Magyari Tivadar legutóbbi, három kisregényt felölelő kötetében* minden megtörténhet. Kolozsvár főútvonalai között metró zakatol, és más jövőre (és nem csak jövőre) vonatkozó fantasztikus elképzelések sora ölt testet.
Persze, ha mindjárt az első, A ragasztott ház című regényt tekintjük, korántsem csak ezekről a fantasztikus elképzelésekről szól, még akkor sem, ha a képzelet ebben a műben is lényeges szerepet játszik. Mert ebben a mintegy száz évet felölelő, nem annyira család, mint inkább szomszédtörténetben a történelem kemény tényei, politikai rendszerváltás, forradalom, egyszóval minden a szereplők tudatán átszűrődve mutatkozik meg.
A ragasztott ház ereje, lebilincselő történetszövése a meglepő-váratlan fordulatokban – a képzelettel átszínezett karakterek sokszínűségében, egyediségében rejlik. A regény karakterei a '80-as, '90-es évek kolozsvári kisiparosainak, kisértelmiségeinek mai napig köztünk élő típusai. Bár földhözkötött, egyszerű, de mélységes szeretettel megformált alakok ezek – az olvasó végig érzi ezt a kettőséget. Lehúzó hétköznapiság és angyali derű között valahol félúton lebegnek a szereplők, épp csak egy kicsit a föld felett ahhoz, hogy a nagyobb köveket még megérezzék. És itt kell szót ejtenünk a „beszélő” nevekről, mint amik a regény üdítően humoros karaktereinek egyik garanciáját jelentik.
Nézzük meg először is a regény bevezető mondatát – amelyben megteremtődik a regény időkerete: „Tricskó néni 1883-ban született, és 1901-ben, tizennyolc évesen hazudta először, hogy terhes. Én 1980-ban születtem, és 2001-ben huszonegy évesen hazudtam, félig-meddig, mert én is elhittem, hogy terhes vagyok, száz évvel később, mint Tricskóné.”
Ez az első bekezdés nemcsak a regény idejét vázolja fel, hanem in medias res kezdéssel a történet alaphangulatát, humorát is felüti.
Az első bekezdésekben ugyanakkor a történet apropója is kiderül: egy gyermekkori játékos ígéret, ami szerint Ágó könyvet fog írni a ragasztott házról, ahol felnőtt. Az Ágó, valamint a ház egy másik lakója, Bálint közötti beszélgetés teszi ki a regény történetét, amikor is az emlékek előbányászása ennek a készülő könyvnek szolgál alapul. A regény elbeszélő technikája az emlékezés logikáját követi tehát, azaz az egykori alakok, történések a felidézés válogató-sűrítő munkáján átszűrődve bújnak elő. Nagyon szerencsés ez a beszélgető-emlékező elbeszélői módszer egyrészt az idő fesztávja miatt, ahogy a regényben észrevétlenül Ágó is felnő, gyereket is szül. Másrészről bár közvetlen jelenlétet adó, bőbeszédű ez a narráció, mindig ott van az emlékezés ízessége. Ugyanakkor egy újabb szövegjáték: ahogy az elbeszélői szólamban még csak készülődő regényt kész regényként tartja kézben az olvasó.
De milyen is ez a ragasztott ház, Ágó nevelődésének egykori helyszíne? Az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején épült belvárosi bérházak egyike a regényben megjelenő is, amiket az idők során a lakók terjeszkedésével átalakítottak, toldoztak-foltoztak. Számos esetben zsidók üzleteit vagy kisiparos műhelyeket alakítottak át lakóházzá. Magából a házból, a térből is adódnak tehát a történetbeli humoros helyzetek, például az, hogy a hegyén-hátán egymásra épített lakrészeken minden áthallatszik, ezért csak suttogva lehet veszekedni; a szomszédok élete mégis egymás hangterében zajlik.
Humorról ejtettünk szót, de az alakok megformálásán keresztül a közelmúlt erdélyi valósága nem csak humorosan, de legalább annyira ironikusan is megmutatkozik. Az irónia már távolságot teremt, teret nyit az olvasónak, hogy mintegy torz tükörben ráismerjen egykori – vagy akár még ma is létező viszonyokra. Megmosolyogtató például, ahogyan a ház lakói egykori elrejtett zsidó kincsek után nyomoznak a házban – és a valóban fellelt fegyvert egy bulldózer segítségével „rejtik el” olyannyira, hogy többé az ne is legyen megtalálható. Persze, a bulldózer sem kisebb jelentőségében van itt jelen, mint a „blokkosítás” eszközeként, ami aztán a regény utolsó fejezeteire át is formálja a szinte vidékiesen otthonos környezetet. Az, hogy a történet végére a lakók is kicserélődnek, és ezzel az egykori eleven, minden furcsasága mellett meghitt lakóközösség eltűnik, enyhe melankóliát csempész a regénybe.
Az emlékezet megformálta alakok közül Ágó szülei mutatkoznak meg a legközelebbről. „Épa”, Ágó apja szerkesztő, irodalmár, akinek egyik állandó ismertetőjegye, hogy „tökös” szócikkeket szerkeszt a nagyszótárba, továbbá Tessitori Nóráról írja doktori dolgozatát. Figuráján keresztül azt mutatja be a könyv, hogy egy lényegében közepes entellektüelből az egymásnak elkötelezett, érdekszövetségbe bonyolódott értelmiségi elit hogyan kreál legmagasabb tudományos fokozatokig eljutó csúcsértelmiségit. Miközben mindvégig megmarad csetlő-botló, szeretetreméltóan gyarló, hétköznapi figurának.
Nagyon is ott van tehát a regényben a nyolcvanas évek mindennapi valósága igaz, humorral átitatva. Ahogy Ágó szülei csak egyszer jutottak ki Budapestre, később már nem kaptak útlevelet Épa Sütő Andrással való telefonbeszélgetése miatt. Ágó nagyapjának besúgó múltja, majd inkább komikus, mint szánalmas mentegetőzése. A homoszexuális Gyla bácsi örökös házi őrizete, amikor is a ház előtt a rendőrautóban lakó rendőr szinte a ház közösségének része lesz. Az 1989-es forradalom sem valamiféle heroikus, világmegváltó esemény, sokkal inkább a ház lakóinak egymással való beszélgetéséből mutatkozik meg. Ahogy Ágó apja, a fürdőkád szélén egyensúlyozva éli meg a forradalmat – onnan a legjobb ugyanis a kilátás – no, nem magára a forradalomra, hanem Búzaelvtársék ablakára, ahonnan azt lehet megtudni, a megrögzött pártemberek vajon hogyan vészelik át az idők változását.
A sort még folytathatnánk. Nagy Imre újratemetése, valamint Kádár János temetése a házbeliek számára azért is nagy esemény, mert a közvetítések során az is eldől, hogy be lehet-e fogni a tetőn a „magyar tévét”. És ahogy a Kádár utáni anyaországi politikai életről az ószerről szereznek tudomást, amikor is a képekről, szóbeszédből itt-ott felkapott tényfoszlányok legendássá nőnek – vagy inkább homályosulnak.
A regény második, Endre és Ágnes című kisregényének főhőse egy középkorú, középosztálybeli jól szituált kolozsvári férfi – annak teljesen átlagos allűrjeivel –, aki ezzel együtt szerethetően megformált figura. A regény lényegében arról szól: egy lányt, Ágnest hogyan alkot meg képzeletben, akibe aztán bele is szeret. Ami összeköti az előző regénnyel, az épp a hétköznapi valóságból fakadó – sok esetben nyelvi, fogalmazásbeli – humor. Épp ez a regény erőssége is, hiszen ez a képzeletben fenntartott „szerelem” semmiféle összeütközésbe nem kerül a közegét jelentő vaskos valósággal, inkább része annak, akárcsak a kimondatlan szexuális vágyakat teljesítő aranyhal – a történet kezdő mozzanatában.
Más típusú, mégis ugyanazzal az üdítő humorral megformált kisregény a Civilek, kelták, bolondok című, valahol egy fiktív brassói pályaudvaron játszódóan. Habár a beszélő nevek és a megkapóan humoros helyzetek ebben a regényben is jelen vannak, ezek valóságba ágyazottsága még kevésbé rögzített, mint A ragasztott házban. Az irónia is kevésbé jelenlevő, mint a már említett regényben; az évek alatt felgyülemlett, megkövesedett kosz kampányszerű levakarása lehetne például ironikus, akárcsak az állomás állandó lakóinak számító „félénk” hajléktalanok jelenléte. Azonban, ami az iróniánál sokkal fontosabb a regényben, az egyfajta képzeletbeli, sajátos tér, valamint kapcsolatokon nyugvó világ megalkotása. És ennek a képzeletszülte világnak a része a felcsákányolt kosz az ingyen dolgozó alkalmazottakkal, akárcsak az állomás harsogó nemzetközisége Edith Piaf slágerének dallamára befutó vonataival.
* Magyari Tivadar: A ragasztott ház (és még két kisregény), Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2015.
