(Folytatás lapunk júliusi számából)
Egyházmegyei szolgálatai. Egy jó barát és lelkészkolléga emlékei
Egyházmegyei szolgálatát is főleg a gyermekek, az ifjak közötti munkálkodás jelentette: egyházmegyei táborokat és egyházmegyei bibliai vetélkedőket szervezett. Sógora közreműködésével Inaktelkén évente szervezett lelkésztalálkozót, amelyre hollandiai lelkipásztorokat, előadókat hívtak meg. Minden kollégájával jó barátságban volt.1
Barátja, Pataki Levente lelkipásztor, akkori jó szomszédja így emlékszik rá: „Első találkozásom Jánosi Lóránttal 2006 januárjában volt, amikor meghívást kaptam a szomszédos bogártelki gyülekezet lelkészi állására, és átvettem tőle, mint beszolgáló lelkésztől a gyülekezetet. Lóránt hamar belopta magát a szívünkbe, mi több, az akkor még négyéves, értelmi fogyatékos lányunk, Boróka szívébe is. Végtelenül ragaszkodott hozzá, de sosem értettem, hogy miért nem akarta a lányunk a nevén szólítani. Számára mindig csak a pap maradt. Mindezidáig nem gondolkodtam el mélyebben ezen, csak most, amikor felkérést kaptam arra, hogy néhány gondolatban elevenítsem fel az alakját. Tudvalevő, hogy protestáns berkeken belül az egyházi szolgálattevőt lelkésznek nevezzük, hiszen a pap az a személy, aki áldoz, engesztelő áldozatot mutat be Istennek. Amikor Borókával újranéztük a róla készült felvételeinket, akkor kezdett lassan kikristályosodni valami az ő személyét illetően, éspedig a saját áldozatos élete. Lóránt, vagy ahogy ő szólította, a pap személyében olyan embert ismertem meg, aki folyamatosan, aktívan részt vett az inaktelki közösség életében.
Nem az a fajta szolgatárs volt, aki hat napon át láthatatlan, és a hetediken érthetetlen. Rengeteget áldozott az idejéből arra a nagy családra, akit a Teremtő reá bízott. Ennek az áldozatnak a nyoma lépten-nyomon ott maradt abban a közösségben, ahol élt és szolgált. Amikor nagy hirtelenséggel elment közülünk, s újra átléptük Inaktelke határát, bár nem láttuk őt, mégis mindenhol jelen volt, s azt hiszem, ezt az inaktelkiek mai napig érzik, nem beszélve a vér szerinti családjáról.
Örök nyughelye is attól a helytől nem messze található, ahol munkavégzés közben hirtelen megállt a szíve, és megszűnt számunkra létezni, de csak fizikailag. Otthagyta a keze nyomát azokon a járdákon, ahol a falu népe minden vasárnap igyekszik az Isten házába, s ha belép az ősi hajlékba, minden festett kazetta finom vonása különleges kézügyességét dicséri. Most is jelen van ezáltal mindenütt, de leginkább bennünk, mert áldozatos életének nem csupán a tárgyakon maradt meg a lenyomata, hanem az emberek szívében is. Volt valami a birtokában, amit sohasem tanult, hanem ami vele született. Ez volt az ő lelkülete: az emberek, a fiatalok közötti forgolódás. Ifjúsági előadóként éveken keresztül fáradozott azért, hogy az Inaktelkén megszervezett gyermek- és ifjúsági táborok a felnövő nemzedékre olyan élményként hassanak, hogy majd felnőttként református egyházunkat gazdagítsák, erősítsék a jelenlétükkel. Felejthetetlen maradt számomra az a nyár végi tábor, amit már nélküle tartottunk meg Zsobokon. A tábor egyik záró programja volt, hogy Zsobokról felzarándokoltunk a sírjához. Nem lehet leírni azt az érzést, amikor közel nyolcvan fiatal a könnyeivel küszködve átlépte a falu határát, s megpillantotta az egykori táborok helyszínén, a templom árnyékában Lóri pap sírját. Szem nem maradt szárazon azon a napon. Emlékszem, körülültük a sírt, és belekezdtünk az éneklésbe. Ez a nap egy életre beleégett mindenki szívébe. Nyomot hagyott bennünk, mint Lóri maga. Boróka lányom nehezen érti meg a halál fogalmát. Nem tudom megmondani, hányszor kellett újranéznünk a temetésről készült fotós, zenés összeállítást. Magyaráztam neki, hogy ott van a sírja, ott van a koporsója, de csak annyit láttam, hogy mosolyog. Nem érti, gondoltam magamban. Pedig lehet, hogy nagyon is érti, csak azért mosolyog, mert ő másképp hiszi a feltámadást. Ő valóban hiszi. A viszontlátás öröme ül ki az arcára, valahányszor újranézi még ma is ezt a felvételt. Ilyeneké a mennyek országa, hallom Jézus szájából a tanítást. Én így emlékszem a papra, s közben visszhangzik bennem a Mester szava: én élek, és ti is élni fogtok. Legyen áldott az ő emléke, ami köztünk, bennünk él!”2
Az inaktelki falunap
Megálmodta az első inaktelki falunapot. Aztán még hármat. A halála után hagyománnyá vált, és a felesége szervezte sorban a következőket, ameddig lehetett, 2019-ig. Remélhetőleg lesz folytatás, Isten segítségével! Feltételezhető, hogy az ötletet a nagyvenyimi falunapok adták, ahová a kezdeti időkben nagy busszal szervezte meg Lóránt tiszteletes a kirándulásokat. Mi volt a célja a falunappal? Az elszármazott inaktelkiek hazacsalogatása, az idősebbek (akiket már nem hívtak meg a mulatságokba) szórakoztatása, más faluból barátok, rokonok érkezése, a testvérkapcsolatok, a barátságok erősítése. Tisztelte és szerette a kalotaszegi hagyományokat.
2009-ben komoly előkészületek folytak az első inaktelki falunap előtt. Hetekig dolgozott a művelődési otthonnál és a faluközpontban, néha egyedül, néha a kántornővel, Kisóval és a gondozóval, Szendivel. Máskor nagyobb közmunkákat szervezett a presbiterekkel és gyülekezeti tagokkal, a munka mennyiségétől és milyenségétől függően. Ugyanakkor kitalálta, összeállította a programot, megszervezte az ellátást, fellépőket, tánccsoportokat, „sztárvendéget” hívott.
Inaktelke központjában nagyon sok füves terület van. Régen a falu népe kiengedte a tyúkokat, a libákat, a rucákat, ott legelt reggelenként és esténként a bivaly- és a tehéncsorda, szóval nem volt gond a kaszálással. Idővel ez megváltozott, és a központot rendbe kellett és kell tartani. Falunap előtt különösképpen mindenütt illett és illik lekaszálni. Az első falunap előtt egy nap Lóránt már hajnalban nekilátott a kaszálásnak. Géppel. Az aludni vágyók egyike azt hitte, hogy valaki motorbiciklivel ment a kútra vízért, és nagyon várta, hogy menjen már el az illető, hogy még lehessen pihenni. Aztán rájött, hogy egyébről van szó.
A templom felújítása. A kazettás mennyezet
2006 júliusában elkezdődött a templomi mennyezetkazetták festése. Ezt nagyon komoly tervezési munka előzte meg: falemezt, festéket, ecseteket vásárolt, vágott, festett, színeket és méreteket variált. Mintadarabokat készített. Ezek közül két példányt még ma is nagy szeretettel őriz a felesége, inaktelki otthonában. Végül kilencen festették meg a kazettákat, eredeti inaktelki motívumokkal, összesen 15x9, azaz 135 darabot. Több darabot festett a tiszteletes úr, a parókia garázsát igazi festőműhelynek rendezte be, és késő éjszakákba nyúlóan munkálkodott, hogy minél hamarabb elkészüljenek. A kazetták mennyezetre rögzítését maga végezte egy presbiter segítségével. A sógora utólag bevallotta, nagyon aggódott amiatt, hogy nem hívott komoly, igazi szakembert a felszereléshez, és volt mersze belevágni a felelősségteljes munkába. Kiss Ferenc presbiter így emlékszik vissza: „A kazetták felszerelése nem volt könnyű munka, körülbelül két hétig dolgoztunk rajta a tiszteletes úrral. Előbb felszereltük a rámákat, ami nagyon pontos mérést igényelt, majd belehelyeztük a megfelelő festett kazettát, és azokat is felerősítettük. Nagyon oda kellett figyelni, hogy melyik minta következik, és milyen irányban helyezzük be a helyére. Bizony megtörtént, hogy egyet-egyet eltévesztettünk, vagy rossz irányban helyeztünk el, és akkor kivettük, helyretettük. A magas állványon elég nehéz volt egyben látni az egészet. Négyméterenként haladtunk, milliméterre pontosan kellett dolgozzunk. Ő volt a főszervező, én az úgynevezett jobb keze. Nehéz volt, de a jó Isten megsegített, s nagyon szép lett. A mai napig sokan megcsodálják. Remélem, hogy még sokáig fennmarad a jövő nemzedékeknek.”3
Arra is gondja volt, hogy az új padok kényelmesek legyenek. Készített mintapadot, megkérte a néniket, hogy próbálják ki, aztán addig alakítgatta, ameddig megfelelő lett, és a mérai mester ilyeneket készített a templomba.
A bejáratok körül is újra kellett betonozni, mivel már kiszolgálta az idejét a régi járda. Amint a fénykép is igazolja, ekkor sem tudott tétlenül ülni.
Hétköznapok, ünnepnapok, emlékek
Minden évben kétszer szervezett imahetet, januárban és böjtfő nagyhetében az úgynevezett női imahetet. Kitalálta, megvásárolta, vagy a két kezével megalkotta az ajándékot a vendég lelkipásztoroknak.
Mennyire megbíztak benne, mennyire hitték és tudták, hogy mindig segít! Akkoriban lett divat az új padló, de hogy kell azt letenni? Új bútort vettek, hogy kell összeszerelni? Eltört egy bútordarab? Hamar szaladtak vele fel a hegyre, nehogy hazaérjenek a fiatalok, a pap majd megoldja! A parókia ajtaja mindig, mindenki előtt nyitva állt, csak éjszakára volt bezárva, de akkor is bárki érkezhetett, csengethetett. Hajnalban bekopogott a megcsalt férj, késő este csengettek, mert a gyermekek eljátszották a fontos gyógyszert. Tudták, hogy Lóránt lelkész mindenben segít, valahogy megoldja a helyzetet. Beszállította, és a kórházban végigvirrasztotta az éjszakát a beteg bácsi mellett. Virágvasárnap délután vitte a törött kezű kisfiút. Amikor holtan találták az egyik egyedülálló szegény embert, akkor is hozzá szaladtak a szomszédok, s ő volt az egyetlen, aki hozzá mert érni, és megkereste a zsebében az iratait. Lehetne sorolni tovább. Biztos pont volt a gyülekezet életében!
A szolgálatait mindig a legnagyobb komolysággal, odaadással, tudása szerint a legjobban végezte. Az istentiszteletek pontos órában kezdődtek, a toronyba órát helyezett el, hogy a harangozó és az egyházfik aszerint harangozzanak. Nyolc év alatt egyszer történt meg, hogy nem tudott bemenni a templomba istentiszteletet tartani. Történt ugyanis, hogy valamilyen segítő szándékkal meglátogatott egy családot. Az ötéves kislányuk himlős volt. Nem tudta megállni, hogy ne nézzen be hozzá, s ne kedveskedjen neki egy kicsit, biztos lévén abban, hogy ő már volt himlős, valamikor gyermekkorában. Hát tévedett, valószínű nem volt hólyagos himlős, mert nemsokára megjelentek rajta a pöttyök. Történt ez pont egy nappal a konfirmálás után, amikor több emberrel volt kapcsolatban, úrvacsorát is osztott. Aggódott amiatt, hogy másokat is megfertőzött, de szerencsére nem, csak a két gyermekét, akik talán szándékosan őrizték az édesapjukat, főleg Andris, őt nem is lehetett elmozdítani az édesapja mellől. Mindez 2010. augusztus elején volt, szabadságolások, vakációzás idején, a következő vasárnapra elég nehezen talált helyettesítő lelkipásztort egy kolozsvári segédlelkész személyében. Ráadásul még a szomszéd faluban is Lóránt tiszteletesnek kellett volna szolgálnia! Elérkezett a vasárnap reggel. Mosolyogva költögette a feleségét, mondván, hogy ma ő fogja elvégezni a szolgálatot a templomban, de ne aggódjon, mert ő mindent leír, amit mondani kell, és lesz egy szép zsoltáros, énekes, imádságos istentisztelet. Két órával az istentisztelet előtt telefonált a kolozsvári segédlelkész, hogy a principálisa nem érzi jól magát, és neki kell prédikálnia. A szomszéd faluban megoldotta a főgondnok a szolgálatot, Inaktelkén pedig hasonlóképpen meg volt tartva az istentisztelet. Persze, mivel a templomajtó nyáron nyitva szokott lenni, ő is megnyitotta a legközelebbi ablakot a parókián, hogy követhesse az istentiszteletet.
Decemberben a gyermekek minden este az imateremben töltötték az idejüket, és tucatszám gyártották a karácsonyi képeslapokat. A nagyobbak irányítgatták a kisebbeket, de természetesen a tiszteletes úr vagy a tiszteletes asszony közöttük volt. Az ünnepélyek szervezését a feleségére bízta, de az igényelt kellékeket mindig a legmegfelelőbb formában előállította.
A karácsonyi ünnep sok fáradsággal, de annál több lelki áldással és örömmel járt. Ilyenek voltak a szolgálatok, a vendégek, a kántások (gyermekek, leányok, legények, presbiterek), az ünnepélyek, a szeretetvendégség, a kántálás a faluban és a szokásos, hagyományos látogatások a kurátornál és az egyházfiknál. Nagyon jó érzéke volt az ajándékok vásárlásához, készítéséhez. Máskülönben is ügyesen megoldotta a vásárlást akár a családnak, akár negyven-ötven vendég számára. Egy alkalommal délelőtt ment el vásárolni, amikor a felesége még az iskolában volt, és amikor az asszony szemére vetette, hogy szívesen elkísérte volna, ezt mondta: Azt gondolod, hogy én szórakozni járok az áruházakba?
Inaktelkén nagyon jól szervezett diakóniai központ működött, s a diakónusok munkájának irányítása is a feladatai közé tartozott.
Ősztől tavaszig az igehirdetési, szolgálati alkalmak a következők voltak: néhány évig működött szerdánként a fiatal házasok bibliaórája, tartott presbiteri bibliaórákat, csütörtökön rendes gyülekezeti bibliaóra, pénteken pedig körzeti bibliaóra volt a faluban (körzetenként egy-egy családnál gyűltek össze). A szombati napot kitöltötték a vallásórák (óvodások, kis- és nagyiskolások számára), a konfirmációi előkészítők (elsőéveseknek, másodéveseknek), az istentiszteletek, vasárnap délelőtti ifjúsági istentiszteletek, a délutáni vasárnapi iskola, a tanító istentisztelet a gyermekek, az ifjak bevonásával. Rengeteg szeretetvendégség volt, 2011-től havonta vasárnaponként közös körzeti ebéd volt a gyülekezet tagjaival. Nyárra maradtak a szombati és vasárnapi igehirdetések és a különféle gyermekprogramok, a sok vendég és a kétkezi munka.
Nagyon jó volt a kapcsolata Tárkányi Jankó István (1959–2019) kurátorral, aki mindvégig kitartó, hűséges szolgatársa volt. Tökéletes egyetértésben dolgoztak, mindent megbeszéltek.
Terített, felszolgált, ha szükség volt rá. Egy alkalommal egy magyarországi iskolaigazgató nagyon mérgesen és nagyon későn érkezett meg a csoportjával, mintha Inaktelke lett volna a hibás, amiért nem találták meg a falut, és a GPS is másfele irányította őket. Nem sok idő kellett, Lóránt tiszteletes melléje ült, kedvesen beszélt hozzá, étel előtt egy kis szilvapálinka is előkerült, s nemsokára az igazgató urat kenyérre lehetett volna kenni. Talán éppen a lelkésznek kellett volna idegesnek lennie, amiért a megbeszélt esti 8-9 óra helyett szinte éjfélkor érkeztek. A vacsora elkészítésénél jelen volt Kalló Erzsébet, és a kurátorné hiába küldte haza, mondván, hogy majd elintézi a tiszteletes asszonnyal, nem mentek, jó kedvre kerekedett a várakozó társaság, és az udvaron nótázva töltötték az időt, amíg megérkezett a csoport.
Egy hasonló esetet említett Szabóné Lőrincz Ilona a Nagyvenyimből küldött videofelvételen: „Amikor a kulturális bizottság vezetőjeként mentem, akkor is a családtagja lettem, aztán polgármesterként nyilván ez egy új szintre emelkedett. Volt olyan is, amikor a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház dolgozóival, vezetőségével Csíkszeredából éjszaka értünk Inaktelkére, és a tiszteletes úrnál a parókián szálltunk meg. Éjszaka kettőkor érkeztünk, és terített asztal várt bennünket. A tiszteletes asszonnyal együtt éjjel is kiszolgáltak minket.”
Amikor tűzifáért mentek az erdőbe, este előkészítette a „kellékeket”: a láncfűrészt, az enni- és innivalót. Erre mondta egy presbiter, hogy a tiszteletes úr mindig „hazulról” ment az erdőre, ahogy egy jó gazda szokott. Általában minden közmunkán élmunkás volt, valószínű, hogy azért ment mindig jól és gyorsan a munka, mert példát mutatott.
2008-ban Hollandiából fogorvosi felszerelés érkezett, amelyet Lóránt tiszteletes beszerelt az orvosi rendelőbe, és fogorvosról is gondoskodott, aki néhány évig rendszeresen kijárt a faluba.
Kis Ferenc presbiter, akivel a tiszteletes úr felszerelte a kazettákat a templomban, úgy nevezi Jánosi Lórántot, mint aki a gyülekezetnek volt az alapja és fundamentuma: „A lelkén viselte az egyházközség és a falu dolgait, ügyes, lelkiismeretes lelkipásztor volt. Abszolút mindent meg lehetett vele beszélni, s amit megbeszélt a presbitériummal, vagy amit ő elképzelt, azt mind meg tudta valósítani. Minden téren megállta a helyét, mind az egyházi életben, mind a másfajta közösségi munkákban: a lelkipásztori szolgálatban, a gyülekezet összetartásában, összefogásában, a szép, értelmes és érthető prédikációkban, a bibliaórákban és egyéb egyházi összejövetelekben, a falunapok megszervezésében, a közmunkák szervezésében. És mindenkire személyesen odafigyelt. Amikor nagybátyámat kibírhatatlan fájdalmakkal kórházba szállította, egész éjjel ott maradt, nem hagyta magára a kétségbeesett édesanyámat, aki elkísérte, és komoly döntést kellett hoznia a testvére lábamputációjával kapcsolatban. Amikor nemsokára eltört az édesanyám lába, akkor is azonnal jött, és felajánlotta a segítségét minden téren.”4
Fazakas Kis-Ferkő Ildikó presbiterné így gondol vissza: „Szeretettel emlékszünk rá. Lelkészi évei során sokat küzdött és tett a faluért. Mindig mindenben az élen dolgozott, a férfiakkal és a nőkkel együtt. Ha későn érkeztek vendégek, akkor akár negyven személy után is elmosogatott, hogy megkímélje a szakácsnőket. A faluban a járdaöntésben ő volt az élmunkás. A falu játszóterének az elkészülése is az ő érdeme, mind az elképzelésben, mind a hollandokkal közös kivitelezésben. Sokszor elintézett egyedül bármilyen munkát, s ha fáradt volt, akkor sem kért meg másokat, hogy dolgozzanak helyette. Kiváló ezermester volt, aki mindent meg tudott oldani. Egyszer azt mondta, hogy nem tud táncolni, és felkért, hogy táncoljak vele, és mint kiderült, olyan jól táncolt, hogy alig tudtam vele lépést tartani. Jó humora volt, sokat mosolygott. A templom kazettás mennyezete is az ő megtervezése, és néhány az ő keze munkáját tükrözi. Ő szervezte meg az első falunapot.”5
Ungár Rebeka, a kis szomszéd lány így emlékszik: „Jánosi Lóránt tiszteletes úrra mai napig jól emlékszem, és sosem fogom elfelejteni őt. Ő nem volt átlagos szomszéd. Egy nagyon kedves, becsületes, szorgalmas és egyben munkás emberre gondolok most vissza. Emlékszem, hogy amikor az időjárás megengedte, ő mindig kapott a parókia körül tennivalót. Ahányszor csak látott engem vagy a család bármely tagját, mindig megkérdezte, hogy jól vagyunk-e, és mivel foglalkozunk éppen. Nyáron sokat játszottam kint, a kerítésünk mellett, és ha ment lefele, vagy jött hazafele, sosem ment el mellettem szó nélkül, mindig megkérdezte, hogy: Mit csinálsz, nagy lány?, és legtöbbször azt mondta, hogy másodszor készítsek neki is valamit.
Nagyon szerettem vallásórára, illetve vasárnapi iskolába is járni, jól éreztem magam a társaságában, és feldobta azokat az órákat. Vasárnap általában azzal, hogy aki leghamarabb kikeresi az általa mondott igehelyet, az olvashatja fel, mi persze versenyeztünk, hogy ki legyen az. Amikor a szüleim egyházfik voltak, sok rendezvényen vettünk részt. Falunapokat szervezett a családjával együtt, érdekes programokkal és sztárvendéggel. Összetartotta a faluban élő embereket. Sokan jártak templomba, mert szerették őt. Így maradt meg emlékeimben a tiszteletes úr, és így gondolok vissza rá.”6
Simon Ferenc (Pikher) emlékeiben így maradt meg a lelkipásztor: „Jánosi Lórántot a Jóisten irányította Inaktelkére. Ő nemcsak mint lelkész, hanem mint polgári személy is nagyon hamar beilleszkedett a falu közösségébe. Nagy odaadással átvette az egyház és a falu irányítását. Részt vett a falu fellendülésében. Megkezdődött a járda újjáépítése, és nemcsak irányítóként, hanem saját keze munkájával is részt vett a zsaluzásban és a beton feldolgozásában. Egybevette a falu és az egyház ügyeit, és nagy szorgalommal irányította. Először ő szervezte meg a falunapokat, szerette a gyülekezetet, a falu népét válogatás nélkül. Nagyon jól érezte magát köztünk, mintha itt született volna, annyira érdekelték a falu dolgai. Nagyon sajnálja a falu, hogy ilyen hirtelen, munka közben elhunyt. Nagy szüksége lett volna a közösségnek a további munkájára és irányítására. Isten nyugtassa, béke poraira.”7 A hangfelvétel után Feri bácsi még hozzátette, hogy Lóránt tiszteletessel mindenki meg volt elégedve, dicsérték, a falu fellendült a segítségével.
Tárkányi Jankó Márton (Úri) és felesége elmondták: „A lányunk, Timi esküvőjén sokat segített, ő vállalta a szervezést, irányította a felszolgálást. Amikor idekerült, a szomszédban meghalt egy Both Jankó nevű ember, és annak ellenére, hogy alig ismerte, önkéntesen segített, és rendezte a temetést. Amikor meghalt a bácsi, volt mellette egy Biblia, és azt mondta utólag a tiszteletes úr, hogy bánja, hogy elfelejtette megnézni, hová volt kinyitva.”8
2010 őszén megrepedt az inaktelki templom tornyában a nagyobbik harang. Jánosi Lóránt tiszteletes több utat tett a magyarországi Gödöllőre Galambos Miklós harangöntő mesterhez, hogy minél hamarabb sikerüljön új harangot öntetni a régi helyébe. A megrepedt harangot a hátsó karzat alatt helyezték el a templomban.
Tárkányi Éva, akkori kurátorné is jól együttműködött a tiszteletes úrral, neki is megvoltak a különféle feladatai, főleg a segítségek toborzása nagyobb eseményekre, mint például a teljes falut érintő szeretetvendégségek, vagy a süteményeket készítő asszonyok „beosztása” imahetek alkalmával és hasonlók. Sokat tevékenykedtek együtt a különféle csoportok, vendégek fogadásában. Sok emléke fűződik Jánosi Lóránt tiszteletes úrhoz. Élete legszebb évei voltak azok, amelyeket férjével együtt az egyház szolgálatában töltöttek. Visszaemlékszik a hangulatos születésnapi és névnapi összejövetelekre, valamint a szilveszteri vendégségekre, amelyeket a tiszteletes úr és felesége szervezett az egyházfik, a presbiterek, a kántornő, a gondozó és családjaik részére. Nőszövetségi találkozókra is rendszeresen vitte az asszonyokat. „Egy csucsai nőszövetségi találkozó után elvitt minket Feketetóra is, Ferenc volt a busszal, és a pap a kocsijával. Ott ettük a jó csülköt, ó, be jó volt! Ez nagy élmény volt!”9
A fentebb említett egyházfik tisztsége sajnos 2015-ben megszakadt Inaktelkén, mivel nem volt olyan fiatal család a faluban, aki a tisztséget elvállalja. Szó szerint elfogytak a fiatal házasok. Az 1968 és 1980 között született, Inaktelkén élő családos férfiak voltak egyházfik a Jánosi Lóránt lelkipásztorsága idején. Ezekkel és családjaikkal (évente két család töltötte be ezt a tisztséget) még szorosabb lett a kapcsolat, jobban megismerték egymást, minden istentiszteleti alkalmon részt vettek, s nagyon sok eseményt szerveztek együtt.
Lóránt tiszteletes mindig meglátta, mit kellene tenni annak érdekében, hogy szebb legyen a falu. A nagyon rossz állapotban lévő iskolakerítés újraépítésére is sikerült támogatást szereznie a holland testvérkapcsolatok révén, és hozzá is látott a közmunkával megszervezett alapöntésnek, majd két falubeli férfi vállalta a kőmunkát. A deszkák felszerelése ismét az ő feladata maradt, hasonlóképpen a játszótér körül, valamint a Hősök tere körül is. Ezekben a szerelési munkákban mindig talált egy-egy segítséget.
Ifj. Varga-Mihály András presbiter azt emelte ki emlékei közül, hogy a tiszteletes úr vágta ki az összes tulipános deszkát, ami az új templomkerítést díszíti, s hogy építőmesterként maga a lelkész is részt vett a legtöbb munkálatban.
Varga Gyurka Erzsébet (ismertebb nevén Kalló Erzsi), aki diakónusként is sokszor találkozott a tiszteletes úrral, valamint több alkalommal segített főzni nagyobb csoportoknak, így emlékezett: „Mindig azt tette, amit kellett. Amikor vakolni kellett, vakolt, amikor főzni kellett, főzött, bútort készített, ha meszelni kellett, ő meszelt, emellett kaszált és közmunkákban vett részt, tehát igazi ezermester volt. Sok turistavendéget fogadott: tánccsoportot, turistacsoportot, holland látogatókat, kórustagokat, magyarországi iskoláscsoportokat. Mivel ő is szeretett viccelődni, nem haragudott meg, ha engedélyével mi is viccelődtünk vele.” Kalló Erzsi, egyike a falu hagyományos versfaragóinak, nagyon sok népdalt és csujogatást ismer. Egyik alkalommal, amikor segített főzni egy vendégcsoportnak, eszébe jutott egy pikánsabb csujogatás a papról és a kurátorról: „Egy este ott voltam főzni, és harangoztak. Megkérdeztem a papot, hogy kicsujogathatom? De nincs harag, mert elég csúnyácska? Azt mondta: Nincs harag, mondja csak! Aztán jót nevetett rajta, és dolgoztunk tovább.”10
Szabó (Simon) Krisztina bogártelki óvónő, inaktelki lakos akkoriban a diakónia elnöki tisztségét töltötte be. Frissen végzett pedagógusként fiatalos lendülettel vett részt minden egyház- és faluépítő szolgálatban. Lóránt tiszteletes nagyon várta, hogy Krisztina megtalálja élete párját. Aztán ennek is eljött az ideje. Az esküvő időpontja 2012. augusztus 18-ra volt kitűzve, a tiszteletes úr temetése pedig augusztus 15-én lett volna. Bár a tiszteletes asszony azt mondta, hogy az életnek menni kell tovább, mégis néhány héttel elhalasztották az esküvőt. Az irodában, az esküvői meghívó mellett ott állt egy papír, amire fel volt jegyezve a bibliai igevers, amelynek alapján az esketési beszédet szerette volna tartani, de már nem tehette. Krisztina emlékeiben még elevenen él a sok közös munka, szolgálat, kirándulás, esemény, élmény: „Könnyű és jó volt együtt dolgozni, mindig hangulatos volt és jókedvű, szívesen vettem részt minden tevékenységben, mint a leánykórus vezetése, a diakóniai munka, a kazettafestés, a bibliahetek, a gyermeknapok, a kürtős-sütés és még sok minden. Azt mondta, hogy meg kellene beszélni, mi is legyen, de mindig volt egy B-terv, ha esetleg valami nem jött össze. Büszke volt arra, amit elért. Nála nem volt lehetetlen, nem ismerte ezt a szót. Azt vallotta, hogy mindennek megvan a maga ideje. Nem sokkal az »elköltözése« előtt hallottam tőle egy beszélgetés alkalmával (már nem emlékszem pontosan, mi volt a téma, de valami szervezéssel kapcsolatos, elég bonyolult dolog): »Én már elfáradtam, de őszintén elfáradtam«. Akkor még viccesnek találtam ezt a mondatot, mert sokat viccelődött. Csak utána jöttem rá, hogy mit is jelent, hiszen ő sohasem fáradt el, soha nem mondta senkinek, hogy: nem. Illetve ha mondta, akkor sem gondolta komolyan, mivel utána úgyis megcsinálta. Igen, ez volt Jánosi Lóránt: lelkész, pásztor, tanító, mentor és jó barát. Én így emlékszem rá. Az egyik legjobb ember, akit volt szerencsém megismerni, és mind tudjuk, hogy ő most sem állt meg! Biztos vagyok benne, hogy most valahol máshol tevékenykedik, és néha jókat nevet rajtunk, amikor valamit elbénázunk.”11
Gál B. János presbiter és egykori tanácsos, a már említett közös tevékenységek mellett, több emléket is felelevenített: „A tanácsosi mandátumom idején szervezett falunapokon nagyon jól beosztottuk egymással a munkát, és nagyon kellemes volt vele dolgozni. Nagyon jólesett nekem, hogy 2010-ben, amikor be szerettünk volna költözni az új lakásunkba, s nem volt már szakember, aki karácsonyig segített volna elvégezni a meszelést, ő volt az, aki felajánlotta, hogy nagyon szívesen kisegít bennünket, hogy az új otthonunkban tölthessük az ünnepet. Ő volt az, aki a sportpályát kimérte, ahol a holland testvérek segítségével létre tudtuk hozni a kicsiny sportpályát falunkban, hogy a mai gyermekeknek legyen, ahol játszani, sportolni, focizni. De nemcsak ők, hanem mi is ott szervezzük minden évben az inaktelki legények és házasok közötti focimeccset, amit azután egy közös vacsorával zárunk. Ha körbejárunk a faluban, akár papucsban is megtehetjük, mert mindenütt járdán megyünk. Ő volt az, aki a mesterek között elsőként húzta, simította a betont, hogy mi egyenes járdán, kellemesen tudjunk sétálni a faluban. Ahol szükség volt, gondoskodott a lépcsők, a járdák melletti korlátról is, hogy az idősebbek is nyugodtan fel tudjanak menni a templomba.”12
Tárkányi Jankó István, Lóránt tiszteletes úr szolgálatának első éveiben diakónusként, majd presbiterként, néhány éve pedig tanácsosként is szolgálta és szolgálja a falu közösségét: „Részt vettem olyan munkálatokban, amelyeket ő szívesen, szívvel-lélekkel levezetett. Én villanyszerelő vagyok, mégis a templomnál az ő útmutatása, meglátása szerint újítottuk fel a rendszert. Közmunkákon vettünk részt, erdőre mentünk, olykor 20–25-ön is el tudtunk menni az erdőbe fát hozni az egyház részére. Ezek az események felejthetetlen élményekkel gazdagítottak minket. Egyszer egy presbiteri gyűlésen azt mondta, hogy mit szólnánk, ha falunapot szerveznénk. Ez kicsit váratlanul ért, de tudtuk, hogy ő lesz az, aki ezt irányítani fogja. Azt mondtuk: legyen. Azóta lett Inaktelkén falunap. Úgy gondoljuk, hogy a mennyből most is ránk néz, és megfigyeli, hogy jól dolgozunk-e, vagy sem. Sajnos, elment közülünk, Inaktelke egy nagyon szorgos és jó szervező lelkipásztort veszített el.”13
Jó barátságot ápolt a szomszédokkal. Mezei Józseffel sokat szereltek, dolgoztak együtt. „Egy alkalommal éjjel fél háromkor szereltem az autómat, mert másnap indulni kellett munkába. A műhelyem olyan 60 méternyire van a parókiától, vigyáztam, hogy ne csináljak zajt. A munkám bevégzéséhez mégis be kellett indítanom a csiszológépet. Alig állítottam meg, csengett a telefonom. Már hadartam is: »Elnézést kérek, tiszteletes úr, hogy felébresztettem!« Mire ő: »Jaj, dehogy ébresztettél fel, éppen a fékpofákat cserélem a Logánon, hallottam, hogy te is dolgozol. Gondoltam, hogy meghívlak egy jó kávéra!« Természetesen elfogadtam, s hajnalig tartó beszélgetés lett a vége.”14
Gergely Éva a lelkészről elmondta: „nagyon szépen prédikált, a temetési prédikációi emlékezetesek. Közvetlen volt az emberekkel, sokat foglalkozott a gyermekekkel, rengeteg kirándulást szervezett. Más volt vele a közösségi élet, másképp látta a dolgokat.”15
Sosem pihent, mindig volt dolga, mindig volt terve!
Inaktelkén mindig volt valamilyen esemény, mozgás, élet!
Együtt voltunk, közöttük volt, szerves, éltető részét képezte a gyülekezetnek, a falunak, akár munkaruhában, kosztümben, palástban: mind ugyanazt a tiszteletet adta és kapta.
A „gyakorlótér” gondviselője
Jánosi tiszteletes szeretettel fogadta és irányítgatta a gyülekezetbe gyakorlatra érkező ötödéves teológusokat. Pásztori-Kupán István, egykori teológiai évfolyamtársa így emlékezett meg erről Kolozsvárott, 2012. augusztus 13-án A gyakorlótér felügyelője cím alatt: „Jánosi Lóránt Sándor volt a gyakorlótér felügyelője. Hosszú esztendőkön keresztül több tucatnyi hallgató az inaktelki gyülekezetben ismerkedett meg a gyülekezetépítésnek, a gyermekekkel, fiatalokkal való foglalkozásnak, a bibliaórák, közösségi alkalmak megszervezésének és lebonyolításának csínja-bínjával. Inaktelke volt a gyakorlótér. A gyakorlóteret pedig csak próbált becsületű, kitartó és dolgos emberre lehet rábízni. A gyakorlótér felügyelője általában nem magas beosztású tiszt. Közkatona. Katonai nyelven szólva nem a rangfokozata, hanem a megbízatása magas. Munkája nem látványos, de annál nélkülözhetetlenebb. Kissé hasonlít a házimunkára: akkor látszik, akkor szúr szemet, ha nem végzik rendesen. Jánosi Lóránt Sándor munkájának eredményét az Inaktelkén töltött hétvégékről az Intézetbe visszatérő hallgatók lelkesedéséből, életerővel teli beszámolóiból lehetett lemérni. A gyakorlótér nemcsak »rendben volt«: egyszerűen öröm volt ott edzeni. Szívvel-lélekkel gondozta, javítgatta és őrizte az inaktelki gyakorlóteret. Szívvel és lélekkel. Ahogy a magyar mondás tartja: valóban szívére vette gyülekezetének gondját. Senki sem számított rá, hogy megbízatása ilyen rövid időre szól. Semmilyen szakmai indokkal nem lehetett volna őt leváltani. A hadba szólítás pillanatától kezdve becsületesen, egyenes derékkal állt az őrhelyén, és példásan végezte feladatát. Nemes szíve azonban, amely övéiért, családjáért, gyülekezetéért és egyházáért dobbant, nem bírta tovább a fokozott igénybevételt. Lórántot nem váltotta le a felsőbbség. A parancsnokság nem vonta vissza a megbízatását. Ehelyett a legfőbb megbízó, Akitől a parancsot vette, és Aki őt szolgálatba állította, maga a Mester szólította meg. Nem azért, hogy megrója vagy elmarasztalja valamilyen mulasztás miatt, hiszen munkájában nem volt hiba. A Mester egyszerű és közvetlen szóval hazahívta: »Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.«
Jánosi Lóránt Sándor a mi szemünkben nem tűnt »megnyugosztani való« embernek. Családja, rokonai, gyülekezete, közeli barátai, ismerősei látták ugyan korán megőszült fürtjeit, de bajsza alól változatlanul az a rá jellemző finom, friss, némelykor hamiskás, életerőt és életkedvet árasztó mosoly kandikált ki, amelynek ismeretében, no meg életkora és munkabírása alapján mindenki úgy vélhette: ő sokáig áll még a vártán.
A felügyelőt, az éberen őrködő felvigyázót azonban a minden hadititkok legfőbb Ismerője és Őre felmentette a földi szolgálat további nehézségei, viszontagságai alól. Talán azért, hogy a jó és hű szolgák jutalmaként „többre bízza ezután”. Nekünk pedig, akik a gazdátlanul maradt gyakorlóteret szemléljük, hirtelen hiányozni kezd a gondos kéz, az őriző szem, az egyenes beszéd, a csöndes, becsülettel végzett közlegényi szolgálat. Hiányzik az, akinek munkáját számos teológusnemzedék dicsérte, és akitől annyi mindent lehetett tanulni: „emberségről példát, vitézségről formát”. És legfőképpen hiányzik a férj és az édesapa, akinek helyét ebben a földi életben nem lehet maradéktalanul betölteni. Ő már a mennyei gyakorlóterek valamelyikén állva szemléli földi küzdelmeinket, és övéinek, szeretteinek további vigyázását közvetlenül Mesterére és Urára bízza. Emlékezzünk Jánosi Lóránt Sándor közlegényre, a hiteles elöljáróra, és figyelmezzünk életének végére, hogy híven követhessük az ő hitét.
Kedves Lóránt! Drága bajtárs! Isten veled, Isten velünk, a viszontlátásra!”16
Nemcsak Kolozsvárról, hanem néhányszor a Sárospataki Református Teológiáról is érkeztek teológuscsoportok gyakorlatozni az inaktelki gyülekezetbe. Lóránt tiszteletesnek nagyon sok szolgálata volt, végezte is azokat hűségesen, ugyanakkor sosem volt féltékeny, mikor átengedte más lelkipásztoroknak, teológusoknak is az inaktelki szószéket.
Emléke a családban
Zsuzsa 17, Andris 11 éves volt, amikor elveszítették az édesapjukat. Zsuzsa a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum diákja volt, Andris akkor végezte a negyedik osztályt az inaktelki elemi iskolában. Jánosi Lóránt András mindenkor úgy érzi, hogy az édesapja figyelemmel kíséri őt és vigyáz rá: „Rengeteg szép emlék maradt meg édesapámmal kapcsolatban, annak ellenére, hogy nagyon kicsi voltam, amikor eltávozott közülünk. Tizenegy éves koromig kísérte a lépteimet, igazgatta az életem, de most is érzem, mintha nap mint nap fentről vigyázna rám, és segítene engem. Nem is tudom, hol kezdjem a vele kapcsolatos emlékeim... ami a legfontosabb, az, hogy mindent ő jelentett nekem. Mindig mellette voltam, mindig segítettem neki (vagy lábatlankodtam körülötte). Legnagyobb örömömet leltem abban, hogy vele lehettem, hogy tanított engem, és mindig valami újat mutatott. Sosem volt mérges rám, nem szidott, nem kiabált velem, de mindig elmondta, ha valamit nem úgy kellett volna csinálnom. Ha valami rosszat csináltam, elég volt, hogy rám nézzen, és én már tudtam, hogy másképp kellett volna viselkedjek. Ha nagyon »rossz fát tettem a tűzre«, akkor sem emelt kezet rám, a legnagyobb büntetés az volt, hogy ideig-óráig eltiltott a számítógéptől.
Mint édesapa nagyon jó példát mutatott nekem, mindig felnéztem rá. Nagyon féltem attól, hogy megbántom, és tudtam, ha rossz vagyok, csak szomorúvá teszem őt.
Mindig büszke voltam arra, hogy ilyen édesapám van, próbáltam olyan lenni, mint ő. A példaképem volt, és az is marad örökké. Segített mindenkinek, akinek szüksége volt rá, lehetett az bármilyen kicsi vagy nagy probléma, ha éjjel költötték fel, akkor sem haragudott. Mint lelkipásztor, nem parancsolt, hanem vezetett, irányította az embereket, és minden erejét belefektette abba, amit csinált. Szíve és lelke azon volt, hogy jobbá tegye a közösséget és a környezetét. Rengeteg ambíció és fejlődési vágy volt benne, mindig többet akart fejlődni, és azt akarta, hogy a falu is tovább fejlődjön.
Nagyon, de nagyon szerettem, és mindig megmarad bennem az emléke. Minden egyes nap úgy próbálok élni, hogy az ő példáját kövessem, hogy én is segíthessek másokon. Tudom, hogy onnan fentről néz rám, és vigyáz rám!”17
Ahogy Andris számára, úgy a Zsuzsa életében is meghatározó szerepet töltött be az édesapja: „Ha az értelmező szótárba az »apa« szóhoz kiemelkedő példákat is be lehetne írni, akkor az ő neve semmiképp sem hiányozhatna onnan. És ezt nem csupán azért állítom, mert mindig egy apás lány voltam, hanem mert a tények is ezt támasztják alá. Családfőként és ugyanakkor lelkipásztorként is ugyanolyan helyesen és felelősségteljesen nevelt minket is, és a gyülekezetet is. Rá senki nem mondhatná azt, hogy: bort iszik és vizet prédikál. Bár kevés az az idő, amit ő földi apaként velünk és velem tölthetett, mégis kijelenthetem, hogy annyi útravalót kaptam tőle tizenhét év alatt, amennyit más talán egy egész életen át sem kap. Tőle tanultam többek közt, hogy miként legyek – azt hiszem – türelmes, diplomatikus, eszes.
A türelem leckéjét Andris öcsém születése után tanultam – vagy tanította – meg. Bár nem voltam elragadtatva, hogy testvérem születik (valószínűleg amiatt, mert anyát megviselte a terhesség), amikor a kicsi Andrist hazahozták a kórházból, és minden látogató ajándékot hozott, már megkedveltem a helyzetet, és persze mindent helyben ki akartam bontani. Akkor apa a következőket mondta: »Tudod, Zsuzskó, te jársz a legjobban, mert amikor te kicsi voltál, ami édességet hoztak ajándékba, azt mi ettük meg. Várjál egy kicsit türelemmel, most minden a tiéd. Csak legyen türelmed, mert ha türelmed van, lesz békesség és csendesség.«
Továbbá az, hogy mennyire diplomatikusan és megfontoltan tudta megoldani a helyzeteket, azt a következő, általában ismétlődő családi életkép mutatja. Lázadó tinédzser koromban sok eseményre kívánkoztam, és több átgondolatlan tervem is volt. Az otthonról való elkérezés folyamatát anyánál kezdtem, és az esetek nagy részében ez kudarcba fulladt, és vita lett a vége. Csak utána próbálkoztam apánál, akinek az első kérdése az volt: »Édesanyád erre mit mondott?« Ebből tudtam, hogy ez füstbe ment terv, viszont apa mindig segített keresni egy arany középutat, ami nekem is megfelelt, és nekik is helyesnek tűnt. Apára jobban hallgattunk, mint anyára. Talán anya is jobban hallgatott apára, mint magára.
Persze nem voltunk mi egy szigorú család, viszont tudtuk, hogy kötelességeink vannak, a tetteink következményét pedig vállalni kell. Sokszor lázadtam én is, hogy a pap lányaként nem mehettem bármelyik partira vagy bálba, de ugyanakkor tizenhat évesen édesanya vörösre festette a hajam. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy egyensúly.
És hogy mennyire cseles és vicces tudott lenni apa, azt talán egy hétköznapi példa tükrözi a legjobban. A meleg nyári estéken szeretett a tévé elé ülni, és egy akciófilm közben fagylaltot kanalazni egyenesen a két kilogrammos dobozból. Mindig pisztáciásat. Mi, a többiek sosem értettük, hogy miért pont ezt az ízesítést, hiszen annyi más finom létezik. Aztán egy alkalommal kiderült, hogy azért pisztáciás a fagyi, mert tudja, hogy akkor mi abból nem eszünk, és csak az övé… Persze azért mindig volt a fagyasztóban egy doboz vaníliás fagyi, amit legalább anya szeret.
Nemcsak ezek, hanem számtalan történet tanúsítja, hogy mennyire egységben és szeretetben nőttünk fel. Lelkiekben és testiekben sem szenvedtünk hiányt. Úgy érzem, hogy halála óta sem. Persze ott a pótolhatatlan űr, viszont ott a rengeteg emlék. Apa halála után az egyik éjszaka azt álmodtam, hogy egy bevásárlóközpontban vagyok, és a kosaram csordultig van tömve áruval. Ám a kasszához érve hirtelen eszembe jutott, hogy nekem nincs is pénzem, és pánikba estem. Akkor megpillantottam az elárusító háta mögött Apát, aki valami ilyesmit mondott: »Én majd intézem.«
Azóta tudom, hogy az életben a kellő hittel előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de Isten gondviselésével minden rendben lesz.”18
Lóránt tiszteletes özvegye így mesélt az utolsó pillanatokról: „Minden komolyabb előjel nélkül, a nyári szabadságról hazatérve, hirtelen jelentkeztek az infarktus tünetei. Nehéz esztendő volt ez, hiszen januárban meghalt édesapám, az apósa, májusban hirtelen elveszítette a testvérét, és valószínű ezek is megviselték az egészségét. Mindig millió dolga és terve volt. Valamikor 2012 nyarának elején azt mondtam neki: »Lóránt, én nem tudok lépést tartani veled!« Erre mosolyogva kezdte sorolni, hogy de igenis tudok, hiszen én is rengeteg mindent csinálok. »Tanítasz az iskolában, gyermekprogramokat, ünnepélyeket szervezel, gyermekeket nevelsz, mosol, főzöl, takarítasz, vendégeket fogadsz, diakóniai munkát végzel, minden istentiszteleten, egyházi eseményen aktívan részt veszel, mindenkire van időd.« Utolsó szavai ezek voltak, amikor óriási fájdalmakra panaszkodva a parókia nappalijában a mentőre vártunk: »Olyan nagyon szeretlek benneteket, nem akarom, hogy nektek rossz legyen!« Ez visszhangzik mindig a szívemben, valahányszor a mindennapok gondja és a hiányérzet próbál felülkerekedni az életemben.
Az inaktelki szolgálati évek idején az én feladatom volt a Historia Domus írása, a falut és a gyülekezetet érintő események lejegyzetelése. Az utolsó bejegyzés, amely a Lóránt szolgálatával kapcsolatos, a 2012. július 29-i konfirmáció. Ezt követően ez áll: »Ezzel lezárult az Inaktelki Református Egyházközség életének egy nyolcéves korszaka. Szép és feledhetetlen évek voltak ezek. Köszönöm. Remélem, hogy ezekben az években a gyülekezet úgy anyagiakban, mint lelkiekben gyarapodott, mert a mi itteni életünknek, munkánknak ez volt a célja. Szolgálni akartuk, s igyekeztünk, az Urat és a gyülekezetet. Jánosi Gyöngyi«.”19
A gyászjelentésén ez olvasható: „Olyan élet fejeződött be, mely arról tanúskodott, hogy az Úr Isten »betöltötte isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkára« (2 Móz 35,31), és »azzal a képességgel is felruházta, hogy tanítson« (2 Móz 35, 34).
Jánosi Lóránt Sándor tiszteletes úr földi szolgálata 2012. augusztus elsején, 41 éves korában ért véget, temetése augusztus 15-én volt.20
Felhasznált irodalom
Boldizsár Zeyk Imre: Kalotaszeg (elhangzott Budapesten a Litta Könyvszalonban, 1996 áprilisában). In: Buzás Pál (szerk.): Kalotaszeg kulturális közéleti folyóirat antológiája (1990–1996). Művelődés – Szentimrei Alapítvány, Kolozsvár–Sztána, 2010.
Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a hunyadiak korában, Budapest, 1913.
Historia Domus, Inaktelki Református Egyházközség.
Inaktelki Egyház Aranykönyve.
Kós Károly: Hármaskönyv. Irodalmi könyvkiadó, Bukarest 1969. Hasonmás kiadás: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993.
Pásztori-Kupán István: A gyakorlótér felügyelője. Kolozsvár, 2012. augusztus 13.
Sebestyén Kálmán: Lapok Kalotaszeg krónikájából. In: Buzás Pál (szerk.): Kalotaszeg kulturális közéleti folyóirat antológiája (1990–1996). Művelődés – Szentimrei Alapítvány, Kolozsvár–Sztána, 2010.
Világhálós források:
Varga E Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850–1992), http://varga.adatbank.transindex.ro/?pg=3&action=etnik&id=5325
Nico Versteeg: Jánosi Lóránt Sándor temetése. 2012. augusztus 15., Inaktelke. https://www.youtube.com/watch?v=Vd7GOT0RPCI
Nico Versteeg: Jánosi Lóránt, 2004–2012, Inaktelke, https://www.youtube.com/watch?v=_Pg5eu_yL-w
Hover Zsolt: Jánosi Lóránt lelkipásztor emlékére. https://www.youtube.com/watch?v=qg0JmXg7yJg&t=4s
(2021, szakmai irányító: Jánosi Gyöngyi Éva)
Jegyzetek
1 Egyházmegyei szinten végzett tevékenységéről megtekinthető egy képösszeállítás a következő helyen: https://www.youtube.com/watch?v=qg0JmXg7yJg&t=4s (készítette Hover Zsolt, Jánosi Lóránt Sándor lelkipásztor emlékére).
2 Interjú Pataki Levente bogártelki lelkipásztorral, 2021. május 14-én. A felvétel a szerzők tulajdona.
3 Interjú Kis Ferenccel, Inaktelke, 2021. július 6-án. A felvétel a szerzők tulajdona.
4 Interjú Kis Ferenccel, Inaktelke, 2021. július 6-án. A felvétel a szerzők tulajdona.
5 Fazakas-Kis-Ferkő Ildikó presbiterné, szül. Balázs, közlése Fazakas K. F. Anitával, Inaktelke, 2021. május 9.
6 Ungár Rebeka (szül. 2003) közlése Fazakas K. F. Anitával, Inaktelke, 2021. május 8.
7 Varga-Mihály Adrienn interjúja Simon Ferenccel, 82 éves, Inaktelke, 2021. május 16-án. A felvétel a szerzők tulajdona.
8 Tárkányi Jankó Márton és felesége, Katalin közlése Fazakas N. J. Klárával, Inaktelke, 2021. május. 9.
9 Tárkányi Éva, szül. Fábián közlése Fazakas K. F. Anitával, Inaktelke, 2021. május 9.
10 Varga Gyurka Erzsébet, szül. Kalló közlése Mezei Biankával, Inaktelke, 2021. április 22.
11 Szabó Krisztina, szül. Simon, levele, Inaktelke, 2021. július 8.
12 Videofelvétel Gál B. Jánossal, Inaktelke, 2021. július 9. A felvétel a szerzők tulajdona.
13 Videofelvétel: Tárkányi Jankó István, Inaktelke, 2021. július 10. A felvétel a szerzők tulajdona.
14 Mezei József közlése Mezei Biankával, Inaktelke, 2021. május 31.
15 Gergely Éva, szül. Gergely közlése Varga-Mihály Adriennel, Inaktelke, 2021. május 16.
16 Pásztori-Kupán István írásának teljes szövegét 2012. augusztus 15-én, a temetés alkalmával több száz másolatban osztották szét a jelenlévőknek, valamint megjelent az Üzenet folyóirat egy következő számában.
17 Jánosi Lóránt András (szül. 2000-ben) levele, Kolozsvár, 2021. július 11.
18 Jánosi Zsuzsa Anna (szül. 1995-ben) levele, Kolozsvár, 2021. július 12.
19 Historia Domus: 156.
20 Temetéséről megtekinthető egy Nico Versteeg által készített képes összeállítás a következő helyen: https://www.youtube.com/watch?v=Vd7GOT0RPCI
