Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A képi metaforák fotográfusa

Mira Marincaș egyetemi adjunktus, képzőművész bemutatása

Mira Marincaș képzőművész 1984. július 1-én született Szatmárnémetiben. Művészeti tanulmányait a szatmárnémeti Aurel Popp Művészeti Líceumban alapozta meg 1999 és 2003 között. Ezt követően 2003-ban felvételt nyert a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem Fotó–Videó–Digitális Képfeldolgozás szakára. Az alapképzés elvégzése után, 2007 és 2009 között az egyetem grafika szakán folytatta a mesterképzést.

2014-ben a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem Képzőművészeti Karán doktori címet szerzett a Presence and absence, highlights in conceptual, aesthetic and expressive techniques című disszertációjával.

Dr. Mira Marincaș 2011 és 2014 között óraadó tanári munkakört töltött be a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Karán, a fotóművészet, filmművészet és média tanszéken. 2015-től a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem egyetemi adjuktusa. Több tantárgyat is tanít, hogy csak néhányat említsünk: fotótörténeti és fotótechnikai alapismeretek, fotótörténet és fotótechnika, analóg és digitális fotográfia, illetve fotóműfajok.

Kutatási területei közé sorolhatók a kortárs fotóművészet „mainstream” kifejezési formái, a kortárs és hibrid fotográfia, a körkompozíció, illetve a vegyes technikákkal való kísérletezések. Mira Marincaș képzőművész több művészeti szervezetnek a tagja: a Romániai Képzőművészek Szövetsége Kolozsvári Fiókjának, a Barabás Miklós Céhnek, az Erdélyi Audiovizuális Archívumnak, a Suma Egyesületnek, valamint a franciaországi Art in Situ Művészeti Egyesületnek.




Mira Marincaș, 2021

A fotóművész munkásságát több elismerés is fémjelzi. 2010-ben a nagyszebeni Gong Színház elismerésben részesítette a fotográfia területén elért eredményeiért. 2006-ban II. helyezést ért el grafikai tervezése a kolozsvári Artemis Egyesület által szervezett Kampány a nemek közti egyenlőségért című rendezvényen.

2015 és 2021 között több fotó- és képzőművészeti kiállítás társszervezője és kurátora volt, a jelentősebbeket megemlítve: Városi allegóriák című fotókiállítás a kolozsvári II. Országos Vizuális Képző­művészeti Fesztivál keretében, Universi­ta­ria című fotókiállítás a kolozsvári Pho­to­Romania Fesztivál keretében, Eras­mus fotókiállítás a Sapientia Ga­lé­riában, az Ébredés, Hangos­kép, Modular Bodyes című fotó­kiállítások a Sapientia Galériában, Műemlékek diákszemmel/Mentés Másként címszó alatt megszervezett kiállítás, 100 Év Karácsony című kiállítás, Hada – képek egy fiókból című archívfénykép-kiállítás a sepsiszentgyörgyi Visor Fotó fesztivál keretében, Hada – képek egy fiókból – csoportos kutatási projekt: Az erdélyi magyar fotó- és mozgóképművészet az analóg-digitális korszakhatáron, a Sapientia Kutatási Programok Intézetének keretében, a New Blue és az In Memoriam című egyetemi csoportos kiállítások a LockArt Galériában.

2011 és 2015 között több tudományos publikációja jelent meg a Forma Magazinban, az Arta, valamint a Semn című román művészeti folyóiratokban.

Mira Marincaș képzőművész 2006 óta számos önálló tárlat keretében mutatta be alkotásait és fotográfiáit: Kolozsváron a BMC Galériában, a Humanitas Galériában, a Reményik Sándor Galériában, a Mátyás király szülőházában, a Wincom Galériában, Nagyváradon a Visual Kontakt Galériában, több alkalommal a szatmárnémeti Szépművészeti Múzeumban, valamint Zilahon a Ioan Sima Szépművészeti Múzeumban. 2008-ban nyílt első külföldi egyéni kiállítása, amelyre Németország Neu­brandenburg nevű városában került sor. Az évek folyamán több önálló tárlata is nyílt Magyarországon, amelyek keretében megtekinthette alkotásait a művészetkedvelő közönség.

Tavaly Fragmentarium címmel egyéni tárlata nyílt a szatmárnémeti Szépművészeti Múzeumban, erről így nyilatkozik a képzőművész: „A Fragmentarium kiállítás címe a művészi hitvallás újra feltalálása. Korábban a határok művésze voltam, és kerestem a megbékélést a tanú absztrakt és ábrázolt valósága között, aki mindent a kamera lencséjén keresztül lát. A kiállítás töredezett, tematikus szigetekkel, különböző technikákkal: a direkt fényképezéstől az analóg fényképezésig, a fényérzékeny emulzióval végzett grafikai kísérletektől a festésig és a hímzésig.” (Az idézet a Sapientia EMTE honlapjáról származik.)

2007 óta számos hazai és nemzetközi csoportos kiállításon álították ki alkotásait: az Amerikai Egyesült Államokban (ENSZ Központ, New York), Japánban (Oszaka), Marokkóban, Magyarországon (Budapest, Eger, Debrecen, Kecskemét, Kaposvár stb.), Romániában (Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Nagyszeben, Székelyudvarhely, Temesvár, Nagyenyed stb.), Franciaországban, valamint Albániában.

2008 óta több nemzetközi és országos konferencián vett részt: A fénykép és a sajtófotó – Újságírás Szimpózium (2015), PhotoStories című nemzetközi konferencia (2016), Női alkotók és nőképek a 20. század eleji erdélyi vizuális kultúrában, nemzetközi műhelykonferencia (2018), Az új média a média részének tekinthető? – Módszerek és szabályok a médiatartalom digitális felületeken tör­ténő létrehozására (2019), Fotó- és film­gyűj­temények a digitális korszakban (2019).

2012 óta több szakmai műhely szervezője, illetve előadója volt: az Eva ante Adam című fotóworkshop (2012); A dolgok, mint szavak. A dolgok, mint költészet. A dolgok, mint történet című fotóműhely (2013); Fashion InLight fotóműhely (2014); Rayogram workshoprayogramkészítés sötétkamrában, analóg technikák és riportfotó a Hallgatói Önkormányzat felkérésére és projektjén belül (2015); Karakterek – Shaping characters (2015); Analóg fotólabor (2016); A hashtagen túl – Mitől jó egy instagramfotó? (2019); A fotózás és vizuális antropológia világa (2020).

„Semmi és minden, avagy minimális eszközökkel nyújtani a maximumot. Azt az életérzés- és gondolatsűrítményt, ami egy 21. századi fiatal képzőművészt, jelesül Mira Marincașt alkotásra, sajátos önkifejezésre serkentett. Ezt kínálja nekünk ez a mindenkori avantgárd jegyében született kiállítás és alkotója, a fotó- és grafikusművész. S bár a hivatalos szakirodalom szerint a 20. század elejének avantgárdjából kinőtt neovantgárd törekvések csúcsidőszaka világviszonylatban a múlt század hatvanas, hetvenes éveire esik, maga az avantgárd azonban már csak jellegénél fogva is örök. Hiszen egy életérzés egy művészi attitűd megtestesítője. Az úttörők sajátja.




Mira Marincaș: Önmagam (2021)

A nem konvencionális kifejezési formák, a sajátos megjelenítés, a mindenkori új iránti fogékonyság jellemzi Mira Marincaș alkotóművészetét is. Aki a fotóból kiindulva, azt magas művészi szintre emelve, és technikai lehetőségeit is maximálisan kihasználva jut el a grafikáig, vagy éppen fordítva, a vonal kiaknázhatatlan alakváltozatait megjelenítve, a fotó és a számítógép közbeiktatásával, a műfajok vegyítésével teremt új minőséget, hoz létre új műalkotást. A mixed-media tökéletesen soha ki nem aknázható kísérletcsomagjával való kacérkodás eredményeit szemrevételezhetjük tehát a Barabás Miklós Galériában.

Mira a végletek embere, ezért is nyúl az ellentétekben rejlő lehetőségekhez, a két ellentétes pólus közti feszültséggóc művészi megjelenítésének sajátos módozataihoz. Keresi azokat az optimális variánsokat, amelyekkel jelzéseket adhat le a korról és önmagáról. A minimal art eszköztárával hatol be a konceptuális művészet felségvizeire. Nemcsak a műfajokat, jelen esetben a fotót és a grafikát, hanem a már kikristályosodott irányzatokat is egymásba olvasztja. Zavarják a mesterségesen felállított korlátok. Elvégre a határok légiesülésének korát éljük, s ez nem csak a földrajzi határokra vonatkozik. Sőt, mintha a művészet ilyen szempontból jócskán lekörözte volna a társadalom megszabta követelményrendszert, hiszen annál jóval mobilisabb. A kiállító művész célja is a kötöttségektől mentes szuveranitás megteremtése. S hogy ezt meglehetősen sajátos módon teszi, az is hozzátartozik ahhoz az avantgárd beállítottsághoz, ami sajátja, s ami nála többek között a köznapi piedesztálra emelésében, művészi attribútumokkal való felruházásában, és filozofikus tartalommal való dúsításában jut kifeiezésre. Az ötlet elsődlegessége, a spontaneitás, a vonalak izgalmas, majdhogynem önmaguktól alakuló játéka, és a hozzá gyakorta társított magyarázó szöveg, a művészet és a művészeten kívüli valóság viszonyának sajátos megjelenítése teszi egyedivé a kiállított munkákat.

A sajátos látószögből, sajátos eljárással megjelenített és komplexitásukban tovább már nem fokozható valóságrészletek, azok a bizonyos realitáskoncentrátumok uralják a képet, és késztetik a nézőt állásfoglalásra. Vagy hajlandó a nem kitaposott utakon belevetni magát az ismeretlenbe, belemenni a felkínált művészi kalandba, elfogadva a hagyományos művészetnek [...] csíráit hordozó érzéki megnyilatkozás és a fogalmi szinten megvalósított műalkotás párosát, vagy lemond az effajta kalandozásról, s ezáltal megfosztja önmagát egy új világ megismerésének lehetőségétől. Mert köztudott, hogy ahány művész, annyi művészi világ. Márpedig Mira Marincaș eddigi tevékenységét, nyilvánosság előtti művészi megnyilatkozásait tekintve, fiatal kora ellenére ugyancsak gazdag múlttal dicsekedhet. S itt most korántsem egyéni és csoportos jelentkezéseinek számbeli vonatkozására, mennyiségére utalok, hanem elsősorban a bemutatott alkotások egyedi hangvételére, az általa magasra állított művészi mércére.

Ha munkásságának mindössze elenyésző részét említeném is, a Barabás Miklós Galériában eddig bemutatott munkáit, az is bőven elegendő lenne sajátos művészi profilja körvonalazásához. Hiszen felejthetetlen emlékű, egykori ügyvezető elnökünk, Szabó Bokor Márta alkotásaiból ihletődött fotóetűdjeitől a havonta megnyíló hétfői tárlataink plakátjaiig alkotásaival a Barabás Miklós Céh minden rendezvényén jelen volt. Személyében olyan művészt ismerhettünk meg, aki egyaránt otthonosan mozog a fotó, a hagyományos és a számítógépes grafika, s annak sajátos változata, a plakátművészet területén. S ha mindehhez még hozzáfűzöm különleges beleérző képességét is, azt a csak keveseknek megadatott empátiát, amellyel művésztársai alkotásai iránt viseltetik, s amely sikeres fotókompozíciói egy részének és plakátjainak is a titka, azt hiszem, sikerült valamelyest érzékeltetnem a képzőművész Mira Marincaș fölöttébb összetett, művészi világát. Ezen túl már munkáinak hangtalan beszéde következhet. A visszafogottan, szűkszavúan, de annál sokatmondóbban megfogalmazott képeinek látványa.

Két évvel ezelőtt, 2006. október 29-én vettünk végső búcsút a Barabás Miklós Céh pótolhatatlan ügyvezető elnökétől, Szabó Bokor Márta keramikusművésztől. Valami sorsszerűséget érzek abban, hogy Mira Marincaș székházunkbeli önálló kiállításai is októberhez kapcsolódnak. Tavaly, Szabó Bokor Márta halálának egyéves évfordulóján a keramikusművész alkotásaiból fennmaradt dokumentumok alapján készített fotókompozícióival emlékeztünk egykori tagtársunkra. A fotóművész különleges empátiával, és a rá jellemző művészi inventivitással fogalmazta képi rekviembe a munkákról fennmaradt, dokumentumértékű fényképeket. Kiállításának hét­fői megnyitóján bejelentette: a mű­vész halálának második év­for­dulóján újabb sorozattal szeretne adózni Szabó Bokor Márta emlékének. Tárlata zá­­akkordjaként került tehát sor a legújabb fotóetűdök bemutatására” – így méltatta Németh Júlia műkritikus Mira Marincaș képzőművészt. (A mindenkori avantgárd jegyében – a Barabás Miklós Galéria legújabb kínálata, 2008.)

A fotóművész idén debütált a Mea fascia című vers- és fotókötetetével (Exit Kiadó, Kolozsvár, 2022). A kétnyelvű, román–magyar verseskötet magyar fordítását Orbán János Dénes készítette. A kötetet 2022 márciusában a kolozsvári Szabók Bástyájának tornyában mutatták be. Az esemény kapcsán a rendezvény házigazdája, Ancuța-Lăcrimioara Chiș, a városi kulturális Központ szakfelügyelője egy önálló fotótárlatot is szervezett Mira Marincaș számára. A kép és szöveg közötti művészeti párbeszédet Horea Poenar kolozsvári egyetemi oktató biztosította.

„A japán spiritualitás élő, dinamikus, zen-köröket generáló tektonikáját ismerő olvasónak hamar feltűnik, hogy Mira Marincaș írói munkásságának igazi minőségét az a művésziség adja, ahogyan a szavak könyvlapokon való elhelyezése az illusztrációként szolgáló fotókhoz viszonyul – a könyvet fotóművészeti albumként is felfoghatjuk, vagy miért ne, akár japán legyezőnek is, fekete-fehér szekvenciákkal, amelynek csíkjaira versek és fotók vannak nyomtatva. Ezek a fényképek nem leíró jellegűek, nem pusztán dekoratívak, hanem maguk is lírai pillanatképek, rövid, mély lírai lélegzetvételek. A zen-meditációk kategóriájába tartoznak, amelyek a természet szépségét a tökéletesség pillanatában, a teljesség értelmében vagy a pillanat mulandóságában, a romlandóság értelmében szemlélik és örökítik meg.




Mira Marincaș vers- és fotókötetének bemutatója 2022 márciusában. Claudiu Kusai fényképe

Az olvasónak feltűnik az is, hogy a fény központi szerepet játszik a költő által javasolt alkímiai játékban. A fénynek köszönhetően, amelynek segítségével a szerző az érzékeny papírra/lencsére írja verseit, a tartós idő vagy profán idő kozmikus idővé alakul át. A hétköznapi, banális tér pedig ugyanezen alkímiai folyamat révén, a fénynek köszönhetően szentté válik. Nem véletlenül említi az előszó szerzője, Bánkövi Dorottya, hogy a szerző »nem kevesebbre vállalkozott, mint megszülni a téridőt. A teret idővel – szavakkal, gondolatfolyamokkal és elhallgatásokkal –, és az időt térrel – fotográfiákkal –, amelyek a történet egy-egy pillanatának kimerevített, kölcsönvett emlékei, lenyomatai«.

Stilisztikai szempontból a szerző olyan természetesen szólal meg, hogy a nyelv elég rugalmassá válik ahhoz, hogy elrejtse a pillanat, az élet és a halál kérlelhetetlen áramlásának érzékeléséből fakadó feszültségeket. A versek olvasása a szavak homokórában való lepergésének vizuális érzékelését ébreszti fel az olvasóban, amelyben szimbolikusan már nem homokszemek, hanem vércseppként érzékelt szavak áramlanak.

 

izomkorlát a tenni és lenni igék között.

Összetűrt kötszerek, mulasztások.

A teher imperatívusza.

Első nap: sötétség.

Második nap: világosság.

Az anyanyelv hangja, bármilyen is lenne az,

Rostkötelékek hálózatává alakul.

A kötet címét is adó Mea fascia című vers zárja le a hátsó borítón a fekete-fehér, a sötét-fény, világos-sötét ciklusát” – írja Mihai Lisei irodalomkritikus Mira Marincaș debütkötetéről (fordította Vallasek Júlia).

 

Az első napon sötétség volt.

Világok képződtek, később más és más fényekkel.

A második nap a fotográfusé lett.

Fény támadt.

Azóta úgy köszön felebarátjának: Jó fényed legyen.

Harmadnapon a színek keresztezték egymást,

tapogatóztam ebben a ködben.

Negyednapon az ember meghatározta önképét,

az ismeretlen univerzumát,

napok ötvözetét a képzeletben.

Ötödnapon érkezett a víz.

Megszületett a mozgás.

A fürdés a kék tisztaságában.

Hatodnap minden összefolyt: fény, szín,

mozgás, a formálódó kincs.

A hetedik napon az Alkotó megpihent.

A nő meghatározta önmagát.

Magzatvize elfolyt a véres alkonyatban, míg

művészetet szült.

(Mira Marincaș: Az első napon sötétség volt)

 

Mikor nem vagyok része életednek,

sziluettem kontúrját figyelem.

Várom, hogy még szeress.

Vagy csupán várok,

mint egy jó ember,

akit meggyőztek, hogy ez a világ rendje.

 

Egyesek élnek, mások várnak.

 

Létező vagy érző – az ördögnek elígérve.

Időtlen utazó,

gyakran lencséken keresztül látom a világot.

Apró rezzenések,

jelentéktelen tartalmak

pihennek meg a lábaimnál,

ikerlányok mászkálnak a teázók asztalai között,

szofisztikált hirdetőtáblák –

egy bizonyos múlt reflexiói.

 

A fénykép kiragadt kontextusomból. Megragadt.

Odaszögezett.

Időben rögzített.

Kupacba halmozott múlt – a jelennel párhuzamosan

létező, valamiféle jövőt váró képződmények.

 

A második nap a fényképészé.

Miért éppen a második nap?

Ködös tekintet,

ember a térben, a lencséket könnyekkel tisztítja.

Lenyomatokkal terhes szemek, látomás és manír,

a fény fele fordul, újra és újra

próbálja rögzíteni a szökevényt.

 

A fény után az időtlenséget kapta

ajándékba az ember.

„Miért is fényképezek?”

Kristályosodás, készség…

verseim csöndjét csupán a fényképezőgép

kioldója töri meg.

Klikk, hallgatom csönded, lélegzésed,

klikk, fölébred a fényképezőmasina.

A képek egymásutánja –

fölsorakoztatja a látomást.

(Mira Marincaș: …és a fényképész napja volt)

 

Mira Marincaș vers- és fotóalbumát a kolozsvári Vallásszabadság Házában is bemutatták, ahol Balázs Imre József költő, irodalomkritikus megjegyezte, hogy „a kiadvány tulajdonképpen háromnyelvű: a román és a magyar mellett a harmadik nyelv a fotográfiáé”. A kötetet bemutatták Szatmárnémetiben is, ahol Muhi Sándor képzőművész, műkritikus méltatta.

A fotóművész legújabb önálló tárlata Különös dolgok kertje címmel nyílt meg az Ars Sacra Claudiopolitana egyházművészeti kiállítóteremben, és augusztus 5-ig látogatható. A kiállítás szervesen illeszkedik a szatmárnémeti művész korábbi munkáihoz – Mira Marincaș képi világában a kert toposza konkrétan és átvitt értelemben is megjelenik. A megélésre, elmélyülésre és odafigyelésre késztetnek bennünket ezek a képek” – hangzott el Zakariás Ágota művészettörténész megnyitóbeszédében.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Akkor „él” egy múzeum, ha folyamatosan otthont biztosít különféle rendezvényeknek. Mi elsősorban ismeretterjesztő előadásokat tartunk a Tortoma Önképzőkör keretein belül. Ebbe belerondított a világjárvány, de reméljük, hogy ma már újra gördülékenyen tudunk előadásokat, könyvbemutatókat, egyéb rendezvényeket tartani. Egyidőben mi adtunk otthont az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, továbbá partner­in­tézményei vagyunk az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozatnak is.

Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.

Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.

Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.

Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.

Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon. 

Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” 

Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető. 

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.