Barót kicsi város ugyan, de több hírességgel is büszkélkedhet. Itt született például Baróti Szabó Dávid jezsuita pap, tanár, költő és nyelvújító, akinek egyik intelmét én is próbálom követni: „Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.”1 Továbbá a közeli Kisbaconban született Benedek Elek újságíró és író is, a mesekedvelő gyermekek Elek apója.
Erdővidék neve is sugallja, hogy ott a természet uralja a tájat, de Nagyenyed környéke, a Maros völgye, Erdélyi-hegyalja és a közeli Torockói-hegység is számos természeti kincset rejt. A nagyenyedi kollégium diákjaként megismertem Magyarország és Erdély legrégebbi, még ma is működő múzeumát, amelyet Benkő Ferenc alapított 1796-ban. A múzeum nagy hatást gyakorolt rám: teljesen elvarázsoltak az összegyűjtött preparátumok, nem is beszélve a csontmaradványok, kőzetek és kövületek sokaságáról. Mindig is érdeklődtem a természeti értékek iránt, a múzeumban pedig rengeteg új információval gazdagodtam.
A Bethlen Gábor Kollégium múzeumában kicsit úgy éreztem magam, mintha otthon lennék, a szerényebb és fiatalabb baróti intézményben, Erdővidék Múzeumában. Mindkettőre büszke vagyok: az egyik a szűkebb pátriám hagyatékát őrzi, a másik pedig Erdély fontos nevezetessége, mégpedig joggal. Mivel a nagyenyedi múzeumról már nagyon sokan írtak, a barótiról pedig elég kevesen, ezért elhatároztam, hogy interjút készítek Demeter László történész-múzeológussal, a baróti gyűjtemény igazgatójával.
– Kérem, meséljen a baróti múzeum megalapításáról.
– Úgy szoktuk mondani, hogy a megye két legjelentősebb múzeumát erdővidéki ember létesítette: a Székely Nemzeti Múzeumot Sepsiszentgyörgyön Csereyné Zathureczky Emília, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumot pedig Incze László hozta létre. Incze László Baróton látott napvilágot; Csereyné pedig Olaszteleken született, ott és Baróton nevelkedett, majd Imecsfalvára került.
Az első baróti múzeumot, a Baróti Tájmúzeumot Kászoni Gáspár órásmester, helytörténész és magángyűjtő alapította 1979-ben, ő saját gyűjteményét ajándékozta a városnak. A múzeum 1984-ig működött a Kossuth Lajos utca és a Petőfi Sándor utca sarkán található Császár-féle házban. 1984 és 1990 között a múzeum zárva tartott, majd városi felszólítással a Székely Nemzeti Múzeum elszállította a gyűjtemény még megmaradt részeit. A rendszerváltozás után, az 1990-ben alapított Gaál Mózes Közművelődési Egyesülettel kezdeményeztük azt, hogy Baróton újra létesüljön egy múzeum – a Kovászna megyei gyűjteményekhez hasonlóan a Székely Nemzeti Múzeum fiókintézményeként. Miután sikerrel pályáztunk az Illyés Közalapítványnál, kétmillió forintot nyertünk, amit ingatlanvásárlásra költöttünk. Múzeumunk „otthona” végül Baróti Szabó Dávid volt birtoka lett, akinek szülőháza a hagyomány szerint egy 1855-ös tűzvészben odaveszett. A múzeum ünnepélyes megnyitója 2006 novemberében volt, azóta is azért fáradozunk, hogy a múzeum háza táján minden a lehető legolajozottabban működjön.
– Hogyan jutottak hozzá a múzeum birtokában álló gyűjteményhez?
– Kászoni Gáspár gyűjteményének egy része sajnos elkallódott; a Székely Nemzeti Múzeumtól visszakapott tárgyakat viszont megvizsgáltuk, felleltároztuk és rendbe raktuk. Emellett az elmúlt tizenöt évben több régészeti ásatás is zajlott a környéken – többek között a Derzsi Sámuel által vezetett Dobó–Valál Egyesület jóvoltából –, ezek „gyümölcsei” pedig szintén hozzánk kerültek.
– Miből áll a múzeum gyűjteménye?
– Mindenképp kiemelném Kászoni Gáspár gyűjteményét, a Dobó–Valál Egyesület régészeti ásatásaiból előkerült tárgyakat, a magánszemélyek adományait, és természetesen a legnagyobb hírnévnek örvendő tárgyunk a masztodoncsontváz. Fontos megemlíteni a Miniatűr Történelem: Erdély Története az Őskortól a II. Világháborúig című ólomkatona-kiállítást is, amely a masztodonlelethez hasonlóan páratlannak számít Erdélyben. A tárlat szerencsére évről évre bővül Kovászna Megye Tanácsa és a Székely Nemzeti Múzeum támogatásával.
– Mesélne a masztodonmaradványokról, és arról, hogy miként kerültek az erdővidéki múzeum birtokába?
– A masztodoncsontvázra a felsőrákosi külszíni szénbányában bukkantak rá. Üzentek, hogy valami érdekesre bukkantak a kitermelés során, mi pedig odamentünk, és kiástuk. Mindenféle pletykák keringtek arról, hogy el akarták vinni – ezek viszont alaptalanok voltak. Egyszer adtuk kölcsön a barcarozsnyói dinóparknak, és a négyhónapos bérlés fejében kifizették a konzerválás költségeit. A masztodoncsontváz a legnagyobb értékű és hírű tárgy a gyűjteményünkben, ez tette híressé a múzeumunkat.
– Milyen témájú rendezvényeknek ad otthont a múzeum épülete?
– Akkor „él” egy múzeum, ha folyamatosan otthont biztosít különféle rendezvényeknek. Mi elsősorban ismeretterjesztő előadásokat tartunk a Tortoma Önképzőkör keretein belül. Ebbe belerondított a világjárvány, de reméljük, hogy ma már újra gördülékenyen tudunk előadásokat, könyvbemutatókat, egyéb rendezvényeket tartani. Egyidőben mi adtunk otthont az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, továbbá partnerintézményei vagyunk az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozatnak is.
– Mesélne az intézménnyel kapcsolatos további tervekről?
– Amikor felavattuk a múzeumot 2006 novemberében, a telek végében elhelyeztettem egy alapkövet, amelyen azt olvashatjuk, hogy itt fog állni az új szárny. Ezzel azt kívántuk akkor jelezni, hogy mindez csak a kezdet, azóta viszont eltelt tizenöt esztendő, és egy helyben tapodunk. Nem rejtem véka alá a véleményem, miszerint a nem megfelelő városvezetés is hozzájárult ahhoz, hogy nem tudtunk egyről a kettőre lépni – most, az új városvezetéssel mintha változott volna a helyzet. Célunk létrehozni egy lényegesen nagyobb létesítményt, ami múzeumként és látogatóközpontként is üzemelne. Ennek három fő alapkiállítása volna: az egyik Erdővidék története és kultúrája, a másik az ólomkatona-kiállítás, a legnagyobb léptékű pedig egy paleontológiai, ásvány- és kőzettani, geológiai kiállítás lenne, amely részeként idehozatnánk és bemutatnánk a Székely Nemzeti Múzeum paleontológiai gyűjteményét is.
– Mi történne a jelenlegi múzeumépülettel és annak területével?
– Ha idővel sikerül létrehoznunk egy nagyobb létesítményt, akkor a múzeum elköltözne a jelenlegi otthonából, és természetesen az új kiállítást sem itt rendeznénk már be. Tízéves távlatban gondolkodunk, így a terveink szerint egy évtized múlva lenne kulcsrakész az új épület. A város központjában található jelenlegi épületet és kertet átalakítanánk a Híres Erdővidékiek Emlékparkjává, ami szabadon látogatható volna reggeltől estig, és emléktáblák, szobrok, illetve más képzőművészeti alkotások „mutatnák be” a látogatóknak a híres erdővidékieket.
– Köszönöm a beszélgetést, és sok sikert kívánok a tervek megvalósításához!
Jegyzet
1 Baróti Szabó Dávid: A magyar ifjúsághoz, 1777, 11–12. sor. (https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/szent-ferenc-alapitvany/r… )
