Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A Petrozsényi Alkotási Kör gyűjteményes emléktárlata

Egy elfelejtett művészkolónia – beszélgetés Makkai János Zsil völgyéből elszármazott kolozsvári képzőművésszel

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

 


Makkai János képzőművész a zsilvölgyi tárlat
megnyitóján

Makkai János (MJ): Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem 1955-ös végzősei testületileg Petrozsényba kaptak kinevezést. Ekkor alakult meg a Petrozsényi Alkotási Kör – melyet ilyenformán Mezei József művészettörténész nevezett meg először. Ez az évfolyam már 1954-ben Zsil völgyében töltötte nyári gyakorlatát a korábban itt letelepedett Tellmann József és a lónyai Szlamka Béla évfolyamtársuk meghívására. A hozzájuk csatlakozó Fodor Kálmánnal együtt elhatározták, hogy művésztelepet hoznak létre. Fontos ma megemlíteni azt, hogy ez a „művészeti honfoglalás” az ötvenes évek nemzetiségi politikájának és demokratikus művelődéspolitikájának programszerű része volt. Ekkor nemcsak művésztelepek alakultak (Zsil völgyében, Udvarhelyen stb.), de magyar színházak, lapok, folyóiratok könyvkiadók is. Ez a csoport is magyarnak indult, de Zsil völgye soknemzetiségű közösségében ez a jellege csupán a helyi magyar közösségbe való részleges betagolódásában nyilvánult meg. Jelszavuk a következő volt: „Művészet a bányászoknak!” A csoport tagjai pedig Tellmann József, Fodor Kálmán, Mátyás József, Szlamka Béla, Nagy Ervin, Szilágyi Géza, Szilágyi Béla, Walter Frigyes, Sylveszter Győző, Sylveszter (Fehér) Katalin, Török János szobrász, valamint Bianu (Gájer) Elena, illetve a szakirodalomban rendszeresen hozzájuk kapcsolt, Bukarestbe korán áttelepülő Băiaş Silviu és Lukács Etelka – művésznevükön Băiaş–Ethel – művészházaspár volt.

 

Gáspár-Barra Réka (GBR): Miben nyilvánult meg a Petrozsényi Alkotási Kör tevékenysége?

MJ: Az első nagy közös megvalósítás az 1929-es lupényi sztrájk évfordulójára készült fametszet-kiállítás volt, amelynek anyaga Lupény 1929–1959 címmel egy nagyon szép albumban is megjelent. Ezzel szinte egy időben látott napvilágot a Tellmann által vezetett lupényi amatőr képzőművészeti kör fametszet-sorozatát tartalmazó album Valea Jiului în trecut și astăzi (A Zsil-völgye régen és ma – szerk. megj.) címmel. Ekkor született meg a gondolata a Petrozsényi Bányászati Főiskolán két hatalmas freskónak. Ezek viszont később valósultak meg A bányász múltja és jelene címmel, természetesen állami megrendelésre. Hasonlóképpen akkor készül a Fodor Kálmán, Băiaş Silviu és Lukács Etel freskója is. Az 1970-es évek elejéig még készült néhány közös épületdíszítő monumentális sgrafittó, mozaik és fémdomborítás is. 1969-ben azonban Fodor Kálmán és Szilágyi Béla, majd 1971-ben Mátyás József és Szilágyi Géza elköltözött Petrozsényból. Bár Tellman és a Szylveszter házaspár a Zsil völgyében maradt, művészettörténeti szempontból ez a korszak lezártnak tekinthető.

 

GBR: Tárlatmegnyitó előadásában kitért az említett művészek további életére, alkotói munkásságára is.

MJ: Tekintettel arra, hogy a felsorolt művészek több mint 40 éve elhagyták a Zsil völgyét, és alkotó művészi munkásságuk azután teljesedett ki, Zsil-völgyi tartózkodásuk csupán egy kedves emlék, munkásságuk tekintetében pedig a kezdeti kibontakozás, az útkeresés évei maradnak. Bár mind magánéletükre nézve, mind pedig művészi munkásságukban ezek meghatározóak maradtak. Ennek ellenére nem tartják magukat kimondottan Zsil-völgyi művészeknek, mint ahogy a még élő Nagy Ervin és Szilágyi Béla vallotta, amikor nemrég felkerestük őket.

Szlamka Béla 1979-ben Petrillán halt meg, alig 50 éves korában. Tellman saját rajziskolát működtetett Lupényban, két évtizedig volt a lupényi és petrozsényi Művészeti Ház irányítója, több tanítványa is művészi pályára lépett, nagy hatással volt diákjaira, akiknek újfajta látásmódot tanított. 1960-ban létrehozta a Cristal Fotóklubot Lupényban, ahol folyamatosan kiállításokat rendeztek. Erről is megemlékeztek az idei Zsil-völgyi Magyar Kulturális Napok alkalmával Lupényban, ahol Zavada Emil, a fotóklub hajdani tagja elevenítette fel a régmúlt időket. Tellman amúgy 2001-ben bekövetkezett halálig töretlenül folytatta Lupényban művészetápoló és áldásos művészképző tevékenységét. A Sylveszter házaspár hasonlóképpen hű maradt Zsil völgyéhez: Sylveszter Kati asszony már nem dolgozik korára való tekintettel, ellenben azt meghazudtoló szellemi frissességről tett tanúbizonyságot a közelmúltban tett látogatásunkkor, mikor grafikusi ars poeticáját megfogalmazta nekünk: „A művészetet nem mások kedvéért vagy eladásra csináltam. Csupán próbáltam rajzban és színekben elmondani mindazt, ami szép, és amit szavakban nem lehet kifejezni.” Nagyon szép és tömör gondolat, amely ugyanakkor az egész kollektíva közös ars poeticája is volt.

Gyakorlatilag az alkotó kör akkor szűnt meg, amikor a Szilágyi testvérek is elköltöztek Petrozsényból, Fodor Kálmán távozása után. Ezt megelőzően Bianu Elena, Imling Frida és a Băiaş házaspár már az ötvenes évek végén, Walter Frigyes és Nagy Ervin pedig a hatvanas évek elején hagyta ott Petrozsényt. Walter Frigyes a Zsil-völgyi Altman Marikát vette el feleségül, és 1963-ban Nagybányára költözött, ahol a festőtelepen éppen abban a műteremlakásban lakott, amelyből M. Makkai Piroska hét évvel azelőtt költözött Magyarországra családi okokból – ugyanis a szibériai Kolima gulágtáborban évekig raboskodó férjét végre hazaengedték. Nagy Ervinre – aki itt házasodott meg Bodoczi Idával – sokan rajztanárunkként emlékezünk, de pár évig a bányaegyetemen tér-grafikával foglalkozott, majd 1964-ben elköltözött Petrozsényból. Ma Tatabányán él, Fanni és Melinda kereste fel őt otthonában. Fia, Nagy István Marosvásárhelyen ismert színművész. Mátyás József is Petrozsényban házasodott meg Gájer Judittal. Itt született 1962-ben fiúk, László. Fodor Kálmán után ő a képzőművészeti vezetője a csoportnak 1974-ig, amikor Dévára költözött, és számára is elkezdődött a művészi kiteljesedés korszaka. Déván az akkor alakuló művészeti líceum tanára lett, és haláláig a Hunyad megyei képzőművészeti szövetség elnöke maradt. Fodor Kálmán Imling Fridával kötött házassága okán került Petrozsényba, majd válásuk után 1969-ben visszaköltözött Sárközújlakra. Akkor ment el Szilágyi Béla is Szatmárra, ahol a képzőművész egyesület elnöke volt 1997-ig, valamint a múzeum képzőművészeti részlegének vezetője, majd később Magyarországra költözött, ahol jelenleg is él. Ekkor házasodott meg Szilágyi Géza is, és költözött haza Sepsiszentgyörgyre. Fia, ifjabb Szilágyi Géza szintén festőművész. Petrozsényban a Képzőművészeti Egyesület égisze alatt pár évig állandó kiállítótermet kaptak a város főutcáján. Egyik kiállítására emlékszem, amikor Fodor Kálmán egy éves akvarellterméséből válogatott, mintegy harminc képét mutatta be. Tájképek és virágcsendéletek voltak. A virágok egytől egyig feketével voltak kontúrozva. Senki sem kommentált. Az örökké kormos Petrozsény? Emlékszem, közel 300 akvarellből válogatta ki a kiállatásra valót. Sajnos egyet sem sikerült felfedeznem Petrozsényban, pedig a kör fel nem ismert, ritka értékes underground példányai voltak. Sajnos az említett monumentális freskókon és épületdekorációkon kívül csupán a Lupény 29 című album, illetve Tellman néhány munkája maradt meg magántulajdonban a Zsil völgyében.


A tárlat fiatal látogatói és egyben fellépői

GBR: Honnan, hogyan sikerült mégis összeszedni a kiállítás anyagát?

MJ: Hát ezt egy hosszú dokumentálás és gyűjtőmunka előzte meg, aminek összefoglalását külön, egy nagyon szép kiállítású színes ismertetőben mutattuk be Luzsicza Fanni kurátor szerkesztésében. Jómagam idén január végén találkoztam Fannival és ösztöndíjas társával, Jeszenszky Melindával, aki projektfelelős minőségben vett részt ebben a munkában. Az Apáczai Elméleti Líceum szervezésében zajlott Kolozsváron a Dél-Erdély magyarsága Déva várának árnyékában nevet viselő kétnapos konferencia, melynek keretében Székely Géza képzőművész-tanárral együtt szerveztünk egy fotó- és képzőművészeti tárlatot a Zsil völgye és a bányászok életét bemutató fényképgyűjteményből, illetve Zsil-völgyi grafikusok, festők ilyen tematikájú alkotásaiból, melyeket kolozsvári gyűjtőktől tudtunk beszerezni. Így állították ki M. Makkai Piroska lupényi származású grafikus néhány Zsil-völgyi ihletésű fametszetét és Szilágyi Béla egyik Zsil-völgyi tájképét. Itt ismerkedtünk meg Jeszenszky Melinda és Luzsicza Fanni Petőfi-ösztöndíjasokkal, akik már hallottak Tellman Józsefről és a volt petrozsényi művészkör történetéről. És élt bennük a gondolat, hogy jó lenne foglalkozni a történettel, amiben a Petrozsényban élő Martonossyné Somolik Imola és a Dévára költözött Zavada Emil fotóművész, Tellmann-tanítvány is bátorította őket. Így kezdődött meg a dokumentumok, munkák kutatása, gyűjtése. Egy hónap múltán jelentkeztek nálam is azzal az ötlettel, hogy a kolozsvári kiállítás mellé gyűjtsünk egy kiállatásra való anyagot, mivel előkerült hat Mátyás-kép és négy Walter-fametszet, és a közelgő Zsil-völgyi Magyar Napok alkalmával beszállhatnának a programba két kiállítással: egy képzőművészeti vegyesgyűjteménnyel és egy lupényi fotótárlattal. Közben sikerült a csíkszentmártoni Mátyás József Emlékháztól huszonnégy nagyméretű, gyönyörű festményt is kölcsönvenni, illetve a kolozsvári Balázs Péter festőművész hagyatékából egy Imling Frida-fametszetet, a Lupény 29 sorozat egyik eredeti darabját megszerezni, melyet fia, Balázs László fedezett fel édesapja hagyatékában. Lassan összeállt a gyűjtemény, és így született meg a gondolat, hogy a lupényi kiállításon egy egységes, huszonkét képből álló Mátyás-anyagot, Petrozsényban pedig egy átfogó gyűjteményes tárlatot állítsanak ki.

 

GBR: A petrozsényi gyűjteményes tárlat akár rekordot is dönthetett volna a rendkívül rövid nyitvatartása miatt, hiszen a kiállított képek egyetlen délutánig voltak megtekinthetők. Kiknek a munkáit mutatták be?

MJ: Igen, a rövid időtartam szervezési okokra vezethető vissza, hiszen valamennyi kép magángyűjteményből került elő, és mivel a városban nem volt művészeti galéria, a színház fogadta be a kiállítást, ahol nem lehetett megfelelő biztonsági intézkedéseket biztosítani a hosszabb tárolás végett. Ám így is sokan eljöttek megnézni – az ország távoli vidékein élő hajdani petrozsényi diákok és a helyi alpolgármester is személyesen gratulált a megnyitón a szervezőknek. A tárlat alapjában a Zsil-völgyi Alkotási Kör vagy a román szakirodalomban Grupul de la Petroşani néven ismert művészcsoport fennebb említett tagjainak képeiből mutatott be néhányat. Elsőként említeném Mátyás József grafikáját, nagyméretű fametszeteit és olajfestményét, Szilágyi Béla két kartonra festett petrozsényi tájképét, Nagy Ervin Antennák című, modern hangvételű olajfestményét, Fodor Kálmán absztraktizáló Banicai kőbánya című vásznát, illetve a Lupény 1929–1959 fametszetsorozatból Tellman-, Mátyás-, Walter-alkotások fénymásolatait és Imling Frida eredeti levonatát. A szorosan a körhöz tartozó művészek mellett a tárlaton szerepelt a Bukarestbe került, Zsil-völgyi Bianu Elena (Gájer Ilona) textilművész, Mátyás József sógornője, a szintén Bukarestben élő házaspár, Băiaş Silviu és Lukács Etelka grafikusok, akik rövid ideig kötődtek a csoporthoz, a petrozsényi születésű Fodor Nagy Éva, aki bár Kolozsváron él és alkot, a hetvenes évekig rendszeresen látogatta nyaranta ünnepelt vendégként Petrozsényban élő szüleit. A kiállítást megelőző kutatás folyamán a kurátorok felfedezték az 1910-ben Lupényban született, és a petrozsényi zárdaiskolában diákoskodó, bányászleányból lett jelentős erdélyi grafikust, M. Makkai Piroskát, az első képzőművészt, aki Lupényban kiállítást tartott. Az ő hagyatékából is láthattak a mostani tárlaton három metszetet. Továbbá Mátyás László kolozsvári grafikus és festő, a kolozsvári Szépművészeti Akadémia doktorandusa, Mátyás József, illetve a Zsil-völgyi családból származó Gájer Jutka ugyancsak Petrozsényban született fia is kiállította egyik olajfestményét, mely mintha apja képi világának tisztelegne, és egy színes grafikáját a frissebb alkotásai közül. Valamint jómagam is kiállítottam, aki harmincéves koromig itt éltem, a fent felsorolt művészek tanítványaként soha sem tudtam elszakadni sem a művészettől, sem a Zsil völgyétől. Bár mi ketten nem tarozunk a Zsil-völgyi alkotók közé, csupán innen származunk, Melinda és Fanni felkérésére hoztuk el munkáinkat tisztelgésképpen az akkori Zsil-völgyi alkotócsoport művészeinek emléke előtt.


Bányász freskó

GBR: Nagyra értékelte az alkotó kör tagjai által festett monumentális freskókat is, melyek meglehetősen rossz állapotban találhatók a bányászati egyetem épületében. Van, aki úgy véli, hogy ezek egy sötét korszak maradványai?

MJ: Igen, a tárlaton nagyméretű panorámafotók mutatják be a Bányászati Egyetemen található három monumentális freskót. A lépcsőház két átellenes falán van a Bányászok a mélyben, illetve A múlt és a jelen című kollektív alkotás, mely a Szilágyi Béla és Fodor Kálmán tervei szerint az egész csapat, Szilágyi Géza, Mátyás József, Sylveszter Győző, Walter Frigyes, Nagy Ervin közös kivitelezésében készült. Az emeleti szemközti nagy freskó Băiaș–Ethel és Fodor Kálmán munkája. Mindkét monumentális alkotás igen nagy érték, amely sajnos nincs kellőképpen megbecsülve – felelőtlenül el vannak hanyagolva, ami pedig még szomorúbb, hogy meg is vannak rongálva. Pedig ezek a művek az egyetlenek, amelyek Petrozsénynak, nevezetesen a mi közösségünknek is megmaradtak az egykor itt élő, lelkes, fiatal művészgárdának a munkáiból. Nagyon csodálkozom, hogy nincs a műemlékek listáján nyilvántartva, és a patrimónium elnézi, ami velük történik. Hallottam olyan kommentárokat, hogy a freskók a kommunista idők, a szocialista realizmus sötét korának monstrumai. A szocialista realizmus jegyeit magukon hordják a Lupény 1929–1959 sorozat munkái olyanformán, hogy a témát a kor ismert történetéből merítik, és elkészítésük pártfeladat volt a harmincéves évforduló kapcsán. Ellenben külön-külön mindegyik magasan megállja helyét, mint művészi alkotás, illetve a fametszetsorozat stílusában sajátosan egynemű anyag.

A három monumentális freskónak a művészi értéke magasan kiállja minden idők kultúrpolitikai izmusainak a támadását. Először is a két bányász témájú freskó művészileg egy tökéletes narratív együttes. A Băiaș–Ethel-freskó pedig egy maradandó, modern, kiváló alkotás, amelyben fellelhető Max Hermann Maxy és Mattis Teutsch János művészetének konstruktivista hatása. A freskón egy kislányt látunk, aki galambot ereget a huszonnégy karátos aranyfüsttel bevont nap felé, de ha jobban megnézzük, a nap egy része be van rácsozva.

1963-ban, a freskó befejezésekor tanúja voltam annak a beszélgetésnek, ami Ovid Crohmălniceanu, az akkori művészeti élet egyik vezéregyénisége és az alkotók között zajlott le, amikor éppen ez a rácsozás volt a téma: maradhat az egész nap felülete rácsozva, vagy csak egy része? Végül egy része maradt. Băiaş Silviu és Ethel ma a román kortárs grafika kiválóságai, és azon nagyon kevesek közt vannak számon tartva a kelet-európai művészek között, akik az underground művészet világán belül alkotnak.


Caption

Ők például a hírhedt Rinocérosz és Calamitate megteremtői. Visszatérve a bányász témájú két freskóra: ma, amikor a szocialista realizmus régmúlt korában élő és alkotó képzőművészek munkáival találkozunk, azokat az alkotásokat, amelyek művészi és mesterségbeli értékük szerint megállják helyüket, semmiképpen sem árnyékolhatják az alkotó korabeli társadalompolitikai viszonyai vagy élettörténete. Hiszen abszurdum a konkrét, létező, elénk állított alkotással szembeállítani a letűnt világban élt művész mások által leírt élet- és kortörténetét.

Más fontos megjegyeznivaló pedig erről a korról az, hogy egyfelől az erdélyi és a bukaresti kommunista kultúrpolitika között nagyon jelentős különbségek voltak, másfelől az erdélyi, illetve magyar művészettörténészek az évek folyamán nagyon különböző szempontok, elvárások és érdekek mentén ítélték és ítélik meg ezt a kort. A szakirodalomban már megjelentek igények az egzegetikus történelemkritikai elemzések iránt, de a tanúk és konkrét naplók hiányában, illetve a nagyon ellentmondó, még élő szakmai tekintélyek jelenlétében a tiszta kép még várat magára. Ha egyáltalán valakit érdekel a szűk szakmabelieken vagy a mindenkori politikai propaganda mozgatóin kívül.

Mindezekhez hozzá kell sorolni azt is, hogy ezek a munkák az akkori Zsil-völgyi bányász mindennapjaiban születtek, és a jelenkor nézőközönsége a bányászban az Iliescu-féle „mi dolgozunk, nem gondolkozunk – noi muncim, nu gândim”-et skandáló bukaresti huligánbányászt látja. De mi, akik megéltük ezt a kort, és emlékszünk a háború előtti bányászélet nyomorúságaira, egyrészt megállapíthatjuk, hogy a képek igazak, másrészt pedig a munkás-, vagy faluról kiemelt tehetséges fiatal emberek szemében az akkori világ – az 1950–60-as évekről beszélünk – reményteli ígéretes korszak volt. És még egy igen sajátos aspektust hadd említsek meg, a bányászmesterség becsületét. Ki hiszi el ma, hogy voltak korok, amikor emberek a mocskos, életveszélyes, sötét bányákban szerettek dolgozni, hogy ragaszkodtak a mesterségükhöz, és büszkék is voltak rá? Ez sokunk számára érthetetlen attitűd.


Mátyás József festménye

A hagyományos bányász becsületét sajnos nagyon hazug, csalárd módon rontotta meg a közelmúlt. A miénket, a Zsil-völgyiekét, és a szüleinkét is. Ez persze már egy másik, nagyon összetett téma. Viszont ennek a becsületnek a visszaállítása még várat magára.

Számunkra, akik ismertük ezeket a művészeket, mindezek kedves emlékekként idéződtek fel. Jelenlétüknek és munkásságuknak nyoma maradt a Zsil völgyében és a közösség jelenében is, hiszen ettől kezdve a Zsil-völgyi művészeti élet folytonos és országszerte ismert lett. Megemlíteném itt Janza Cristian festő képzőművészeti alapítványát, a Janza Artot, és a Lupényban még élő képzőművészeti kört.

Tellman József iskolájából a források szerint tizennégy képzőművész indult, a Sylveszter házaspár is több képzőművészt indított el a pályán: Duinea Dafinel, a Konstancán elhunyt Vas János és mások. Hasonlóképpen Mátyás Józsefet is számos Zsil völgyéből induló művész tartja mesterének. Úgyhogy egyfajta végszóként el szeretném mondani, hogy a Zsil völgyének vannak nagyjai, és a magyar közösség is büszke lehet az itt élőkre és innen elszármazottakra, akik maradandót alkottak, akik munkájukkal a Zsil-völgyi közösséget gazdagították, építették.

Mátyás József, Tellman József, a Sylveszter házaspár ilyenek voltak, de vannak muzsikusok, tudósok, írók is. Ez a tárlat többek között ezért nem volt egy hagyományos kiállítás, hanem egy mondhatni sajátos művészettörténeti bemutató, amit azzal a céllal hozott a közönség elé a két lelkes kurátor – akik ittlétük alatt szerelmesek lettek a Zsil völgyébe –, hogy rávilágítsanak azokra az értékekre, amelyek itt lappanganak a mi Zsil-völgyi múltunkban és városunkban, a szemünk előtt. Értékek, amelyeket meg kell tudnunk mutatni és ápolni saját jövőnk épülésére. Nem volt könnyű, sem egyszerű. Dicséret nekik!

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.

Az Electro Sistem egyike Nagybánya prosperáló ipari vállalatainak, része annak az újkori kibontakozásnak, melynek ösvényét magáncégek sokasága szélesbítette forgalmas országúttá. Létrehozása és fellendítése Blaskó István nevéhez fűződik, aki kiváló üzleti érzékkel és szakmai tudással teremtette meg, építette ki kapcsolatait országon belül és nemzetközi viszonylatban is.

Suba László - A tűzzománcról néhány sorban

A modern művészet korában a művészek új kifejezési formákat keresnek. Így a tűzzománc a képzőművészetben is helyet kapott. Különböző anyagok hozzáadásával lehet gazdagítani a zománc felületét, ami például lehet fényes vagy matt is. A munkák méretei is nagyobbak, ehhez még társulhat fából készített ráma, vagy széles deszkalap. A kép tárgyát lehet dekoratívan vagy festőien kezelni.

abodi nagy béla, a jövő fénye

Nemcsak a könyveknek, hanem a fontos leveleknek is megvan a történetük. Az itt következőnek ráadásul egészen sajátosan a történelem (egyesületi és köztörténeti) szabta meg az egyedi históriáját. Fönnmaradását pedig a másodlagos fölhasználó rácsodálkozásának köszönheti.

Ha visszagondolok az ókori népek művészetére, akkor az egyiptomiak is azok között vannak, akik művészetükben felhasználják a növényzetet. A templomok oszlopait is növényi kötegek kőben való megfaragásával hozták létre, az oszlopfők pálmát, lótuszt, papiruszt ábrázoltak. A sírokban talált falfestményeken és domborműveken különböző növények láthatók. Az ok természetesen kézenfekvő. A nagy civilizációkat a gazdag növényzet és a gabonafélék termesztése tartotta fenn.

sipos lászló

Ahogy beléptem a művész és a művek raktárába, megpillantottam a Vörös kakast. Megtudtam, hogy nemcsak rám volt hatással, hanem Németh Júliára is, aki habár jó ismerője a Sipos-életműnek, fontosnak találta kiemelni a többi alkotás közül: „Van ezen a kiállításon egy olyan munka, ami akarva-akaratlan megállásra késztet. Ez pedig Sipos László vörösbe foglalt kakasa. A sokadik. Ami a művészre jellemző szarkasztikus humorral most éppen a Hódolat ellenségeimnek címet viseli. Az ellenség fullánkjait nem semlegesíti, de szól az idő múlásáról, csonkig égő gyertyákról, igazhitűségről, az igazi művészet erejéről. ”1

Szeptember 19. és 23. között rendezték meg Szilágy megye közigazgatási központjában, Zilahon az immár hagyományossá vált Szilágysági Magyar Napokat a Szilágyság Kulturális Egyesület, a Szilágy Társaság és az RMDSZ közös szervezésében.