Hímes hímesek

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

A tojás tehát a tavasz, az újjászületés, a termékenység jelképe, az élet hordozója, ősi kultikus szimbólumként élt számos nép hitvilágában, a születés – halál – újjászületés (feltámadás) körforgását testesíti meg. Őseink és a rokon népek jelekkel díszített piros tojást tettek a halottak kezébe – gondoljunk csak a kiszombori hun-avar temetőben fellelt női sírra, ahol karcolással díszített tojást találtak.

Mágikus hatásán túl a hímes tojás társadalmi funkciója is jelentős volt, különböző kapcsolatokban, azok erősítésében játszott szerepet (keresztszülő–keresztgyermek, mátka, koma).

Az őstojás, világtojás mítosza, mondája is felbukkan valamilyen formában a legtöbb nép hitvilágában. Egy inka mítosz szerint például az emberiséget három tojásból alkotta meg Pachacamac, a teremtő isten: aranytojásból az inkák családját és az uralkodó réteget, ezüsttojásból az asszonyaikat, a réztojásból pedig az emberiség többi részét teremtette elő.

A finn teremtésmítosz, a Kalevala első énekében a világtojás széttöréséből alakuló világot tárja elénk:

„Tört tojásnak alsó fele

Válik alsó földfenékké,

Tört tojásnak felső fele

A felettünk való éggé,

Sárgájának felső fele

Fényes nappá fenn az égen,

Fehérjének felső fele

A halovány holddá lészen.”

(Vikár Béla fordítása)

Látjuk tehát, hogy a tojás önmagában is maga a csoda, a teremtő élet csodája, a hímes tojás pedig a csodás látványon túl művészet is. „Teljessé válik a meggyőződés az iránt is, hogy az ékítményes szépművészet sehol sem nyilatkozik meg oly nagy változatossággal és annyi eredetiséggel, mint éppen a húsvéti írott tojásokon” – írja Balázs Márton, a leggazdagabb gyűjtéssel bíró erdélyi tojáshímgyűjtő az 1800–1900-as évek fordulója táján. Nyilvánvalóan itt az írott, díszített tojásmintákról beszélünk, amelyek mintakincse szám szerint jóval meghaladja a kétezret, a variációk száma pedig – ha nem is végtelen, mert elég szigorú szabályok kötik – igen nagyszámú lehet. A tojások ily módú díszítése Európában leginkább a közép- és keleti tájakon fordul elő, és bár minden népnél, sőt tájegységnél is megvannak a sajátos, jellemző díszítési módok, a minták nagy része mindeniknél fellelhető valamilyen formában. Hogy ezek a díszítmények hordoznak-e jelentést vagy sem, jelképek-e a hímek, vagy sem, máig sem egyértelműen eldöntött kérdés. Tény azonban, hogy sok helyen és sokan személyre szabott hímeket írtak a tojásra, amit a megajándékozott kezébe adtak, tehát ez utóbbiak nem találomra vagy tetszésre választottak. Ez mindenképpen üzenetet jelentett, tehát ilyen értelemben feltétlen van jelentés értéke a mintának. Meg is van minden mintának a megnevezése, ami nagyon hasonló névben és jelentésben is a környező népek között. A hímes tojás minden társadalmi réteg húsvéti asztalának fontos része volt, a tojásírással azonban zömében a paraszti réteg foglalkozott, a polgári vagy nemesi körökben különcnek számított az, aki bármilyen kézműves tevékenységhez nyúlt, még ha festésről is volt szó.

A tojások díszítése többféle módszerrel történhet. Most leginkább a hagyományos módszerekről ejtenék szót. Az egyszerű, egyszínű festés volt a legelterjedtebb Európa nyugati részében. A pirosra festett tojásra mondják azt, hogy Krisztus vére festette, és egyes hárompataki csángók nem is írnak más díszt rá, mondván: „S az, aki megpiktálja, hogy megírja, az ördög dógával dógozik. Az nem szent dolog.” Ugyanott azonban „Azt es mondták, hogy ahogy a Jézus vére lefolyt, maradt még fehér es. Má’ egy része így mondta, hogy lehet csinálni tarkát es.” A gyergyói, gyimesi tájakon csak a piros színt használják írott tojás alapjául is. Másutt, pl. Háromszéken a piros mellett feketét, sárgát, szláv nyelvterületeken több színt is használnak, többnyire egyazon tojáson. Régi díszítési mód a festett tojás karcolása, így alakítva ki a többnyire szabad rajzolatú, virágos mintákat, de mértaniak is előfordulnak. Ez a mód inkább a pásztorok által gyakorolt díszítés, de mindenképp férfimunkának számított elsősorban – bár ismerek nagyon szépen karcoló nőket is. A levélrátéttel festett, berzselt tojásdíszítés elég régi ugyan, de nem különleges módja a díszítésnek. Magyar jellegzetesség a patkolt vagy vasalt hímes tojás, mikor is apró fémformákat „szegeznek” a tojásra. Itt kell megemlítenünk a gyöngyös tojásokat is, amelyek ugyan alig több mint százéves múltra tekintenek vissza, ám díszességük miatt igen elterjedtek, már nemcsak húsvéti, hanem egész évi ajándékként. A gyöngyös tojások a kalotaszegi falvak jellegzetességei közé tartoznak, ám a moldvai, román hímes tojások között is nagy számban és formában megtaláljuk őket, igaz, itt nem annyira fűzve, mint inkább viasz­alapba sűrűn illesztve adják a mintát.

A legváltozatosabb mintakincset felvonultató díszítés az írás. Ez működött festett tojás savval való maratása által – magam is így kezdtem a tojásdíszítést még a 70-es években –, vagy viaszos írással. Ez utóbbi az írókának (gica, kesice, kondé, kandi, kandé, kösz­mice) nevezett kis csöves szerszámmal történik, oly módon, hogy azt olvasztott viaszba mártogatva, vagy a tölcsérkéjében megolvasztott viasszal, felvisszük a mintát a keményre főtt vagy – a tartósság kedvéért – kifújt tojáshéjra. Az így megírt tojásról festés vagy ecetben való maratás (metszés) után meleg ronggyal letörölve a viaszt, előtűnik a szép és változatos minta.

Több csoportosítása is létezik a mintáknak, vannak növényi formák utáni elnevezések: virágok – tulipános, ró­zsás, tőtöttrózsás, asszonylapis, havadis (nárciszos), gránátalmás, almavirágos, tölcsérvirágos stb.; levelek – cseresznyeleveles, leveles, cserelapis, herelapis, fenyőágas, fenyőbojtos, fűzleveles stb.; termések – szilvamagos, cseremakkos, búzafejes, kalászos, szőlőfürtös (ritka), dióbeles, barackmagos stb.

Állati formák szerinti megnevezések: pókos, póklábas, madárkás, madárfészkes, szárnyas, lúdlábas, medvetalpas, farkasfogas, saskörmés, pillangós, kígyófejes, békás, berbécsszarvú, kecskekörmös, bárányos, kakasos, kakastaréjos, harukájcsokányos, fecskefarkú stb.

Mesterségek, szerszámok utáni nevek: gerebenes, füsüs, ekevasas, villás, hámos, kötőfékes, kupás, vetőlős, duplakantáros, nyerges, pipás, németkalapos stb.

Égitestek, homályos eredetű nevek: napos, holdas, csillagos, veszett utas, vétett út, tenerujja, kéz, ördögtérgye, borzaskata stb.

Vallási vonatkozású nevek: keresztes, szakramentumos, Mária-gyászos, ostyás, kelyhes, szent síros stb.

Szerelmi vonatkozásúak: szíves, szű, égőszíves, szomorúszíves, galambos, párosgerle, gólya, virágcsokor stb.

Nemzeti vonatkozásúak: címeres, zászlós, puskás, koronás stb.

A tojásírásnak különleges szertartása volt minden vidéken, ami anyáról leányra, nagyanyáról unokára vagy épp nagynéniről unokahúgra örökítődött. Mivel nem mindenki értett hozzá, írott tojás nélkül maradni viszont szégyen lett volna, sokan íratták a tojásokat. Cserébe tojást, élelmet vagy pénzt is adtak. A tojásíráshoz, a mintákhoz és az ajándékozáshoz is számos hiedelem fűződik. Az írás ideje mindenképp a nagyhét, de sok helyen (a Gyimesben különösen) azt tartották, hogy tartós a tojás akkor lesz, ha nagypénteken írják, festik. Ha lány adta legénynek, az udvarlójának a tojást, annak nem volt szabad eltörnie, mert különben nem jött létre a frigy. Néhol az sem volt szerencsés, ha elhalványult a minta rajta, ez sok helyen a fiatalasszony betegességét jelentette. A hétfalusi legények ezzel ellentétben elrejtették a kedves lánytól kapott tojást, kis idő múlva pedig előkeresték, és a színéből következtettek kedvesük szerelmének mélységére: ha elhalványodott a szín és a minta, azt jelentette, hogy az azt adó leány bús gondolatok közt szerelmi bútól zokogva írta, tehát az szereti legigazabban, legféltőbben. Orbán Balázs jegyezte le a Székelyföld leírása című művében a következő versikét, amelyet tojásírás közben verset mormoló lányoktól hallott:

Itt van husvét szép ünnepe;

De szivemnek nincs öröme.

Eltávoztak a hűtlenek;

Uram Isten verd meg őket!

Gyász virágot irok erre,

Talán hívebb lesz a lelke,

A ki minap megesküdött:

Velem tartja az esküvőt.

Egyes román vidékeken is eltették a tojást egyik évről a másikra, és ha az közben eltörött, valakinek betegséget vagy halált jelentett a családban.

A hímestojások mintakincsének legfőbb jellegzetessége a felület osztókörökre való felosztása, a keretezés vagy rámázás. Több helyen is használják, de a magyaroknál a legjellegzetesebb a nyolcmezős felosztás két hosszanti és egy vízszintes vonallal. A díszítmények az osztókörökre épülnek, vagy azok metszéspontjából indulnak ki. Van olyan minta is, amely a felosztásból adódó mezőben helyezkedik el. Ez az osztott alap jellemző a gyimesi és gyergyói mintákra, ahol nincs szabad rajzolatú hím. Másutt is előfordul a felosztás, sőt lehet többszörös is, viszont a háromszéki, dél-erdélyi, Szatmár vidéki, Nagy-Küküllő menti, egyes dunántúli, alföldi, felvidéki és román tojásfestők előszeretettel alkalmazzák a szabad rajzolatú, virágos mintákat. A Téglás István által Dél-Erdélyben gyűjtött tojásokon – feltehetően német hatásra is – a minták nagy részében a reneszánsz és barokk virágornamentika van jelen leginkább, de szép számban fordulnak elő a törökös hímzés motívumai is. Vannak különös jelentéssel bíró minták, mint a vétett út vagy tévedt út, amit a hárompataki csángóknál sokan első tojásnak írták meg minden évben. A vétett út osztás nélküli hím, kacskaringós, az ég és a föld kapcsolatát jelző zárt vonal, melynek jelentése a föld és menny között bolyongó – többnyire a nem megkeresztelt kisdedek – lelkének útra találása, de a messze szakadt családtagnak a hazatalálása is volt. Hasonló elsőként megírandó tojás létezik a huculoknál, valamint a románoknál is, utóbbiak viszont az ekevas mintát írják elsőre, valószínűleg a tavaszi ekehúzás szokásához kapcsolódóan.

Számos hiedelem kötődik a kígyófejes, békás, kakastaréjos, ördögtérgyes vagy lüdérctérgyes mintához is. A kígyófejeset például – tekintve a gonoszt megtestesítő állatra – nem lenne szabad a tiszta tojásra írni, ugyanakkor a fehér kígyó a ház őrzőszelleme volt, szerencsét hozott, így tehát aki erre gondolt, megírta a tojásra. A gonosszal, boszorkánysággal hozzák kapcsolatba a békát mintázó hímet is, ugyanakkor a termékenység jelképeként feloldozást nyer a használata tilalma alól. Az ördögtérgye hím háromágú, pörgő szvasztikaként van ábrázolva szinte az egész Kárpát-medencében, legyen az magyar – gyimesi, csíki, moldvai, dél-erdélyi, felvidéki –, de akár a hucul vidék. Ez a szüntelen pörgés, forgás, nyugtalanság – az ördög nem alszik mondás jelentése –, a csak saját hasznára törekvő, gonosszal is szövetkező ember jelképe.

Sokszor előforduló hím a kakas, kakastaréjos minta is: ugyanis a termékenység, a sötétet lebíró fény, a hajnal szimbóluma, de megjelenik a Bibliában is Péter kakasaként, valamint a Máriát nagypénteken ébresztő kakasként: „Paradicsom kertbe’ kakasok szólának, / Kejj fel Szépszűz Mária, / Elesett fijadot keresztre feszítik.”

Különleges hím a kabala is, a fehér kabala, melyet a székelyeken és csángókon kívül úgy tűnik, csak a románok írnak még. A kabala jelentése kanca, amelyet a székely és csángó szóhasználatban mai napig is fellelhetünk. A fehér kabala osztás nélküli hím, központi elrendezésű, szabályosan rendszerbe fogott világot jelez. Ismeretes a fehér ló, fehér kanca mesebeli képe is, azontúl pedig áldozati állatként is szerepel mind a magyar, mind román ráolvasókban. Székely szólásban is szerepel: „Mi székelyek mindnyájan rokonok vagyunk Ádámról, Éváról s a nagy fehér kabaláról.”

Ugyancsak elmaradhatatlan hím a rontást elhárító, óvó, védő kéz megjelenítése, sokszor akár stilizált formában is, a kezes, tener ujja, teneuj, újjas mintákban. Igen gyakran jelenik meg a tojásokon a csillag, a rózsa motívuma, esetleg a kettő ötvözése is. A csillag égi jel, a Bibliában is megjelenik, a rózsa, a „virágok virága” a keresztény gondolatkörben a tiszta, égi szeretet, a megváltás, a vértanúság jelképe. Régi imádságokban is megjelenik, amint a Jézus keresztfájáról aláhulló vércseppek piros rózsává válnak: „Lehullott a Jézus vére, / A szent keresztfa tövére, / Drágalátos szent testéről, / Öt mélységes sebeiből.” A húsvét keresztényi jelképei közül talán a legegyértelműbb magának a keresztnek a jele, akár magában, akár a tojást övezve, akár virág vagy fenyőág-ábrázolás közepette jelenik meg. Számos változata ismert, van, ahol a pirosra festett tojásra csak kis kereszteket rajzolnak sűrűn.

Külön csoportot képeznek a hímes tojások között a feliratos, évszámos tojások. Ezek zöme emlékül szolgál, legfőképp szerelmi ajándékként, de más, jelentős esemény vagy hely megjelöléseként is. Ebbe a csoportba tartoznak az identitásszimbólumokat tartalmazó tojások is, amelyek esetleg a hely különleges jellegzetességét, címert, mesterséget – pl. bányászjelképeket –, koronát ábrázolnak. A hagyományos jelentéstartalmú mintákra jellemző, hogy általában szimmetrikusan helyezkednek el, és ötvöződhetnek ugyan, de soha nem szerepel két külön minta a tojás egyik és másik oldalán.

A piroson kívül a festékek színének nincs különösebb, általános jelentése. A gyimesi és gyergyói vidéken kizárólag pirosat, a háromszéki, dél-erdélyi, dunántúli tájakon piros, sárga, fekete színeket használtak inkább. Kivételt képez talán a kék színű tojás, amit annak a legénynek adtak a lányok, akit kikosaraztak – de tudomásom szerint ez csak Moldva egyes vidékein fordult elő. Ezeket a tojásokat természetesen szinte azonnal össze is törték szégyenükben a legények, így nemigen maradt mutatóban sem belőlük. Festéshez eleinte csak növényi vagy ásványi anyagokat használtak, később megjelentek a mesterséges, ipari festékek, amelyek erősebbek, tartósabbak voltak, így rátértek azok használatára. Fontos volt ugyanis, hogy jól fogjon a festék, mert így vált szépen láthatóvá a minta. A hárompataki csángóknak erre is volt praktikájuk: a tojásírók körébe lépve nagyokat lódítottak, úgy tartva, hogy ha esetleg valaki túl szépnek látva a festőléből kivett tojást, azt megigézi, egy jó hazugsággal vissza lehet fordítani az igézést, és újból szépen fog majd a festék. Persze ebből bonyodalmak is akadtak, hiszen a pletyka szárnyain gyorsan futott tova a téves hír is, de a szokás azért megmaradt, olyannyira, hogy ha bárkire, bármikor a lódítás gyanúja vetült, rögtön azt mondták rá: „Ejsze tojást festetek?”

A tojásírás többnyire közös tevékenység volt, két-három, esetenként több íróasszony is összeült, és – tekintve, hogy a minta és a művészi mintavezetés már a kisujjukban volt – vidáman beszélgetve, pletykálgatva, nótázva folytatták a munkát a körülöttük forgolódó és próbálkozó fiatalok, gyerekek körében, így adva át a tudást. Ezt a közös, nótázós hangulatot idéztük meg a Kárpát-medence térségéből összeverődött kis csoporttal nemrég Dabronakon, ahol a dél-alföldi Teleházak Regionális Közhasznú Egyesülete és a helyi György-ház hagyományőrző csoportja szervezésében ismerkedtünk a muravidéki gyönyörű tojáshímekkel és a háromszínű – fehér-piros-fekete – festés módozataival. Évtizedek óta duzzadó gyűjteményem így további szebbnél-szebb mintával gyarapodott, ugyanakkor régi gyimesi mintagyűjteményem én is átadtam nekik, így valósítva meg ennek a szép, és egyre virágzóbb hagyománynak nemcsak ápolását, de megélését, terjesztését és hasznosítását is.

Irodalom

Orbán Balázs: Székelyföld leírása. Pest, Panda és Frohna Könyvnyomdája, 868.

Balázs Márton: Adatok Háromszék vármegye néprajzához (1895–1905). Sepsiszentgyörgy, Jókai Ny., 1942.

Györgyi Erzsébet: A tojáshímzés díszítőkincse. Néprajzi Értesítő. Budapest, Népművelődési Propaganda Iroda, 1974/56. sz. 5–85. old.

Antalné Tankó Mária: 1001 gyimesvölgyi írott tojás. Csíkszereda, Tipográfik Ny., 2004.

Csuzi Enikő – Takács György: ’Ejsze tojást festetek?’ Adalékok a hárompataki csángók hagyományos tojásírásához. Tahi, Képíró Bt., 2004.

Téglás István: Dél-erdélyi hímes tojások. Csíkszereda, Mentor, 2006.

Urisk Erzsébet: A viaszolt hímes tojás készítése a Muravidéken. Lendva, Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, 2009.

Kakas Zoltán: Háromszéki írott tojások. Sepsiszentgyörgy, Kovászna Megyei Művelődési Központ, 2010.