Domokos Pál Péter halálának 25. évfordulójára

A Magyar Kultúra Napját nem úgy kellene ünnepelnünk, ahogyan általában tesszük. Hogy esztendőként egy napon, egy-egy kipipálható rendezvénnyel letudjuk a témát. Hanem úgy, ahogy legjobbjaink élték a magyar kultúrát az írástudatlan moldvai csángóktól az olyan emberekig, mint akire itt most emlékezünk. Akik benne éltek ebben a kultúrában, eszerint dolgozva, imádkozva, énekelve, táncolva és gondolkodva. Amint tette ezt Domokos Pál Péter, amíg 25 esztendővel ezelőtt el nem szólította közülünk a Fennvaló. De példája itt maradt közöttünk, és érdemes fölelevenítenünk, hogy jobbá válhassunk általa!

A székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzszakos munkatársa, Lukács László az 1990-es években, lészpedi emberekkel beszélgetve hallotta, hogy az 1932-ben, falujukban járt Domokos Pál Péterre úgy emlékeznek: Magyarország királya látogatott hozzájuk, álruhában, hogy meglássa, miként élnek, hogyan beszélgetnek a csángómagyarok ott, a Beszterce völgyében. Magam is többször tapasztaltam, úgy beszéltek róla egykori moldvai ismerősei, házigazdái vagy leszármazottjaik, ahogyan csak a szájhagyományban élő legendás alakokról szólnak az apáról fiúra szálló emlékek.

A látogatás emléke aztán ottmaradt Lészpeden, és önálló életet kezdett élni. Ehhez kedvezőek a feltételek Moldva magyarjai között, hiszen anyanyelvükön nem tudnak sem írni, sem olvasni. Szájról szájra, apáról fiúra száll az ismeret és a gondolat, így egykettőre szájhagyománnyá válik. Ahogyan a néprajz tudósai mondják: folklorizálódik. Két emberöltő múlva, 1994-ben már a következőképpen mesélték a történetet:

„Lovaskocsival jött avval az emberrel, melyik árulta a fazokakat, ketten jöttek. Eljött egy fazokas, s rikoltotta: ’Fazokatat árulunk! Fazokakat árulunk!’ Hát ez kicsoda lehet? Odamegyünk: ’Na nekem egy nagy fazok kell. Kétfilű fazok!’ Másik mondta: ’Én tejesfazokat veszek!’ De azt nem tudta senki, hogy Domokos Pál Péter ottan hallgatkozik. ’Ki lehet az a pantalonyos? – monták ottan. Mikor ide jött héjzánk, jaj, montuk, kicsoda jő bé a kapun, kicsoda lehet az, milyen nagy úr?’ Azt mondja Ignác Istán: ’Ne féljetek semmitől, beszélgessetek magyarul, úgy, ahogy kell, mert ez nem senki ember, nem kell félni tőle.’ Mikor elmentek, akkor összegyűltek tátámék: ’Kicsoda volt ez?’ Azt mondja az egyik: ’Ez a magyaroknak a királyik volt!’ ’Hát hogy volt, fazakokat árult?’ ’Hát eljött, hogy hallja meg, hogy milyen magyar beszéd van itt.”

A legenda születésének szép és tanulságos jelenségét idézik elénk ezek a sorok. Érdemes eltűnődni, milyen érzelmi kötődések alakulnak, alakulhatnak ki a folklorista néprajzgyűjtő és választott népcsoportja között. A legtöbb néprajzkutató munkája során többé-kevésbé érzelmileg is kapcsolódik a vizsgált etnikumhoz. Gondoljunk csak Kós Károlynak a Kalotaszeghez, Istvánffy Gyulának a palócokhoz, vagy Györffy Istvánnak a nagykunokhoz fűződő kapcsolatára. Amikor a néprajzi szakember nem csupán kutatásának tárgyát látja a vizsgált népcsoportban, de a magyarság nagy sorskérdéseinek egyikét fedezi fel bennük. De talán egyetlen néprajztudósunk sem forrt össze olyan szorosan a vizsgált csoporttal, mint a huszonöt esztendeje meghalt Domokos Pál Péternek, aki akárcsak népmeséink szegény emberének legkisebb gyermeke, elindult a világba szerencsét próbálni, s megtalálta – hogy a legendához tartsuk magunkat – a maga királyságát.

Domokos Pál Péter valóban egy szegény székely család legkisebb gyermekeként született erre a világra, a 20. század hajnalán, a Somlyó melletti Csíkvárdotfalván. Szegény volt Domokos Elek családja, mint szinte minden székelyé, de lélekben gazdagabbak, mint a többiek. Édesapja még gyermekkorában elvesztette a fél szemét, „de talán ezzel az egy szemmel jobban látott, mint más kettővel” – emlékezett édesapjára Péter bácsi. Édesanyja pedig úgy tudott dalolni, hogy „éneklésével az egész – tollfosztó, vagy más kalákákra összegyűlt – társaságot arra irányította, amerre akarta.”

Domokos Pál Péter 20. századdal kezdődő életét később ugyanazok a szelek sodorták, mint a többi székely emberét. Menekülés az 1916-os román betörés elől, reménykedő visszatérés, majd a trianoni diktátumot követő jogfosztottság átélése. Ám elhivatottsága, felelősségérzete már ekkor felülemelte őt a történelmi csapásokon. Miután leszerelt a román katonaságtól, megérezte, hogy tanulnia kell, „mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy menthessem valamiképpen.” A ro­mániai továbbtanulás lehetetlensége miatt Magyarországon végezte el a tanárképző főiskolát, de nem azért, hogy ott maradjon. Domokos Pál Péter azon kevesek közé tartozott, akik Erdély elcsatolása után nem a menekülés útját választották, hanem visszatért, hogy menthesse a népet, amelyből vétetett.

Nincs itt most sem hely, sem pedig szükség arra, hogy lépésről lépésre végighaladjunk Domokos Pál Péter életén. Annak jelentős része amúgy sem az ő története, hanem az elmúlt századé. Az övé az, ahogyan megélte a kort, ahogy magatartásával válaszolt a történelem kihívásaira, amiként öntörvényű személyisége cselekedett. Tudta, hogy a Romániához került erdélyi magyarságnak saját gyökereibe kell kapaszkodnia. Ezért nemcsak ő maga öltözött ünnepnapokon székely ruhába, de arra törekedett, hogy egész Székelyföldön, vagy legalábbis Csíkban, visszaadja a hagyomány, a viselet, a dalok és a táncok, a faragások, a kerámiák becsületét. Kezdeményezte és megvalósította az ezer székely lány ünnepét, szőttes bálokat, kórustalálkozókat tartott az általános iskoláknak, segítette a Csíki Székely Múzeum megszervezését.

A román hatóságok hamarosan megfosztották állásától. Ekkor mutatkozott meg Domokos Pál Péter személyiségének talán legfontosabb vonása, mégpedig az, hogy a szükségből erényt tudott kovácsolni, és rendszerint megtalálta a maga számára a legfontosabb feladatot. Vagy talán a feladat talált rá? Mindenesetre rendre egymásra találtak, szellemi életünk javára. Munkásságát túlzás nélkül úgy jellemezhetjük, hogy elsősorban a magyar művelődéstörténet fehér foltjainak megszűntetésére törekedett. Mégpedig tudatosan! „Életem fő célja az volt – mondta később –, hogy a magyar műveltség hiátusait pótoljam. Ha bármiféle okmányt találtam, vagy olyasmire leltem, amivel a magyar műveltség épületét magam is építhettem, okvetlenül megfogtam a téglácskát és a helyére tettem.”

Emlékeztetőül vegyünk számba néhány ilyen „téglácskát”, bár némelyikük önmagában is rangos építmény.

Már Erdélyben rátalált Kájoni János ismeretlen kéziratára, Szemlényi János énekeskönyvére. A moreszka tánc eredetének tisztázására Münchenbe is elutazott, Csensztohovában pedig magyar nyelvemlékeket tárt föl. Érdeklődését valósággal vonzották a megoldatlan feladatok. Amikor 1929-ben elolvasta Bartók Bélának a magyar népdalról szóló könyvét, s annak nyolcadik oldalán azt látta, hogy az egész magyar nyelvterület népdalkincsét ismerik már, csak a Bákó környékén élő csángómagyarokét nem, éppen „állástalan” volt, így elindult hát Moldvába, a feladat megoldására. Ugyanilyen belső kényszert érzett, mikor később azt hallotta, hogy zenetörténetünk feltárt anyagából szinte teljesen hiányzik a 18. század hangszeres zenéje, s Kodály szerint „aranyat ér minden kottafej, mely e század sötétjében megcsillan”. Bejárta hát – képzeletben és valóságosan – a történelmi Magyarországot Sepsiszentgyörgytől Pozsonyig, és hamarosan 248 magyar tánc hangszeres zenéjének anyagát tette le a Magyar Tudományos Akadémia asztalára.

Sorolhatnánk tovább is a Domokos Pál Péter által „helyére tette téglácskákat”, utalhatunk fontos zeneelméleti, néprajzi, nyelvtudományi, egyháztörténeti munkáira. Mindezekből nemcsak azt látjuk, hogy valóban vonzotta őt minden olyan szellemi feladat, „amelynek hosszú ideig nem akadt gazdája, és már-már megoldhatatlannak látszott”, de azt is, hogy mennyi egyéb munka mellett végezte el a számára is legfontosabbat, a moldvai magyarság szellemi értékeinek, tragikus sorsának feltárását és bemutatását. Pedig, mint maga írja, „csak nyugdíjaztatásom után kezdődött el az én igazi életem: az összegezés. Addig csak gyűjtöttem, csak gyűjtöttem, de a kenyérkereset annyira lekötött, hogy az igazi érdemi munka még hátra volt.” Azt hiszem, vagyunk jónéhányan, akik ismerjük ezt az érzést!

Domokos Pál Péter és a moldvai magyarság egymásra találása, sorsuk összekapcsolódása tehát elsősorban nem a levéltárak és a könyvtárak hűvös termeiben, nem is a népdalgyűjtő fonográfjának, magnetofonjának gépies világában valósult meg. Domokos Pál Péter nem csak a csángók nyelve, népzenéje vagy díszítőművészete, nem is csak történelmük iránt érdeklődött. Halálának 25. évfordulóján elgondolkodhatunk azon, hogy micsoda „mennyei jóvátételi bizottság” rendelt a magyarság nemzettestvérei által leginkább elfeledett csoportjának ilyen embert, aki teljes sorsukkal együtt vállalta őket. Nemcsak csodálatos dalaikkal, szépséges viseletükkel, kincseket hordozó nyelvükkel, hanem minden elesettségükkel, jogfosztottságukkal, szenvedésükkel, bizonytalan identitásukkal, önpusztító széthúzásaikkal együtt vállalta a moldvai magyarságot. Nem csupán kutatóként, de szellemi fejedelemként is!

Vállalta a sorsukat, amikor kóboros szekérrel, csíki fazekasként, a szénába rejtett fonográffal és fényképezőgéppel járta a csángó falvakat. De vállalta akkor is, mikor 1940-ben nemet mondott Teleki Pál miniszterelnöknek, s nem volt hajlandó közreműködni a bukovinai székelyek és a moldvai csángók átgondolatlan, szakszerűtlen – mint utóbb kiderült súlyos tragédiákkal járó – hazatelepítésében. Az ő sorsukat vállalta akkor is, amikor 1947-ben odaköltözött a hazatért moldvai magyarok közé a Baranya megyei Szárászra, hogy aztán velük szántson és vessen, s abban segítse őket, amiben csak tudja. De akkor sem tagadta meg választott népét, amikor az 1970-es években a Moldvát járó fiatalok bátortalan szervezkedése miatt rendőrségi zaklatásnak tette ki magát. Vállalta az ezzel járó megaláztatásokat, idős korában is az utazásokkal járó törődést. Nem volt az ország bármily távoli csücskében olyan civil összejövetel, fiatalok szervezte tábor, ahová ne ment volna el szívesen, hogy a moldvai magyarságról tartott, a nemzeti múlt mélységeit feltáró előadásaival erősítse nemzeti tudatukat.

De nemcsak Domokos Pál Péter vállalta minden körülmények között a moldvai magyarságot, hanem azok is vállalták őt. Ennek a kölcsönös vállalásnak volt méltó megnyilvánulása, amikor 1991-ben találkozott II. János Pál pápa látogatására Magyarországra érkező csángókkal. Felemelő, szívet megdobbantó esemény volt ez. Az ezernyi, viseletbe öltözött csángó kereszt alatt, méltóságteljesen haladt a Belvárosi templomtól a Duna-parton a Bazilikához. Akárcsak a csíksomlyói búcsún, úgy vonultak, régi magyar egyházi dalaikat énekelve a tarkainges csángó lányok és asszonyok, a fehérbe öltözött csángó férfiak, hogy misét hallgassanak a Szent István-bazilikában. Ott pedig, az oltár mellett, Domokos Pál Péter várta őket, a csángók legendás „vándor­apostola”, székely harisnyásan, csizmásan, sujtásos, fekete atillában. Az az ember, akiről sokan már nem is tudták, él-e még egyáltalában. Beszélt hozzájuk, s emlékeztette őket magyarságukra. Szellemi fejedelem és választott népe nem találkozhatott volna méltóbb helyen és időben, mint akkor és ott, a Szentatya látására érkezett csángók és Domokos Pál Péter, Szent István oltárképről letekintő alakja előtt.

A királyok természetesen nem úgy támadnak, mint eső után a gomba, hogy hol itt nő egy, hol amott. Az igazi királyoknak is megvannak a biológiai, de különösen a szellemi elődeik, s – szerencsés esetben – ismertek az utódaik is. Szent Istvánt, Szent Lászlót és IV. Bélát s a többi nagy királyunkat nem csupán a vérszerinti rokonság köti össze, nemcsak a több mint 700 esztendeje kihalt Árpád-házhoz való tartozás a közös bennük, hanem az is, hogy vállalták, és eredményesen szolgálták a nemzet fennmaradását.

Ilyen értelemben Domokos Pál Péter – úgymond – „királysága” sem előzmények nélküli. Hiszen tucatjával jártak a csángók között, és írtak róluk papok, tudósok és más tanult emberek már előtte is. Még ha nem is számítjuk azokat, akik ellenségként jártak és vannak közöttük, milyen kevesen szolgálták eredményesen a csángók magyarságának megmaradását. A két kezemen megszámlálhatom őket, de Domokos Pál Péterhez hasonló formátumú (kötelességtudatú), a csángókkal való sors­közösséget ilyen teljességgel vállaló személyiséget szívem szerint mindössze kettőt tudok megnevezni: Marcus Bandinus érseket a 17. és Zöld Péter plébánost a 18. századból. Egy nagyobb szellemi körképben természetesen ide számíthatnánk a moldvai Jó Sándor (Alexander cel Bun) vajda feleségétől, Dobokai Klárától kezdve Petrás Inczén és Jerney Jánoson keresztül Lükő Gáborig és Kallós Zoltánig számos kiváló embert; de a kötődés sorsszerű erősségét tekintve ez a három élet mutatja – hitem szerint – a legtöbb azonosságot.

Ne zavarjon bennünket, hogy Bandinus bosnyák származású, Zöld Péter és Domokos Pál Péter pedig székely – csaknem falustársak. Azzal se törődjünk most, hogy az érsek a pápa küldötteként, a plébános a madéfalvi Siculicidium bujdosójaként jutott oda, Domokos tanár urat pedig tudományos érdeklődése vitte közéjük. Mert amennyire különböző az indíttatás, annyira közös mindhármuknál a felismerés és a felvállalás.

Még az időközben eltelt csaknem három évszázad sem okoz számottevő eltérést a három moldvai „apostol” tekintetében. Az idő múlását leginkább azon érzékelhetjük, hogy Bandinus latin és magyar nyelven adta ki főpapi rendeleteit, hogy papjai és hívei egyaránt megértsék, s magyar tolmács segítségével kereste fel a csángó falvakat; Domokos Pál Péter pedig 283 esztendő múltán magyar nyelvű vallásgyakorlatot eltiltó püspöki rendeletekkel találkozott, s egyre több csángóval csak románul tudott értekezni. Az időközben eltelt csaknem tíz emberöltő ellenére azonban jóval több azonosságot tapasztalunk a különböző időkben közöttük járók sorsában. Mind a hárman sokat gyalogoltak, legföljebb, ha lovas szekéren közlekedtek. Mindhárman gyakran nélkülöztek, hiszen szegények voltak: a Róma által küldött, de szinte elfeledett püspök, a bujdosó pap és az állástalan tanárember. Mind a hárman többször is voltak olyan helyzetben, hogy „bilincseiktől ugyan megszabadultak, de emésztő gondjaiktól nem” – ahogy Zöld Péterről olvasható a csíkszentgyörgyi plébánia Historia Domusában. Az pedig már igazán a sors iróniája, hogy mindhármuk életében voltak időszakok, amikor – különböző okok miatt – álruhába kényszerültek. Bandinus azért, mert a Vatikán késve küldte el számára az érsekséggel járó stallumokat; Zöld Péter, hogy a német katonák el ne fogják; Domokos Pál Péter pedig azért, hogy elkerülje a román egyházi és világi hatóságok gyanakvását. Ezek azonban inkább csak felszínes, mondhatni banális hasonlóságok. A lényegesebbeket mélyebben kell keresnünk.

Kézenfekvő, hogy aki megbízható írásos források hiányában egy-egy népcsoport vagy település múltjára kíváncsi, az a szájhagyományhoz fordul. Szinte hátborzongató egyezésekkel találkozunk, amikor mindhárom évszázad Moldva-járója a falu legöregebb embereit kérdezi, ha a történelmükről tudni akar valamit. Bandinus a romokban heverő, kifosztott bákói püspökségről faggatja a „nyolcvan s százhoz is közelálló katolikus embereket”, s meg is esketi őket, akárcsak Arany János vén Márkusát. Zöld Péter Csöbörcsökben faggatta a majdnem kilencvenéves István deákot (kántort), hogy megtudja tőle, miként gyakorolták keresztény vallásukat az évtizedek óta lelki gondozás nélkül hagyott magyarok. Domokos Pál Péter pedig Onyesten hallotta a falu legöregebb emberétől, Mojzi Andrástól, hogyan is volt, amikor 1849-ben „a magyarok lehajtották az oroszt az Ojtoz patakán”.

Bandinus, Zöld Péter és Domokos Pál Péter moldvai utazásaik során – több mint százéves időközökkel – újra és újra szembesülnek a korábban virágzó, de egyre inkább eltűnő magyar élet emlékeivel. Természetesen a nehéz életű érsek esetében volt ez a legszembetűnőbb, hiszen akkor még alig telt el másfélszáz esztendő a moldvai katolikus magyarok középkor végéig virágzó időszakától. Bandinus 1648-ban keltezett jelentésében lépten-nyomon ilyen és hasonló sorokat olvashatunk: „hajdan a magyar lakosok 300 házban laktak, templomuk, plébánosuk, tanítójuk volt, most holmi romhalmaz mutatja, hogy itt valaha templom volt” (Vaslo); „régente csupán magyarok laktak itt, most pedig a katolikusoknak csak hat házuk van” (Bogdana); „régen a magyarok híres faluja volt, most teljesen elhagyott” (Alfalu); „hajdan csupa magyar volt, most már csak három magyar ház van” (Karácsonykő), és még hosszasan sorolhatnánk a szomorú listát. De hogy a moldvai magyar életből még Bandinus után is bőven maradt pusztulnivaló, azt mutatja Zöld Péter számvetése, aki az egykori milkói és a bákói püspökségnek már csak a romjait találta. Domokos Pál Péternek pedig alig másfél évszázad múltán kézzelfogható romok sem maradtak, ő már csak a magyar nyelv és a magyar tudat pusztulásán kesereghetett, különösen a Román környéki, úgynevezett északi-csángómagyar falvakban.

Megállni látszik az idő, mikor Domokos, Zöld Péter és Bandinus jelentéseiben újra és újra rátalálunk a moldvai katolikus magyarok egyik legnagyobb fájdalmára: nem tudnak értekezni idegen nyelvű papjaikkal, így gyónni sem tudnak nekik. Domokos Pál Péter diószegi, onyesti és bogdánfalvi tapasztalatai alapján teszi szóvá ezt a képtelen állapotot. De nem csupán 20. századi állapotokról van szó, hiszen már Zöld Péternek döbbenten kellett tapasztalnia, hogy az idegen nyelvű misszionáriusok és a magyarul beszélő csángók nem tudnak egymással kommunikálni. Jelentésében leírja, hogy az „olasz atyák” 6-8 esztendő alatt sem tanulják meg híveik nyelvét, „nem képesek őket a hit elemeibe oktatni”, prédikációt sem tartanak, s „csak egyedül Isten tudja, hogy hallgatják ki a leírt kérdésekből a nép gyónásait.”

Az évszázados időközökkel készült jelentésekben mutatkozó összecsengések alapján természetesnek tarthatjuk, hogy a moldvai magyarok sorsának alapos és előítéletektől mentes tanulmányozói gyakorlatilag ugyanazokat az ellentmondásokat teszik szóvá. A moldvai magyarsággal való érzelmi azonosulásuk hasonló hőfokát jelzi továbbá e jelenségek miatti felháborodásuk és megbotránkozásuk, aminek sem oka, sem pedig mértéke nem változott a három évszázad során. A misszionáriusok „minden lelki előhaladás nélküli élete” nemcsak Bandinusnál keltett „nagy és hihetetlen botrányt és megütközést”; nemcsak Zöld Péter borzadt el attól, hogy „a misszionárius atyák a más nemzetek iránt oly túlbuzgó megvetéstől lángolnak”, de Domokos Pál Péter is égbekiáltónak tartotta, hogy a „magyarul nem tudó papok nem tűrik a magyar szót még a templomban sem.” Elkeseredett soraikat olvasva úgy tűnik, mintha nem is három, különböző században élt, hanem egyetlen ember több száz esztendeig élő lelkiismerete szólalna meg. Ami nemcsak a baj százados voltát jelzi, hanem azt is, hogy a három jelentés szerzője hasonló lelkiségű és erkölcsiségű személyiség volt.

Együtt háborogtak, de együtt is szenvednek a moldvai magyarokkal, mélyen átérezvén nyomorult sorsukat. Bandinus püspök az olasz és lengyel papokról szólva megvallja: „ami szívemet megsebezte, az az volt, hogy némelyiknél a szent szerzetesi ruha alatt gonosz lélek lappangott a nép botránkoztatására.” Ugyanígy esett meg a szíve a Csöbörcsökről eltávozó Zöld Péter atyának is, mikor a papot emberemlékezet óta nem látott nép sírva és zokogva egy mérföld távolságra kísérte őt, s „azután sem szűnnek meg kérni és a mindenszentekre könyörögni, hogy bármiként is gondoskodjunk arról, hogy a misszió prefektusa papot küldjön nekik.” Mindkettőjük, s a többi előtte járók erkölcsi felháborodását és lelki azonosulását fogalmazza meg Domokos Pál Péter, aki a történelmi előzmények ismeretében a legtudatosabban látta a helyzetet. A forrófalvi harangozó sírva panaszolta neki, hogy a színmagyar falu templomában nem hangzik többé magyarul az imádság és az ének. S itt már nincs három század, nincsen három különböző sorsú ember; eltűnik az idő, mindhármuk érzését fejezi ki, mikor leírja: „mélységesen megindultam. Keserű volt a gondolat, hogy vannak ma emberek, akik a katolicizmus leple alatt, a krisztusi emberszeretetet hirdetve lelkeket gyilkolnak…”

Végezetül vonjuk le e három összefonódó élet, egymásba kapcsolódó és egymást kiegészítő sors nagy, közös tanulságát. Mert ők nem a végtelenben találkoznak egymással, mint a párhuzamosok, hanem azok szívében és lelkében, akik az ő szolgálatukat igyekeznek a maguk gyarló módján folytatni. Királyságuk alapeszméje, aranyfedezete pedig nem más, mint az a nagy elégtétel, hogy életük és munkájuk során bármi rossz érte őket, az mind a javukra vált!

Gondoljuk csak meg!

Áthatotta-e volna a nehézéletű Ban­dinus érseket a moldvai magyarok sorsa, megértette volna-e helyzetük tragédiáját, ha őt magát nem alázzák meg számtalanszor az idegennyelvű és idegenszívű misszionáriusok; ha ő maga nem kerül híveihez hasonlóan az olasz és a lengyel politikai érdekek malomkövei közé. Biztos vagyok benne, csak így juthatott arra a felismerésre, hogy nem a népet kell elmarasztalni a konokság és a makacsság bűnében, hanem a „magukat püspökként kiadó szerzeteseket, akik a szerzetesség ürügye alatt mindent fenekestől felforgattak.” Még azt a „történelmietlen” föltevést is megkockáztatnám: vajon írt-e volna Marcus Bandinus ilyen részletes, az érzelmi tényezőkre is kitérő jelentést, ha nem érik ellenségei, sőt paptársai részéről mindazok a támadások, amik életét olyannyira megkeserítették, s bizonyára korai halálát is siettették?

És Zöld Péter?! Meg sem született volna a moldvai magyarokra vonatkozó legfontosabb 18. századi jelentés, ha nem következik be a madéfalvi székelymészárlás. A csíkszentléleki papnak meg sem fordult volna a fejében, hogy kövesse a Moldvába bujdosó székelyeket, ha németbarát püspöke utasítására nem veri őt vasba Szász János felcsíki esperes. A Moldvába bujdosók lelki gondozás nélkül, a moldvai magyarság múltjának kutatói pedig fontos források nélkül maradtak volna, ha Zöld Pétert csak egy kicsit kevésbé üldözi a balsors.

Arra pedig még gondolni sem merek, mi lett volna, ha Domokos Pál Pétert az 1920-as, 1930-as években nem tiltják el a tanítástól a román hatóságok, ha 1947-ben a magyarországi kommunisták nem teszik ki a Népjóléti Minisztériumból, vagy ha 1961-ben rosszindulatú igazgatója nem küldi nyugdíjba, amint elérte a 60. évet. Őszintén be kell vallanunk, nem tudhatjuk, mi lett volna Domokos Pál Péterrel és mi a moldvai magyarokkal, de nem hiszem, hogy a lészpedi csángók akkor is ne úgy beszélnének róla, mint Magyarország királyáról. Mert úgy látszik, hogy az igazi királyokat – akárcsak a régi táltosokat – náluk hatalmasabb erők választják ki a feladatra. S nincs a földi gonoszságnak olyan cselekedete, ami ne válna javára annak az ügynek, amire kiválasztattak.

Most, amikor Domokos Pál Péterre emlékezünk halálának 25. évfordulóján, higgyünk ebben a hármójuk sorsa által példázott jelképben, hogy hihessünk a moldvai magyarok sorsának jobbrafordulásában is.

(Elhangzott 2017. január 23-án, a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban, a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepségen.)