Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Úti cél: Párizs

Az 1924-es olimpiai játékok magyar vonatkozásai

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után Magyarországot (akár csak a többi vesztes országot) nem hívták meg az olimpiai játékokra, melynek végül Antwerpen adott otthont.


Halasy Gyula (1891–1970) olimpiai bajnok
sportlövő, edző, szakíró

Ez nagy csapást jelentett a magyar sportmozgalomnak, amely már 1921-től offenzívát indított annak érdekében, hogy a nemzetközi sportkapcsolatokat felvegye a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagországaival, illetve a párizsi 1924-es játékokra a meghívást kiharcolja. Emellett a sportolók felkészülésének és kiutazásának anyagi támogatása érdekében is hosszasan lobbiznia kellett a Magyar Olimpiai Bizottság vezetőinek.

Végül a párizsi részvétel sikerült, a kiküldött sportolók pedig olyan eredményeket értek el, melyek ismét kiemelték Magyarországot, amely visszakerült a nemzetközi sport élmezőnyébe. Sajnos a játékok során számos vitatott döntés fosztotta meg a magyar sportolókat újabb aranyérmek megszerzésétől, a fellebbezés lehetőségével viszont nem éltek a kiküldött vezetők, hogy ez ne ártson az újra kibontakozó nemzetközi sportkapcsolatoknak

 

A magyar sportpolitika 1912 és 1924 között

Magyarország a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1894-es megalakulása óta részt vett az olimpiai mozgalomban, s aránylag szerény anyagi támogatás mellett is részt vett az összes olimpiai játékon. Kemény Ferencet távollétében a NOB alelnökévé választották, sőt 1895-ben Budapest neve is felmerült az első olimpia lehetséges helyszíneként Coubertin javasolta, hogy a görögök visszalépése esetén felajánlja a lebonyolítást Budapestnek, Kemény Ferenc pedig remélte, hogy a millenniumi ünnepségekre készülő magyar főváros szervezheti a játékokat az esemény keretében.1

A magyar sport nemzetközi megítélése ebben az időszakban igen jó volt. Ezt nagymértékben elősegítette, hogy a magyar sportvezetés a belső viták ellenére mindent megtett azért, hogy az olimpiákon önálló küldöttségként vehessen részt. A saját zászló alatt történő felvonulás összetartó erőként hatott a sportolókra még akkor is, amikor a közönség közömbösen fogadta őket. Az 1908-as londoni olimpia megnyitóján például a magyar csapat egyforma kék ruhában, hímzett címerrel díszített szalmakalappal vonult fel, ám a megnyitót követő nézők részéről várt fergeteges taps elmaradt. Amint azt Speidl Zoltán megjegyezte, „nem rosszakaratból, egyszerűen csak azért, mert nem ismernek minket”.2 Ezt pedig belátta mind Muzsa Gyula, mind gróf Andrássy Géza, a Magyar Olimpiai Bizottság két társelnöke, akik számos intézkedést hoztak annak érdekében, hogy Magyarországra felfigyeljenek.

Henrik német királyi herceg, III. Frigyes német császár második fia, II. Vilmos német császár öccse nemcsak a művészeteket pártolta, hanem a modern sportoknak is hódolt. Lelkesedett az automobilizmusért, támogatta az 1908–1911 között megrendezett, nevét viselő Prinz-Heinrich-Fahrt autóversenyt. Ennek második, 1909-es kiírásakor az útvonal Magyarországot is átszelte. A verseny Berlinből indult, Breslau (ma: Wrocław), Tátrafüred, Budapest, Bécs és Salzburg érintésével Münchenbe érkezett meg, hat versenynap és 1841,7 kilométer megtétele után. A Magyar Automobil Club társrendezőként bizonyította, hogy Magyarországra ilyen jellegű versenyen is bármikor számítani lehet. „S amíg a nép érzelmekkel bizonyította, hogy a barátság terén nem marad Németország mögött, addig közhatóságaink az utak kitűnő jó állapotával bizonyították a nyugati államokkal való egyenrangúságunkat. Fogadtatás, útállapotok és végül hazánk természeti szépségei – s ezt az idegenekkel való közvetlen érintkezés után mondhatjuk, valóban megtették hatásukat. Látták, hogy mese az, amit külföldön németgyűlöletünkről terjesztenek, látták, hogy mese az útjaink ázsiai állapotáról szóló híresztelés s végül látták, hogy hazánk utolérhetetlen természeti szépségei mellett egy kifejlődött ipari életet is él.”3


Keresztes Lajos (1900–1978) olimpiai bajnok
birkozó 1924-ben

1911-ben a NOB Budapesten tartotta a 14. ülését. Ez a pillanat egyértelműen megkoronázta gróf Andrássy, illetve Muzsa nemzetközi lobbiját. Amellett, hogy az olimpiai mozgalom vezetői megtekinthették Budapestet, ekkor került ismét szóba egy budapesti olimpia rendezésének gondolata is Budapest is szerepelt az 1916-os olimpia lehetséges helyszíneként, ezt a szavazást végül Berlin nyerte meg. Ugyanekkor felvetődött a Nemzeti Stadion felépítésének szükségessége. Számos terv született, ám az első világháború kitörése miatt a stadion építése elmaradt.

A NOB párizsi, 1914-es ülésén felmerült az 1920-as olimpia helyszínének a kiválasztása. „A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ez év június 20-án Párizsban megtartott ülésén váratlanul szóba került az 1920. évi VIII-ik olimpia megrendezésének kérdése. A NOB szabályzata szerint erről csak 1916-ban, Berlinben kellett volna dönteni, de a belgák sürgették a kérdés napirendre tűzését, és Antwerpen részére követelték a megrendezés jogát. Szavazásra került a dolog, majd 21:11 arányban Budapestnek ítélték meg az 1920. évi olimpiát, elismerve ezzel Magyarország kitűnő sportteljesítményeit és érdemeit.”4

A magyar sportvezetés már 1912-től igényt tartott az 1920-as olimpia rendezésére. A párizsi ülésen viszont Belgium nevében Henri de Baillet-Latour (későbbi NOB elnök) kérte, hogy már itt szavazzanak az 1920-as olimpia helyszínéről, s benyújtotta Antwerpen kandidációját. Nem kis meglepetésre lehetséges helyszínként Amszterdam is felmerült. Ekkor gróf Andrássy Magyarország előjogaira hivatkozva emelte ki a magyar pályázat fontosságát, míg Muzsa Gyula egy Európa keleti részében rendezendő olimpia fontosságára hívta fel a figyelmet, kiemelve, hogy Budapest neve már akkor is felmerült helyszínként, mikor senki sem akart olimpiát rendezni. Végül Allison Vincent Armour amerikai NOB-tag egy titkos véleményező szavazást ajánlott, melyet elfogadtak, s melyen Budapest a 32 szavazat közül 21-et megszerzett – hét szavazatot kapott Antwerpen, két szavazatot Amszterdam, két szavazat érvénytelen volt.5

Coubertin ezt a szavazást csak előzetesnek, előszavazásnak tekintette. „Budapest és Antwerpen előterjesztették jelöltetésüket. Ez az utóbbi város küldöttséggel képviseltette magát, elénk terjesztette pompásan kinyomtatott és bekötött, ékesen szóló feliratát. Még korai volt felette határozni. Egyfajta előzetes szavazás a szavazatokat majdnem egyenlően osztotta meg, nagyobb hajlandóságot tanúsítván Budapest előnyére.”6 Ezt később is megismételte, amikor 1923-ban Muzsa Gyula egy NOB-gyűlésen azt hangoztatta, hogy Budapest 1914-ben már megkapta az olimpia rendezési jogát, s így jelezné szándékát egy mihamarabbi olimpia megrendezésére. Coubertin ekkor válaszában elhárított bármilyen felelősséget, s megismételte, hogy, „az 1914-i Budapestet érdeklő szavazás csak előzetes »preliminaire« volt.”7

Magyarország viszont készült az olimpia rendezésére, a magyar vezetés az 1920-as rendezés végleges megszerzéseként értelmezte a véleményszavazást. A Sporthírlap vezércikkében kiemelte, hogy „1914. június 20. – nagy és emlékezetes nap, érdemes a megörökítésre. A párizsi automobil klubban ülésező olympiai bizottság ezen a napon ítélte Budapestnek az 1920. évi olympiászt.”8 A közvélemény a magyar sportviszonyok javulását, valamint a belső ellentétek végleges elcsitulását várta e döntéstől, illetve a rendelkezésre álló hat évtől. Az öröm még nem csitult el, amikor néhány nap múlva érkezett a szörnyű hír a trónörökös és felesége szörnyű haláláról. Ez pedig az első világháború kitörését jelentette.

Az első világháború miatt elmaradt az 1916-os berlini olimpia, majd az elvesztett háború után Budapest neve már szóba sem jöhetett, mint lehetséges helyszín, a NOB 1919-ben Antwerpennek adta a rendezés jogát. Mikor felröppentek az első hírek egy Magyarországot sújtó sportblokádról, ez hihetetlennek és lehetetlennek tűnt. Stankovits Szilárd 1919-ben kiemelte, hogy „nem tulajdonítok döntő jelentőséget a bojkottról szóló híreszteléseknek. Nem hiszem, hogy ilyen határozat létrejött, de ha mégis megtörtént volna, azt bizonyára revízió alá fogják vonni. Semmi esetre sem irányulhatott ennek éle Magyarország ellen. A sport mindenki részére nyílt, sportérzékkel bíró sportemberei ezt bizonyára nem is fogják fel másképpen.”9

Sajnos, a sportblokádot mégis felállították, a NOB pedig az 1920-as olimpia szervezőinek döntésére bízta, melyik országokat hívják meg a játékokra. Ekkor már nem jelentett meglepetést a belgák határozata, amely szerint a vesztes országokat nem hívják meg az antwerpeni játékokra, ez pedig igen mély sebet ejtett a magyar sportolók, vezetők és a sportszerető közönség szívében.

„A gyűlölet, a harag, a politika voltak a rossz tanácsadók, amelyek a leggrandiózusabb sportvetélkedésből kizárták a központi hatalmakat. De erős a hitünk, hogy utójára történt. Hisszük, hogy az eljövendő négy esztendőben megtisztulnak a gyűlölet iszapjától a szívek s a sport békés harcmezején, a pályán végre baráti kezet szorítanak egymással azok a nemzetek, amelyek ma az olimpia tusát vívják – azokkal, amelyeket a gyűlölet és a politika száműzött onnan.”10


Pósta Sándor (1888–1952) olimpiai bajnok vívó

A trianoni döntést követő időszak magyar sportdiplomáciáját két irányzat határozott meg. Az egyik szerint Magyarországnak szakítani kell a nemzetközi sportélettel, és elsődlegesen az újraépítésre, illetve a hagyományos kapcsolatokat (Ausztria, Németország) kell kiépíteni.

A sportélet jelentős része viszont hitt abban, hogy ez a sportblokád csak ideiglenes, és az egyedüli járható út az olimpiai mozgalomba való mihamarabbi visszatérés. Bár ez az ellentét érezhető volt még 1924-ben is, a párizsi kiutazás előtt, valójában a magyar sportvezetés mindvégig elkötelezetten harcolt a nemzetközi kapcsolatok rendezéséért, illetve az nemzetközi olimpiai mozgalomba való visszatérésért. A nemzetközi kapcsolatok erősítése volt az elsődleges feladata az 1921. január 28-án újjáalakult a Magyar Olimpiai Bizottságnak (MOB), amely elnökévé, illetve társelnökévé gróf Andrássy Gézát és Muzsa Gyulát nevezte ki. Az első igazi sikert az 1922. július 19-i dátummal keltezett levél jelentette, amely meghívta Magyarországot az 1924-es olimpia művészeti versenyeire.11

A MOB-bal párhuzamosan az egyes sportszövetségek is elkövettek mindent, hogy a nemzetközi sportkapcsolatok helyreálljanak. A vívók már 1921-től ápolták kapcsolataikat az olasz vívószövetséggel, kiküldve egy csapatot egy nem hivatalos magyar–olasz vívótalálkozóra 12 1922-ben az olaszországi Bellagióban rendezett nemzetközi vívóversenyen már fényes magyar siker született.

Hasonlóan a Magyar Atlétika Szövetség is felvette a kapcsolatot az európai és amerikai szövetségekkel, így a szomszédos országokon kívül Franciaországból és Belgiumból is érkeztek meghívások atlétika versenyekre. Ezenkívül a Magyar Atlétika Szövetség elnökét, Stankovits Szilárdot beválasztották a nemzetközi szövetség öttagú állandó bizottságába, amely igazi megtiszteltetést jelentett a magyar sportélet számára.13

Magyarország igen hosszú küzdelemmel nyerte vissza teljes jogú tagságát a nemzetközi úszószövetségben (FINA). George W. Hearn, a FINA angol főtitkára, aki igen szoros barátságot ápolt dr. Donáth Leóval, a magyar úszósport igen befolyásos tisztviselőjével (főtitkár, majd alelnöki tisztséget is ellátott). Hearn többször szólalt fel Magyarország és Ausztria kirekesztése ellen, ám épp országa nyomására még 1922-ben is a sportbojkott mellett döntöttek.

„Nemcsak megerősítették a szóban forgó gyűlölködő szabályt, hanem újból visszatértek arra az 1919-ben hozott hóbortos határozatra, hogy abban az esetben, ha Magyarország és Ausztria tagja marad a Nemzetközi Úszó Szövetségnek, akkor Anglia kilép a szövetségből… Mikor a határozatot meghozták, én tiltakozásképpen lemondottam arról a tisztségemről, amelyre az imént megválasztottak… De biztosra veszem, hogy a határozatot meg fogják változtatni.”14 Még 1922-ben, a Nemzetközi Amatőr Úszó Szövetség konferenciáján, Hearn felolvasta Ausztria és Magyarország elleni bojkott feloldására tett javaslatát, amelyet megszavaztak, s így Magyarország visszanyerte teljes jogú tagságát (mellette Ausztria is, ám a bojkottot Németországra fenntartották).

Minden sportágban megtörtént fokozatosan a kapcsolatfelvétel, 1923-tól pedig normalizálódott Magyarország sportkapcsolata szinte minden országgal. A nagy örömöt a párizsi szervezőbizottság hivatalos meghívólevele jelentette, amelyet 1923. május 2-án küldtek a NOB-nak. A volt központi hatalmak közül először Magyarországot hívták meg a játékokra, a MOB pedig remélte, hogy ezen dokumentum eloszlatja majd a részvétellel kapcsolatosan megfogalmazott kételyeket is Ennek érdekében a MOB a magyar kormánynak is továbbított a meghívólevelet, ezt pedig diplomáciai úton is elfogadták.15


Muzsa Gyula (1862–1946), a Magyar Olimpiai
Bizottság elnöke 1912-ben

A sportdiplomáciával párhuzamosan megkezdődött a felkészülés is az 1924-es olimpiára. A MOB célja a méltó magyar képviselet biztosítása volt, ezért elsősorban a MOB a szövetségek felé továbbította a meghívást, rájuk bízva a felkészülési folyamatot. Központi szinten maradt viszont az anyagi vetülete a felkészülésnek és a kiutazásnak, erre hamarosan elkészült egy 30 millió koronás (akkori árfolyamon ez közel 20 000 dollárt jelentett) támogatáskérés. A kormány 1923-ban elnapolta a döntést, és csak november 3-án folyósította az első 100 millió koronát.

Az 1924-es nemzetközi téli játékokra a részvétel önköltségen történt. A Nemzetközi Téli Sporthét versenyeinek a francia Chamonix adott otthon, s eredetileg nem számítottak olimpiai számnak. A nagy siker viszont 1925-ben arra ösztönözte a NOB-ot, hogy elismerje ezt az első téli olimpiának, illetve döntsön a rendszeres négyévenkénti rendezésről.

A párizsi olimpia előtt ismét felvetődött a magyar sportolók részvételének kérdése. Voltak, akik azt hangoztatták, hogy magyar sportoló ne jelentkezzen a párizsi játékokra, és bojkottra szólítottak fel. Mások a kis csapat részvételét szorgalmazták, minimális anyagi ráfordítás mellett. A korabeli sajtóban is számos cikk jelent meg a témáról, amely így tovább nehezítette a felkészülést. Végül a MOB Horthy Miklós kormányzóhoz intézett egy memorandumot, amelyben hangsúlyozta, hogy a párizsi olimpián való részvétel hazafias kötelesség. „Csonka-Magyarországnak meg kell a Nagyvilág előtt mutatnia, hogy mi kifosztottan és bénán is több értéket képviselünk a világ kultúrája számára, mint a mi kincseinkkel gazdagodott utódállamok.”16

A memorandumban a magyar sportvezetés megfogalmazta a párizsi célokat is: nem a megnyert aranyérmek száma a legfontosabb, mellékes a versenyzés a világ nagyhatalmaival. A verseny a kisantant államaival zajlik (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, Ausztria), őket kell legyőzni.

A Kormányzó elfogadta a memorandumot, és erkölcsi támogatásáról biztosította a MOB-ot. A felkészülésre elfogadott négyszáz milliós támogatás a korona elértéktelenedése miatt ekkor már csak az eredeti költségvetés negyedét fedte, ezért újabb támogatási forrásokat kerestek az olimpiai bizottság vezetői. Egy sorsjegyakciót és egy kétnapos gyűjtést is szerveztek, ezek viszont mérsékelt sikert hoztak, elsősorban a labdarúgók korai, csúfos veresége miatt.17

A gyűjtés során a legnagyobb sikert Biller Irén, a Fővárosi Operettszínház színművésze érte el, aki igen befolyásos személy volt, és sikerült a tőzsdén gyűjtenie. „A tőzsde-tanács az olimpiai célra való tekintettel első ízben adott engedélyt, hogy hölgy a tőzsdeterembe lépjen. Volt is nagy meglepetés, mikor Biller Irén, Heim Jack bankár kíséretében megjelent, de nem akadt senki sem, aki megtagadta volna az adakozást. És míg az utcán nagyon ritkák a százezer koronás adományok, addig Biller Irén perselyébe még ötszázezres is került a százezresek közé.”18

A kiutazás előtt hosszas vita indult, hogy a férfi tőrcsapatot nevezzék-e a párizsi olimpiára, hiszen éremesélyes a csapat, viszont a végső győzelemre nincs remény. Számos vélemény hangzott el a nevezés ellen, végül viszont Pallavicini György19, a vívószövetség elnöke vállalta az anyagi támogatást, és a Berti László, Schenker Zoltán, Terstyánszky Ödön, Lichtenecker István, Pósta Sándor tőrcsapatot is nevezték a párizsi versenyre.

A kiutazók névsorát véglegesítették, a versenyzők pedig igen motiváltan érkeztek Párizsba, elkötelezettségük mindvég motiválta őket a legjobb eredmények elérése érdekében Badó Raymund ezt így fogalmazta meg: „Engem az a pillanat ragadott meg legjobban Párizsban, midőn a stadion győzelmi árbocára felhúzták a győztes nemzet lobogóját. Ez valami olyan komoly és megkapó dolog volt, hogy mikor legelőször megláttam, úgy összeszorult a szívem, hogy csaknem könny szökött a szemembe. Úgy éreztem, hogy ezért igenis érdemes küzdeni, hogy szétszaggatott szegény hazánk lobogója ott lengjen diadalmasan minden népek képviselőinek feje fölött…”20

 

Magyarok Párizsban


Somfay Elemér (1898–1979) magyar
ezüstérmes olimpikon az atlétika ötpróba
sportágában

A versenyzést a magyar tőrcsapat kezdte meg elsőként Párizsban. A csapat számára a legnagyobb gondot a nagy meleg és az igen gyenge minőségű szállás jelentette. Végül a csapat vezetőinek sikerült megoldaniuk a szállást, viszont a szervezőknek a részt vevő sportolók iránt tanúsított figyelme minimális volt. „Őszintén szólva, arra a rengeteg pénzre gondoltam, amit mi, szegény magyarok itt elköltünk, közvetlenül azután, hogy minket koldusokká nyomorítottak éppen azok a franciák, akiknek ezzel az Olimpiával csak a Párizsba özönlés a lényeg, de hogy velünk meghívottakkal mi lesz, az nem fontos… Sehol egy szíves, barátságos arc, egyetlen rendező sincs, aki a csapatokat egy »hozott Istennel« fogadná. Kezdtük nagyon bánni, hogy idejöttünk. A rossz érzésünk fokozódott, mikor látnunk kellett azt az udvarias mosolygást, széles tenyérrázogatást, amiben az érkező belgáknak, spanyoloknak, svájciaknak, olaszoknak stb. részük volt.”21

A vívók közül többen is háborús hadirokkantak voltak. Tersztyánszky Ödön jobb kezét az első világháborúban átlőtték, később tüdőlövést is kapott. Orosz fogságba esett, szibériai fogolytáborból megszökött, ezt követően tanult meg bal kézzel vívni.22 Pósta Sándor csípőjébe egy lövedékhüvely fúródott, felépülése után kezdett ismét gyógytornaként vívni Italo Santelli mesternél.

A legnagyobb gondot viszont a bíráskodás jelentette. A magyar csapat számított a zsűri rosszindulatú hozzáállására, az egyedüli magyar bíró a vívó versenyekben, Kovács György ugyanakkor igen keveset tehetett a téves döntések ellen. A selejtezőben a csapatra nehezedő nyomás igen jelentős volt, hiszen szükség volt a legjobb négy közé jutáshoz, igazolni kellett, hogy megérdemelten nevezték a tőrcsapatot a játékokra. A továbbjutás pedig nagyon nehéz volt, erről nem feltétlenül az ellenfelek, hanem az ellenséges bíráskodás tehetett Pedig a magyarok mindig bemondták, ha tust kaptak. „Volt mérkőzés, amelyben tíz-tizenkét tiszta találatot kellett adni Bertinek, amíg egyet számítottak! Schenker nőstény oroszlán módjára harcolt, mintha minden tus egy-egy kölyke volna, amelyet gonosz vadászok el akarnak rabolni. Hatalmas alakja óriássá nőtt, mikor egy-egy támadásban »állj« után tőrhegyét az ellenfele mellén tartotta: (…) ezt csaljátok le! És lecsalták!”23

A döntőben Franciaország és Olaszország ellen esélye sem volt a magyar csapatnak. De Belgium verhető volt, egy objektív zsűrizés mellett. Az egymás ellen vívott mérkőzésen minden jól alakult, úgy tűnt, a győzelem nem veszíthető el. Egy adott pillanatban az olasz vívók viszont felháborodtak a zsűri döntésein a franciákkal vívott mérkőzés során, és levonultak. És míg mindenki odafigyelt, a másik planson a bírók „kezelésbe” vették a magyarokat. Franciaországé lett az arany, Belgiumé az ezüst és Magyarországé a bronz, az olaszokat pedig kizárták. A legboldogabb pedig a magyar vívószövetség elnöke, Pallavicini Gyögy volt, hiszen ő harcolta ki a tőrcsapat részvételét.

A céllövő versenyszámok erőviszonyai igen megváltoztak az 1912-es játékok óta. Az amerikaiak tökéletes, legyőzhetetlen fegyverekkel jöttek24, így ellenük versenyezni igen nehéz volt. Bár több versenyszámban is megdőlt a magyar rekord, áttörő sikert csak Halasy Gyula aratott, aki nagy meglepetésre megnyerte az agyaggalamb-lövészet versenyszámát. Bár Magyarországon akkor ez igen fiatal sportágnak számított (három éve űzték), Halasy 100 lövésből 99-szer találta el az aszfaltkorongot, s így holtversenyben a finn Huberrel az első helyen végzett, így szétlövés következett. Halassy először tízből tízszer talált, s elindult az öltözőbe lőszerért, ám erre nem volt szükség, mert a finn ellenfele elhibázta az első lövését.25 Így született a magyar küldöttség első aranyérme, egy olyan sportolónak köszönhetően, aki az első világháború idején megsebesült, mikor egy gránát a közelében robbant fel, ennek hatásaként hosszú hónapokon keresztül beszélni sem tudott.

Az atlétika versenyszámai során is számos siker született. Somfay Elemér az atlétikai ötpróba (pentatlon) versenyében második helyet szerzett. Lehetett volna arany is, ha máig tisztázatlan körülmények között nem írták volna el a 200 méteres síkfutás eredményét.26 Kiváló eredményt jelentett a 4x100 méteres váltó negyedik helyezése (Gerő Ferenc, Kurunczy Lajos, Muskát László ás Rózsahegyi Gusztáv), illetve Gáspár Jenő ötödik helye magasugrásban.


Az 1924-es olimpia magyar tőrcsapata

A birkózók kis csapattal utaztak ki a francia fővárosba. A szakvezetők úgy érezték, hogy az északi országok versenyzői jóval erősebbek, így a pillanatnyi forma alapján válogatták ki a legesélyesebb magyar birkózókat. Nagy meglepetésre a legjobb eredményt Keresztes Lajos érte el (a kötöttfogás 67,5 kilogrammos súlycsoportjában), akit eredetileg nem válogattak be a csapatba, ám a MOB és a Nemzeti Sport nyomására végül kivitték a versenyre. „Keresztesi Lajos szerezte a legnagyobb dicsőséget a magyar névnek. Legyőzte Westerlundot, a súlycsoportjának svéd favoritját, s mindössze egy igazságtalan lepontozással került a többszörös világbajnok finn Freemann mögé a második helyre.”27 Keresztes viszont igazolta, hogy a világ legjobbja súlycsoportjában: 1925-ben megnyerte az Európa-bajnokságot, majd 1928-ban az olimpiát Amszterdamban.

A kis csapat többi birkózója is szépen szerepelt: Badó Raymund bronzérmes lett28, Matura Mihály, Radvány Ödön és Tasnády József ötödik, Varga Béla pedig a hatodik lett, így a kiutazó tíz birkózó közül hatan végeztek pontszerző helyen. A sportolók viszont elégedetlenül nyilatkoztak a verseny lebonyolításáról (amely kora reggeltől késő éjszakáig tartott), illetve az igen gyenge és igazságtalan bíráskodásról.29

A kard versenyeitől a szakértők két aranyat vártak, ám az igen nehéz körülmények között lezajlott döntőkön elért arany- és ezüstérem is végül igen nagy értéket képviselt. Ennek megszerzésében oroszlánrésze volt Kovács Györgynek, aki bíróként tevékenykedett, és ádáz harcot vívott, hogy pártatlan zsűrizés legyen a verseny minden szakaszában.30

A csapatversenyben mindenki az 1912-es (Magyarország) és az 1920-as (Olaszország) olimpiák győztesének összecsapását várták. Az aranyérem e két csapat között dőlt el, igen szoros mérkőzésen, melynek bírói gárdája nagymértékben hozzájárult a 8–8-as végeredményhez, s így jobb tusarányának köszönhetően Olaszország nyerte az aranyérmet.31 Hiába való volt a magyar fölény, a korabeli tudósító szerint „a magyar csapatnak meg kellett hajolnia az olaszok és a zsűri előtt.”32 Sajnos a döntőre kért két francia bíró helyett egy belga és egy cseh bírót jelöltek ki, kiknek tudása messze elmaradt a döntő nívójától. Sajnos a bírói testület elnöke is nagyon későn (7–7-es állásnál) figyelmeztette az igen részrehajlóan tevékenykedő bírókat.

A döntő után számos magyar szakmabeli emelte fel hangját a botrányos események kapcsán. Még azok is kifejezték nemtetszésüket, akik nem tartoztak a bírói rendszer heves kritikusai közé. Fodor István kiküldött tudósító például vallotta, hogy a döntőt a magyar csapat pechesen vesztette el. Ennek ellenére úgy érezte, hogy „a magyar–olasz mérkőzést újra le kellene vívni, válogatott, képzett és teljesen pártatlan zsűri előtt. Ez lenne az igazságos. Nem lehet egy világbajnoki címért folyó versenyt kiszolgáltatni embereknek, akik nem értenek a sporthoz.”33

A kard egyéni döntőjébe három magyar versenyző, Garai, Schenker és Pósta jutott. Ők sportszerűen keresztbe verték egymást, míg az olasz versenyzők leadták a csörtéket a legesélyesebb versenyzőjüknek, Oreste Pulitinak. A színjáték annyira rosszul sikerült, hogy Kovács György magyar sportvezető óvása után a becsületbíróság (jury d’appel, jury d’honneur – a legfelsőbb bírósága a versenyeknek, 1923-ban döntött a NOB a létrehozásáról) kizárta Pulitit.34 Az olaszok felháborodtak, és a többi vívójuk visszalépett a döntőből. Ez volt az első olyan döntés a párizsi olimpián, ahol a magyar képviselőt meghallgatták, és igazat adtak neki.

Végül a következő napon a döntőt megismételték, melynek végén a francia Roger Ducret, illetve Garai és Pósta ugyanannyi győzelmet szerzett, így következett közöttük a szétvívás. Garai elvesztette csörtéit, így az aranyérmet az utolsó Pósta–Ducret-asszó döntötte el. Garai harmadik, Schenker a negyedik helyen végzett.


Az ország első sportbélyege, mellyel a magyar
olimpiai csapat kiutazására gyűjtöttek anyagi
támogatást.

„Ketten maradtunk, a diadalmas francia és egy kard, amely egy megtépett, megcsonkított ország kezében maradt. Így éreztem! És mintha nem is vívtam volna egy hónapig távol idegenben, mintha állandóan a legjobb indulatú zsűri bíráskodott volna, mintha nem is egy többszörös vívóbajnok – világbajnok versenyző állt volna velem szemben, hanem egy tanulni vágyó kedves kezdő, olyan nyugodtan dolgoztam. 4:0! Az én javamra, és minden egyes tus olyan, hogy Ducret hangosan bemondta!”35

A „Puliti-ügy” korántsem zárult le a becsületbíróság döntésével. 1924. július 19-én Puliti és Kovács véletlenül találkoztak a Folies Bergère kabaré előtt. Puliti megütötte Kovácsot, aki nem ütött vissza, hanem elment társaival. Mindketten, katonatisztek lévén, becsületük megsértése érdekében követelték a párbajt, melyre végül 1924 novemberében került sor Nagykanizsán. A több mint egy óra hosszú párbaj során mindketten súlyosan megsérültek, végül közös egyezség alapján megszakították a párbajt, és Puliti elnézést kért Kovácstól az olimpián tanúsított magatartásáért.36

Külön értéket képviselt a női tőrvívóversenyben elért hatodik hely. Tary Gizella az első magyar hölgyolimpikon, aki pontszerző helyen végzett. Tary a Fodor Károly vívóintézetében kezdett vívni. Tehetségére felfigyelt Italo Santelli vívómester, aki az olimpiára felkészítette őt, és aki támogatta, hogy Tary önköltségen indulhasson Párizsba 37 Sikerét a magyar közvélemény is ünnepelte, számos köszönő levelet kapott, az egyiket a Sporthírlap is közölte.

„Tary Gizelláról van ugyanis szó. Egy magyar hölgyről, az első magyar nőről, aki olimpiai szereplésre szánta el magát s aki, mint tudjuk, becsületet szerzett a magyar névnek. Nem tudom, helyesen fogom-e föl, de nekem az a véleményem, hogy Tary Gizella már a puszta vállalkozásával is tanúságot tett hősi lelkületéről, amelynek oly sok ragyogó példáját találjuk a magyar történelemben… Tary Gizellát a sors kegye olyan szerepre szánta, amelyben a nevét a nemzet értékeinek a márványlapjára véshette. Kiállott a világ szeme elé s tőrrel a kezében fitogtatta a magyar vérben lakózó hősi bátorságot és virtuóz ügyességet… Tary Gizella ugyanis nemcsak a legimpozánsabb szorgalommal és ambícióval készült a párizsi szereplésre, de kénytelen volt a sajátjából fedezni a költségeit… eladogatott egyet-mást szerény javaiból, s az így szerzett pénzen utazott el az olimpiászra, amelynek kemény küzdelmeiben oly pompásan helytállott Tary Gizellát nemcsak ünnepelni kell, hanem le kell róni vele szemben azt a tartózást is, amelyet egy szegény sorban élő nőtől elfogadni nem lehet.”38

A többi versenyszámban is helytálltak a magyar sportolók. Voltak igen peches szereplések is, az evezésben érdekelt csapat hajója eltört, a póthajó pedig használhatatlan volt. A vízilabdában a magyar csapat kétszeres hosszabbítás után legyőzte az olimpiai bajnok angolokat, a verseny favoritját, végül viszont kikapott (kétes bírói döntések közepette) a későbbi ezüstérmes belgáktól, majd Svédországtól is, és az ötödik helyen végzett. A vártnál gyengébb eredményeket értek el az úszók, akik csak egy bronzéremmel tértek vissza39, viszont kiváló tapasztalatszerzést jelentett az olimpia Kehrling Béla teniszező, illetve a kerékpárcsapat számára.40

 

Hajós és Somfay ezüstérmei

A Párizsban szerzett ezüstérmek közül kiemelkedik kettő, melynek történetét máig tisztázatlan döntéseket, eseményeket befolyásolták. Hajós Alfréd a legjobb stadiontervvel megnyerte a művészeti olimpia ezen kategóriáját, de mégsem lett aranyérmes, mert az első díjat a zsűri nem osztotta ki. Somfay Elemér pentatlon versenyében a 200 méteres síkfutásban elért eredményét írták el, s így elvesztette az aranyérmet. Élete végéig olimpiai bajnoknak tekintette magát, de ott Párizsban a MOB alelnöke nem engedte meg a fellebbezést, elfogadván a hivatalos eredményt.

Az 1924-es olimpiák műsorában szerepeltek a művészeti versenyek is. Az építészet kategóriába jelentkezett Hajós Alfréd és Lauber Dezső is, stadiontervükkel.41 Hajós, aki az első újkori olimpián az első magyar győzelmeket szerezte 100 és 1200 méteres gyorsúszásban, építészmérnöki oklevelet szerzett a budapesti Műegyetemen, karrierje során pedig számos középületet, sportlétesítményt tervezett.42 Több tervet is készített egy budapesti nemzeti stadionra, ennek 1924-ben átdolgozott változatát nyújtotta be.


Hajós Alfréd ezüstérmes stadionterve

Hajóst áthatotta 1896-ban a görög építészet. Az olimpiai versenyek között rengeteget sétált, s csodálta Athén szebbnél szebb épületeit. Megihlette őt ez a város, s egy füzetben örökítette meg vázlatait. „Mindig élt a vágy bennem s ha a köznapi hangulatból kiszakítottam magam, előszedtem vázlat-könyvemet s álmodva rajzoltam oszlopokat, csarnokokat, árkádokat, amelyek szemeim előtt összefolytak s elém varázsolták egy modern Stadion körvonalait. A vázlat-könyvemet eltettem emlékeim közé, de ha valami nagyot, hatalmasat akartam tervezni, mindig segítségül hívtam a vázlatokat…”43

Hajós éveken keresztül tanulmányozta a külföldön felépült stadionok terveit, elemezte ezeket, kiemelve előnyeit. 1924-re úgy érezte, megtervezte a tökéletes stadiont. A pályamunka utolsó pillanatban érkezett meg Párizsba, ahol elnyerte a művészi versenyek zsűriének a megbecsülését. Ám hiába hangsúlyozta ki a zsűri, hogy munkájának értéke túlszárnyalta a többi művészeti kategória győztesének nívóját, az első díjat mégsem ítélik oda Hajóséknak, akik győztek ugyan az építészet kategóriában, de csak második helyezést kaptak.

A versenybizottság titkára által nyújtott magyarázat szerint a benyújtott pályázatok legnagyobb része igen gyenge nívójú volt, csak a Hajós-Lauber, illetve a monacói Julien Medecin munkái érték el a zsűri által megszabott szintet. A művészi versenyek irodalom, festészet és szobrászat kategóriájában kiosztottak minden érmet, míg a zene kategóriában egyetlen érmet sem osztottak ki. Hajós ezt ekképp értékelte.

„Igazán nem tehetek arról, hogy annyi építész közül csak kettő értette meg a pályázat intencióját és furcsának találom a zsűri döntésének elhalasztását, minthogy a zsűri ülésének jegyzőkönyvében is méltatták a két pályamű művészi értékét, sőt az én pályázatomról megállapították, hogy az túlszárnyalja a többi művészeti ág (szobrászat, festészet) győztes munkáinak értékét. Így hát a díj ki nem adása egyenesen megmagyarázhatatlan. Menabria úr mindenben igazat adott nekem, de szavaiból azt lehetett kiérezni, hogy az ügy már el van intézve.”44

Somfay Elemér a magyar csapat titkos éremesélyeseként készült az olimpiára. Az első világháborúban az orosz, majd az olasz fronton is súlyosan megsérült. Felépülése után kezdett ismét sportolni, az atlétika több ágában, később pedig öttusában ért el nemzetközi sikereket. „1918-ban sántán, bénán, emberroncsként sántikálva, senki, én magam sem álmodtam a sportról” – vallotta.45

Somfay sokoldalú atléta lévén több számban is indulhatott volna (hármasugrás, távolugrás, négyszáz méteres gátfutás), a döntést akkoriban a szakszövetség ajánlata alapján a MOB hozta meg. Az 1923–1924-es eredmények alapján a hármasugrásra készült, különleges versenyterv szerint.46 Ez a felkészülés viszont egy nem várt saroksérüléshez vezetett. „A sok és talán túlfokozott hármasugró edzés következtében – mivel sarokszivacs nélkül ugráltam – ugrósarkamban heves csonthártyagyulladás lépett fel. Alig tudtam még csak megérinteni is ezzel a sarkammal a talajt. Sokáig csak lábujjhegyre lépve tudtam járni. Szó sem lehetett ugró, de gátfutó edzésről sem. Ugrólábamról lévén szó, természetesen a távolugró edzésem is kiesett.”47

Somfay sérülése ellenére a futó- illetve dobószámokban igen jó eredményeket mértek, így végül döntés született, hogy nevezzék a pentatlon (atlétikai ötpróba) és a dekatlon (tízpróba) versenyeire. A szakértők elemezték Európa legjobb pentatlonistáinak az eredményét, s titokban élt a remény, hogy Európából nincs ki legyőzze Somfayt.48 A szakemberek és a közvélemény viszont ekkor nem tudott a sportoló sérüléséről.

A párizsi versenyen viszont Somfay kiválóan versenyzett, megszerezve az ezüstérmet a finn Eero Lehtonen mögött. A magyar sportsajtó a nemzet örömét tolmácsolta. „Somfai Elemér második a pentatlonban, az olimpiai versenyeknek egyik legnehezebb, legklasszikusabb számában. Öt különböző ágában az atlétikának követeli meg ez a verseny az erőpróbát, amelyben íme egy magyar atlétánál csak a finn atlétikának büszkesége, Lehtonen bizonyult egy kevéssel jobbnak, ellenben legyőzte Amerikát, Svédországot és a többi nagy nemzetnek reprezentánsait. Büszkeséggel és megihletődött tisztelettel gondolunk hazánknak erre a jeles fiára, aki Párisban arannyal vonta be a magyarság nevét.”49 A Sporthírlap újságírója a verseny eredményeinek közlésekor megjegyezte, hogy Somfai idejét a 200 méteres síkfutásban elmérték, az valójában 22,8 másodperc volt, és nem a hivatalos 23,4 másodperc.

A Nemzeti Sport vezércikkének címe Somfai..! Somfai..! Somfai..! volt. A cikkíró kiemelte, hogy a magyar sportoló legyőzte az amerikai Robert LeGendret, aki az első számban megdöntötte a távolugrás világrekordját.50 Somfay a diszkosz- és a gerelyvetés versenyeiben második helyen végzett, a 200 méteres síkfutásban pedig gyenge csoportban futott, és a hivatalos eredmény szerint hatodik lett. Az utolsó, 1500 méteres síkfutás versenyében harmadik helyen végzett, így a hivatalos eredmény szerint a második helyen végzett 18 ponttal a 16 pontos mögött.51 Az akkori szabályok szerint a versenyzők az egyes sportágban elért helyezéseiket összeadták, és a legkevesebb pontot gyűjtő versenyző lett a győztes.

Az események viszont másképp történtek, mint ahogy a sajtó erről beszámolt a 200 méteres sprintszámban.

„Pompás indulással, pompásan kaptam lábra, és erőteljes, lendületes, a tőlem megszokott formában, közel tíz méterrel győztem a mögöttem második helyezettel szemben. A hirdetőtáblán megjelent futamon tehát az én időeredményem: 22,8 mp! Megelégedve és boldogan könyveltem el magamban ezt az eredményt. És ekkor, ez alkalommal, ott a célvonalban, a tribün melletti kerítés felől láttam felém integető boldog arcokat, buzdító, bíztató, gratuláló magyar szavakat. Magyar sportvezetők voltak kint a tribünön, nekem szurkoló »testvéreim«, magyarok. Ezek a honfitársaim is bemondták az általuk is mért időeredményemet és ezzel messze-messze első voltam az összesített pontszám szerint…

Ezerötszáz méteren az átlagon felüli (már pentatlon- vagy dekatlonversenyzőket véve számításba) futók közé tartoztam. Tehát, ott kellett lennem az első három helyezett között… A lényegesnek tudott pontelőnyöm megmaradt és biztos voltam az olimpiai »diadalban«. Bent, az öltőzőben megrohantak honfitársaim, ölelgettek, gratuláltak pompás győzelmemhez. Leírhatatlan volt az öröm körülöttem…


Caption

Akkor jött be az öltözőbe egyik honfitársunk és közölte, hogy a versenyjegyzőkönyvek alapján nem én, hanem a harmadik sorban esélyes, finn Lehtonen az olimpiai bajnok egy pont előnnyel, míg én második vagyok…

De a felmutatott és hitelesített jegyzőkönyvek értelmében, az abban feljegyzett adatok szerint, a kétszáz méteres síkfutásban, az eredménytáblán futószámom után közzétett 22,8 mp helyett 23,4 mp volt nevem után, a futó rubrikába bevezetve! Ennek alapján tehát a kétszáz méter síkfutásban nem egy, hanem hat pontot kaptam. Viszont az én nevem alatt szereplő versenyző rubrikájába az én általam a valóságban elért, és a hirdetőtáblán is közzétett 22,8 mp – tehát az én futó eredményem!”52

A verseny hivatalos eredményei53 viszont végül eltértek a sajtó által közzétett eredményektől.54 A 200 méteres síkfutás eredményei között nem szerepel a 22,8 másodperc, melyet eredetileg a svéd Göran Ungernek írtak (ezt közölte a Nemzeti Sport is július 8-i számában). Így a hivatalos jelentés szerint Lehtonen 14 ponttal győzött, Somfay 16-tal lett második. Erre magyarázatot a Svéd Olimpiai Bizottság honlapján található Unger-életrajz ad: az idejét elírták, a helyes eredménye 23,8 másodperc volt, és mivel ezt a hibát csak a verseny vége után fedezték fel, ezért csak a hivatalos végeredményben módosították a pontokat.55

Egy másik érdekesség, hogy nem csak Somfay emlékezett arra, hogy a csoportkörben jó tíz méterrel verte a cseh Svobodát, ezt a Nemzeti Sport tudósítása is megerősíti.56 Viszont a hivatalos eredmény alapján Svoboda 24 mp-es időt futott, Somfay pedig 23,4-et, ami azt jelenti, hogy egyikük idejét elmérték.57

Somfay visszaemlékezett, hogy idejének elírását a svéd vezetők is jelezték. 58 A döntést, mely szerint a magyar küldöttség nem fellebbez, Stankovits Szilárd hozta meg, aki a versenybizottsági tag és a MOB alelnöke volt, mondván „kár lenne az olyan szépen alakuló francia–magyar barátságot emiatt a »kis tévedés« miatt elrontani.”59

 

A párizsi eredmények értékelése

Az 1924-es párizsi olimpiai részvétel a magyar sportdiplomácia nagy sikere volt az elvesztett első világháború után. Bár a magyar társadalom egy része kételkedett a részvétel sikerében, sőt, sokan ellenezték ezt, sikerült a Magyar Olimpiai Bizottságnak eloszlatni minden kételyt, és megnyerni a kormányzót is a kiutazás támogatására Ebben a harcban oroszlánrészt vállalt Muzsa Gyula MOB-elnök, illetve Stankovits Szilár MOB-alelnök.

Ugyanakkor a magyar sportolók is teljesítették a kitűzött célt: „magyar fiút bizony odakünn nem előzött meg sehol, egyetlen román, cseh, jugoszláv vagy osztrák kiküldött”.60 Sőt, Magyarország összesen több érmet, illetve pontot szerzett, mint a négy ország együtt, ezzel a nem hivatalos kilencedik helyen végzett a résztvevő nemzetek között.61 Ez lelki vigaszt jelentett a társadalom számára, ugyanakkor kiinduló pontot jelentett a magyar sport további fejlődésében.

Az olimpián megélt téves bírói ítéletek igen felborzolták a sportolók kedélyét, megnehezítve a versenyzést. Négy aranyérem elvesztését okozták a bírói tévedések (a kardcsapatot és Keresztes Lajos birkózót a botrányos bíráskodás ütötte el a győzelemtől, Somfay Elemér idejét elmérték az atlétikai ötpróbában, a Hajós–Lauber-terv győzött, de mégis csak ezüstérmet kapott), emellett több érmes helyezés is elveszett.

Feltevődik a kérdés: a kiutazott sportvezetők tehettek volna többet annak érdekében, hogy a magyar küldöttség felháborodását továbbítsák? Lehetett volna fellebbezni? Volt esély bármely döntés megváltoztatására? Stankovits Szilárd MOB-alelnök akkor jobbnak látta, ha a magyar küldöttség nem fellebbez.

Mindenképp a magyar társadalom és sportélet volt az igazi nyertese az 1924-es párizsi részvételnek. Az elkövetkező években sportolók sora merített erőt e nagyszerű sikerből, az eredmények pedig igazolták, hogy 1924-ben Magyarország ismét sportnagyhatalom lett Ennek legszebb bizonyítéka a két világháború közötti olimpiákon és egyéb világversenyeken elért eredmények62, melyek közül külön kiemelkednek az 1936-os berlini sikerek.

 

Jegyzetek

1 Bővebben lásd Keresztényi József: Iratok a MOB történetéhez, Budapest, 1970, 63–64; Pierre de Coubertin: Olimpiai emlékek (ford. Gerhardtné dr. Zigány Judit). In: Testnevelés, 1932, 557.

2 Sport-Világ, 1908. július 26.

3 Az automobil, 1909. június 19.

4 Zuber Ferenc: Az athletika története Magyarországon In Testnevelés, 1936, 167.

5 Budapesti Hírlap, 1924. június 24.

6 Pierre de Coubertin: Olimpiai emlékek (fordította Gerhardtné dr. Zágon Jolán). In Testnevelés, 1934, 64.

7 Muzsa Gyula beszámolója a MOB 1923. május 2-i közgyűlésén. A Magyar Olympiai Bizottság jegyzőkönyvei (naplója) 1914. május 19-től. Magyar Olimpia és Sportmúzeum

8 Sporthírlap, 1914. június 29.

9 Képes Sport, 1919. szeptember 18.

10 Sporthírlap, 1920. augusztus 23.

11 Muzsa Gyula beszámolója a MOB 1923. január 29-i közgyűlésén. A Magyar Olympiai Bizottság jegyzőkönyvei (naplója) 1914. május 19-től. Magyar Olimpia és Sportmúzeum

12 Bár a magyar vívószövetség hangsúlyozta, hogy hivatalos nemzeti válogatott utazott ki, az olasz rendezők az 1920-as és az 1912-es olimpiai bajnokcsapat összecsapásaként hirdették a versenyt. A szervezők végül „átverték” a magyarokat (a nyomdagép elromlott, az eredeti plakátok maradtak, az új nyilvános vívóakadémiát hirdető plakátok így sohasem készültek el), a magyar csapat veresége miatt a budapesti sportvezetők pedig szégyenről beszéltek. Hamarosan viszont átértékelődött az első nemzetközi vívókapcsolat jelentősége, amellyel a magyar vívók pedig újra bekapcsolódhattak a világversenyekbe. Pósta Sándor: Huszonöt esztendő In Testnevelés, 1932, 593–595.

13 Moldován István (szerk.): A Magyar Athletikai Szövetség 1924. évi évkönyve Budapest, 1925, 12.

14 Részlet George W. Hearn 1922. március 21-én kelt leveléből, melyet Donáth Leónak küldött. Közölve: A Magyar Úszó Szövetség 25 éve In Testnevelés, 1933, 287.

15 A MOB 1924. december 16-i közgyűlésén. A Magyar Olympiai Bizottság jegyzőkönyvei (naplója) 1914. május 19-től. Magyar Olimpia és Sportmúzeum

16 A MOB 1924. december 16-i közgyűlésén. A Magyar Olympiai Bizottság jegyzőkönyvei (naplója) 1914. május 19-től. Magyar Olimpia és Sportmúzeum

17 Az olimpiai labdarúgótorna már 1924. május 25-én megkezdődött, közel másfél hónappal korábban, mint a versenyszámok legnagyobb része A Magyar Labdarúgó Szövetség állandó ellentétben állott a Magyar Olimpiai Bizottsággal, így függetlenségére és anyagi hátterére hivatkozva kiharcolta, hogy a MOB-tól függetlenül döntsön a párizsi kiutazásról A diadalmas szereplés helyett csúfos bukás következett, Magyarország (amely a torna egyik esélyese volt) már a második fordulóban kikapott az ismeretlen Egyiptomtól (azóta is egyiptomi csapásként nevezik a 3–0-ás vereséget). A gyenge szereplésnek számos oka volt, a játékosok fáradtak voltak (elsősorban a klubcsapatok akkoriban nagyon divatos szezonon kívüli túrázásai miatt), az idegenlégiósok későn csatlakozhattak, a kiutazás és párizsi elszállásolás pedig szervezetlen volt, a rossz szállás ellenére nem történt meg az átköltöztetése a csapatnak. A Magyar Labdarúgó Szövetség vezetősége benyújtotta lemondását a kudarc után. (Shvoy Kálmán ezredest visszaválasztották a szövetség élre.) Sporthírlap, 1924. június 28.

18 Sporthírlap, 1924. június 14.

19 Pallavicini György (Budapest, 1881. december 5. – 1946. január 4.), nagybirtokos, politikus, sportvezető. Országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, az Esterházy-kormányban miniszterelnökségi államtitkár volt. A II. világháború idején az angolbarát csoportosuláshoz tartozott, szorgalmazta a háborúból való kilépést. A Magyar Labdarúgó Szövetség, illetve a Magyar Vívószövetség elnökének is megválasztották rövidebb ideig. Révai nagy lexikona, XV. Budapest, 1922, 115; Lengyel László, Vidor Gyula (szerk.): Magyar Országgyűlési Almanach Ötszáz magyar élet 1931–1936. Budapest, 1931, 226–227.

20 Sporthírlap, 1924. július 21.

21 Pósta Sándor: Huszonöt esztendő In Testnevelés, 1933, 213.

22 Győr Béla, Klész László: Katonaolimpikonok Magyar hivatásos sportolók a modernkori olimpiai játékokon. Budapest, 2012, 80.

23 Pósta Sándor: Huszonöt esztendő In Testnevelés, 1933, 214.

24 Az amerikai Morris Fischer ötszörös olimpiai bajnok céllövő, akinek szülei a kárpátaljai Rahó településről költöztek az Amerikai Egyesült Államokba, megengedte a magyar céllövőknek, hogy fegyvereit kipróbálhassák, s így igazolhassák, hogy ilyen technikával sokkal jobb eredményre képesek. A MOB 1924. december 16-i közgyűlésén. A Magyar Olympiai Bizottság jegyzőkönyvei (naplója) 1914. május 19-től. Magyar Olimpia és Sportmúzeum

25 Aján Tamás (főszerk.): Magyarok az olimpiai játékokon 1896–2004. Budapest, 2005, 77.

26 Az olimpiai szereplés hivatalos jelentése, illetve a Magyar Atlétikai Szövetség évkönyve sem tesz említést az idő elméréséről. A korabeli sportsajtó tudósításai viszont említik a bírói tévedés lehetőségét.

„Az atlétikában a szerencsén múlt, hogy az alig pár éve versenyző és az olympiádon második helyezett Somfay Elemér nem hozott haza olympiai bajnokságot De ennek a modern pentathlonban elért második helynek a fénye is beragyogta nemzeti lobogónkat és az, hogy régi olympiai bajnokok és világrekorderek között érte el ezt a kiváló eredményt, biztos záloga a hozzá fűzött reménységeinknek”. A MOB 1924. december 16-i közgyűlésén. A Magyar Olympiai Bizottság jegyzőkönyvei (naplója) 1914. május 19-től. Magyar Olimpia és Sportmúzeum

27 Nemzeti Sport, 1924. július 18.

28 A győztes francia Henri Deglane győzte le pontozással a kötött fogású nehézsúly döntőjében, igen vitatott körülmények között. A MOB 1924. december 16-i közgyűlésén. A Magyar Olympiai Bizottság jegyzőkönyvei (naplója) 1914. május 19-től. Magyar Olimpia és Sportmúzeum

29 Varga Béla szerint „engem, aki már több olimpiai birkózóversenyt végigküzdöttem, magával a birkózóversennyel összefüggésben nem nagyon lepett meg semmi Tudtam én azt már előre, hogy csapnivaló lesz a rendezés és minden kritikán aluli a zsűri működése. Egy azonban bizonyos, hogy ilyen gyalázatos, zsibvásári rendezést és bíráskodást még nem láttam, mint most Párizsban.” Sporthírlap, 1924. július 21.

30 „A zsűriben egyedül Kovács György vált be, akinek francia nyelvtudása megadta azt a biztonságot és nyugalmat, amellyel az érdekünkben síkraszállhatott. Sajnos, nem bírta az állandó idegőrlő munkát, hiszen első perctől kezdve a planson volt, s a folytonos möszjő Kováksz testileg, lelkileg kikészítette.” Pósta Sándor: Huszonöt esztendő In Testnevelés, 1933, 219.

31 A magyar csapat (Terstyánszky Ödön, Berti László, Pósta Sándor, Garay János) fölényesen vívott, és 5–2-es vezetésnél úgy tűnt, ez egy sima győzelem lesz. Ám ekkortól súlyos bíró döntések sora következett, amelynek következtében az olaszok felzárkóztak. Innen szoros a mérkőzés (6– 6, 7–7, végül 8–8), közben pedig hihetetlen ítéletekkel kizökkentik a magyar vívókat. A Pósta–Morica-mérkőzésen például

„az első tusokat igazságosan ítéli meg a zsűri, de aztán látva Pósta fölényét botrányos dolgokat művel. 2:2 arányban áll a meccs, mikor olyan tust ítélnek Póstánál, amelynél az ellenfél kardja arasznyira van a magyar vívó testétől. Az egész közönség felháborodva tiltakozik, Pósta alig tud szólani, hihetetlen ideges, ott akarja hagyni a porondot, s csak alig sikerül reábírni, hogy folytassa a meccset. Újra felállnak, Pósta elkeseredett energiával és dühhel támad, tisztán bevág egy tust, olyan tisztán, hogy letagadni sem lehet, s azután dühében gúnyosan bemondja:

– Tussé, én voltam!!” (Nemzeti Sport, 1924. július 16.) Ez pedig lehetőséget teremtett a zsűrinek, hogy a zsűri ellene ítéljen.

32 Nemzeti Sport, 1924. július 16.

33 Sporthírlap, 1924. július 22.

34 A döntőbe négy olasz, három magyar, két francia egy argentin és egy dán versenyző jutott, a zsűri pedig úgy döntött, hogy először az ugyanazon ország képviselői vívjanak egymással, hogy ez később ne befolyásolhassa a döntő kimenetelét. Az olasz versenyzők viszont leadták a tusokat, mikor legnagyobb esélyesük, Oreste Putili ellen vívtak. A francia versenyigazgató, Adrien Lajoux figyelmeztette az olasz versenyzőket, a magyar zsűritag,

Kovács György, pedig a harmadik Putili-győzelemnél felszólalt a színjáték ellen, és nem szavazott a mérkőzés során. Putili ezért később megfenyegette Kovácsot, Italo Santelli mesternek azt mondván, üzenje meg, hogy „jó lesz, ha tartja a száját, mert különben a mérkőzés után fascista módra fogják megverni.” Sporthírlap, 1924. július 20. A magyar csapat az esetet felterjesztette a becsületbírósághoz, amely kizárta az olasz versenyzőt, és elrendelte a mérkőzéseinek törlését.

35 Pósta Sándor: Huszonöt esztendő In Testnevelés, 1933, 213.

36 Thierry Terret, Cécile Ottogalli-Mazzacavallo, Jean Saint-Martin: The Puliti Affair and the 1924 Paris Olympics: Geo-Political Issues, National Pride and Fencing Traditions In The International Journal of the History of Sport, Vol. 24, No. 10, October 2007, 1281–1301.

37 Sporthírlap, 1924. július 4.

38 Részletek a Sporthírlap, 1924. július 11. számában közölt levélből.

39 Bartha Károly a 100 méteres hátúszásban bronzérmet szerzett Itt szerepelt először olimpián Bárány István (később négyszeres Európa-bajnok, olimpiai ezüst és bronzérmes úszó). A Magyar Úszó Szövetség 25 éve In Testnevelés, 1933, 292.

40 A MOB 1924. december 16-i közgyűlésén. A Magyar Olympiai Bizottság jegyzőkönyvei (naplója) 1914. május 19-től. Magyar Olimpia és Sportmúzeum

41 Egy nemzeti stadion gondolatát már Kemény Ferenc is felvetette, ám erről igazán az 1910-es évek elején lehetett érdemben tárgyalni, amikor felmerült az 1916-os, illetve az 1920-as olimpiára való pályázás. 1919 után számos terv készült ismét, ám pénzhiány, majd a második világháború nem tették lehetővé a stadionépítést. A nemzet stadionja (Népstadion, ma Puskás Ferenc nevét viseli) végül 1953-ra készült el. Takács Ferenc: Budapest olimpiai kandidálásainak krónikája In MeDok, 2012/1, 23–29.

42 Ő tervezte többek között a nevét viselő Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodát (1930), a Megyeri úti UTE stadiont (1922), a miskolci Népkerti Sporttelepet (1926), a Miskolci Takarékpénztárt (1909/1910), a debreceni Arany Bika Szállodát (1914) stb. Szakály Sándor: A modern kori olimpiák első magyar bajnoka. Hajós Alfréd (1878– 1955). In MeDok, 2011/1, 83–88.

43 Sporthírlap, 1913. december 29.

44 Sporthírlap, 1924. június 14.

45 Somfay Elemér: A Béga partján (önéletrajzának kézirata).

46 „Talán május elején tartottunk, amikor, egy délelőtti edzésem alkalmával – edzőm jelenlétében –, terveink szerint – néhány bemelegítő, rövid és közepes rohammal végzett ugrás után – egy teljes rohammal végrehajtott ugrás oly hatalmasnak tűnt mindkettőnknek, hogy edzőm rohant mérőszalagjáért, mert most már őt is, engem is nagyon érdekelt ennek a szép ugrásnak a nagysága. Kétszer is lemértük, és ugrásom nagyobb volt az akkor fennálló világcsúcsnál. Némaságot fogadtunk; de most már szilárdan kitartottunk amellett, hogy ebben a versenyszámban fogom képviselni a magyar színeket a VIII. párizsi olimpián.” Somfay Elemér: A Béga partján (önéletrajzának kézirata).

47 Somfay Elemér: A Béga partján (önéletrajzának kézirata).

48 Nemzeti Sport, 1924. június 5.

49 Sporthírlap, 1924. július 8.

50 Saroksérülése miatt Somfay kénytelen volt másik lábával dobbantani, így eredménye 40–50 centiméterrel kisebb volt az 1923-ban elért legjobb ugrásainál, de így is az ötödik helyen végzett.

51 Nemzeti Sport, 1924. július 8.

52 Somfay Elemér: A Béga partján (önéletrajzának kézirata).

53 Comite´olympique francais: Les Jeux de la VIIIe Olympiade. Paris 1924. Rapport offi-ciel, 1924, 44–46.

54 A Sporthírlap (1924. július 8.) szerint Lehtonen 15, Somfay 18 ponttal végzett, a Nemzeti Sport (1924. július 8.) szerint viszont Lehtonen 15, Somfay 18 pontot gyűjtött.

55 Görán Unger életrajza a Svéd Olimpiai Bizottság honlapján, http://www.sok.se/5

.1017605f109c54f7865800029402.html

56 „A pentatlon 200 méteres futása következik, melyben hármas csoportokra osztva fut minden résztvevő időre. Sajnos Somfaynak igen gyenge csoport jutott, amelyet tíz méterrel vert meg… Az egyes futók eredményét összeállítva ez a sorrend adódott: 1. Unger (svéd) 22,8 mp.” Nemzeti Sport, 1924. július 8.

57 Feltételezve, hogy mindketten egyenletesen futottak, a 10 méter kb. 1,2 mp hátrányt jelentett, így a Somfaynak nem hivatalosan mért 22,8 mp igen valós eredmény

58 „Klubomnak ügyvezető elnöke, aki maga is, mint régi atléta, mérte az ominózus 22,8 mp-t, sehogy sem tudott belenyugodni a magyar atlétaszövetség elnökének – sajnos mint versenybírósági tagnak is – lemondó, tétlen viselkedésébe

– ide-oda szaladgált, kezében szorongatva az óvási díj összegét. De akkori szövetségi elnökünk, Stankovits Szilárd, udvariasan bár, de határozottan felkérte klubom elnökét, mint nem hivatalos személyt, a stadion belsejének elhagyására. – Soha nem álltak többé szóba egymással!” Somfay Elemér: A Béga partján (önéletrajzának kézirata).

59 Somfay Elemér: A Béga partján (önéletrajzának kézirata).

60 A MOB 1924. december 16-i közgyűlésén. A Magyar Olympiai Bizottság jegyzőkönyvei (naplója) 1914. május 19-től. Magyar Olimpia és Sportmúzeum

61 Ezen az olimpián tettek javaslatot először egy pontverseny felállítására. Ezt elutasították, de azóta is számolja minden ország a pontjait. Aján Tamás (főszerk.): Magyarok az olimpiai játékokon 1896–2004. Budapest, 2005, 77.

62 Az 1928-as olimpián már öt aranyérmet, az 1932-esen hat, az 1936-os olimpián pedig tíz aranyérmet nyertek a magyar sportolók Részletes adatok az Aján Tamás (főszerk.): Magyarok az olimpiai játékokon 1896–2004. Budapest, 2005, 86-117.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?

Csucsa, Boncza Berta

Ki ne ismerné Ady Endre – majd Márffy Ödön – hitvesének és múzsájának, Boncza Bertának, azaz Csinszkának nevét, és ki ne hallott volna Hollós Ilonáról, az 1950-es évek leghíresebb magyar énekesnőjéről, Bágya András zeneszerző feleségéről?

600 éves freskók a székelyderzsi templomban

Székelyderzs, az erdélyi erődtemplomos falvak, Prázsmár, Szászkézd, Nagybaromlak, Kelnek, Szászfehéregyháza mellett 1993-ban került fel az UNESCO Világörökség listájára. A falu e kivételes figyelmet a késő gótikus unitárius templomával érdemelte ki, amelynek a jellegzetes építési stílusa, és a 15. században készült falfestményei európai jelentőségűek.

spaller károly, csempekályha

Vajon hányan vannak ma Kolozsváron, akik ismerték vagy még ismerik a Spaller nevet, mely az elmúlt kétszáz évben összefonódott a cserépkályhás szakmával. Az bizonyos, hogy ez a név ismerősen csengett azok körében, akik kályhát vagy kandallót szerettek volna építtetni („rakatni”, ahogyan a kályhások mondták) otthonukban. 

gábor áron, ágyúöntő, Kézdivásárhely

Gábor Áron fogadalmát szinte megszámlálhatatlanul sokan idézték, de tudomásom szerint még senki sem elemezte a fogadalom megszületésének történetét. Ezért választottam ezt dolgozatom címéül. Tudjuk, hogy fogadalmat ‒ illetve, ahogy régen nevezték, fogadást ‒ sokszor tesznek az emberek, amelyet vagy betartanak, vagy elfelednek, megszegnek. A Gábor Ároné nem tartozik az utóbbiak közé, ő hűségesen kitartott fogadalma mellett. Elhangzására kivételes forradalmi helyzetben került sor, és történelmi jelentőségű eredményhez vezetett. Véleményem szerint ezért kell szélesebb összefüggésekben értelmeznünk; látnunk kell előzményeit és következményeit.

Az ókori Róma története különösen nagy szerepet játszott a román nyelvű historiográfiában, elsősorban Dacia provincia rövid, kevesebb mint két évszázados történetének köszönhetően, amelynek történetisége beépült a román nép nemzeti öntudatába és 18 század óta élő etnogenezis történeti irodalmába is. Bár Erdély római múltja elevenen élt a román nép kollektív mentalitásában, különösen a 18–19. század óta, az ókori Róma történetének román nyelvű összefoglalóira vagy fordításaira a 20. század elejéig kellett várni. Az alábbi írás rövid bevezetőt kíván nyújtani az ókori Róma történetének román nyelvű műveibe.

A románság idén ünnepli az 1918. évi gyulafehérvári nagygyűlés centenáriumát – a magyarság ugyanakkor 100 éve él román állami keretek között Erdélyben Az impériumváltás következtében merőben más politikai, kulturális, társadalmi közeg határozza meg az életét A Trianonban elszenvedett trauma azonban ennek ellenére sem okozta azt a rövidzárlatot, amelyet feltételezett és elvárt az új hatalom. Az első döbbenet után a társadalom kezdett lassan magára találni, és tenni a dolgát, ahogy lehetett.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

bartók béla

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. Ezúttal a Művelődés 1970. szeptemberi számából Bartók Bélának egyik, 1936-ban megjelent írására esett a választásunk. 1970. szeptemberi számát a Művelődés majdnem teljes egészében Bartók Béla emlékének szentelte a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője halálának 25. évfordulóján. 

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Ki nem gondolt soha arra, hogy honnan is származnak ősei, hol éltek, miben jeleskedtek és milyen emlék maradt vagy maradhatott fenn tőlük? Úgy gondolom, hogy szinte mindenannyiunkban felvetődnek ilyen és hasonló gondolatok.

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.

perdonto bajvivasok, killyeni andrás

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.