Sok ezer évvel ezelőtt az ókori népek felfedezték, hogy a legismertebb és legfeltűnőbb égitest, a Nap felkel és lenyugszik. Amikor lebukott, búcsút intettek a lehanyatló tűzgolyónak, éjszaka borult a világra, lehűlt a levegő; ha pedig felkelt, újraéledt a világ, és örvendett éltető sugarainak.
A Nap gömbjének térfogata oly nagy, hogy belsejébe 1 millió 303 800 Földet helyezhetnénk el. Jegyezzük meg, hogy ennek ellenére központi égitestünk csupán egy sárga törpe a csillagok világában. Rendkívül sűrű középpontjából Röntgen- és gammasugarak özönlenek kifelé hihetetlen erővel a csillag külső rétegeibe. A valaha még gyilkos sugárzás lágy, szinte ártalmatlan, sárga fényözönként lép ki a Nap felszínéről, így éppen alkalmas arra, hogy melegében fürödhessen a Föld.
Minden egyes éjszaka egy-egy csoda. Más napok ragyognak, vagy csak halványan pislákolnak ránk csillagrendszerünkön, a Galaktikán keresztül. Színükben, méretükben, hőmérsékletükben, távolságukban és sűrűségükben hihetetlen változatosságot mutatnak. Vannak köztük szuper- vagy hiperóriások, amelyek oly hatalmasak, hogy ha a Nap helyén lennének, akkor bolygónk pályájával együtt az óriáscsillagok belsejébe kerülne. Más napok kicsiny, fehér, sárga vagy vörös színű törpék, és bár oly nehezek, mint a Nap, kisebbek a Földnél. Ezek a csillagok évmilliárdokon keresztül békésen folytatják útjukat a csillagközi térben, míg a nagy tömegű csillaggigászok rövid idő alatt megélt életük hanyatló ágán a szupernóva-robbanás állapotához közel kerülnek, egy adott pillanatban megsemmisülnek, iszonyatos erejű szétrobbanásuk alkalmával néhány napon vagy héten át saját galaxisuknál is fényesebben világítanak.
Menjünk most ki a szabadba, szemléljük meg a csillagos égbolt szépségét és rejtelmeit. Amikor házunk kivilágított szobájából kilépünk az éjszakába, alig látunk valamit. Körülbelül tízpercnyi időre van szükségünk ahhoz, hogy megszokjuk a sötétséget, pupillánk megfelelő méretűre kitáguljon. Ha kivártuk az alkalmazkodáshoz való időt, mind több és több csillag előbukkanásának örvendhetünk.
Nagyvárosban vagy egy nagyobb település környékén nézünk fel az égre? Akkor szinte semmit nem fogunk látni az égbolt szépségeiből. Egyetlen neonreklám letörli az égről a legfényesebb csillagokat. A látóhatárt a korom, a füst szabja meg, a közvilágítás ezernyi fénysugara sző fejünk fölé áthatolhatatlanul sűrű fényburát. A levegő rendszerint igen szennyezett, benne erősen szóródik az utcák, a terek fénye – az égbolt tehát sajnos, közel sem sötét, azonnal észrevesszük az utcai lámpák és a lakások „kitolakodó” fényeit, amelyek megfigyelhetetlenné teszik az égitestek legtöbbjét. Tehetünk, tegyünk ellene: irány a város határa!
A falusi embert nem csak rétek és erdők veszik körül, hanem kissé a világmindenségben is él. Reggel, munkába menet a hajnalcsillag, azaz a Vénusz bolygó üdvözli, hazatérőben pedig a Hold keskeny sarlójában gyönyörködhet. Nyári, kora őszi estéken tágabb otthonunk, a százmilliárdnyi csillagot számláló Galaktika, a Tejút diszkrét fényű, selymesen hullámzó fátyla kápráztatja el látványával az embert. Elhagyva a várost, álmélkodva állunk meg a megszámlálhatatlan sokaságú, sziporkázó csillagok láttán. Érezzük azt a mérhetetlen űrt, amely elválaszt bennünket azoktól a távoli világoktól, ahová mi, halandó emberek talán sohasem juthatunk el…
A csillagfürkészéshez lehetőleg felhőtlen, de legalább derült égbolt szükséges, amikor nem ontja a fényt a Hold. A telehold erős fénye ugyanis sok-sok halvány csillagot „leparancsol” az égről, elnyomva azokét. Ha hidegfront utáni kitisztult levegőben nézünk felfelé, az égbolt szépségétől elragadtatva azt mondjuk: csillagok milliói ragyognak felettünk. Valójában csak 3–4 ezer csillagot pillanthatunk meg szabad szemmel, hogy pontosan mennyit, az szemünk éleslátásától és a légkör átlátszóságának állapotától függ. Közismert, hogy a csillagok pislognak. Ennyire nyugtalan égitestek lennének? – merül fel bennünk a kérdés. Az űrhajósok a világűrből teljesen nyugodt fényű, tűhegynyi kis fénypontokként írják le azokat. Akkor kézenfekvő, hogy fényük élénk vibrálását a földi légkör okozza. Rendkívül messze vannak tőlünk, ahonnan a fény 50, 100, 1000 évig vagy ennél jóval hosszabb ideig „utazik”, míg a szemünkbe jut, úgyhogy ekkora távolságból tekintve gyakorlatilag nincs kiterjedésük, pontszerűek. Fénysugaraik bolygónk légkörének más és más sűrűségű rétegein hatolnak át, eközben mindannyiszor megtörnek, elhajlanak, ahányszor azokon a különböző sűrűségű közegen áthaladnak. A légkör hidegebb, sűrűbb részén a csillagfény egy pillanatra elsötétedik. A melegebb, ritkább levegőrétegbe kerülő csillagfény egy másik pillanatnyi időtartamra kifényesedik. Ez a folyamat sokszor megismétlődik, emiatt a csillagokat hunyorogni, sziporkázni látjuk. A bolygók esetében viszont nem tapasztalunk pislogást, mert hozzánk viszonylag közel vannak, kiterjedéssel rendelkeznek. A Nap által megvilágított korongjuk végtelenül sok fénylő pontból rakódik össze. Mivel ez a sok összetevőből álló fény jut a szemünkbe, az egyes pontokból érkező fénysugarak remegése összegződik, csaknem teljesen kiegyenlítődik.
A mesterséges fényektől távoli sötét helyekről feltekintve, a nyári éjjelek égboltján épp a fejünk felett húzódik a Tejút derengő sávja. Binokuláris látcsővel vizsgálva rájövünk, hogy csillagok százezrei, milliói alkotják, amelyek fénye szemünkben egyszerűen összemosódik. Noha a legnagyobb csillagászati teleszkópokban is piciny fénylő pontoknak tűnnek, és a legcsekélyebb részleteket sem sikerül kimutatni, minden egyes csillag hatalmas izzó gázgömb, amelyek a Naphoz hasonlóan saját maguk termelik az energiát. Bolygórendszerünk a Nappal a középpontjában a néhány százmilliárd csillagot tartalmazó Galaktikánk síkja mentén helyezkedik el, így abban a síkban észleljük a legtöbb csillagot – ezek összessége pedig a Tejutat alkotja. Látcsövünket állítsuk élesre, amíg az égitestek pontszerűek nem lesznek. Akkor kezdhetjük bolyongásunkat a csillagok útján! Alig leltünk rá az égbolt tetején finoman és haloványan hullámzó fénysávra, máris gyönyörű csillaghalmazokat láthatunk, amelyek ékszerekként függenek a bársonyfekete égen. Felhőgomolyokra bukkanunk, csillagközi ködök sötétlő por- és világító gázfelhőire, több száz vagy ezer fényévnyi távolságra tőlünk (egy fényév akkora távolságot jelöl, amekkora utat a fény 300 ezer kilométeres másodpercenkénti sebességgel egy év alatt megtesz, s ez 9,46 billió kilométerrel egyenlő). Most tegyük le a távcsövet, és pásztázzuk tovább szabad szemmel az égboltot. A Tejút közelében, annak nyugati oldalán, egészen fent találhatunk egy kékesfehér színű, fényes csillagot, a Vegát. A Vega jelentése húros hangszer, nem véletlenül, hiszen a Lyra, azaz a Lant csillagkép legfényesebbik tagja. A nyári égbolt legfényesebb csillaga, felszíne forróbb a Napénál, 10 ezer Kelvin-fok körüli, mérete nagyjából azonos vele. Viszonylag közel, 27 fényévnyire van tőlünk.
A könnyebb tájékozódás végett a fényesebb csillagokat már az ókorban összekötötték képzeletbeli egyenessel, így születtek a csillagképek. Ennek az volt az előzménye, hogy a csillagalakzatokban az emberek különféle állatokat, tárgyakat véltek felfedezni. A csillagképek csupán fantáziánk szüleményei, a valóságban nem léteznek. Ilyenkor a legismertebb és legnépszerűbb csillagképet, a Nagy Göncölszekeret az északnyugati égen, jó magasan láthatjuk, rúdjával felfelé (2. ábra). (A vastagabb korongok fényesebb csillagokat, a kisebbek halvány csillagokat jelölnek.) A szekérrúd középső csillaga, a Mizar mellett puszta szemmel látható egy jóval halványabb, az Alcor. Ennek megpillantásával tesztelték az óegyiptomiak és a babiloniak a katonaköteles ifjak látását: aki nem látta, azt rossz szeműnek és a katonaélet szempontjából alkalmatlannak könyvelték el. A Mizar hármas csillagrendszert alkot, az égitestek közös tömegközéppont körül keringenek (két halvány komponensének létezésére óriásteleszkópok színképelemzése során derült fény). A szekér hátsó részét alkotó Merak és Dubhe csillagok csaknem egészen pontosan kijelölik a Polarist, közismertebb nevén a Sarkcsillagot, amely a Kis Göncölszekér legfényesebbik csillaga. Az a képzeletbeli földtengely irányába esik, egész évben ugyanott találjuk – bolygónk tengelyforgása a helyzetét más csillagokéval ellentétben nem befolyásolja. Ha az északi féltekén barangolva bárhol, bármikor, derült éjjelen tudni szeretnénk, merre van a földrajzi északi irány, csak meg kell keresnünk a Polarist. A Nagy Göncölszekér rúdjának képzeletbeli íves meghosszabbításában találhatunk egy narancsos-sárga színű fényes óriáscsillagot, a Bootes, avagy az Ökörhajcsár konstelláció alfa jelzésű csillagát, az Arcturust, amelynek átmérője 23-szor nagyobb a Napénál. Viszonylag ez is közeli égitest, csak 35 évre van szüksége a fénynek ahhoz, hogy onnan hozzánk eljusson. Ha a Nap helyéről világítana, izzó gömbjének átmérője akkora lenne, mintha képzeletben 24 teleholdat egymás mellé raknánk.
A nyugodt fénnyel ragyogó bolygók közül kezdjük a kedvezőtlenebb láthatóságú, inkább csak július folyamán észlelhető Jupiterrel. Az idei nyáron sötétedés után másfél-két órán keresztül a nyugati égen tartózkodik (a Föld forgása miatt nem sokkal éjfél után lenyugszik), mint sárgásfehér csillag tündöklik. Átmérője tízszer nagyobb, mint a Földé (1. ábra), az óriási, túlnyomórészt gázokból álló bolygó 9 óra alatt fordul meg saját tengelye körül. Szédületesen gyors tengelyforgása eredményezi légkörének az egyenlítővel párhuzamos sávjait. 60 hold kering körülötte, legtöbb kísérőjét a kisbolygók övezetéből „lasszózta” magához. A másik bolygó, a feltűnően narancsvörös színben pompázó Mars (a Jupiterhez képest egy órával tovább követhető az égen, míg le nem nyugszik), méretét tekintve bolygónknak csupán egyharmada. A Hubble-űrteleszkóp 2016. május 12-i felvétele (3. ábra) szerint a bolygót uralja a vasoxidban gazdag vöröses talaj, fent és lent a pólussapkák fagyott szén-dioxid hómezői ismerhetők fel, az égitest bal- és jobb oldalán szén-dioxid- és vízgőz-felhők (clouds) kéklenek. A Curiosity marsjáró szondának egy, a geológusok szerint a távoli múltban kiszáradt folyómedret sikerült megörökítenie (4. ábra), amire a kőzet jellegzetes rétegződése és szerkezete utal.
Teleholdra július 19-én és augusztus 18-án számítsunk. Binoklinkat rá ne irányítsuk, mert az onnan visszaverődő napfény elvakíthat bennünket. Válasszuk inkább az első és utolsó negyed körüli fázisban levő Hold felszínét a tanulmányozáshoz, egy héttel a telehold előtt, illetve után. A „tengerek”, a szabad szemmel is jól látható szürke foltok valójában hatalmas, medenceszerű, többé-kevésbé sík területek. Hét-, tíz- vagy húszszoros nagyítású látcsövek mindegyikével láthatók a Hold legnagyobb kráterei.
Nagyobb számú meteorhullás megfigyelésére július végén, augusztus 12-e és 20-a körül van esélyünk a júliusi Aquaridák, a Perszeidák, illetve a kappa Cygnidák jóvoltából – e meteorrajok por- és kőzetfelhőzetének legsűrűbb részén ugyanis azokban a napokban fog áthaladni a Föld.
