Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Páratlan gyűjtemények tárháza

Beszélgetés Demeter László történésszel, Erdővidék Múzeuma őrével

Barót kicsi város ugyan, de több hírességgel is büszkélkedhet. Itt született például Baróti Szabó Dávid jezsuita pap, tanár, költő és nyelvújító, akinek egyik intelmét én is próbálom követni: „Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.”1 Továbbá a közeli Kisbaconban született Benedek Elek újságíró és író is, a mesekedvelő gyermekek Elek apója.

Erdővidék neve is sugallja, hogy ott a természet uralja a tájat, de Nagyenyed környéke, a Maros völgye, Erdélyi-hegyalja és a közeli Torockói-hegység is számos természeti kincset rejt. A nagyenyedi kollégium diákjaként megismertem Magyarország és Erdély legrégebbi, még ma is működő múzeumát, amelyet Benkő Ferenc alapított 1796-ban. A múzeum nagy hatást gyakorolt rám: teljesen elvarázsoltak az összegyűjtött preparátumok, nem is beszélve a csontmaradványok, kőzetek és kövületek sokaságáról. Mindig is érdeklődtem a természeti értékek iránt, a múzeumban pedig rengeteg új információval gazdagodtam.

A Bethlen Gábor Kollégium múzeumában kicsit úgy éreztem magam, mintha otthon lennék, a szerényebb és fiatalabb baróti intézményben, Erdővidék Múzeumában. Mindkettőre büszke vagyok: az egyik a szűkebb pátriám hagyatékát őrzi, a másik pedig Erdély fontos nevezetessége, mégpedig joggal. Mivel a nagyenyedi múzeumról már nagyon sokan írtak, a barótiról pedig elég kevesen, ezért elhatároztam, hogy interjút készítek Demeter László történész-múzeológussal, a baróti gyűjtemény igazgatójával.

– Kérem, meséljen a baróti múzeum megalapításáról.

– Úgy szoktuk mondani, hogy a megye két legjelentősebb múzeumát erdővidéki ember létesítette: a Székely Nemzeti Múzeumot Sepsiszentgyörgyön Csereyné Zathureczky Emília, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumot pedig Incze László hozta létre. Incze László Baróton látott napvilágot; Csereyné pedig Olaszteleken született, ott és Baróton nevelkedett, majd Imecsfalvára került.

Az első baróti múzeumot, a Baróti Táj­múzeumot Kászoni Gáspár órásmester, helytörténész és magángyűjtő alapította 1979-ben, ő saját gyűjteményét ajándékozta a városnak. A múzeum 1984-ig működött a Kossuth Lajos utca és a Petőfi Sándor utca sarkán található Császár-féle házban. 1984 és 1990 között a múzeum zárva tartott, majd városi felszólítással a Székely Nemzeti Múzeum elszállította a gyűjtemény még megmaradt részeit. A rendszerváltozás után, az 1990-ben alapított Gaál Mózes Közművelődési Egyesülettel kezdeményeztük azt, hogy Baróton újra létesüljön egy múzeum – a Kovászna megyei gyűjteményekhez hasonlóan a Székely Nemzeti Múzeum fiókintézményeként. Miután sikerrel pályáztunk az Illyés Közalapítványnál, kétmillió forintot nyertünk, amit ingatlanvásárlásra költöttünk. Múzeumunk „otthona” végül Baróti Szabó Dávid volt birtoka lett, akinek szülőháza a hagyomány szerint egy 1855-ös tűzvészben odaveszett. A múzeum ünnepélyes megnyitója 2006 novemberében volt, azóta is azért fáradozunk, hogy a múzeum háza táján minden a lehető legolajozottabban működjön.




Európai ritkaság Erdővidéken. Baróton őrzik az egyetlen európai Mastodon-borsoni leletet, amelynek 2,5–3 millió éves csontváza szinte teljes épségében megmaradt

– Hogyan jutottak hozzá a múzeum birtokában álló gyűjteményhez?

– Kászoni Gáspár gyűjteményének egy része sajnos elkallódott; a Székely Nemzeti Múzeumtól visszakapott tárgyakat viszont megvizsgáltuk, felleltároztuk és rendbe raktuk. Emellett az elmúlt tizenöt évben több régészeti ásatás is zajlott a környéken – többek között a Derzsi Sámuel által vezetett Dobó–Valál Egyesület jóvoltából –, ezek „gyümölcsei” pedig szintén hozzánk kerültek.

– Miből áll a múzeum gyűjteménye?

– Mindenképp kiemelném Kászoni Gáspár gyűjteményét, a Dobó–Valál Egyesület régészeti ásatásaiból előkerült tárgyakat, a magánszemélyek adományait, és természetesen a legnagyobb hírnévnek örvendő tárgyunk a masztodoncsontváz. Fontos megemlíteni a Miniatűr Történelem: Erdély Története az Őskortól a II. Világháborúig című ólomkatona-kiállítást is, amely a masztodonlelethez hasonlóan páratlannak számít Erdélyben. A tárlat szerencsére évről évre bővül Kovászna Megye Tanácsa és a Székely Nemzeti Múzeum támogatásával.

– Mesélne a masztodonmaradványokról, és arról, hogy miként kerültek az erdővidéki múzeum birtokába?

– A masztodoncsontvázra a felsőrákosi külszíni szénbányában bukkantak rá. Üzentek, hogy valami érdekesre bukkantak a kitermelés során, mi pedig odamentünk, és kiástuk. Mindenféle pletykák keringtek arról, hogy el akarták vinni – ezek viszont alaptalanok voltak. Egyszer adtuk kölcsön a barcarozsnyói dinóparknak, és a négyhónapos bérlés fejében kifizették a konzerválás költségeit. A masztodoncsontváz a legnagyobb értékű és hírű tárgy a gyűjteményünkben, ez tette híressé a múzeumunkat.

– Milyen témájú rendezvényeknek ad otthont a múzeum épülete?

– Akkor „él” egy múzeum, ha folyamatosan otthont biztosít különféle rendezvényeknek. Mi elsősorban ismeretterjesztő előadásokat tartunk a Tortoma Önképzőkör keretein belül. Ebbe belerondított a világjárvány, de reméljük, hogy ma már újra gördülékenyen tudunk előadásokat, könyvbemutatókat, egyéb rendezvényeket tartani. Egyidőben mi adtunk otthont az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, továbbá partner­in­tézményei vagyunk az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozatnak is.




A masztodon lábának csontjai nem kaphattak helyet lefektetve a többi mellett, ezért külön állították ki. Képek: Erdővidék Múzeuma

– Mesélne az intézménnyel kapcsolatos további tervekről?

– Amikor felavattuk a múzeumot 2006 novemberében, a telek végében elhelyeztettem egy alapkövet, amelyen azt olvashatjuk, hogy itt fog állni az új szárny. Ezzel azt kívántuk akkor jelezni, hogy mindez csak a kezdet, azóta viszont eltelt tizenöt esztendő, és egy helyben tapodunk. Nem rejtem véka alá a véleményem, miszerint a nem megfelelő városvezetés is hozzájárult ahhoz, hogy nem tudtunk egyről a kettőre lépni – most, az új városvezetéssel mintha változott volna a helyzet. Célunk létrehozni egy lényegesen nagyobb létesítményt, ami múzeumként és látogatóközpontként is üzemelne. Ennek három fő alapkiállítása volna: az egyik Erdővidék története és kultúrája, a másik az ólomkatona-kiállítás, a legnagyobb léptékű pedig egy paleontológiai, ásvány- és kőzettani, geológiai kiállítás lenne, amely részeként idehozatnánk és bemutatnánk a Székely Nemzeti Múzeum paleontológiai gyűjteményét is.

– Mi történne a jelenlegi múzeumépülettel és annak területével?

– Ha idővel sikerül létrehoznunk egy nagyobb létesítményt, akkor a múzeum elköltözne a jelenlegi otthonából, és természetesen az új kiállítást sem itt rendeznénk már be. Tízéves távlatban gondolkodunk, így a terveink szerint egy évtized múlva lenne kulcsrakész az új épület. A város központjában található jelenlegi épületet és kertet átalakítanánk a Híres Erdővidékiek Emlék­park­já­vá, ami szabadon látogatható volna reggeltől estig, és emléktáblák, szobrok, illetve más képzőművészeti alkotások „mutatnák be” a látogatóknak a híres erdővidékieket.

– Köszönöm a beszélgetést, és sok sikert kívánok a tervek megvalósításához!

Jegyzet

1 Baróti Szabó Dávid: A magyar ifjúsághoz, 1777, 11–12. sor. (https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/szent-ferenc-alapitvany/ro... )

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„Semmi és minden, avagy minimális eszközökkel nyújtani a maximumot. Azt az életérzés- és gondolatsűrítményt, ami egy 21. századi fiatal képzőművészt, jelesül Mira Marincașt alkotásra, sajátos önkifejezésre serkentett. Ezt kínálja nekünk ez a mindenkori avantgárd jegyében született kiállítás és alkotója, a fotó- és grafikusművész."

Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.

Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.

Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.

Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.

Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon. 

Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” 

Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető. 

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.