Az erdélyi Tholdalagi és Toroczkay családokról

Az Erdélyben élt Tholdalagi családdal már sokan foglalkoztak: családkutatók, történészek, irodalmárok, heraldikusok. A legtömörebb összefoglalót a Pallas nagy lexikonában olvashatjuk róluk. A tárgyszó (címszó) összeállítója ügyesen megkerülte azokat a pontokat, amelyek a család életében hiányosak, bizonytalanok, és történetileg nem megindokolhatók.


A koronkai Toldalaghy-kastély romos állapotában. Püsök Botond felvétele

A koronkai Toldalaghy-kastély romos állapotában

Ezt a leírást vették alapul a későbbiekben mások is, amikor felemlegették az életüket, az egyes évszámokhoz kötődő eseményeket. Mindez alól Nagy Iván a kivétel, aki több ezer oldalas művében a XI. kötetben nyolc oldalt is szentelt a családnak. Úgy hinnénk, hogy e nyolc oldalnyi nyomtatott szöveg elegendő ahhoz, hogy a legfontosabb családtörténeti és genealógiai adatokhoz hozzájussunk. Azonban már maga a szerző is megjegyzi, hogy a családdal kapcsolatban milyen sok a bizonytalanság. (Igaz, ő a Pallas lexikonnál több mint harminc évvel korábban jegyezte mindezt le.) Ennek egyik oka lehet egyrészt az is, hogy felhívására az akkor élő Tholdalagiak nem adtak elegendő információt, kiegészítéseket a kötethez, vagy másrészt kellő magánlevéltári és családi dokumentumok híján nem is tudták megtenni azt.

Ezen írás célja, hogy egy fönnmaradt 1666. évi dokumentum átirata alapján tovább kutatva némi kiegészítésekkel bővítse a családról eddig közölt ismereteket. Ez, a ma már nyelvtörténeti emlék: Tholdalagi Jánosné Toroczkói Judit végrendelete.

Egyes kutatók szerint a család első ismert őse 1268-ban szerezte meg a (Maros)–Torda megyei Toldalag nevű falut, amely eredetileg Görgény várának volt korábban a tartozéka. Ekkor vették föl a Tholdalagi családnevet. Számomra eléggé kétséges, hogy egy korábban még nem nemes családról maradt-e fönn olyan hitelt érdemlő korabeli dokumentum, amely mindezt bizonyítani tudja. A másik felvetés névtani, hisz ebben a korban hazánkban még nem volt jellemző az öröklődő családnevek használata. A toldalagi legföljebb kisbetűsen, kijelölő jelzőként csupán a lakhelyre utalhatott (latin nyelvű szövegben de prepozícióval).

A család egyik őse, András 1455-ben nyert nemesi címet V. László királytól. Ezután nem sokkal később került birtokukba a közeli Nagyercse, s ekkor vette föl a család a nagyertsei nemesi előnevet a Tholdalagi vezetéknév elé. Nagy Iván a család származási rendjét a 16. század végétől tudta csak hitelt érdemlően és folyamatosan levezetni, mégpedig Balázstól. Az ő fia volt Mihály: a sokszoros követ, vitéz, aki magas megyei és országos tisztségeket viselt, valamint emlékíró, amint később még azt idézni fogjuk. Kezdetben – mint a család többi tagja is – unitárius vallású volt, majd katolizált. Halálakor, 1642-ben Gyulafehérváron a katolikus székesegyházban temették el. 1614-től 1639-ig többször járt követként a török portára és egyéb országokba. Érdemei elismeréseként kapta a magas tisztségeket, és ő emelte a családot az erdélyi főurak közé. Egy-egy sikeres követjárásakor komoly ajándékokat kapott, amellyel növelte családja gazdagságát. Évkönyvet és naplót vezetett, ez utóbbiból tudjuk meg, hogy például 1620 júniusában milyen ajándékokkal szaporította a vagyonát. Több helyütt olvashatjuk, hogy első házasságából nyolc leány és egy fiú született. Mihály kétszer nősült meg (feleségei: gelencei Mihálcz Erzse és özvegy Szentpáli Jánosné Petki Erzsébet.) Más források szerint a nyolc lány közül kettő, Borbála és Krisztina a második házasságából született, tehát a többi gyermekének féltestvérei voltak. Azt feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a Nagy Ivánnál felsorolt kilenc gyermek mind megérte a felnőttkort, nevük mellett szerepel a házastársuké is. Tehát Mihálynak ezen kívül bizonyára még voltak gyermekei, akik csecsemő- vagy kisgyermekkorban elhunyhattak. Amint látjuk, a kilenc gyermek megházasodott, sőt, közülük három kétszer is, ebből következik, hogy az unokákkal együtt népes lehetett a Tholdalagi család Mihály halálakor.

Már a 16. században a család két részre szakadt, a másik ága nemesi előnevét a Szolnok–Doboka vármegyei Nagyiklód községről vette (nagyiklódi Tholdalagi).

Felvetődik a kérdés, mikor szokott egy nemesi család két ágra szakadni, s vajon mi lehetett annak az oka. Egyik a túlnépesedés, s ilyenkor valamelyik férfitestvér megkülönböztetésül a saját birtokának a nevét vette föl nemesi előnévnek. A másik: ha valamely tettéért a család egyik tagja birtokadományt nyert, magasabb rangot ért el, vagy esetleg házasság révén másutt nagy birtokhoz jutott. Harmadszor: ha az eredeti lakhelyétől távolabbra költözött újabb vagyon megvételekor. A felsoroltak közül talán az első és a harmadik jöhet leginkább számításba a család kettéválásánál.

Mielőtt rátérnénk konkrétan a már említett végrendeletben szereplő családtagok bemutatására, feltétlenül ki kell emelnünk egy fontos mozzanatot. Már Nagy Iván is megfogalmazza a 150. lapon, hogy „I. János hivatalos állásával sem vagyunk tisztában”. A továbbiakban kifejti, hogy valószínűleg nem a nagyercsei, hanem az iklódi ágból származhatott, a halálát pedig 1693-ra teszi.

Valóban, ha végignézzük I. Mihály leszármazottait, több János nevűvel is találkozunk. Az unitárius temetkezési feljegyzésekben is olvashatunk János keresztnevűt, akit 1639. augusztus 6-án temettek el Iklódon (feleségét, Gyerőffi Borbálát pedig 1643. május 20-án.) Azonban időben (a végrendelet 1666-ban íródott!) egyikük sem illik bele a képbe, másrészt mindegyiknek ismert a felesége teljes neve, és egyikük sem Toroczkay családnevű. Csupán közvetett bizonyítékunk van arra, hogy az 1693-ban elhunyt Tholdalagi Jánosnak lehetett egy szintén János nevű fia. Amikor Rozsnyai Dávid, a „török deák” 1682-ben megszabadult a négyéves fogságából, kezességként ezer aranyat kellett érte letenni. Ezt az összeget az erdélyi nemesek adták össze. Köztük szerepel iklódi Tholdalagi András 50, valamint iklódi „üdősbik” Tholdalagi János 100 arannyal. Az itt kiemelt megkülönböztető jelző utal arra, hogy akkor élhetett egy ifjabb János is. Ő pedig időben beleillik az iklódi családi ágba. Ha összegyűjtve olvassuk a testamentumban szereplők nevét, akkor csupán egyetlen kapcsolódási pontot találunk a nagyercsei ággal. Ez pedig a fent említett Mihály egyetlen fiával, a szintén Mihály (†1660) nevűvel kapcsolatos, ugyanis az ő felesége Huszár Margit volt. A későbbiekben épp ennek a Huszár családnak a férfitagjairól olvashatunk nem is egy helyen, név szerint említve őket a vég­akaratban.

Tekintsük át ezután azt, hogy mit tudunk a végrendelet írójáról, Toroczkay Judit asszonyról. A torockószentgyörgyi Toroczkóy (másutt Toroczkay) nemes, később báró, majd gróf család Erdély törzsökös családjainak egyike. Predikátumát Torockó váráról vette, amely az ősi birtokuk volt. Családfájukat 1241-ig, Vencelig tudják visszavezetni, ez azonban eléggé hiányos. A wikipedián olvashatunk egy Péter nevű ősről, akinek özvegye, Alárdi Dorottya birtokolta 1474-ben Újfalut (későbbi nevén: Aranyoslonka). Nevüket nem találjuk Nagy Iván családleírásában. Az 1600-as években III. Ferenc és Paczolay Bora Zsófi nevű leányát iklódi Tholdalagi Gábor vette feleségül, László nevű fiúk pedig iklódi Tholdlagi Zsuzsival kötött házasságot. Tehát a két, viszonylag egymáshoz közel élő nemesi família között többszörös volt már ekkor is az összeházasodás. A végrendeletből tudjuk, hogy Toroczkói Juditnak pedig Tholdalagi János volt a (második?) férje 1666-ban. Ilyen nevű házaspárt egyet olvashatunk a nemzedékrendi tábla 267. oldalán, Judit szülei: V. István és Petrichevich Horváth Bora. Ennek a Juditnak az első férje Kaszai Péter volt (erre a momentumra még a későbbiekben visszatérek). Azonban kiszámítva a nemzetöltőket, figyelembe véve a kevés, rögzített évszámot, időben nem lehet összehozni az azonosságot-, véletlen egybeesés lehet a házastársak nevének egyezése? Vagy esetleg inkább nem jó helyre vannak rögzítve az adataik? A testamentum említ egy Szalánczy Jánost, akit Judit „öcsémnek” nevez. Azonban tudnunk kell, hogy abban az időben általános szokás volt, hogy a fiatalabb férfi, sőt a női (húg, unokahúg!) rokont nagyon gyakran öcsémnek is említették. Ő 1632-ben az erdélyi fejedelem altitkára volt. Toroczkói Mihály (említés: 1622-ben) felesége pedig Szalánczy Anna volt, akit 1637-ben már mint özvegyet temették el november 4-én. Nevét olvashatjuk mindkét családfán. Tehát a rokonság bizonyítható. Az itt található évszámok, a rokonsági fokok is arra utalnak, hogy a fenn említett feltételezés időben téves adat lehet. Hogy hány éves lehetett, amikor nagy betegen, érezve halála közeledtét megíratta végakaratát, nem tudjuk, mivel semmiféle utalás erre nincsen. Magánéletéről csupán egyet mondhatunk el – azt is csak kizárásos alapon –, hogy közös (élő) gyermekük nem volt. Ugyanis gondosan mindenkiről említést tesz, még az őt nyomorúságában „dajkáló” asszonyokról, szolgálókról is, azonban egyetlen gyermekét sem nevezi meg az örökösök között.




A kolozsvári Toldalagi–Korda palota Király utcai homlokzata. László Miklós felvétele

Judit asszony a végrendeletét két Torda megyei, Radnótfáján lakó nemes embernek mondta tollba „élő nyelvével”. Székely Gáspárnak és Székely Istvánnak, kik hívásra mindketten megjelentek Tholdalaginé abafáji nemes udvarházában. Ezen írásnak nem célja, hogy összegyűjtse és bemutassa mindazt, amit a beteg örökségként maga után hagyott. Csupán két dolgot szeretnénk kiemelni ezek közül. Legelső örökösként a tekintetes és méltóságos erdélyi fejedelemasszonyt, Bornemissza Annát (Apafi Mihályné) nevezi meg, akinek egy zöld csipkés bársony szoknyát hagyott. Feltehetően ez lehetett a legszebb és legértékesebb ruhadarabja. A másik, hogy az abafáji udvarházát minden jószágával együtt egyedül csak a férjére hagyta (ez is bizonyítja, hogy nem lehetett közös gyermekük). Viszont kiköti: ha a férje újra megnősülne, akkor sem a feleségére, sem a gyermekére, sem a nemzetségére az ne maradhasson. Hanem mindezt kapja meg (brenhidai) Huszár Mátyás, az anyai jószágot (anyai örökséget) pedig Huszár Mátyás uram gyermeke. Itt jön a képbe a család két ágának összekapcsolódása, összetartása. Hisz a követ és emlékíró Mihály egyetlen fiának a felesége Huszár Margit volt. Az ekkor élt ifjabb Huszár Péter felesége pedig Toroczkay Judit (véletlen teljes névegyezés!). Tehát a két Tholdalagi családág tagjai, és a Toroczkayak szorosan tarthatták a kapcsolatot, és ápolhatták a rokonok közti jó viszonyt.

Örökséget hagyott a Fülpösön lakó Tholdalagi Gáborné „néném asszonyra”, aki a genealógiák szerint – mint fentebb említettük –, Toroczkay Zsófi volt, mégpedig a nagynénje, esetleg a nővére, amennyiben csúszás van a rokoni elhelyezésben. (Gábor lánytestvérét, Zsuzsit pedig Toroczkay László vette feleségül, róluk egy említés is történik 1631-ben.) Még azt is feltételezhetjük az időbeli egyezés miatt, hogy Judit, Gábor és Zsófi testvérek lehettek.

Az itt leírtakon kívül még további rokonoknak örökít vagyonából. A személyek azonosítása eléggé nehéz és nem biztos, mivel legtöbbjüknek csak a családnevét vagy az asszonynevét írják le.

Földvári Pálné „öcsém asszony” Toroczkay Borbála, aki szintén lehetett akár a testvére is. Szó esik Macskási „uramékról” is, nem véletlenül: Macskási Boldizsár főispán első neje Huszár Margit volt, aki az Abafáján lévő birtokát vitte e házasságba. Macskási Péter felesége szintén rokon volt, Tholdalagi Kata.

A csak Kölcseiné néven említett, azonosíthatatlan nevű személynek a leányai örököltek: egyikük a végakaró keresztlánya volt, másikuk neve Kató, s rajtuk kívül volt még „több apró leányka”. Sajnos, nem illeszthetőek rá a Kölcsey családfára.

Talán az utolsó távoli rokon Ghillányné asszony és leánya volt. A család eredetileg a távoli Liptó vármegyében volt birtokos, de a berinczházi előnevű águk Erdélyben telepedett le. Az itt megnevezett személy valószínűleg azonos Ghillány Gergely feleségével, Annával, aki Apafi Mihály fejedelem nővére volt.

A közeli és távoli rokonok után feltétlenül külön kell szólnunk a végrendelet két írójáról és hitelesítőjéről. Mégpedig ezek a már említett Székely Gáspár és István. (Rajtuk kívül örökösként szerepel egy Székely Andrásné is.) Magát a családot a sok Székely nevű közt nem sikerült leszűkíteni, azonosítani. Ezért nem tudjuk a két (illetve három) személy egymáshoz való viszonyát sem. Lehettek apa-fia, de akár testvérek is. Toroczkay Judit nagyon megbízott bennük, és nem véletlenül. Érdemes tőle idézni a mondat befejező részét: „(…) s adják Székely István uramnak, mivel szegény üdvözűlt Uram pogány kezéből való kiszabadulásában sokat fáradott, egyszersmind rabságot is együtt szenvedett.” Íme a bizonyíték, hogy Tholdalagi János a második férje volt. Kár, hogy nem írja le pontosan a török rabságból szabadult, elhunyt férj nevét. Ugyanígy kihagyja Székely István feleségeiét is, csupán a másodiktól született leányát, Pannát nevezi meg. A továbbiakban már csak egy nemes ember olvasható, mégpedig Bánffy Dénes, akire a Viszolyán található családi levéltár részét bízza.

A teljesség kedvéért csupán felsoroljuk a testamentumban szereplő más személyek nevét úgy, ahogy ott azokat rögzítették:

Kovács Mihály uram fia, Kovács István, Bartos, Szakács, János mester, Sáfár János, Lovász János és Lovász Ferenc.

A végrendeletben szereplő és említett helységek a következők:

Mikházi kalastrom. Mikháza Marosvásárhelytől északkeletre van, itt volt Csíksomlyó után a második legnagyobb konvent.

Hosszúaszó: mára elnéptelenedett falu, Csíkszentlélekhez tartozik. Csíkszeredától délkeletre.

Görgény vára. Ma Görgényszentimréhez tartozik. A vár alatt kialakult település, Szászrégentől keletre.

Oroszfája. Besztercétől délre, akkor Kolozs vármegyéhez tartozott.

Csíki kalastrom. Feltehetően Csíksomlyót jelenti.

Pápa (Veszprém megye). Az itt található „leveleket” bízza Kovács István kezére. Valószínűleg a Huszár családhoz tartozó iratok egy része lehetett, mivel Huszár Péter 1576-ban Pápa várának kapitánya volt (a rokonsági kapcsolatokat fentebb említettem).

Összefoglalva a Toroczkóy Judit végrendeletében található apró momentumokat, rokonai nevét és az azokkal való kapcsolatát a következőket szűrhetjük le. Mind Tholdalaginak, mind Toroczkaynak két házassága lehetett: János első felesége Kapy Janka, Judit első férje pedig Kaszai Péter volt. Juditnak sem az első, sem a második házasságából nem született felnőtt kort megért gyermeke. János a Tholdalagiak nagyiklódi ágához tartozott, amely Andrástól származott le. Utolsó férfitagja IV. György Torda vármegye alispánja volt, aki 1822-ben fiú utód nélkül halt meg. Így ezen évben egyben kihalt a Tholdalagi család nagyiklódi ága is. Ezért történhetett az, hogy amikor Nagy Iván 1865 előtt anyagot gyűjtött, és készítette a XI. kötetét, felhívására már nem volt olyan nagyiklódi családtag, aki kiigazításokat, helyesbítéseket jelezzen a szerzőnek. Így fordulhat elő, hogy Nagy Iván kötetében a nemzedékrendi táblákon mind János, mind a felesége, Judit adatai hiányosak, és időben nem pontosan vannak elhelyezve.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Saját családkutatásom alkalmával találtam egy érdekes megjegyzést amely a Timándi család nemesség adománya alkalmával van megemlítve. Az 1625-ben kiadott "manumissio" szrint Timándi Péter szabadon bocsátott jobbágy, a "Manumissio kiadója" Tholdalagi János felesége Györöffi Borbála.

Eredeti kelte - 1723.04.19
manumissio kelte - 1625

Kiadó - III. (VI.) Károly - király - - Carolus VI - 
Kihirdetés ellenjegyzője - Olasz Mihály - császári-királyi-fejedelmi katolikus ítélőmester - magister - Michael Olasz - 
Manumissio kiadója - Tholdalagi János felesége Györöffi Borbála - - - Barbara Györöffi egregii Joannis Tholdalagi consors - 
Adományos - Pap alias Timandi István - felsősuki görög katolikus parochus - - Stephanus Pap alias Timandi - 
Adományos - Pap alias Timandi János - - - Joannes Pap alias Timandi - 
Adományos - Pap alias Timandi György - - - Georgius Pap alias Timandi - 
szabadon bocsátott jobbágy - Timandi Péter fia Pap István - - - Stephanus Pap filius Petri Timandi - felmenőjük
Adományos által - (Pap alias Timandi) Tivadar - - - Theodorus (Pap alias Timandi) - István fia
Adományos által - (Pap alias Timandi) János - - - Joannes (Pap alias Timandi) - István fia
Adományos által - (Pap alias Timandi) Farkas - - - Wolffgangus (Pap alias Timandi) - István fia
kancellár - Kászoni Bornemisza János József - - báró - Joannes Josephus Bornemisza de Kászon - 
Ellenjegyző - Bálintith György - - - Georgius Bálintith - 

Tagányi Károly - Réthy László - Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye monographiája. 4. kötet. A vármegye községeinek részletes története (1901)

1536-ban
8 Ferdinánd király az iklódi kastélyt tartozékaival együtt néh. Dési Farkas magvaszakadtával Toroczkai Antalnak adományozza.

 

 

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?