Széljegyzetek Barabás Miklós önéletrajzához (3.)

Az aradi vértanuk arcképeiről

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. A kép kimaradt két olyan 19. századi kiadványból is, amelyek az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc eseményeiről a legtöbb illusztrációt közölték: a Gracza György által 1894-ben összeállított Az 1848-49-iki Magyar Szabadságharcz Története I–V. köteteiből és a Jókai Mór–Bródy Sándor és Rákosi Viktor szerkesztésében megjelent Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben című munkákból. Mindkét mű illusztrációs anyagát elsősorban a Gróf Kreith Béla 1848-49-iki Országos Ereklyemúzeumából és az Aradi Ereklyemúzeum kézirat- és nyomtatványgyűjteményéből válogatták. Az aradi vértanúk arcképeinek nagy részét Szamossy Elek (1826–1888), Bellony László (1871–1913) és Orlai Petrich Soma (1822– 1880) készítette. E három művész nem ismerte személyesen a szabadságharc mártírjait, Barabás Miklós viszont már a forradalom előtt, 1844-ben megfestette pl. Leiningen-Westerburg Károly arcképét, majd 1849-től kezdődően élethű portrékat festett vagy rajzolt Damjanich Jánosról, Kiss Ernőről, Knezich Károlyról, Vécsey Károlyról, Nagysándor Józsefről, és a róluk készült munkáit használta fel az aradi csoportkép elkészítésekor. (Közölte Rózsa György–Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével. 1973)

Nagysándor Józsefet már 1840-ben, Kolozsváron, mint József huszárt megörökítette, majd 1849-ben Pesten, lerajzolta a tábornokot és menyasszonyát is, akikkel személyes ismeretségben volt. A művész egyik legszebb és legmeghatóbb képe Nagysándor József kivégzése után készült, amely a vértanú hős menyasszonyát, Kovács Schmidt Emmát ábrázolja. A kép a szép fiatal nő ábrázolásán túl mélyen szimbolikus tartalmú: a gyászfátyolt viselő hölgy kezében babérkoszorút tart, mellette a tábornok fakorlátra helyezett egyenruhája látszik. A háttérben a romos budai vár épületeit festett meg a művész, utalva arra, hogy – 1849. május 21-én – a tábornok az ellenség által elfoglalt várba elsőként benyomuló rohamcsapat vezetője volt. A képről Szvoboda D. Gabriella így írt: [Barabás] „Kiemelkedő jelentőségű lapon örökítette meg Nagy Sándor József tábornok, későbbi aradi vértanú menyasszonyát, Kovács Schmidt Emmát. A kép Budavár visszafoglalása után készült, és a budavári hősnek, Nagy Sándornak akart emléket állítani, de a későbbi tragikus események miatt különleges jelentőséget kapott Barabás itt egy portréból formált történelmi képet, mely a korszak egyik kedvelt megoldása. (…) Az egész alakban ábrázolt, fehér ruhás, gömbölyded hölgyet hős jegyesének barna honvéd köpönyegére támaszkodva látjuk, kezében babérkoszorú. A háttérben az összelőtt Fehérvári kapu és környéke a bástyákkal, a romokon nemzeti színű zászló. Barabás e munkáját kivételes gonddal kezelte, a háttérről külön helyszínvázlatot is készített, szürke papírra, gyengén színezve. (Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma.)”¹

Mellékelem a tábornok utolsó levelét a menyasszonyához:

„Arad, 1849. szeptember 9.

Szeretett drága angyali jóságú Emmám!

Nem találok szavakat rá – hogy elmondjam, milyen végtelen örömöt szereztek szeretetteljes, vigasztaló soraid – számomra olyan nagyon értékes ajándékod – nem is tartottam már képesnek magamat jelenlegi retteneteset kínos helyzetemben, testemet-lelkemet nyomasztó borzalmas magányomban ilyen jótékony érzésre – melyet csak te – az egész világon egyedül csak te voltál képes felébreszteni bennem.

Mert most, hogy leszámoltam végképp a világgal, fájdalmasan ugyan – de nyugodtan nézek szembe – sorsom jövendő alakulásával és mindazzal, ami még történhetik velem – immár elvesztettem minden reményem – mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szeretetemet nem – ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba – az emlék, az irántad érzett rajongás lesz egy jobb, örökké tartó jövendőbe vetett végső vigaszom, melyet már nem felhősíthetnek el földi dolgok. Fogadd őszinte köszönetemet azokért a mennyeien szép órákért, melyekkel szereteted megajándékozott. – Ápold és vigasztald kedves jó anyádat – adja Isten, hogy mihamarabb felépüljön betegségéből; gondolj rám szeretettel és együttérzéssel, mint ahogy én is mindig, az élet utolsó percéig szüntelenül szeretlek, és imádlak. – Isten legszentebb, legszebb áldása rád, szeretett, drága, szép, angyali jóságú, erényes lánykám – légy boldog, ezért imádkozik lelke mélyéből imádó Pepid

Emlékül küldök egy hajfürtöt – Isten veled, Emmám!”²

Báró Radák Istvánné portréi

A kolozsvári Művészeti Múzeumban Barabás Miklós festményei után kutatva többek között egy miniatűr, akvarell technikával készült női portré akadt a kezembe, amelyet a készítője nem írt alá, de munka hátlapján, kék krétával valaki, valamikor följegyezte: „Radákné Barabás Miklós”.³

Báró Radák Istvánné, szül gróf Rhédey Kláráról (1809–1868) – mert róla lehet szó – Barabás több arcképet festett az évtizedek során. Az első portrét 1831-ben készítette Kolozsváron 16 forintért, és fel is írta a képjegyzékébe: „G. Rhédei Klára (miniatűrben) 16 Cfl.” Ha ezt a bejegyzést az itt közölt kisméretű női arcképre vonatkoztatjuk, akkor a kép a 22 éves Rhédey Klárát ábrázolja egy kerti padon ülve, könnyű, kék színű ruhába öltözve. Jól szemügyre véve a festményt (festményt írok, bár a technika szerinti muzeográfiai besorolása grafika lenne), biztosak lehetünk, hogy ez a munka a legcsekélyebb mértékben sem játszhatott szerepet a festő művészi hírnevének megalapozásában. Ebben a képben nyoma sincs a „biedermeier kedvesség”-nek, és láthatóan nem sikerült „az ábrázolt pozitív vonásainak kiemelése”, azok a jellemző vonások, amelyek már Barabás korai munkáiban felfedezhetőek. A ruhakelmék, ékszerek, hajviselet megelevenítésében sem ismerhetünk a mi festőnk ecsetvonásaira, holott mindezt a legtöbb portréján rutinosan oldotta meg már 1831-ben. De hát mindenkinek vannak rossz pillanatai!

Lépjünk tovább, mert ebben a rövid írásban inkább Gróf Rhédey Klára – akiről manapság alig hallunk – későbbi emberi kiteljesedését szeretném a kortársak szavaival felidézni, és két idősebb kori arcképét is közölni, amelyekből az egyik szinte ismeretlen. „1850-ben Haynau kijelentette, hogy szeretné, ha a magyar intelligencziának csak egy feje volna, hogy azt egyszerre levágathatná, ez idöben tudvalevöleg a legbátrabb férfiak is külföldre menekültek vagy egészen félrevonultak. Egyedül egy asszony: báró Radák Istvánné, született gróf Rhédey Klára vette fel a harczot a szörnyeteggel; koczkára tette életét és ami még több, kitette magát annak a veszélynek is, hogy nyilt piaczon veszszöütésekkel büntetik meg, ha hazafias buzgólkodását leleplezik. (…) Mig Haynau a honvédeket üldözte és akasztatta, addig Radákné istápolta öket, a szerencsétleneket; az özvegyeket és árvákat vigasztalta. Egy titkos szövetkezetet is szervezett, melynek czélja volt az üldözött hazafiak segélyezése, szökésük elömozditása és a családjukról való gondoskodás. (…) Radákné nem engedte, hogy az öngyilkosság gondolata a kétségbeesett honvédek közt lábrakapjon. Megérdemli, hogy nevét a legnagyobb magyar honleányoké közt emlitsék és késöbb, mikor az utókor higgadtan fog itélni, az ö neve fog az elsök közt tündökölni.”

Az utókor higgadt ítéletére várva hozzáteszem, az idézett szöveg az 1860-ban megjelent Szigeti Albumból való, szerzője pedig P. Szatmáry Károly (1831–1891), aki a díszes kötetben közölt írásához illusztrációként Barabás Miklóstól kért portrét a híres nagyasszonyról.

Nem ismerem az eredeti portrét, amely Barabás képjegyzéke szerint olajfestmény lehetett, viszont a hölgy díszes ruhája alapján, amely a Szigeti Albumban látható, arra gondolok, hogy a közölt kőnyomat az olajfestmény nyomán született.

Ugyanebben az időben készült egy másik portré is Rhédey Kláráról, úgy tudom, ez szintén a kolozsvári múzeumban lappangott eddig. S ha már a nagyasszony szép ruháját hoztam szóba, mellékelem azt a képet, amely a gödöllői Grassalkovich-kastélyban őrzött ünnepi viseletről készült, és valaha gróf Rhédey Klára öltötte magára Talán épp ebben örökítette meg őt a festő?

Ide tartozik még Tompos Lilla leírása a ruháról: „Az alkóvban (a szobán belül elkülönülő ablaktalan fülke) bemutatott női díszviselet a magyar történelem értékes művészettörténeti darabja, melyet gróf Rhédey Klára (1809–1868) viseleteként ismerünk. (Rhédey Klára unokatestvére volt Rhédey Claudiának, Erzsébet brit királynő ükanyjának.) A ruha halvánnykék habosselyemből és lampaszselyemből készült, ezüstlamellás hímzéssel, arany-ezüst lampasz szalagokkal és hímzett selyemtüllel díszített Legrégibb részei 1750 körül készültek, azóta többször átalakították. A díszviselet családi ereklyeként, magántulajdonban maradt fenn.”

P. Szatmáry Károly csak futólag említi Rhédey Klára érdemei között az irodalom pártolását, ám aligha feledkezhetünk meg arról, hogy ha a grófnő nem találta volna meg a család ózdi kastélyában Petrőczy Kata Szidónia (1658– 1708) kéziratos kötetét, nem tudnánk a magyar barokk első ismert költőnőjének szomorú verseiről.

Itt néhány sort idézek az Áldott vagy mihecske című versből: „Vetem szemeimet kerti virágokra, / Tavasszal zöldellő árnyékos ágakra, / Szép folyó vizekre, csorgó patakokra, / De az is nem használ, minden fordul búra. / Ez világi pompát könyves szemmel nézem, / Tündöklő szép voltát, noha én szemlélem, / De semmi örömem nincsen abba nékem, / Semmi vigasztalást nem lelhet bús szívem.”

Jegyzetek

1 Barabás Miklós akvarelljei. Magyar Nemzeti Galéria, 1985. Az előszót írta és a katalógust összeállította Szvoboda D Gabriella Budapest.

2 http://mek.oszk.hu/…/06162/html/aradiv02633/aradiv02633.html

3 Kolozsvár, Művészeti múzeum. Leltári szám MA 3316. Akvarell, tus papíron. 0,204 x 0,158 cm. Jelzés nélkül. A munka 1954-ben került át a Történelmi Múzeumból.