Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Esély a túlélésre

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

 

Barta Boglárka: Sokan idejétmúltnak tartják a néphagyományt, sőt, megkérdőjelezik magának a néprajztudománynak a létjogosultságát is. Hogyan látja a művészet, benne a népművészet szerepét, jelentőségét a 21. században?

Andrásfalvy Bertalan: A művészet a mai ember számára leginkább azt jelenti, hogy az iskolában megtanulja, ki volt Leonardo, Munkácsy és Liszt, majd később, ha az ideje engedi, elmegy egy múzeumba, ahol megnéz egy kiállítást, esetleg elmegy egy hangversenyre, ahol pedig meghallgat egy énekest. De ezek az úgynevezett művészetkedvelők, illetve a művészeti iskolát végzett művészek mindössze a lakosság pár százalékát teszik csak ki. Holott, és ezt bátran ki merem jelenteni, a művészet nemcsak szükséglet, de létszükséglet is egyben. Hajlamosak vagyunk ugyanis elfelejteni, hogy az élelem, a lakhatás és ruházkodás mellett nem élhetünk emberi kapcsolatok nélkül sem. Az emberi kapcsolatok megteremtését és működtetését, vagyis az emberi szeretet kifejezését nem a mostanában abból élő emberek (írók, költők, színészek, muzsikusok, festők) alakították ki, és éltek belőle foglalkozásszerűen, miután kitanulták annak módját, hanem minden ember. És nem csupán alkalmanként, hanem hozzátartozott a mindennapi élethez.

BB: Vagyis, ha jól értem, azzal, hogy eltávolodtunk a művészettől és a népművészettől, saját életünket, létünket veszélyeztetjük?




Andrásfalvy Bertalan a Gyöngy a sárban című dokumentumfilm forgatásán

AB: Tulajdonképpen igen, hiszen a művészet hiánya az elidegenedéshez vezet. A mai világban pedig a szeretetlenség és a kapcsolatnélküliség uralkodik. Kopp Mária professzorasszony számos nemzetközi statisztikai adat alapján kimutatta, azért, hogy Magyarországon az európai átlaghoz is viszonyítva többen halnak meg szív-, emésztőszervi és daganatos megbetegedésben, illetve az átlagéletkor is alacsonyabb, főként a hiányos emberi kapcsolatok a felelősek. A közéletet is egymással haragban lévő pártok, közösségek alakítják, nehéz az együttműködés, összefogás is. A mára már szétesett paraszti világban a kapcsolat, a közösséget teremtő művészet, a művészeti alkotás végigkísérte minden ember életét a csecsemőkortól egészen a halálig.

BB: Hogyan képzeljük el ezt a művészetre való nevelést, az azzal való együttélést a hagyományos paraszti társadalomban?

AB: A gyermek a művészet, vagyis a szeretet nyelvét természetes módon sajátította el legelőször is az édesanyjától. Amikor egy gyermek megszületett, az édesanyát minden házi munka alól felmentették, mindenben kiszolgálták, nem dolgozott, kizárólag a csecsemővel foglalkozott. Nem a család, hanem a legjobb barátnői közül még a férjhezmenetele előtt kiválasztott mátka vette át a feladatköreit. Így a mátkából lett a komaasszony, a gyermek keresztanyja, aki főzött és takarított is helyette, és minden nap hozta az egész családnak a komakosarat, a több fogásos ebédet. A mátka kiválasztása még az anya leánykorában történt, úgy, hogy a fiatal leány húsvétkor festett tojásokat küldött annak, akit mátkának szeretett volna felkérni. Ha a kiválasztott vállalta a feladatot, kicserélte a tojásokat a saját hímes tojásaival, és süteményeivel. Az édesanya és a csecsemő kapcsolata először sosem racionális, hanem testi kapcsolat, mely a gyermek számára szintén alapvető szükséglet, ezért ha fizikailag keveset érintkezik az édesanyjával, egész életére sérülté válhat. Kísérletek bizonyítják, hogy ez a testi kapcsolat anya és kölyke között az állatoknál is életfontosságú. Ha a macskaanyát csak szoptatni engedik, de játszani a kölykeivel már nem, azok hamarosan elpusztulnak daganatos bajban. Az anya-gyermek közti első nem testi kapcsolat már maga is művészet. A művészet pedig nem más, mint utánzás. Így az anya éppen úgy utánozza a gyereket, ahogyan a gyerek utánozza őt, természetes módon sajátítva el ezzel a szeretet nyelvét, a mosolygást, érintéses játékot, ringatást. Néhány hétre a szülés után az édesanya felerősödve, újból átveszi munkakörét, mert elmaradnak a komakosarak is. Ekkor sem szakad el gyermekétől, hanem szorosan testéhez köti azt a külön erre a célra szőtt kendővel, és így megy mosni, kapálni, piacozni. A gyermek szoros anyjához szorító kötés minden nép hagyományában megtaláljuk. Láttam képet, a szorosan gyermekét magára kötő, kapáló néger asszony fényképét, és saját szememmel ugyanígy felszerelt sváb menyecskéket, amint még az 1960-as években tejtermékeket hoztak a pécsi vásárcsarnokba.

BB: Mi lett a koma szerepe a gyermek­ágyas időszak elmúltával?

AB: Szerepe nem szűnt meg, hiszen ő lett a gyermek keresztanyja. Ezt a kapcsolatot minden évben úgy jelezte, hogy húsvétkor maga festette hímes tojásokat tett egy hímzett kendőbe, és ezzel ajándékozta meg keresztgyermekeit. De részt vett a keresztleánya nevelésében, felelős volt az erkölcséért, ő vitte el először búcsúba is. Násznagyasszonya lett a lakodalmának, ő vetette meg a nászágyat, majd bizonyította keresztleánya szüzességét. Nálunk, de a szomszédos országokban is az volt a szokás, ha egy asszony meghalt, halálos ágyán csak akkor kulcsolták össze mellén a kezét, ha azzal keresztgyereket is tartott víz alá. Többek között ez is azt mutatja, hogy az emberi kapcsolatok milyen fontos életszükségletek voltak a hagyományos műveltségben. Mert tulajdonképpen a szereteten, az emberi kapcsolatokon, illetve ezek kifejezőeszközén, a művészeten múlik az egyén egészsége, a társadalom és a népek közti béke.

BB: A művészeti nevelés tehát nem luxus, hanem alapvető szükséglet. Ha pedig a mikéntjét szeretnénk megtanulni, vissza kell nyúlnunk a néphagyományig, mely szoros kapcsolatban volt a természettel és a Teremtővel is. A hagyományos paraszti világ azonban mára szinte teljesen eltűnt, mi az, amit mégis át lehetne menteni belőle?

AB: Arról valóban szó sem lehet, hogy szóról szóra átvegyük vagy lemásoljuk a paraszti, hagyományos művészeti gyakorlatot és eszközöket, ám a mai körülményekhez igazított utánzásról igenis gondolkozhatunk. Például az iskolai rajzórákon ne csak valamilyen kitett tárgyat tanuljunk meg lemásolni a papírra, hanem ismerjük meg a magyar népi díszítőművészet csodálatos gazdagságát mintákban és szerkesztésben, és vegyük rá a gyermekeket, hogy a maguk kezével és gondolatai szerint díszítsék a rajzlapot. Vagyis nemcsak másolni kellene, hanem egy díszítő nyelven újat alkotni. Így a gyermek egyszerűen kirajzolhatja magából azokat a feszültségeket, melyeket szavakkal nem tud elmondani. Pécsett például Platthy István, az állami gyermekotthon volt igazgatója az ormánsági festett minták megismertetése után rajzoltatott a gyermekekkel. A már többször is öngyilkosságot megkísérelt, kezelhetetlen árva gyermek kirajzolta magából sorsát, és ma hűséges munkatársa mesterének a Csontváry Műhelynek nevezett körben. Ezen kívül ma már több iskola is – Pécs, Kecskemét, Göd, Győr, Fót – foglalkozik a népművészet különböző ágazataival a gyakorlatban, melyek már többször is tanácskozásokon és kiállításokon mutatták be alkotásaikat.

BB: Tulajdonképpen ez lényege a művészet­terápiának.

AB: Merthogy minden bánat ellenszere az, ha meg tudjuk fogalmazni, és valamiképpen a felszínre juttatni azt, ami a lelkünket nyomja. Ebben óriási segítségünkre van a néphagyomány, amelynek kincsei talán nálunk a leggazdagabbak egész Európában. Gondoljunk csak a népköltészetre, a balladáinkra, melyekben olyan etikai parancsok vannak elrejtve, amelyek egy-egy élethelyzetben kapaszkodót jelenthetnek számunkra. Vagy a népmesékre, melyek lényege a jóra való biztatás, az önbizalom növelése, hiszen hiába vagy te a szegény, ráadásul a legkisebb fiú, ha van hited, és bátorságod, a királyokat és a sárkányokat is le tudod győzni. Vagy a népi játékokra, ahol nincsen győztes és legyőzött, minden versengés ki van zárva, a lényeg maga az együttlét, az együtt alkotás és annak öröme.

BB: Hol romlott el minden, mikor, mivel kezdődött a hagyományoktól való eltávolodásunk, elidegenedésünk?

AB: Több száz évvel ezelőtt, amikor Werbőczy kitagadta a parasztságot a nemzetből azzal, hogy a honfoglalók utódai csak a nemesek, így a magyar paraszt idegen. Ebből ered az is, hogy máig nem a magyar történelmet, hanem a magyar rendi nemzet történelmét tanuljuk az iskolákban, mindent a leggazdagabb földesurak szemüvegén keresztül ítélünk meg. A parasztság történetének igazi feltárása még várat magára, holott ők voltak azok, akik ha kellett, így például Nándorfehérvárnál is, érdek nélkül megfordították a történelmet. Amikor azonban kizárták őket, és az urak a saját önző érdekeiket képviselték, akkor jött Muhi, Mohács, Világos és Trianon, melyek a belső viszályok miatt következtek be, nem pedig azért, mert az ellenfeleink annyira erősek voltak. Az összefogás legyőzhetetlenné tett volna és tenne ma is bennünket. A paraszti közösségeket végül Mária Terézia úrbéri rendezése tette tönkre végérvényesen, hiszen elvette tőlük a kollektíve használt legelőket, erdőket és tavakat, és azokat a földesúr gazdaságához csatolta. A földesúri gazdálkodás aztán már csak a mennyiségre koncentrált, nem az önfenntartás, hanem a profit lett a lényeg. Ma ez uralkodik a világ gazdaságában mindenhol.

BB: Mi lehet a jövő útja a mai Magyarországon, és egyáltalán a világon?

BA: Paraszti lét egyben életforma és emberi szükséglet is, hiszen a természettel való közeli kapcsolat egészségesebbé teszi az emberi kapcsolatokat is. Minden természeti környezettől elszakított társadalom fogy, így Európa is, ahol a földműves-kisgazda lakosság nem éri el a tíz százalékot. Ugyan új és megváltozott körülmények között, de mégiscsak a létfontosságú emberi kapcsolatokat kell feléleszteni, ezt segítené a hagyományos művészeti oktatás, illetve a hagyományok ápolása és megélése. Ez mentheti csak meg Európát a teljes elidegenedéstől, vagyis a kihalástól.

 

(Magyar Krónika, 2020. áprilisi lapszám)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.