Vándorlásban

„Nincs módomban ott élni, ahol szeretnék. Be kell érnem a nagyvilággal” – Márai Sándor szavait Serdült Benke Éva idézi a lapunkban két részletben közölt életrajz-esszéjében. Szilágyi Andrásról mesél, aki Medgyesről telepedett át Németországba 1970-ben. Miután itthon minden kapu bezárult előtte, nem maradt lehetősége tanulni, képezni magát. Odaát viszont orvos lett, megvalósította azt, amire vágyott, és a magyarsággal szellemi, lelki kapcsolatban maradt.

Az emigráció valószínűleg éppen olyan sokféle, mint maga az élet. Vannak kisebb ki- és áttelepedések: sokan lakunk Kolozsváron is, akik máshonnan vándoroltunk ide, Székelyföldről, Partiumból, és akik mindig tétovázunk picit, ha idegen kérdezi, honnan valók vagyunk. Hogy milyen egy valamivel nagyobb út, ami a kilencvenes években Magyarországot jelentette, azt sok baráttól, rokontól tudom, ez általában egyetemmel kezdődött, és családalapítással folytatódott, hasonlóan ahhoz, ahogy a kicsi emigrációban ragad meg Kolozsváron az ember. Ez a fajta vándorlás még rengeteg biztosítékot tartogat arra, hogy az ember anyanyelvét és szakmáját, képzettségét használva fog boldogulni. A magyar nyelvterületen kívül másak és gyakoribbak a kihívások, a buktatók is nagyobbak, viszont nemcsak az ember rátermettségétől, rugalmasságától függenek a dolgok, hanem a körülményektől és nyilván a szerencsétől is. Ha a nyolcvanas években Svédországba távozott erdélyieket nézzük, akkor az egy időbe-térbe rögzült sziget, hiszen sokáig az ottani magyarság derékhadát képezték, és itt egy olyan nemzetdarabról beszélünk, amelynek tagjai intézményes keretek között ápolhatják magyarságukat. A jóléti társadalmakba kikerült magyarok különben szinte mindenütt igyekeztek megteremteni a kapcsolatot egymással, sajtótermékeken keresztül hallatni szavukat, táncházakkal, baba–mama klubokkal és a nemzeti ünnepek megünneplésével erősíteni identitástudatukat.

A távolra vándorolt magyarok közül történetesen az északi félteke legmesszibb pontján élő, hawaii közösséget ismerem a legjobban, a magyarfenesi születésű László Judit, a kolozsvári magyar színház egykori ügyelőjének – és szerzőtársának, a vajdasági Pacsérról Budapestre elszármazott Szombathy Zsuzsának – köszönhetően. Ők két nagy interjúkötetben mutatják be az otthoniaknak és a világ más tájain élő magyaroknak a szigetek magyar lakóit, és azokat, akik hosszabb-rövidebb, de emlékezetes utazást tettek ide. Találkozunk a könyvekben tanárral, nyelvésszel, hidrogeológussal, színésszel és triatlonistával, a legkülönfélébb emberekkel, akik különböző időszakokban érkeztek a szigetekre, és akik csaknem minden szombaton Oahun a Kapiolani parkban találkoznak. Ott ünneplik meg a nemzeti ünnepeket, ott fogadják a magyar turistákat, és ott avatják be a túlélés titkaiba azokat, akik le szeretnének telepedni. Kicsi a világ – sokat puffogtatott mondat, mégis mindannyiszor villámfénnyel hasító felismerés ez. A pécsi televíziós személyiség ismerkedik a szomszédsággal odakinn, és a közvetlenül mellette lakóval is kezet fog, akiről rövidesen kiderül: otthon évekig ugyanabban az utcában laktak, de még sohasem találkoztak. Jómagam, aki ha a hawaii valóságot nem is tapasztaltam meg, de a könyvekből a szigetek számos zegét-zugát megismerhettem, egy másod-unokatestvérre leltem váratlanul. Murádin-unokafivérem az Államokban szebben és vonzóbban hangzó, örményesebb Muradianra változtatta a nevét, ezért csak a történetéből bizonyosodtam meg, hogy tényleg róla van szó: sohasem találkoztunk még, de a családi legendárium számon tartotta, hogy a nyolcvanas években permetezőrepülőgéppel szökött el az országból.

Judit összébb húzta a Magyarfenes és Oahu közötti tizenkétezer kilométeres távolságot, és nem csak az interjúkötetekkel: a szülőfalujában könyvtárat szeretne nyitni, a nyaranta itthon eltöltött időbe az építkezés és a könyvgyűjtés is mindig belefér. A hosszú németországi évek után Szilágyi András szintén úgy érezte, hogy otthon, vagy legalábbis magyar környezetben szeretne még szívének kedves terveket megvalósítani, így borászkodni kezdett Balaton-felvidéken. Valószínűleg egyikük sem tudna biztos recepttel szolgálni: a jó könyvnek, bornak, életpraktikának titkos összetevője van.