed. Ezt leginkább helyettes lelkészi szolgálatának köszönhette. A nagyenyedi eklézsiában két rendes papi állást tartottak fenn. Az első lelkész 1867 óta Szilágyi Farkas, a második 1876-tól Bartók György volt. 1892. február 4-én Bartókot megválasztották Szászvárosra második lelkésznek, úgyhogy rövidesen távozott a városból. Megürült a nagyenyedi másodpapi állás. Ennek betöltéséig Berde Sándor elvállalta a helyettesítést. Csak 1893. december 27-én került sor a nagyenyedi új lelkész, Nagy Károly megválasztására, ünnepélyes beiktatása pedig 1894. március 11-én történt. Így Berde két éven keresztül látta el a terhes másodpapi munkakört.
Berdét – felesége révén is – az enyedi társadalom rendre soraiba fogadta. Mintaszerű családi életét még két fiúgyermek koronázta. A Tövis utca 17. számú házban kialakított könyvtár- és dolgozószobájában állandó vendégei voltak tanártársai, a helybéli értelmiségiek, de gyakran megfordultak a hallgatók is, amikor egy-egy dolgozat írásához kértek tanácsot, könyvészetet. Már arra készült, hogy rövidesen át kell költöznie Kolozsvárra, s ezért egészségét helyre akarta állítani. 1894 nyarán egy – napjainkban csehországi – fürdőhelyre ment, ahol gyomorpanaszai enyhítését remélte. Az ott alkalmazott kúra azonban annyira legyengítette, hogy hirtelen fellángoló tüdőbaja hazatérte után pár héttel halálát okozta. A család mellett a kollégium elöljárósága és a diákok is külön gyászjelentésben búcsúztatták. A vártemplomból kísérték ki az Őrhegyen elterülő temető tanári kertjében maga kiválasztotta sírhelyre.
1896. május 17-én az ő és az utána elhunyt Kovács Ödön professzor tiszteletére emlékülést rendeztek a kollégiumban. Ezen barátja, Jancsó Sándor lelkész tartott róla előadást. Így a kolozsvári teológia első kinevezett tanára nem érte meg az intézet felavatását, tényleges állásába iktatását.
Berde Sándor öt gyermeket hagyott árván. Legkisebb fiát, Zoltánt éppen csak megkeresztelte. Ő két év múlva, 1896-ban meg is halt. A négy felnőtt kort megért gyermeke mind tehetséget örökölt és szép karriert futott be. Özvegye 95 éves korában, mint az egyházkerület legidősebb papnéja hunyt el 1952-ben.
A legidősebb fiúról, legifjabb Berde Sándorról aránylag kevés adat maradt fenn. 1885. április 8-án Kackón született, Nagyenyeden végezte iskoláit. A kolozsvári Teológiai Fakultáson tanult, s közben az egyetemnek is hallgatója volt. Külföldi tanulmányokat a berlini egyetem teológiai karán folytatott 1908/1909-ben, majd 1909 folyamán a heidelbergi egyetemen is megfordult, ahol Friedrich Niebergall nagyhatású teológus hívéül szegődött. Hazatérte után Kolozsvárt hitoktató lelkész, utána a brádi gyülekezet papja volt. Itt családot alapított. Az akkor Hunyad vármegyében fekvő járásszékhely községben 4200-an laktak, de közülük is csak 900-an vallották magukat magyarnak, s mindössze 260-an reformátusnak. Mind az 1784-es Horea-féle felkelés, mind pedig az 1848/49-es küzdelmek véres emlékezete élt az itt lakókban, úgyhogy itt is misszionáriusi munkát kellett a papnak végeznie. Az első világháborút követő, valószínűleg a tüdőbajjal társuló spanyolnáthajárvány vetett véget mindössze 34 éves korában életének. Négy kis árvát hagyott maga után. A Református Szemle 1919 áprilisában búcsúztatja, halálának pontos idejét nem ismerjük. Ehhez a pályaképhez azonban az Erdélyi Református Egyházkerületi Gyűjtőlevéltárban őrzött Berde Mária-hagyaték egy egész dossziényi kézirata társult. A sűrűn teleírt kitépett füzetlapok, s rajtuk regények (Kata és Katóka – 254 lap, A csodálatos ország – 90 lap), színmű (Káprázat), tárcacikkek, jegyzetek, úgy tűnik, jórészt a bányavidékhez, Brád környékéhez kötődnek. Nincs nyoma, hogy megjelentek volna, talán egyikük-másikuk nyomdafestéket érdemelne.
Az egymás után születő két leánytestvérről már jóval többet tudunk. Mindkettőjük emlékezete él az erdélyi magyarság köztudatában.
A kackói felvételeket Benkő Levente készítette 2017 májusában
Berde Amál (1886–1976) a nagyenyedi iskolai évek után Kolozsvárra került a tanítónőképzőbe, ahol magas szintű rajzoktatás is folyt. 1906-ban szerzett diplomát. Nagyenyeden tanított, megismerkedett az oda 1908-ban kinevezett Dóczy Ferenc matematika–fizika szakos tanárral, aki később teológiai diplomát is szerzett. 1910-ben házasodtak össze. Amikor Dóczyt 1933 őszén meghívták a kolozsvári Református Kollégium tanárául akkor átköltöztek a kincses városba. Dóczy az 1940-es években az egyházkerület tanügyi előadótanácsosi tisztségét töltötte be. Dóczyné Berde Amál – ahogyan ezután nevét használta – az 1910-es években Münchenben és Nagybányán is tanulmányokat folytatott. Az utóbbi helyen Thorma János és Réti István tanítványául szegődött. Kolozsvárt a világháború idején az impresszionizmus kolozsvári meghonosítójának, Ács Ferencnek a magániskolájában tökéletesítette tudását. Utóbb még rövid időre Párizsba is eljutott. Késő öregkoráig dolgozott. Figurális és tájfestményei közül kiemelkednek a kalotaszegi és torockói tárgyú, az itteni tájat, népviseletet megörökítők. A sajtóban illusztrációkat is közölt. Kortársai különutasként emlegették. Nem csatlakozott a művészcsoportosulásokhoz, így a Barabás Miklós Céhhez sem. Nemcsak ecsettel, hanem tollal is szolgálta közösségét. Írt a népművészetről, valamint néhány színdarab szerzője is volt. 1971-ben Kolozsvárt megrendezték gyűjteményes kiállítását, 1996-ban születésének 110., halálának 20. évfordulóján Torockón emlékkiállítás nyílt tiszteletére. Méltó monográfia még nem készült munkásságáról.
Berde Mária (1889–1949) az erdélyi magyar irodalom talán legnagyobb írónőjévé nőtte ki magát. Molnár Szabolcs 1986-ban közzétett több mint háromszáz lapos disszertációjában jóformán minden vele kapcsolatos adatot feldolgozott. Így itt csak körvonalazhatjuk pályafutását. Nagyenyeden járt polgári leányiskolába, majd magántanulóként a Bethlen Gábor Kollégiumban szerzett érettségi diplomát 1907-ben. A kolozsvári egyetem bölcsészkarának hallgatója lett, s itt 1912-ben doktorátust, majd 1917-ben magyar–német szakos tanári diplomát szerzett. Ekkoriban már ismert költőnő volt. 1912-től minisztériumi ösztöndíjjal Münchenben tökéletesíti némettudását, majd az itt szerzett tüdőbaját Svájcban gyógyíttatta. A müncheni diákéletről és a svájci szanatórium világáról is regényt írt (Az örök film, Haláltánc). 1920 nyaráig Nagyenyeden tanított, azután áthelyezték Marosvásárhelyre, itt férjhez ment 1924-ben Róth Jenő banktisztviselőhöz, s ezután többnyire az R. Berde Mária nevet használta. 1931 őszétől Nagyváradon tanított, s csak 1945-től élt Kolozsvárt. Közben több alkalommal kénytelen volt magát kezeltetni. Sorra jelentek meg nagy visszhangot keltő regényei. Egy részük a férfi-nő kapcsolatot boncolja, a női sorsba világít bele (A szent szégyen, Romuáld és Andriána, Tüzes kemence), mások a kisebbségbe került magyarság sorsát latolgatják (Földindulás, Szentségvivők). Utolsó művének, az Erdély reformkori történetébe elvezető A hajnal embereinek nem érhette meg a teljes megjelenését. Már a II. kötetet Baumgarten-díjjal jutalmazták. Mindenütt pezsgést vitt az irodalmi életbe. Szervezett és szerkesztett. Többen neki tulajdonítják az Erdélyi Helikon írócsoportosulás létrehozásának ötletét. Aztán ennek belső ellenzékét, az Erdélyi Magyar Írói Rendet is ő vezette. Az első világháború után a marosvásárhelyi Zord Idő, a második világégés után pedig a Dolgozó Nő szerkesztője volt. Mindössze 60 évesen ragadta el a „családi örökség”, a tüdőbaj. Nővérével együtt a Házsongárdi temetőben nyugszik.
Berde Károly (1891–1971), a már Nagyenyeden született negyedik gyermek pályája az orvostudomány területén bontakozott ki. Nagyenyedi iskolaévek után a kolozsvári egyetemen szerzett orvosdoktori diplomát 1914-ben. A bőr- és nemi betegségek klinikáján lett gyakornok, közben a világháborúban katonai szolgálatot is teljesített. Az egyetem 1919-es elvétele után Nagyenyeden nyitott magánrendelőt. A Ferenc József Tudományegyetem szegedi letelepítését követően ő is elfoglalta állását, ahol rövidesen tanársegéddé, majd adjunktussá léptették elő. 1924-ben a kormányzó vitézzé avatta. 1926-ban A bőr fertőző betegségei tárgykörből szerzett magántanári képesítést. 1930-ban megkapta a ny. rendkívüli tanári címet is. Közben Franciaországban, Németországban és Dániában tanulmányutakon vett részt. 1931-től a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Bőr- és Nemikórtan Klinikájának volt az igazgatója, 1936-ban kapta meg a nyilvános rendes tanári besorolást. A bécsi döntést követően 1940-ben pályázat útján elnyerte a Kolozsvárra visszatérő Ferenc József Tudományegyetem klinikaigazgató professzori állását. Az 1940/41-es tanévre őt választották az Orvosi kar dékánjául. 1941-től 1945-ig az EME (Erdélyi Múzeum-Egyesület) kiadásában megjelenő Orvostudományi Értesítő főszerkesztője. 1945-től Budapesten élt, ahol 1952-ben megszerezte a tudományok doktora címet. 1953-tól 1970-es nyugdíjazásáig az Orvostovábbképző Intézet professzora volt. Berde Károlyt a szigorúan vett klinikai szakján kívül a művelődéstörténet és a néprajz is érdekelte. Így írt orvostörténeti tanulmányokat, feldolgozta tanszékének történetét 1874-es kolozsvári alapításától kezdve. Néprajzi kutatásai eredményeként összeállította „a magyar nép dermatológiájáról” szóló könyvét. Így nemcsak a Magyar Dermatológiai Társaság, hanem a Magyar Orvostörténelmi Társaság is tagjai közé választotta. A kolozsvári egyetemen őt bízták meg az Orvostörténeti Gyűjtemény igazgatásával. Már elhunyta után jelent meg a „családi iratok és visszaemlékezések alapján” írt szép életrajza korán elhunyt édesapjáról (Református Szemle, 1973. 58–70. oldalak).
A Berde család tehetségét csak egyetlen leszármazott gyümölcsöztette tovább: Berde Károly orvos fia, a Nagyenyeden született és Svájcban elhunyt Berde Botond (1919–2014). A gyógyszerkutatás terén szerzett különleges érdemeket, amelyekért az MTA 1993-ban kültagsággal, a Pécsi Tudományegyetem 2011-ben tiszteletbeli doktorátussal tüntette ki.
2017. augusztus 12-én a Kolozsvári Magyar Napok előrendezvényeként idézték fel a Bánffy-palotában a Berde család emlékét. A szervező Gergely Istvánné bevezetőjét követően alulírott az egész családról, Dávid Gyula Berde Máriáról, Székely Sebestyén György pedig Dóczyné Berde Amálról tartott előadást. Utána nyitották meg a Berde Amál festményeiből rendezett tárlatot. Ezen megjelent a művésznő Debrecenben élő 96 éves leánya is.
