Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Játék a hídon

Társasági élet a nagykadácsi fedeles hídon

Fából készült fedeles hidakkal, illetve egyre inkább csak ezek emlékével Erdély-szerte sokfelé találkozunk: jelentősebb folyókon, mint Tordánál az Aranyoson, vagy Segesvárnál a Nagy-Küküllőn tekintélyesebb és bonyolultabb szerkezetű építményekkel, az udvarhelyszéki Fehér-Nyikó mentén szerényebbekkel. Jelen cikkben nem a hídépítés technikai problémáival kívánok foglalkozni, hanem egy néprajzi érdekességgel: miképpen töltötte be a „közösségi ház” szerepét hosszú időn keresztül Nagykadács fedeles hídja.


A nagykaddácsi régi fedeles híd

A ma Hargita megyéhez tartozó Nagykadácsnak csupán a neve „Nagy”: valójában egy kicsi falu a Fehér-Nyikó folyásának két partján, Székelykeresztúrtól tíz kilométerrel feljebb észak-keleti irányban. Szomszéd falvai: keleten Kobátfalva, északon Tordátfalva, nyugaton Kiskadács. A falu neve feltehetően a Kada személynévből származik. Településtörténeti szempontból azon kevés helység közé tartozik, amelyek nem változtatták helyüket az első letelepülés óta, a régészeti leletek – különösen a kerámiai anyag – pedig arra utalnak, hogy Nagykadács a 12. században települt a mai helyére, ifjabb testvére Kiskadács pedig egy-másfél évszázad múlva. A falu lakosainak száma ma nem haladja meg a 120 személyt.

Nagykadácsnak a Nyikó jobb partján lévő része egyházilag Tarcsafalvához tartozott, balparti része pedig Szentmihályhoz. Tarcsafalva 1568-ban vált unitáriussá, így minden valószínűség szerint Kadács népe is, és a tarcsafalvi és szentmihályi anyaegyházközségekhez hasonlóan felvette az unitárius vallást. Később erőteljessé vált a különválási törekvés az anyaegyházközségtől, 1718. február 18-án ki is nyilvánították elszakadási óhajukat, de hogy ez mikor történt meg valójában, azt nem tudjuk pontosan: az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve arra utal, hogy ez valamikor 1718 és 1724 között történt meg, a két Kadácsnak viszont ezt követően is sokáig közös temploma volt.


Nagykadácsi utcarészlet

A nagykadácsi fedeleshíd 1868-ban épült. Északi oldalán 1956-ban végeztek nagyjavítást, Molnár Domokos kadácsi kőműves irányításával, miután egy nagy áradáskor a víz annyira kimosta körülötte a patak medrét, hogy csak a „cüvekök” (cövekek) maradtak, nem volt már járható, és alá kellett betonozni. A tetőt eredetileg zsindellyel fedték, amit később égetett agyagcseréppel helyettesítettek.

1963-ban újabb nagyjavítás vált szükségessé az északi oldalon, ezt Szi­lágyi Dénes irányította. Minden javítást önkéntes munkával, kalákában végeztek el a falu lakói.

Nagykadácsnak egyfajta kincse volt ez a híd, amit 2005. augusztus 23-án elsodort az árvíz. Ezen a napon a híd megremegett, a vízbe dőlt és örökre eltűnt. Az ár ekkor a kiskadácsi, hasonló módon épült fedeles hidat is magával ragadta, ott viszont újat építettek. A nagykadácsi hídon végzett javítások időpontjaira és mikéntjére a munkálatokban résztvevő 88 éves Marosi Ferenc emlékezett.

Ezek a hidak társadalmi, sőt kulturális szerepet is betöltöttek, ugyanis itt gyűltek össze a fiatalok éneklésre, táncra, itt oktatgatták az öregek az ifjakat a falu erkölcsére. A nagykadácsi hídon népi gyermekjátékokat is játszottak, erről mesélt nekünk több idős ember:

„A födeles hídon az vót, hogy amikor fiatalok vótunk ott gyűltünk essze, ott találkoztunk a fiatalokkal, legényök s leányok ott táncoltunk, tetszik-e pároztunk, ott mindönt lebonyolítottunk. A legényök pedig este oda gyűltek essze s ott éneköltek éjfélig, fútták az övékét. Jártuk a hátulsó pár előre fuss, gólyatáncot táncoltunk, s máskor éneköltünk, csárdásoltunk, keringőt, bosztont jártunk, úgyhogy evvel foglalkoztunk…” – emlékezett Gyöngyösi Piroska, aki 1924-ben született, a falu legidősebb asszonya, és akinek régen szokása volt a híd leseprése. A gólyatáncot beszélgetésünkkor meg is próbálta bemutatni. A gólyatánc, a hátulsó pár előre fuss a mai napig közismert játékok. A gólyatáncot még én is eljártam a hídon gyermekkoromban.


A nagykadácsi unitárius templom

„A pap tanított énekökre, leültünk oda az ülésre, s éneköltünk. Éjfélig a legényökkel künt vót, tanította énekökre, táncokra. Jaj, hát azt nem lehet kimondani, nem úgy vót mint most, ha egy legény szivart gyújtott dugva, azt már rúgta ki, mönjön haza. A táncból kimönni nem vót szabad. Tetszik-e pároztunk, jöttek oda az idősek és nézték a fiatalokot. A piros pünkösd napján éneköt erőssen szerettük, azt el kellött mindig énekölni.” (Péter Erzsébet, 89 éves, több nótát is eldalolt a hídon énekeltek közül, verseket is felidézett.)

Interjúalanyaim arra is emlékeztek, hogy akkoriban az idősek is kiültek a hídra és nézték a fiatalokat, oktatgatták őket a falu szokásaira, mit, hogyan csináljanak, hogy az jó legyen. A fiatalok meghallgatták őket, és nem utasították el tanácsaikat.

„Oda álltak bé a szekerek, ha jött az eső, nagyon sok mindenre felhasználták, sőt még szüreti bált es rendöztek ott, pokrócokkal a két bütüjit bécsinálták” – emlékeztek az alanyok. Elmondásuk szerint ez abban az időszakban volt, amikor a művelődési ház nem volt használható, és amíg épült az új, addig itt tartották a fiatalok az összejöveteleket. „A legényök énekölgettek, a leányok möntek a csarnokba, s amikor jöttek ott megálltak. A fiatalok táncoltak, játszottak, fútták: zöld fű, zöld fű a lábam alatt, / aki a legszebb lössz, tőlem csókot kap…”

És természetesen közben játszották az ehhez kapcsolódó párválasztós játékot: „Ezt énekelték, táncoltak. Majd körbeálltak a fiúk s a leányok, egy örökké beállott a körbe, a szemét békötték, egy megszólította, ki kellött találja, hogy ki szólította meg, ha kitalálta, állott ő a helyibe, és állott a másik a körbe. Ketten álltak egymás elejibe, egy fiú s egy leány, körbe, hát ide kellött tízen föjül, s akkor egy futott körbe, az amelyiköt megérintötte vagy megütte, az mönt, futott körbe, az ahova béállott, a hátulsónak kellött fusson. Ezt a hármat együtt játszották.”

Az idős emberek a legapróbb részletekig fel tudják idézni a hídon eljátszottak sorrendjét: „Jött a tetszik-e párod, egy beállt a kör közepibe, s akkor az ahonnan kiállott, az mönt körbe és kérdezte tetszik-e párod. Igön, igön, aki mondta, hogy nem, annak futni kellött, és másik vesszővel mönt utána, ha be tudott hamar állni az ő helyire, amelyik középre vót állítva, akkor úgy maradt, hanem, akkor még egyször meg kellött…” (Péter Erzsébet, született 1925-ben)

A 81 éves (1933-ban született) Gyöngyösi Júlia a kiskadácsi hídról mesélt: „Játszottunk, futtunk bé az eső elől, jöttek a szekerek félreállni, jöttek Kereszt­úrról, a lapiasba elkapta az eső, ide béjöttek a fedeles hídra. Ott mindönféle vót, mondtam, meg kéne söpörni, szörre söpörjük meg, akik leánkák vótunk, egy se akarta söprögetni, örökké én söpröttem, hogy lögyön tiszta a híd. Akkor régebb csináltunk ilyen kockát, s ott kockáztunk, fél lábbal, léptünk a kockákba, valami kődarabbal, fadarabbal dobtunk, s oda kellőtt szökni fél lábbal, utána megfordulni s visszajönni…”


A nagykadácsi új vasbetonhíd

Az 1930-ban született Gyöngyösi Sándor elbeszélésében egy elfelejtett régi labdajáték elevenedik meg: „Annak idejin, amikor a födeles híd megvót, a mü gyermökkorunkba, és azelőtt es ott tartottak mulatságokot a fiatalok, ott táncoltak, ott szórakoztak. Akkor vót a játék, úgy mondták, hogy hát kótyázás. Fölállt két gyerök egyik felől, kettő más felől, s osztán hajították a labdát, s amelyik a labdát elütte, az kellött fusson utána. De amíg a labdát fölvötte, a másik kettő, amelyik szabad vót, addig össze kellött fussanak, a két fát összekoppantsák és visszamönjenek, hogy foglalják el a helyet, mert akkor már, ha a sarka helyibe tötték a labdát, az le kellött szálljon, mert megvót verve.” Egy másik, kézügyességet fejlesztő mozgásigényes játékról is megemlékezik: „Akkor, vót a karikázás, két csoportra vót osztva. Egészen fölmöntünk Kobátfalváig, máskor kimöntünk a határra. Két csoport vót, s amelyik jobban tudott védeközni, jobban tudott ütni, az győzött. Ezzel foglalkoztunk gyermökkorunkba’. Bújj, bújj zöldágat is játszottuk, a gólyatáncot. Akkor nem vót tévé, nem vót rádió. Most mönyön az internet, a régi jó szórakozások elmaradtak. Vót a pitykezés, vót egy ekkora csapófa, s csinálva egy ekkora pütyökfa, annak mind a két vége meg vót slégön csapva, s akkor letöttük a fát, reacsaptunk, mikor fölpattant akkor el kellött ütni, ameddig elütted a másik fölvötte, s akkor möntünk tovább, úgyhogy így versönyöztünk…”

Persze, olykor káros szenvedély is birtokába kerítette a hídon szórakozó falusfeleket. Erről is Gyöngyösi Sándor mesél: „Szép időbe úgy ütötték a kártyát, hogy csattogott az asztal teteje. Én nem kártyáztam, úgy gyűlöltem, nem akartam a vagyonomot elkártyázni. Ez a kártya sokat csúrén hagyott… Jó vót, fiatalok vótunk…”

Az idősek örömmel, olykor könnyes szemmel emlékeznek vissza a gyermekkorukban eljátszott játékokra, énekekre, versekre. A gyermekkor a hajdani nehézségek dacára megszépül, régi élmények, örömök elevenednek meg. Kiderül: akkoriban szerették az egyszerű, legtöbbször maguk készítette eszközökkel űzött játékokat, és szerették azt a helyet, ahol összegyűltek: a hidat, ahonnan a késő esti, éjszakai órában, a másnapi korai ébredés és fárasztó munka tudatában sem akartak hazamenni, végül mély sajnálatukat fejezik a falu értékes épített emléke elvesztéséért.

Magam is visszaemlékszem a fedeles hídra. Kisiskolás koromban néha gyermeknapokon mi is játszottunk ott, de később is, ha arra jártunk, végigmentünk rajta, a falu régi szokása szerint, csak mert úgy esett jól. Néhány nemzedék számára több volt, mint híd, mint egyszerű átkelő a víz felett, amin gyalogosok és járművek közlekedtek. Összefoglalva a fentieket, az interjúalanyok elmondásából is kiderül: a maga módján – a mai fogalmaink szerint – közösségi ház, klub is volt, s ha kellett, akkor kultúrotthon is, a falu társasági életének színhelye…

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.

Kallós Zoltán, Pávai István

Kolozsvári zeneakadémista diákéveim alatt (1971–1976) hallottam először Kallós Zoltán munkásságáról, a Balladák könyvéről,[1] a klézsei Szályka Rózsa dalairól.[2] Személyesen akkor még nem ismertem, pedig szerettem volna vele népzenéről beszélgetni, de úgy gondoltam, ismeretlenül mégsem kopogtathatok be hozz&aacu

A tordai Fazekas Céh, Fazekas Társulat és a Tompa Testvérek üzeme

Ha Torda múltjáról akarunk ismereteket szerezni, akkor Orbán Balázsnak a Torda és környéke című könyvét is el kell olvasnunk. Innen megtudhatjuk, hogy Tordán a mezőgazdasági tevékenységeken kívül a mesterségeknek nagy szerepe volt. Itt dolgoztak tímárok, szűcsök, asztalosok, csizmadiák, cipészek, kovácsok, mészárosok, szabók, szíjgyártók és fazekasok.

székelykapu

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

kolozsvár táncház

Nem véletlen, hogy Kolozsváron több mint 40 éve működik táncház. Úgy gondolom, 2017-ben elsősorban a közösségformáló erejével, a communitasban megélt magasabb dimenzióval magyarázható, hogy az itteni táncház átlagban 60–80 embert vonz be. Másfelől hasonló súlya lehet annak, hogy a szabad táncolás olyan művészi, önkifejezési forma, ami egy kis munkával bárki számára elérhető lehet. 

Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette.

oroszfalu templom

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

vargyas, alszegi fonó

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Húsvét

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

Nyárádselye

A magyar kalendáriumi szokások táji tagolódásának, változatainak, típusainak rendszerezése az ezután elvégzendő néprajzi feladatok közé tartozik. Ez lehetetlen is minden vidékre kiterjedő, alapos, a változatok sokaságát felvonultató gyűjtés nélkül. Márpedig sok vidékről nemhogy alapos, hanem még felszínes gyűjtésünk sincsen. Marosszék, az utóbbi évtizedek gyűjtéseinek köszönhetően, már nem tartozik ezek közé.

Kovács Kuruc János - Kalotaszegi krónikácskák

Kovács Kuruc János a szilágysági történelemmel foglalkozó számtalan cikk szerzője. Most szerkesztőként, társszerzőként újabb hiánypótló munkát tett le az asztalra Kalotaszegi krónikácskák címmel. 

betlehemezés

A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, vagy pedig napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.

Pusztina

„A méhek tavaszi kieresztéséhez kapcsolódva az egész Kárpát-medencében ismert hiedelemszokás a farkasgégén való eresztés.”

csángók

A 16–17. században a Kárpát-medencén belül a töröktől leginkább védett területeken, főleg Erdélyben és a Felvidéken virágzott a méhészet. Magyarország keleti része, a szászok földje mindig is az egyik legintenzívebben méhészkedő erdélyi táj volt. Ezen a vidéken az 1880-as években 1000 lakosra 74 kaptár jutott, egész Magyarországon pedig csak 40. A vegyesajkú falvakban az arány még rosszabb, mert a románok nem, vagy alig méhészkedtek. 

Csáng piéta - Jámborné Balog Tünde

Jámborné Balog Tünde művészete – mint nagyítólencse a gyújtóerejű napsugarakat – összegyűjti a Kárpát-medencei magyarság sorsának elemeit.