Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Otthonosság és illetékesség

A Magyar Művészeti Akadémia felkérésére kismonográfiát írok Pomogáts Béláról. Címe: Otthon mindenütt a magyar „szigettengereken”. Alcíme: Pomogáts Béla és az „irodalmi nemzet”arculatépítése. Ebből szeretnék bemutatni egy részletet, abban a reményben, hogy e szíven ütően pontos fogalmi ikerpár – otthonosság és illetékesség – hozzásegít a 85. életévét októberben töltő szerző száznál több kötetet számláló életművének értelmezéséhez. Ez az odafigyelés részünkről azért is kijár Pomogáts Bélának, mert a Szabédi Napok elmaradhatatlan előadójaként nem csak Szabédi munkásságát illetően gyarapította tudásunkat. A Trianon utáni magyar irodalom értékszerkezetének működését is jobban megismerhettük általa.

Otthonosság és illetékesség

Egyetemi oktatóként régóta foglalkoztatnak az otthonirodalom törvényszerűségei. Molter Károly nevezte így a két világháború közötti erdélyi szociográfia alapműveit. A 2001-es Németh László-centenárium pedig nemcsak az író eddig még feltáratlan erdélyi kapcsolataira irányította figyelmemet, hanem ezzel együtt a két világháború közötti magyar közgondolkodás korszerűsítését célzó erőfeszítésekre is. Egy korszellem-változtatásra irányuló gondolatrendszer korabeli esélyeire s annak – máig beteljesületlen – utóéletére.


Kuncz Aladár (1885–1931). Forrás: Élő
Székelyföld Munkacsoport honlapja

A két világháború közötti tapasztalatok tanúságai szerint az otthonosság mindenekelőtt a teremtett világ bensőséges ismeretét jelenti, s egyszersmind ennek az értékvilágnak az érdekképviseletét. Tehát korántsem valaminő regionális vagy netán provinciális elfogultságot. Mert csak az szerezhet illetékességet erre a kifelé és befelé egyaránt irányuló értékközvetítésre és érdekérvényesítésre, aki egyetemes távlatból közelít a bensőségesség értékdimenzióihoz, amelyek csak a beavatottak számára tárulkoz(hat)nak fel. Az alakítható (preformált) állapotban megőrzött lét értékképző lehetőségei így vál(hat)nak tudatosan vállalt életvitellé, egyetemességet gazdagító sajátossággá. Ezért örökéletűek számunkra például Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron két világháború közötti kisebbségi létstratégiát megfogalmazó szociográfiái: A rög alatt (1936), a Székely bánja (1938), a Szülőföldem (1939). Mindhárom mű a globalizálódó „nagyvilág” távlatával és az ezeréves magyar történelem tapasztalataival gazdagítja a sorsukat „öntudatlan örökkévalóságként” megélő, felbomlóban lévő erdélyi magyar közösségeket, amelyek akaratuktól függetlenül kerültek kisebbségi helyzetbe. Mindhárom szerző a vegetatív szintre redukált életvitellel szembesülve próbálja ég felé lombosítani az egyetemes élet termőágát.

A romániai útinapló megjelenése után, 1935-ben csaknem egyöntetű elutasítás fogadta a Tanu orvos-írójának „kórisméjét”, a morbus minoritatist. A diagnózis ellen legvehemensebben tiltakozók azt vetették Németh László szemére, hogy három hét alatt csak futó benyomásokat szerezhetett, nem alakíthatott ki objektív véleményt a romániai magyarság kisebbségi gondjairól, politikai vezetőinek jellemképéről, a mérvadó értelmiségi személyiségek magatartástípusairól. Aki tisztában van a megismerés ontológiai természetével, az tudhatja: Németh Lászlónak éppenséggel előnyére vált az, hogy a korabeli kicsinyes erdélyi széthúzások nem zavarták meg történelmi mélységlátását, és kívülállóként rövid idő alatt is jóval lényegesebb dolgokat vett észre, mint azok, akik önkörükbe zártan a kisebbségi viszonyrendszer hálójában kilátástalanul vergődtek. Tamási szerint „a mi problémáinkat éles szemmel mind kihalászta és tiszteletreméltó bátorsággal beszélt róluk”. Másrészt pedig úgy igaz, hogy a magyarság sorskérdéseivel viaskodó, a magyar közgondolkodás korszerű értékszerkezetének a megteremtésére vállalkozó Németh László folyamatosan és a leghitelesebb forrásból tájékozódott a Trianon utáni erdélyi változásokat illetően: a szépirodalomból. Tamási feltűnése után tekintetét egyfolytában Erdélyen tartotta. Nem azért, mintha az erdélyi irodalom fanatikusa lett volna – Erdélyben is a kiemelkedő tehetségeket kereste. Tamásit épp azzal becsülte, hogy írásművészetének egyenetlenségeit a legszigorúbb kritikával illette. Személyes felelősséget érzett azért, hogy írótársa – a harmincas évektől: eszmetársa – tehetségéhez méltó művekkel gazdagíthassa a magyar irodalmat.

A huzamosabb magyarországi tartózkodásait anyagilag lehetővé tevő Baumgarten-díjak jóvoltából Tamási Áron is a leghitelesebb forrásokból tájékozódhatott az ottani viszonyokat illetően: a társadalmi és nemzeti gondokat felvállaló, demokratikus megoldásokért küzdő népi írók táborának eszméltető küzdelmeiből. Amelyekből a legtermészetesebb módon maga is kivette a részét. Nem csupán egyre tekintélyesebb írói rangjával szerezte meg ehhez az illetékességet – mindenekelőtt erdélyi felelősségvállalása jogán. Meggyőződéssel vallotta, hogy „a mi belső erdélyi problémáink megoldásának a lehetősége nagyon szorosan összefügg azzal, hogy Magyarországon egy demokratikusabb rendszer és egy olyan népi felfogás kerekedjék felül, amely gyökereitől kezdve nemzeti, de ugyanakkor szociális szempontból is kielégítő”. Ennek érdekében – hangsúlyozta 1936 áprilisában, amikor a Németh Lászlót ért erdélyi és magyarországi támadások kapcsán a Független Újság riportere szóra bírta – sosem mond le arról a jogáról, hogy az „új, egészségesebb és szociálisabb Magyarország ügyét” a szívén viselje, s hogy ennek érdekében kritikát is gyakoroljon. Nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is. Mert megdöbbenéssel kellett tapasztalnia, hogy itt olyan emberek tiltakoznak a magyarországi kritika ellen, akik „a magyar szellemi egységet citerázzák, valahányszor »erkölcsi« hasznot és előbbre jutást jelent az nekik. Aki nem hajlandó tűrni azt a kritikát, amely odaátról jön, semmi jogcíme arra, hogy a magyarországi viszonyok és jelenségek felett bírálatot gyakoroljon.”

 

Erdély-kép és nemzettudat


Pomogáts Béla. Fénykép: Wikipédia

Mint ismeretes, Benedek Elek és Kós Károly évtizedekkel az összeomlás előtt figyelmeztetett a Trianonhoz vezető végzetes történelmi vétkekre és megbocsáthatatlan mulasztásokra. Németh László ezek tudatában kereste a nemzeti – és tágabb értelemben: a kelet-közép-európai – megújulás erőforrásait. Pomogáts Bélát a magyar nemzettudat működésének 1956 utáni rövidzárlatai késztetik Erdély-járásra, a történelmi Erdély múltjának búvárlására. Történelmi, politikatörténeti, eszmetörténeti, művelődéstörténeti s nem utolsósorban széles körű irodalmi tájékozottsága alapján alakította ki – részben a hivatalos magyar történetírást megelőzve, másrészt a román felfogás ismeretében – a maga Erdély-képét, amellyel egy szervesen kiépítendő nemzettudat szükségességére figyelmeztethetett. Szellemi értékeink számon tartójaként – akárcsak kortársai közül Czine Mihály, Ilia Mihály – nemzedékeket nevelt tudatos Erdély-ismeretre.

Folyóiratok és könyvek hasábjain épp úgy, mint előadásaival, személyes jelenlétével.

Nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is.

Valamikor a hetvenes évek derekán történt, hogy egy kora esti órában telefonált Beke György: amint tehetem, lépjek át hozzá a Borháncs utcába. Akkoriban ötpercnyi járásra laktunk egymástól, s attól kezdve, hogy több mint két évtizedes bukaresti „szolgálat” után átköltözött Kolozsvárra, erdélyi barangoló könyveinek színhelyközelébe, gyakorta szerét ejtettük a tartalmas esti beszélgetéseknek. Érkezésemkor Pomogáts Béla kelt fel a vacsoraasztal mellől. Egy-kettőre kiderült, hogy a magam szociográfiai riportkísérletei sem voltak már ismeretlenek számára (a műfajt irodalmi lapszerkesztőként is felvállaló Gálfalvi Györggyel és a mesteri rangra törő Beke Györggyel „triumvirátusban” épp az idő tájt kísérleteztünk a két világháború közötti otthonirodalom termőágának újraoltásával, közéleti „teherbírásának” kipróbálásával), de amint szóba került doktori értekezésem tárgya, rögtön megváltozott beszélgetésünk iránya. Annyira belemerültünk a két világháború közötti népi irodalom erdélyi forrásvidékének értékvilágába, hogy másnapra is jócskán maradt az irodalomtörténészekre váró feladatok számbavételéből.

Hogy a kolozsvári Sétatéren mi mindennel gyarapította még tudásomat és szakirodalmi tájékozódásomat, annak nyomjeleit bárki felfedezheti a Balassi Kiadónál 2000-ben napvilágot látott Horváth István-monográfiámban. Ennek kiemelésével mindössze annyit szeretnék érzékeltetni, hogy egy olyan időszakban vált szellemi mentorommá, amikor az erdélyi irodalomtörténet-írás épp csak próbált kiszabadulni az egyoldalú baloldali szemlélet két évtizedes kalodájából; amikor a kisebbségi sorspecsétes irodalmak alapvető kérdéseit Magyarországon sem lehetett érdemben felvetni. Akkori beszélgetéseink nyomán a magyar irodalom értékszerkezetének olyan szemlélete képződött meg bennem, amelyet az értékrendváltó kilencvenes évek divatos kanonizációja sem tudott kikezdeni. (Hogy első kolozsvári találkozásunk „hanganyaga” menynyire és mivel duzzasztotta Pomogáts romániai dossziéját? Annyi bizonyos, hogy a „fülesek” már akkor kitüntették figyelmükkel. Mert alighogy beléptünk a Napoca szálló halljába – az ajándékba hozott könyvekért kellett felmennünk a negyedik emeletre –, a háttérből szempillantás alatt mellénk csapódott egy „úriember”, franciás könnyedséggel élénk csevegésbe kezdett, majd miután a liftből kiszálltunk, sietősen elköszönt. Hangtalanul csukta be maga mögött a szomszéd szoba ajtaját Mire Béla csak annyit jegyzett meg a maga szokásos szarkazmusával: „Tudod, ez egy olyan szoba…” Fél órával később a szekuritáté épületébe láttam besirülni kísérőnket. Nyársaló tekintettel biccentett felém a túlsó járdáról…)

 

A magyarságismeret erdélyi forrásvidékein

A 2001-ben megjelent Változó Erdély című kötetének tanulmányait, vallomásait és naplójegyzeteit olvasva meggyőződhettem arról, hogy a családi indíttatásnak és az idejekorán átélt irodalmi/ művészeti élményeknek mennyire meghatározó szerepük van a tudatos magyarságismeret kialakításában. A budapesti születésű Pomogáts Béla alig múlt hatéves, amikor az észak-erdélyi bevonulásból megtérő édesapja egy román nyelvkönyvet tett elébe; első „moziélménye” a visszacsatolást megörökítő dokumentumfilm látványa volt 1941-ben. Ezt követően valósággal falta a családi könyvtárban, majd a nagyhírű piarista gimnáziumban felfedezett erdélyi tárgyú műveket. A Fekete kolostort már annak a tudatában vette a kezébe, hogy édesanyja, dr. Bezsilla Erzsébet, aki fiatal orvosként a Herczog klinikán dolgozott, ismerte Kuncz Aladárt. Az életből távozót. Bizonyára ennek a megrázó „indíttatásnak” is köze volt ahhoz, hogy a későbbi monográfiaíró negyedéves bölcsészhallgató korában – 1956 szeptemberében! – épp Kuncz Aladár irodalomszervezői munkásságát választotta egyetemi szakdolgozata tárgyául. A nyiladozó szellemi szabadság és az ígéretesnek mutatkozó közszellemváltozás légkörében ugyanis már arra kereste a választ: az irodalom „mint szellemi és nemzeti intézmény” kisebbségi helyzetben miként tehet eleget felismert szerepvállalásainak?

A dolgozat elkészült, írója a megszerzett diploma birtokában gyakornoki álláshoz is jutott az MTA Irodalomtudományi Intézetében, ám munkához már nem kezdhetett, mert egy őszi éjszakán a Gyorskocsi utcai „vizsgálati osztályon” találta magát. Tököli internáló tábor, rendőri felügyelet, állástalanság, technikumi tanárkodás következett, amíg 1965-ben sikerült visszakerülnie első munkahelyére. Ahol sürgősen hozzálátott régóta dédelgetett Kuncz-témája újbóli – immár monografikus igényű – feldolgozásához. Az 1968-as „európai nyitást” előkészítő időszak – jóllehet csak átmenetinek bizonyult – kedvezett a történelmi tisztánlátásnak, a korábbi téveszmék kritikai szemléletének, az irodalom „önfelszabadító” harcának Mindez jótékonyan hatott az 1968 nyarán – nem kis huzavona után – napvilágot látott szintézis szemléleti megalapozására. Ugyancsak előnyére vált az ígéretes irodalomtörténészi pályakezdést releváló műnek, hogy szerzője a tököli internálótáborban szerzett tapasztalatai birtokában nagyobb empátiával szólhatott a francia fogságot túlélt Kuncz Aladár munkásságáról. Arról a nyugatos kultúrán nevelkedett magyar íróról és erdélyi irodalomszervezőről, aki – „európai szintű” megaláztatásai ellenére, vagy éppen azért?! – kisebbségi helyzetében is az európai szellemet képviselte.

Kétségtelen, hogy a „jó órában” született Kuncz-monográfia egyből megalapozta a szerző irodalomtörténészi hírnevét. Erdélyben mindenképpen. A Németh Lászlóéhoz hasonlatos háromhetes romániai útja során – 1969 januárjában – ez volt az „útlevele” mindazokhoz, akiket Bukarestben, Brassóban, Marosvásárhelyen és Kolozsváron felkeresett. Merthogy a kötet megjelenésének a híre mindenhol megelőzte. Ezeknek az emlékeknek a felidézése kapcsán írja Az én Erdélyem című vallomásos fejezetben: „Könyvem elsősorban a »transzilvánista« irodalomról adott képet, akkoriban ez még kihívó újdonságnak és szinte ellenzéki gesztusnak számított, minthogy a hivatalos romániai magyar irodalomtörténet-írás

szinte csak az egykori Korunk körül gyülekező baloldali irodalmat ismerte el. (Igaz, Kós Károlyról és társairól az akkori Népszabadság cikkírója is mint »veszett nacionalistákról« beszélt.)”

A Kuncz-monográfia második – javított és bővített – kiadása 2001 elején jelent meg a Kriterionnál, egy akkortájt indult (erdélyi klasszikusainkat és kortársainkat bemutató, értékmentésre és értékteremtésre egyaránt ösztönző) sorozat darabjaként. A két kiadás egybevetéséből egyértelműen kiderül, hogy a szerzőnek az irodalmi értékrendváltás idején sem volt oka alapvetően „javítani” pályakezdő műve szemléleti betájolásán.


Pomogáts Béla Változó Erdély című, 2001-ben
megjelent tanulmánykötetének borítója

Az a tény, hogy ez a kötet immár Kolozsvárt láthatott napvilágot, önmagában is jelzésértékű. A szellemi elszigeteltség és leépülés évtizedei után újólag az „építő Erdély” képét sugallja. Hogy ennek a körvonalai egyre biztatóbban kirajzolódnak – miként a változó Erdély változatlan gondjait, önértéktudat-erősítő eredményeit és jövőteremtő célkitűzéseit szemrevételező újabb és legújabb keletű Pomogáts-könyvek tanúsítják (Jékely Zoltán, monográfia, 1986.; Jelenidő az erdélyi magyar irodalomban, tanulmányok, 1987.; Kisebbség és humánum. Műértelmezések az erdélyi magyar irodalomból. Tanulmányok, kritikák, 1990.; Erdély jelene és jövője. Tanulmányok és előadások. Szerk.: Beke György, Pomogáts Béla. Erdélyi Szövetség, Bp., 1991.; Erdélyi magyar városképek. Bp., 1994.; Erdélyi tükör Tanulmányok és emlékezések, 1995.; Budapesti néző. Minerva, Kolozsvár, 1997.; Kisebbségben és magyarságban. Bp., 1997.; Épülő hidak. Magyarok és románok. Bp., 1998.; In memoriam Dsida Jenő. Nap Kiadó, Bp., 1998.; Műhely Erdélyben. Tanulmányok és kritikák. Közdok, Bp., 2001.; Villanófényben. Száz erdélyi arckép. Közdok, Bp., 2002.; A kor falára. Áprily Lajos emlékezete. Válogatta, szerkesztette, összeállította: Pomogáts Béla. Nap Kiadó, Bp., 2002.; Jelszó és mítosz. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003.; Erdélyi autonómia – európai integráció. NAT Könyvek, Nagyvárad, 2004.; Dsida Jenő emlékkönyv Szerkesztette Pomogáts Béla. Lucidus, Bp., 2007.; Beke György emlékezete. Halálának első évfordulójára. Szerkesztette Pomogáts Béla. Közdok, Bp., 2008.; Psalmus Hungaricus. Szépirodalmi művek és történelmi dokumentumok Erdély 1918–1920-as elszakításáról. Válogatta, szerkesztette Pomogáts Béla. Kráter, Bp., 2010.; Erdélyről Trianonban Sajtó alá rendezte Pomogáts Béla. Mentor, Marosvásárhely, 2010.; Haza, a magasban. A „kettős kötődés”-vita 1968–1969. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2011.; Erdélyi irodalom, Nyugatról nézve. Az Új Látóhatár az erdélyi magyar irodalomról Összeállította, bevezetővel ellátta Pomogáts Béla. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, Bp., 2011.; Erdélyi irodalom, Nyugatról nézve. Az Új Látóhatár az erdélyi magyar irodalomról. Összeállította, bevezetővel ellátta Pomogáts Béla. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, Bp., 2011.; Magyar az űzött magyarságban. Szépirodalmi művek és történelmi dokumentumok az 1916-os erdélyi román betörésről és visszaveréséről. Válogatta, szerkesztette Pomogáts Béla. Kráter, Pomáz, 2012.; Műhely Kolozsváron. Írások a Korunk című folyóiratban. Székely Ház Közhasznú Alapítvány. Bp., 2013.; „Bátrabb igazságokért”. Illyés Gyula az erdélyi magyarságról, 1977–1978. Válogatás, sajtó alá rendezés, előszó: Pomogáts Béla. Mentor, Marosvásárhely, 2013.; Műhely Kolozsváron. Írások a Korunk című folyóiratban. Székely Ház Közhasznú Alapítvány. Bp., 2013.; Magyar Erdély. Tanulmányok. Hét Krajcár Kiadó, Bp., 2015.)

Mindebben érdemi része van a Kuncz-monográfia megírása során szerzett tapasztalatoknak, amelyek elvezettek a Magyar irodalom Erdélyben című szintézisének a megírásához (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2008–2010.).

A szerző integráló személyisége történelmi századokat, történelmi országrészeket, szellemi/irodalmi irányzatokat, nemzedékeket, alkotói műhelyeket és „öntörvényű” egyéniségeket köt össze a Kárpát-medencében, illetve a nyugati diaszpórában. Sokrétű életművének csupán egyik vonulata az Erdély-ismeretet 1968 óta folyamatosan gazdagító könyveinek sora. Ámde ez korántsem „oldalági” melléktermék – önmagában is életművel felérő szellemi teljesítmény.

A magyar Erdély jövője iránti történelmi felelősség felismerése és tudatosítása attól kezdve válik igazán sorsproblémájává, amikor – akárcsak Sütő András gerincegyenesítő szavait – Romániából „örök időkre” kitiltották –, és a kádári Magyarországon is egyre kevésbé viselték el lelkiismeret-nyugtalanító hangját. Érthető hát, hogy az 1989-es romániai fordulat után az elsők között jelentkezett szellemi újjáépítésre. Azóta nemcsak könyveit küldi maga helyett Erdélybe – személyesen is tekintélyes részt vállal közös elgondolásaink életre keltésében. Kolozsvár, Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Arad, Temesvár megpezsdült magyar szellemi életének rendezvényei, rendezvénysorozatai elképzelhetetlenek Pomogáts Béla előadásai nélkül. Ami ettől elválaszthatatlan és a szó szoros értelmében ugyancsak alapvető: az Anyanyelvi Konferencia és az Írószövetség elnökeként, alapítványi kuratóriumok tagjaként olyan fórumokon is felvállal(hat)ta az erdélyi, a partiumi szellemi építkezések érdekképviseletét, amelyek döntésétől a szóban forgó rendezvények (a kolozsvári Szabédi Napok, a szatmárnémeti Szilágyi Domokos- és Páskándi-megemlékezések, illetve Jakabffy Elemér-kisebbségtudományi konferenciák és Gellért Sándor-szavalóversenyek, az aradi, nagyváradi és kolozsvári sajtótudományi konferenciák, a temesvári szórványkutató-rendezvények. stb.) anyagi támogatottságának a mértéke függött. Az ő helyzet- és igényismeretének, személyes felelősségvállalásának is köszönhető az erdélyi lap- és könyvkultúra életben maradása, talpra állítása. Természetes, hogy írásaival a Korunk, a Helikon, a Látó, a Művelődés, A Hét, a Szabadság hasábjain is rendszeresen „jelen van”. Az viszont már korántsem tekinthető természetesnek, hogy az a szerző, aki annyi kiadványában állította a nemzet elé a történelmi és a két világháború közötti magyar Erdély magatartásmintáit, épp a mai erdélyi könyvpiacról hiányzik. (A Változó Erdélyhez például magam is csak a kiadó jóvoltából juthattam hozzá Budapesten, az azt követően megjelent Transsylvan hősköltemény-t pedig a szerző ajándékaként vehettem a kezembe.) De hát ez is – megoldásra váró – közös gondjaink egyike. Annak a felismerésnek a jegyében, amit Pomogáts Béla így fogalmaz meg: „Egy nemzeti közösség, egy közösségi identitás, egy kultúra fennmaradása mindig köznapi felelősségvállalást, elkötelezettséget és cselekvést követel. És ebben mindenkinek a maga lelkiismerete szerint kell eljárnia…” Hogy a magyar Erdély megmaradhasson, és ismét nemzetgazdagító erőforrássá válhasson.

Pomogáts Béla indulásától kezdve azon munkálkodik, hogy a magyar irodalom értékteremtő törekvései – bármilyen szellemi égöv jegyében is jöttek létre a „nem egy életre született alkotások” – a nemzeti identitás fenntartásában és az ettől elválaszthatatlan „örök humánum” gazdagításában nyerhessék el végső értelmüket. Az irodalmi tudatszférát elemezve az a meggyőződés vezéreli, hogy a kisebbségi helyzetben született alkotások sajátosságai épp az intenzívebb helyzetérzékelés és az „érdekorientált” korérzékenység révén jelenthetnek eszméltető többletet. Erdélyi tárgyú könyveiből és irodalmi tanulmányaiból messze világlóan sugárzik: jóllehet „halmozottan hátrányos helyzetéből” adódóan állandóan funkcionális zavarokkal küszködik ez az irodalom, intézményrendszerének kényszerű újjáépítéseivel, meg-megújuló szerepfelismeréseivel a legtisztább nemzeti és emberi eszményeinkkel szembesíthet.

Egyéni és közösségi magatartásmodellt fedez fel Pomogáts Béla a kisebbségi irodalmak működésében, leginkább pedig az erdélyiben. Ezt illetően legmeggyőzőbb érvei – a meghatározó szellemtörténeti nézőpontok következetes érvényesítése mellett – kétségtelenül árnyalt műelemzésekből fakadnak. Irodalomtörténeti összegezései mögött mindig ott érezzük a számára is élményt jelentő művek „hátországát”, esztétikai értéktartományát. Amiként elemzései mögül mind egyre felsejlenek a művek keletkezés- és befogadástörténetének – az irodalomnak mint intézménynek a működésétől elválaszthatatlan – korspecifikus jegyei is.

Ahogy a figyelmét felkeltő örvendetes változásokat és a megnyugtató megoldást sürgető gondokat az egyetemes magyarság és az európaiság összefüggésrendszerében vizsgálja, az erdélyi irodalmi törekvéseket, jelenségeket, egyedi alkotásokat is szemlélettágító értékskálán emeli a nemzeti köztudatba. Babits, Kuncz, Németh László szellemképe vezéreli ma is: a maga körül tiszta helyzetet teremtő emelkedő nemzet európai önértéktudata.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központ­jában Elek apó szobrát avatták fel, szü­lőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hár­mas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Ma­ri-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé.

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez.

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.

Dávid Ferenc szobor, Kolozsvár

Megtörténhet, hogy „a Dávid Fe­renc-szobor”-ként fog bevonulni a törté­nelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégi­um, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különleges­sége, hogy az első egész alakos Dá­vid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem ma­radt fenn hiteles képi ábrázolás, nem ki­zárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján.

Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része el­zárkózik a többi magyartól, de szeren­csére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőriz­ni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyo­mányainkat, ünneplik nemzeti ünne­peinket.

securitate beszervezés

A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők.

Szentlászló kórustalálkozó

A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.”

A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait.

Az 1978–79-es tanévtől kezdődően oktattam a Salamon Ernő-középiskolában. Itt – mint korábbi munkahelyemen, Gyergyóremetén – kötelességemnek tartottam a magyar múlt reális oktatását, főleg a szülőföld történetének a megismertetését. Mivel a korabeli oktatási programok nem tették lehetővé a magyar történelem széleskörű, részletes tanítását, elhatároztam a történelemkör létrehozását. 

Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki.

P. Buzogány Árpád nem okítani akar, hanem roppant szerénységében, szelíden tetteivel tanít, ahogyan él és dolgozik, ahogyan a régi nagy mesterek tették, vagy teszik neves kutatók ma is. Munkáiban egyetlen arc köszön vissza ránk, de a számtalan kérges tenyér és a sokat tapasztalt emberek szép arcán végig futó ráncok most a tanú rá, hogy ez a becsületes helytállás, a józan gondolkodás tisztánlátására, méltóságteljes tiszteletre és nagy tudásra vall.

Simon Ferenc bécsi esperes-plébános, a Bécsi Magyar Katolikus Egyházközség lelkipásztora

Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én.

Gálfalvi Gábor

Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.

Krüzselyi Erzsébet

A VI. Krüzselyi Erzsébet szavalóverseny kapcsán a „fogyatékos” szó gyógypedagógiai fogalom, jelentéstartalmát az ember testi, idegrendszeri, lelki, cselekvésbeli vagy szociális tulajdonságai területén lehet meghatározni. A nehéz földi életutat megjárt költő, hátrányt szenvedett ember már nem él, nem kell őt vigasztalni, a sajnálat pedig méltatlan egy költőhöz. Művét nem vizsgálhatjuk fogyatékosságainak tükrében. Tudjuk, hogy témavilága zárt, szűk körű.

angi istván

A cél, ami összehozott bennünket, a tisztelgés szándéka. Tisztelegni akarunk Angi István professzor úr (képünkön) 85. születésnapján, méltatni akarjuk eddigi tudományos életpályája gazdag eredményeit mi, akik diákjai voltunk, valamint a kolozsvári Református Tanárképző karon dolgozó kollégák, akik néhány évig abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy tanártársai is lehettünk a professzor úrnak, mindannyiunk István bácsijának.