Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében. A dalosszövetség első elnökének idős Szemlér Ferencet választották meg.
A 100. évfordulón, 2021. november 13-án, a Brassói Magyar Dalárda márvány emléktáblát és kopjafát állított az Áprily Lajos Főgimnázium udvarán, a járványügyi szabályok betartásával. Abban az időszakban más ünnepi rendezvényt nem lehetett tartani, a megemlékezés folytatására most nyáron nyílt lehetőség.
A dalárda jelvénye. Udvardi Árpád felvétele
Az ünnepi rendezvénysorozat második része könyvbemutatóval indult június 29-én délelőtt. Az Áprily Lajos Főgimnázium dísztermében Nádudvary György és Udvardi Árpád dedikálták Mesél a zászló 1863–2019 című, Brassó magyar kulturális életéről szóló művelődéstörténeti kötetüket. A moderátor Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője volt. A Brassói Magyar Dalárda három kórusművel szerepelt, Imre Zsuzsanna vezetésével.
Pénteken délelőtt a Vasút utcai református temetőben a kórus tagjai megkoszorúzták a dalárdaalapító Molnár János református lelkész és Sebestyén Sándor sírját. Sebestyén Sándor a rendszerváltás után volt a dalárda kiváló elnöke. A Cenk alatt, az első világháborús hősök temetőjében koszorút helyeztek el dr. Hantz Mihály sírhantján. A dalárda egykori elnöke Brassó Vármegye főorvosa volt, a sebesült katonákat gyógyítva tifuszt kapott, és 1917. november 30-án elhunyt. Elnöksége alatt épült fel Brassó központjában a dalárda egyemeletes székháza, amelyet 1911. október 15-én avattak fel. A vasútigazgatóság 1921-től bitorolja a dalárda székházát. Brassó legrégibb épületében, a Szent Bertalan evangélikus templom sírkertjében megkoszorúzták a dalárda egyik leghűségesebb karnagya, Klára Mária Valéria sírját is, ő harminc éven át vezényelte sikeresen a dalárdát.
Július 2-án a Brassói Magyar Dalárda, a Brassói Belvárosi Református Egyházközséggel együtt jubileumi kórustalálkozót rendezett a belvárosi református templomban. Igét hirdetett Kassay Géza lelkipásztor. A megjelent hat kórust és a hallgatóságot Ambrus Károly, a dalárda elnöke üdvözölte. Köszöntőbeszédet mondott Kirsch Gábor Brassó megyei RMDSZ-elnök és Ambrus Izabella alprefektus. Tóth-Guttman Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke és Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke üdvözlő sorait Nádudvary György tolmácsolta. „Legyünk továbbra is dalosszövetségben egymással Erdélyben és az egész Kárpát-medencében, hiszen Bartók és Kodály örökösei vagyunk. Adja Isten, szóljon a magyar dal számtalan száz éven át” – üzente a szövetség elnöke. Széman Péter EMKE-elnök köszöntőjében hangsúlyozta: „Az EMKE, mint a Romániai Magyar Dalosszövetség 1994-es újjászületésének szorgalmazója és elősegítője, a mai napig az egyik legfontosabb társszervezeteként tartja számon a Szövetséget. Munkáját, hivatását – hogy éljen a magyar dal szerte Erdélyben – minden lehetséges módon támogatja, segíti.”
Jobban nem is indulhatott volna a kórustalálkozó. Az Apácai Evangélikus Énekkar lépett fel először, Simonné Nagy Ilona vezényletével. Első énekszámuk – Erdély déli részén – szövegét és zenéjét a kórusban 52 éve éneklő Bölöni Sára szerezte. A teremben levők meghatódva hallgatták a helyi szép népviseletbe öltözött dalosoktól: „Csángóul vagy székely nyelven magyarul beszél nyelvem. Akármilyen volt is sorsa, nemzetéhez hű maradt.”
Vastapsot kapott a Török Orsolya Borbála vezette Brassói Szent Cecilia Kórus is. A Gyerkó András vezényelte Négyfalusi Polifónia Kórus hozta megszokott kitűnő formáját. Sok tapsot kapott a Brassói Evangélikus-Lutheránus Kórus is, Kovács Klára Ildikó karnaggyal az élen. Kitörő sikert aratott a Mátészalkai Zenebarátok Kórusa. Karnagyuk, Baloghné Nagy Viola amatőr kórusként mutatta be az együttest, de erre a dalosok rácáfoltak: énekükkel a legkényesebb igényt is kielégítik.
A házigazda Brassói Magyar Dalárda zárta a kórustalálkozót, Imre Zsuzsanna karnaggyal, aki bejelentette, hogy utoljára vezényelte a kórust. A dalárda Antonín Dvořak kórusművével kérte: Égi szent béke, jöjj! A kórustalálkozót a Brassói Magyar Dalárda jeligéje zárta, amellyel Paál András idős lakatosmester nyert a Romániai Magyar Dalosszövetség 1924. évi pályázatán, és amelyet Willer József, a dalárda akkori karnagya zenésített meg, majd 1946-ban Lengyel László karnagy, 1992-ben Klára Mária Valéria írt át négy szólamra. Ez volt a kórustalálkozó közös énekszáma. Így a hat kórus száz dalosától hallhattuk: „Bölcsőnktől a koporsónkig, míg a sír el nem takar, szívből jöjjön, szívhez szóljon ajkunkon a magyar dal.”
Következett a jubileumi elismerő oklevelek kiosztása, majd a kölcsönös ajándékozás. Ambrus Károly és Nádudvary György, a dalárda alelnöke, köszönetet mondott Imre Zsuzsanna leköszönő karnagynak, valamint Bíró Katalinnak, aki 24 éven át volt alelnöke a dalárdának, és mindig oroszlánrészt vállalt fiával, Bíró Zsolttal együtt a dalárda jubileumi ünnepségeinek sikeres megrendezésében. Nemzeti imánk és a székely himnusz eléneklése után a kórusok megkoszorúzták az Áprily Lajos Főgimnázium udvarán levő márvány emléktáblát és a kopjafát. A kórusok együttléte bőséges szeretetvendégséggel zárult a főgimnázium dísztermében.
Vasárnap délelőtt a Mátészalkai Zenebarátok Kórusa Csiby József plébános meghívására a brassói Szent Péter és Pál plébániatemplomban énekelt a 11 órai szentmise keretében. Baloghné Nagy Viola karnagy meghatódva köszönte meg a meghívást, azt mondta, ilyen gyönyörű és kiváló akusztikájú templomban még nem énekeltek.
A templomi éneklés után a mátészalkai vendégeket a belvárosi gyülekezet és a Brassói Magyar Dalárda a Bertalan negyedi Betlehem ima- és szeretetotthonban vendégelte meg. Tudor Csaba üstben főzött gulyása mindenkinek ízlett, a mátészalkaiak a receptjét is elkérték, a közös nótázás pedig fokozta a jókedvet. Ambrus Károly a dalárda nevében hálás köszönetet mondott a Kassay lelkészpárnak, Gézának és Jutkának, valamint Tudor Csaba szakácsnak, Gyárfás Katalinnak, Bertalan Zsuzsának, Bertalan Melindának, Pénzes Marikának, Simon Rózsikának és Tudor Liviának. Önzetlen, mindenre kiterjedő segítségük nélkül nem tudták volna megtartani a jubileumi ünnepséget.
Dalostestvéri szeretettel búcsúztunk el mátészalkai barátainktól. Karnagyuk, Balogh Ferencné Nagy Viola arra a kérdésre, hogy mi tetszett neki Brassóban a legjobban, azt válaszolta: „minden”.
 A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet, a pálinka- és a lekvárfőzés, aszalás és halászat. A disznók makkoltatása, félvad tartása volt a jellemző, az igavonásra még a 20. század elején is az ökröket használták. A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, népi hiedelmek, babonás képzetek. Ezzel a világgal már az iskolában is találkoztunk, Mikszáth Kálmán A jó palócok című alkotásában. |
 Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul. |
 A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak. |
 Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen. |
 Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban. |
 Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés. |
 Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat. |
 A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget. |
 Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor. |
 A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek. |
 „Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is. |
 A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott. |
 Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”. |
 Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett. |
 Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül. |
 |
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A Művelődés folyóirat megjelenik a Kolozs Megyei Tanács támogatásával / Revista Művelődés apare sub egida Consiliului Judetean Cluj
Új hozzászólás