Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Esély a túlélésre

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

 

Barta Boglárka: Sokan idejétmúltnak tartják a néphagyományt, sőt, megkérdőjelezik magának a néprajztudománynak a létjogosultságát is. Hogyan látja a művészet, benne a népművészet szerepét, jelentőségét a 21. században?

Andrásfalvy Bertalan: A művészet a mai ember számára leginkább azt jelenti, hogy az iskolában megtanulja, ki volt Leonardo, Munkácsy és Liszt, majd később, ha az ideje engedi, elmegy egy múzeumba, ahol megnéz egy kiállítást, esetleg elmegy egy hangversenyre, ahol pedig meghallgat egy énekest. De ezek az úgynevezett művészetkedvelők, illetve a művészeti iskolát végzett művészek mindössze a lakosság pár százalékát teszik csak ki. Holott, és ezt bátran ki merem jelenteni, a művészet nemcsak szükséglet, de létszükséglet is egyben. Hajlamosak vagyunk ugyanis elfelejteni, hogy az élelem, a lakhatás és ruházkodás mellett nem élhetünk emberi kapcsolatok nélkül sem. Az emberi kapcsolatok megteremtését és működtetését, vagyis az emberi szeretet kifejezését nem a mostanában abból élő emberek (írók, költők, színészek, muzsikusok, festők) alakították ki, és éltek belőle foglalkozásszerűen, miután kitanulták annak módját, hanem minden ember. És nem csupán alkalmanként, hanem hozzátartozott a mindennapi élethez.

BB: Vagyis, ha jól értem, azzal, hogy eltávolodtunk a művészettől és a népművészettől, saját életünket, létünket veszélyeztetjük?




Andrásfalvy Bertalan a Gyöngy a sárban című dokumentumfilm forgatásán

AB: Tulajdonképpen igen, hiszen a művészet hiánya az elidegenedéshez vezet. A mai világban pedig a szeretetlenség és a kapcsolatnélküliség uralkodik. Kopp Mária professzorasszony számos nemzetközi statisztikai adat alapján kimutatta, azért, hogy Magyarországon az európai átlaghoz is viszonyítva többen halnak meg szív-, emésztőszervi és daganatos megbetegedésben, illetve az átlagéletkor is alacsonyabb, főként a hiányos emberi kapcsolatok a felelősek. A közéletet is egymással haragban lévő pártok, közösségek alakítják, nehéz az együttműködés, összefogás is. A mára már szétesett paraszti világban a kapcsolat, a közösséget teremtő művészet, a művészeti alkotás végigkísérte minden ember életét a csecsemőkortól egészen a halálig.

BB: Hogyan képzeljük el ezt a művészetre való nevelést, az azzal való együttélést a hagyományos paraszti társadalomban?

AB: A gyermek a művészet, vagyis a szeretet nyelvét természetes módon sajátította el legelőször is az édesanyjától. Amikor egy gyermek megszületett, az édesanyát minden házi munka alól felmentették, mindenben kiszolgálták, nem dolgozott, kizárólag a csecsemővel foglalkozott. Nem a család, hanem a legjobb barátnői közül még a férjhezmenetele előtt kiválasztott mátka vette át a feladatköreit. Így a mátkából lett a komaasszony, a gyermek keresztanyja, aki főzött és takarított is helyette, és minden nap hozta az egész családnak a komakosarat, a több fogásos ebédet. A mátka kiválasztása még az anya leánykorában történt, úgy, hogy a fiatal leány húsvétkor festett tojásokat küldött annak, akit mátkának szeretett volna felkérni. Ha a kiválasztott vállalta a feladatot, kicserélte a tojásokat a saját hímes tojásaival, és süteményeivel. Az édesanya és a csecsemő kapcsolata először sosem racionális, hanem testi kapcsolat, mely a gyermek számára szintén alapvető szükséglet, ezért ha fizikailag keveset érintkezik az édesanyjával, egész életére sérülté válhat. Kísérletek bizonyítják, hogy ez a testi kapcsolat anya és kölyke között az állatoknál is életfontosságú. Ha a macskaanyát csak szoptatni engedik, de játszani a kölykeivel már nem, azok hamarosan elpusztulnak daganatos bajban. Az anya-gyermek közti első nem testi kapcsolat már maga is művészet. A művészet pedig nem más, mint utánzás. Így az anya éppen úgy utánozza a gyereket, ahogyan a gyerek utánozza őt, természetes módon sajátítva el ezzel a szeretet nyelvét, a mosolygást, érintéses játékot, ringatást. Néhány hétre a szülés után az édesanya felerősödve, újból átveszi munkakörét, mert elmaradnak a komakosarak is. Ekkor sem szakad el gyermekétől, hanem szorosan testéhez köti azt a külön erre a célra szőtt kendővel, és így megy mosni, kapálni, piacozni. A gyermek szoros anyjához szorító kötés minden nép hagyományában megtaláljuk. Láttam képet, a szorosan gyermekét magára kötő, kapáló néger asszony fényképét, és saját szememmel ugyanígy felszerelt sváb menyecskéket, amint még az 1960-as években tejtermékeket hoztak a pécsi vásárcsarnokba.

BB: Mi lett a koma szerepe a gyermek­ágyas időszak elmúltával?

AB: Szerepe nem szűnt meg, hiszen ő lett a gyermek keresztanyja. Ezt a kapcsolatot minden évben úgy jelezte, hogy húsvétkor maga festette hímes tojásokat tett egy hímzett kendőbe, és ezzel ajándékozta meg keresztgyermekeit. De részt vett a keresztleánya nevelésében, felelős volt az erkölcséért, ő vitte el először búcsúba is. Násznagyasszonya lett a lakodalmának, ő vetette meg a nászágyat, majd bizonyította keresztleánya szüzességét. Nálunk, de a szomszédos országokban is az volt a szokás, ha egy asszony meghalt, halálos ágyán csak akkor kulcsolták össze mellén a kezét, ha azzal keresztgyereket is tartott víz alá. Többek között ez is azt mutatja, hogy az emberi kapcsolatok milyen fontos életszükségletek voltak a hagyományos műveltségben. Mert tulajdonképpen a szereteten, az emberi kapcsolatokon, illetve ezek kifejezőeszközén, a művészeten múlik az egyén egészsége, a társadalom és a népek közti béke.

BB: A művészeti nevelés tehát nem luxus, hanem alapvető szükséglet. Ha pedig a mikéntjét szeretnénk megtanulni, vissza kell nyúlnunk a néphagyományig, mely szoros kapcsolatban volt a természettel és a Teremtővel is. A hagyományos paraszti világ azonban mára szinte teljesen eltűnt, mi az, amit mégis át lehetne menteni belőle?

AB: Arról valóban szó sem lehet, hogy szóról szóra átvegyük vagy lemásoljuk a paraszti, hagyományos művészeti gyakorlatot és eszközöket, ám a mai körülményekhez igazított utánzásról igenis gondolkozhatunk. Például az iskolai rajzórákon ne csak valamilyen kitett tárgyat tanuljunk meg lemásolni a papírra, hanem ismerjük meg a magyar népi díszítőművészet csodálatos gazdagságát mintákban és szerkesztésben, és vegyük rá a gyermekeket, hogy a maguk kezével és gondolatai szerint díszítsék a rajzlapot. Vagyis nemcsak másolni kellene, hanem egy díszítő nyelven újat alkotni. Így a gyermek egyszerűen kirajzolhatja magából azokat a feszültségeket, melyeket szavakkal nem tud elmondani. Pécsett például Platthy István, az állami gyermekotthon volt igazgatója az ormánsági festett minták megismertetése után rajzoltatott a gyermekekkel. A már többször is öngyilkosságot megkísérelt, kezelhetetlen árva gyermek kirajzolta magából sorsát, és ma hűséges munkatársa mesterének a Csontváry Műhelynek nevezett körben. Ezen kívül ma már több iskola is – Pécs, Kecskemét, Göd, Győr, Fót – foglalkozik a népművészet különböző ágazataival a gyakorlatban, melyek már többször is tanácskozásokon és kiállításokon mutatták be alkotásaikat.

BB: Tulajdonképpen ez lényege a művészet­terápiának.

AB: Merthogy minden bánat ellenszere az, ha meg tudjuk fogalmazni, és valamiképpen a felszínre juttatni azt, ami a lelkünket nyomja. Ebben óriási segítségünkre van a néphagyomány, amelynek kincsei talán nálunk a leggazdagabbak egész Európában. Gondoljunk csak a népköltészetre, a balladáinkra, melyekben olyan etikai parancsok vannak elrejtve, amelyek egy-egy élethelyzetben kapaszkodót jelenthetnek számunkra. Vagy a népmesékre, melyek lényege a jóra való biztatás, az önbizalom növelése, hiszen hiába vagy te a szegény, ráadásul a legkisebb fiú, ha van hited, és bátorságod, a királyokat és a sárkányokat is le tudod győzni. Vagy a népi játékokra, ahol nincsen győztes és legyőzött, minden versengés ki van zárva, a lényeg maga az együttlét, az együtt alkotás és annak öröme.

BB: Hol romlott el minden, mikor, mivel kezdődött a hagyományoktól való eltávolodásunk, elidegenedésünk?

AB: Több száz évvel ezelőtt, amikor Werbőczy kitagadta a parasztságot a nemzetből azzal, hogy a honfoglalók utódai csak a nemesek, így a magyar paraszt idegen. Ebből ered az is, hogy máig nem a magyar történelmet, hanem a magyar rendi nemzet történelmét tanuljuk az iskolákban, mindent a leggazdagabb földesurak szemüvegén keresztül ítélünk meg. A parasztság történetének igazi feltárása még várat magára, holott ők voltak azok, akik ha kellett, így például Nándorfehérvárnál is, érdek nélkül megfordították a történelmet. Amikor azonban kizárták őket, és az urak a saját önző érdekeiket képviselték, akkor jött Muhi, Mohács, Világos és Trianon, melyek a belső viszályok miatt következtek be, nem pedig azért, mert az ellenfeleink annyira erősek voltak. Az összefogás legyőzhetetlenné tett volna és tenne ma is bennünket. A paraszti közösségeket végül Mária Terézia úrbéri rendezése tette tönkre végérvényesen, hiszen elvette tőlük a kollektíve használt legelőket, erdőket és tavakat, és azokat a földesúr gazdaságához csatolta. A földesúri gazdálkodás aztán már csak a mennyiségre koncentrált, nem az önfenntartás, hanem a profit lett a lényeg. Ma ez uralkodik a világ gazdaságában mindenhol.

BB: Mi lehet a jövő útja a mai Magyarországon, és egyáltalán a világon?

BA: Paraszti lét egyben életforma és emberi szükséglet is, hiszen a természettel való közeli kapcsolat egészségesebbé teszi az emberi kapcsolatokat is. Minden természeti környezettől elszakított társadalom fogy, így Európa is, ahol a földműves-kisgazda lakosság nem éri el a tíz százalékot. Ugyan új és megváltozott körülmények között, de mégiscsak a létfontosságú emberi kapcsolatokat kell feléleszteni, ezt segítené a hagyományos művészeti oktatás, illetve a hagyományok ápolása és megélése. Ez mentheti csak meg Európát a teljes elidegenedéstől, vagyis a kihalástól.

 

(Magyar Krónika, 2020. áprilisi lapszám)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.