Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Széljegyzetek Barabás Miklós önéletrajzához (3.)

Az aradi vértanuk arcképeiről


Nagysándor József vértanú menyasszonya,
Kovács Schmidt Emma

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. A kép kimaradt két olyan 19. századi kiadványból is, amelyek az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc eseményeiről a legtöbb illusztrációt közölték: a Gracza György által 1894-ben összeállított Az 1848-49-iki Magyar Szabadságharcz Története I–V. köteteiből és a Jókai Mór–Bródy Sándor és Rákosi Viktor szerkesztésében megjelent Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben című munkákból. Mindkét mű illusztrációs anyagát elsősorban a Gróf Kreith Béla 1848-49-iki Országos Ereklyemúzeumából és az Aradi Ereklyemúzeum kézirat- és nyomtatványgyűjteményéből válogatták. Az aradi vértanúk arcképeinek nagy részét Szamossy Elek (1826–1888), Bellony László (1871–1913) és Orlai Petrich Soma (1822– 1880) készítette. E három művész nem ismerte személyesen a szabadságharc mártírjait, Barabás Miklós viszont már a forradalom előtt, 1844-ben megfestette pl. Leiningen-Westerburg Károly arcképét, majd 1849-től kezdődően élethű portrékat festett vagy rajzolt Damjanich Jánosról, Kiss Ernőről, Knezich Károlyról, Vécsey Károlyról, Nagysándor Józsefről, és a róluk készült munkáit használta fel az aradi csoportkép elkészítésekor. (Közölte Rózsa György–Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével. 1973)


Az aradi tizenhárom Barabás Miklós kőnyomatán

Nagysándor Józsefet már 1840-ben, Kolozsváron, mint József huszárt megörökítette, majd 1849-ben Pesten, lerajzolta a tábornokot és menyasszonyát is, akikkel személyes ismeretségben volt. A művész egyik legszebb és legmeghatóbb képe Nagysándor József kivégzése után készült, amely a vértanú hős menyasszonyát, Kovács Schmidt Emmát ábrázolja. A kép a szép fiatal nő ábrázolásán túl mélyen szimbolikus tartalmú: a gyászfátyolt viselő hölgy kezében babérkoszorút tart, mellette a tábornok fakorlátra helyezett egyenruhája látszik. A háttérben a romos budai vár épületeit festett meg a művész, utalva arra, hogy – 1849. május 21-én – a tábornok az ellenség által elfoglalt várba elsőként benyomuló rohamcsapat vezetője volt. A képről Szvoboda D. Gabriella így írt: [Barabás] „Kiemelkedő jelentőségű lapon örökítette meg Nagy Sándor József tábornok, későbbi aradi vértanú menyasszonyát, Kovács Schmidt Emmát. A kép Budavár visszafoglalása után készült, és a budavári hősnek, Nagy Sándornak akart emléket állítani, de a későbbi tragikus események miatt különleges jelentőséget kapott Barabás itt egy portréból formált történelmi képet, mely a korszak egyik kedvelt megoldása. (…) Az egész alakban ábrázolt, fehér ruhás, gömbölyded hölgyet hős jegyesének barna honvéd köpönyegére támaszkodva látjuk, kezében babérkoszorú. A háttérben az összelőtt Fehérvári kapu és környéke a bástyákkal, a romokon nemzeti színű zászló. Barabás e munkáját kivételes gonddal kezelte, a háttérről külön helyszínvázlatot is készített, szürke papírra, gyengén színezve. (Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma.)”1


Radákné Rhédey Klára időskori portréja

Mellékelem a tábornok utolsó levelét a menyasszonyához:

„Arad, 1849. szeptember 9.

Szeretett drága angyali jóságú Emmám!

Nem találok szavakat rá – hogy elmondjam, milyen végtelen örömöt szereztek szeretetteljes, vigasztaló soraid – számomra olyan nagyon értékes ajándékod – nem is tartottam már képesnek magamat jelenlegi retteneteset kínos helyzetemben, testemet-lelkemet nyomasztó borzalmas magányomban ilyen jótékony érzésre – melyet csak te – az egész világon egyedül csak te voltál képes felébreszteni bennem.

Mert most, hogy leszámoltam végképp a világgal, fájdalmasan ugyan – de nyugodtan nézek szembe – sorsom jövendő alakulásával és mindazzal, ami még történhetik velem – immár elvesztettem minden reményem – mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szeretetemet nem – ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba – az emlék, az irántad érzett rajongás lesz egy jobb, örökké tartó jövendőbe vetett végső vigaszom, melyet már nem felhősíthetnek el földi dolgok. Fogadd őszinte köszönetemet azokért a mennyeien szép órákért, melyekkel szereteted megajándékozott. – Ápold és vigasztald kedves jó anyádat – adja Isten, hogy mihamarabb felépüljön betegségéből; gondolj rám szeretettel és együttérzéssel, mint ahogy én is mindig, az élet utolsó percéig szüntelenül szeretlek, és imádlak. – Isten legszentebb, legszebb áldása rád, szeretett, drága, szép, angyali jóságú, erényes lánykám – légy boldog, ezért imádkozik lelke mélyéből imádó Pepid

Emlékül küldök egy hajfürtöt – Isten veled, Emmám!”2

 

Báró Radák Istvánné portréi


Báró Radák Istvánné, született Rhédey Klára
(1809–1868) első, 1831-ben készült portréja

A kolozsvári Művészeti Múzeumban Barabás Miklós festményei után kutatva többek között egy miniatűr, akvarell technikával készült női portré akadt a kezembe, amelyet a készítője nem írt alá, de munka hátlapján, kék krétával valaki, valamikor följegyezte: „Radákné Barabás Miklós”.3

Báró Radák Istvánné, szül gróf Rhédey Kláráról (1809–1868) – mert róla lehet szó – Barabás több arcképet festett az évtizedek során. Az első portrét 1831-ben készítette Kolozsváron 16 forintért, és fel is írta a képjegyzékébe: „G. Rhédei Klára (miniatűrben) 16 Cfl.” Ha ezt a bejegyzést az itt közölt kisméretű női arcképre vonatkoztatjuk, akkor a kép a 22 éves Rhédey Klárát ábrázolja egy kerti padon ülve, könnyű, kék színű ruhába öltözve. Jól szemügyre véve a festményt (festményt írok, bár a technika szerinti muzeográfiai besorolása grafika lenne), biztosak lehetünk, hogy ez a munka a legcsekélyebb mértékben sem játszhatott szerepet a festő művészi hírnevének megalapozásában. Ebben a képben nyoma sincs a „biedermeier kedvesség”-nek, és láthatóan nem sikerült „az ábrázolt pozitív vonásainak kiemelése”, azok a jellemző vonások, amelyek már Barabás korai munkáiban felfedezhetőek. A ruhakelmék, ékszerek, hajviselet megelevenítésében sem ismerhetünk a mi festőnk ecsetvonásaira, holott mindezt a legtöbb portréján rutinosan oldotta meg már 1831-ben. De hát mindenkinek vannak rossz pillanatai!

Lépjünk tovább, mert ebben a rövid írásban inkább Gróf Rhédey Klára – akiről manapság alig hallunk – későbbi emberi kiteljesedését szeretném a kortársak szavaival felidézni, és két idősebb kori arcképét is közölni, amelyekből az egyik szinte ismeretlen. „1850-ben Haynau kijelentette, hogy szeretné, ha a magyar intelligencziának csak egy feje volna, hogy azt egyszerre levágathatná, ez idöben tudvalevöleg a legbátrabb férfiak is külföldre menekültek vagy egészen félrevonultak. Egyedül egy asszony: báró Radák Istvánné, született gróf Rhédey Klára vette fel a harczot a szörnyeteggel; koczkára tette életét és ami még több, kitette magát annak a veszélynek is, hogy nyilt piaczon veszszöütésekkel büntetik meg, ha hazafias buzgólkodását leleplezik. (…) Mig Haynau a honvédeket üldözte és akasztatta, addig Radákné istápolta öket, a szerencsétleneket; az özvegyeket és árvákat vigasztalta. Egy titkos szövetkezetet is szervezett, melynek czélja volt az üldözött hazafiak segélyezése, szökésük elömozditása és a családjukról való gondoskodás. (…) Radákné nem engedte, hogy az öngyilkosság gondolata a kétségbeesett honvédek közt lábrakapjon. Megérdemli, hogy nevét a legnagyobb magyar honleányoké közt emlitsék és késöbb, mikor az utókor higgadtan fog itélni, az ö neve fog az elsök közt tündökölni.”


Radákné Rhédey Klára portréja az 1860-ban
megjelent Szigeti Albumban

Az utókor higgadt ítéletére várva hozzáteszem, az idézett szöveg az 1860-ban megjelent Szigeti Albumból való, szerzője pedig P. Szatmáry Károly (1831–1891), aki a díszes kötetben közölt írásához illusztrációként Barabás Miklóstól kért portrét a híres nagyasszonyról.

Nem ismerem az eredeti portrét, amely Barabás képjegyzéke szerint olajfestmény lehetett, viszont a hölgy díszes ruhája alapján, amely a Szigeti Albumban látható, arra gondolok, hogy a közölt kőnyomat az olajfestmény nyomán született.

Ugyanebben az időben készült egy másik portré is Rhédey Kláráról, úgy tudom, ez szintén a kolozsvári múzeumban lappangott eddig. S ha már a nagyasszony szép ruháját hoztam szóba, mellékelem azt a képet, amely a gödöllői Grassalkovich-kastélyban őrzött ünnepi viseletről készült, és valaha gróf Rhédey Klára öltötte magára Talán épp ebben örökítette meg őt a festő?

Ide tartozik még Tompos Lilla leírása a ruháról: „Az alkóvban (a szobán belül elkülönülő ablaktalan fülke) bemutatott női díszviselet a magyar történelem értékes művészettörténeti darabja, melyet gróf Rhédey Klára (1809–1868) viseleteként ismerünk. (Rhédey Klára unokatestvére volt Rhédey Claudiának, Erzsébet brit királynő ükanyjának.) A ruha halvánnykék habosselyemből és lampaszselyemből készült, ezüstlamellás hímzéssel, arany-ezüst lampasz szalagokkal és hímzett selyemtüllel díszített Legrégibb részei 1750 körül készültek, azóta többször átalakították. A díszviselet családi ereklyeként, magántulajdonban maradt fenn.”

P. Szatmáry Károly csak futólag említi Rhédey Klára érdemei között az irodalom pártolását, ám aligha feledkezhetünk meg arról, hogy ha a grófnő nem találta volna meg a család ózdi kastélyában Petrőczy Kata Szidónia (1658– 1708) kéziratos kötetét, nem tudnánk a magyar barokk első ismert költőnőjének szomorú verseiről.

Itt néhány sort idézek az Áldott vagy mihecske című versből: „Vetem szemeimet kerti virágokra, / Tavasszal zöldellő árnyékos ágakra, / Szép folyó vizekre, csorgó patakokra, / De az is nem használ, minden fordul búra. / Ez világi pompát könyves szemmel nézem, / Tündöklő szép voltát, noha én szemlélem, / De semmi örömem nincsen abba nékem, / Semmi vigasztalást nem lelhet bús szívem.”

 

Jegyzetek

1 Barabás Miklós akvarelljei. Magyar Nemzeti Galéria, 1985. Az előszót írta és a katalógust összeállította Szvoboda D Gabriella Budapest.

2 http://mek.oszk.hu/…/06162/html/aradiv02633/aradiv02633.html

3 Kolozsvár, Művészeti múzeum. Leltári szám MA 3316. Akvarell, tus papíron. 0,204 x 0,158 cm. Jelzés nélkül. A munka 1954-ben került át a Történelmi Múzeumból.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.