Beszélgető estjeink állandó résztvevője volt, kifogyhatatlan optimizmus, lendület és lelkesedés jellemezte, s ha úgy adódott, elgondolkodtató kérdéseivel hozta helyzetbe vendégeinket dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök. Nem szerette, ha „mérnökuraztam”, tanári tevékenységére sokkal büszkébb volt, hiszen a rendszerváltozást egyfajta sorsfordulónak élte meg: onnantól hegyvidéki móc gyerekeket oktatott széles látóköre szerint mindenfélére. Gyűjtőútjait az Erdélyi Kárpát-Egyesület aktív tagjaként járta be gyalogosan vagy biciklivel, hogy az egyre inkább elnéptelenedő magyar szórványvidék helyneveit rögzíteni tudja, mielőtt végleg feledésbe merülnek. A Nyitott szemmel sorozatába rendkívül izgalmas történettel érkezett: előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal. Hat ország egy hátizsákkal című beszélgetésünk, amelynek a megjelenését ő már nem érhette meg, e történet lenyomatát őrzi.
Laczkó Vass Róbert: Eredeti „jelmezben” érkeztél a beszélgetésre. Kötve hiszem, hogy az ing, ami rajtad van, hétköznapi darab volna...
dr. Hints Miklós: Ez is egy relikvia, amit a barangolásaim kapcsán őrzök már egy ideje, akár a felszerelésem többi darabját. Minden utam során próbáltam javítani rajta valamit, így végül a saját találmányomnak is tekinthetem. Az ázsiai meleg országokban, ahol megfordultam, védekezni kellett a nap ellen, szóba sem jöhetett, hogy a negyven fokos hőségben, pólóban cipeljem a hátizsákot. Eleinte hosszú ujjú inggel próbálkoztam, később levágtam a mandzsettáját, hogy jobban szellőzőn, de azért a karomat is védjem. A sok beavatkozásnak ez a furcsa darab lett az eredménye.
LVR: Nem látom a hátizsákot, amelynek az apropóján beszélgetünk...
HM: A hátizsákról már lemondtam. Régi, rámás hátizsák volt az 1970-es évekből, hűséges útitárs, valóban azzal jártam be a hatból öt országot, a címben szereplő kis túlzás ezért megbocsájtható. A sátram is hasonló időszakból származik, ma is megvan, több mint 25 éves.
LVR: Mindenkinek sajátos motivációja van, hogy miért vág neki a nagyvilágnak. Némelyek csak látni akarnak, városokat, kulturális csomópontokat pipálgatnak ki a térképen, mások inkább nyaralni szeretnek, turistaparadicsomok sekély vizeiben pancsolni, megint mások a hegyeket másszák. Téged mi vezetett olyan messzire?
HM: Nagyjából annyi választási lehetőségem volt, mint Ádámnak a bűnbeesés után. Amikor 1990-ben megnyíltak a határok, vízum nélkül csak Törökországba lehetett menni. Szerettem a turisztikát, az árviszonyok is rendben voltak, ráadásul nagyon vonzó volt a célpont, hiszen egészen más volt a táj, a kultúra, más a vallás és az ebből fakadó szokások, másmilyenek az ételek. Sokat olvastam azelőtt az ókori közel-keleti kultúrákról, a hettitákról, asszírokról és az ékírásos táblácskáikról, arrafelé vezetett a kíváncsiság, és Törökország éppen útba esett. A saját szememmel akartam látni Pergamon csodálatos ókori görög színházát, amely a legmeredekebb nézőtérrel rendelkezik. Első két utazásom tehát műemlék-nézegetésekről szólt, az ókori görög világ nyugat-anatóliai tartományának, Ióniának a városait vettem sorra, de már akkor is a magam sátrával barangoltam.
LVR: A rendszerváltozás előtt egy meglehetősen zárt országban éltük, amelyben keveseknek – egyre kevesebbeknek! – adatott meg, hogy világot lássanak. Útlevélhez jutni önmagában egy kaland volt, az is rendszerint a baráti szocialista országokra korlátozódó utazásokhoz. Ami azon túl volt, azért általában magas árat kellett fizetni, főként megalkuvásban. Akinek azonban kényszere volt a barangoláshoz, az itthon is megtehette, hiszen Erdélyben is rengeteg a látnivaló...
HM: Régi hobbim a túrázás, az 1960-as években, zsenge ifjúkoromban tényleg sokat mászkáltam a Fogarasi-havasokban, a Retyezátban. Fényképeim is vannak ezekről a túrákról, az egyiken ugyanabban az anorákban vagyok látható 1962-ben, a Bâlea-tónál, mint amivel jóval később, 2006-ban feljutottam az iráni Alborz-hegység és az egész Közel-Kelet legmagasabb csúcsára, az 5671 méter magas Damávandra. Miután úgy döntöttem, hogy Tádzsikisztánban végleg abbahagyom a turisztikát, a legmagasabb táborozóhelyen levetettem magamról és odaadtam egy juhásznak. Emlékezetes pillanat volt, azóta még kétszer hoztam ugyanilyen döntést, közben pedig folytatom a túráimat anorák nélkül.
LVR: Rögtön a rendszerváltozás után korántsem volt annyira egyszerű megszervezni egy utazást, mint manapság, amikor online minden információt fél nap alatt beszerezhetünk, útvonalat tervezhetünk, vonatjegyet vagy repülőjegyet válthatunk és előre szállást is foglalhatunk magunknak, feltéve, hogy van hozzá pénzünk. Általában gyorsan összejönnek a dolgok a kiskeresetűeknek is, engem azonban érdekelne, hogyan szervezte meg az útjait egy mérsékelten fizetett hegyvidéki tanárember a ’90-es évek elején?
HM: Mesterségem szerint vegyészmérnök volnék, a rendszerváltással azonban a vegyipar egész egyszerűen megszűnt Romániában, kényszerűségből vállaltam tehát a tanári pályát nagyon kicsi fizetésért. Egy falusi tanárnak három hónapos vakációja van, ezalatt oda megy, ahová akar, a Földet is megkerülheti, ha van benne kalandvágy. Jules Verne korában erre nyolcvan nap is elegendőnek bizonyult, ma pedig repülővel is lehet menni, persze sok száz eurókért. Ám vannak alternatívák, amelyek sokkal izgalmasabbak. Iránba például át is lehet autóbuszozni Törökországból: Isztambulban felülsz az autóbuszra, majd két napig mész potom 25 eurónak megfelelő összegért. Én akkoriban dollárban számoltam. Száz dollárnak megfelelő fizetésem volt, egy törökországi túrám pedig 300 dollárba került, annyit pedig kétévenként megengedhettem magamnak.
LVR: Mindenhová mégsem lehet elegendő 300 dollár, a buszozás pedig hosszadalmas lenne, mondjuk Tádzsikisztánig...
HM: Két országot, Nepált és Indiát kivéve, ahová repülővel mentünk, bárkinek bebizonyíthatom, hogy 500 euróért az összes általam végigjárt útvonalat megteheti úgy, hogy rendes szállodában lakik és vendéglőben étkezik, ahol ezekre van lehetőség, feltéve, hogy a helyiek szállodáit és vendéglőit használja, és nem ül repülőre. Vonatozni már legalább 150 éve lehet, mostanában azonban ezt senki nem akarja tudomásul venni. Volt a ’90-es években egy EuroDomino nevű, Kolozsváron is megváltható négydolláros „napijegy”, amivel 27 órát lehetett menni bármelyik vonattal, helyjegy és foglalás nélkül. Vagy ott van az öt napig érvényes, nagyjából 300 lejbe kerülő „balkáni menetjegy”, ezzel mindenhová mehetünk, Csíkszeredától Anatólia legeldugottabb sarkáig. Ez persze nem a célturizmusról szól, ahol egy előre meghatározott útvonalon minden le van kötve, semmin sem lehet változtatni, de nem is kell útközben komolyabb döntéseket hozni. Nagy hátránya a célturizmusnak, hogy nem ismerjük meg a tájakat, nem találkozunk érdekes emberekkel, a kötelezőt leszámítva nem látunk műemlékeket és nem kóstolunk bele a hétköznapi életbe. Van azonban egy másik lehetőség is, amit én élményturizmusnak nevezek. Ezt próbáltam ki Törökországban, az első útjaimon. Az útvonalat csak hozzávetőlegesen határoztam meg, az egyetlen szempont volt minél messzebb kerülni Isztambultól. Ahová sok turista megy, oda gyűl a társadalom salakja is. Isztambultól ezer kilométerre viszont egészen más viszonyok vannak.
LVR: Az idő mindenképpen lelassul, a tér pedig megnövekszik, amikor egy világvárosból kimerészkedsz. Hátizsákos utazó számára, különösen ha sátrat is cipel magával, a vidék sokkal emberarcúbb lehet, mint a nagyváros...
HM: Mindenképpen emberarcúbb, de fizikailag is készülni kell rá, hiszen egy hettita város műemlékei mellett érdemes megnézni mindent, amit a környéken lehet, a természeti érdekességeket, például egy magányos rétegvulkánt is beleértve. Soha nem kötöttem az ebet a karóhoz. Mikor Anatólia keleti végein, a Van-tó környékén jártam, az egyik hegyet bizonyos okok miatt nem sikerült megmászni. Annyi baj legyen, gondoltam, fölmászok egy másikra száz kilométerrel arrébb! Szerettem volna megnézni az ötezer éves barlangrajzokat is a Cilo-hegy aljában, ott azonban háborús viszonyok uralkodtak, így maradt egy örmény templom a 10. századból, 300 kilométerrel északabbra. Különböző olvasmányaim révén alaposan felkészültem a környéket illetően, internet ugyanis akkoriban még nem volt, így el tudtam dönteni minden nap, hogy éppen hová megyek. Az is előfordult, hogy reggel még nem tudtam, estére hová jutok, úgyszólván útközben alakult a program.
LVR: Általában egymagadban utazol. Nem túl nagy merészség társ nélkül nekivágni az ismeretlennek?
Kék-mecset előtt
HM: Nem azért mentem egyedül, mert nem szerettem volna senkit magammal vinni. Volt olyan túrám is, ahová egy évig kerestem útitársat. Jelentkeztek többen is, de rendszerint megkérdezték, hogy állunk az útvonallal, van-e szállodaszobánk lefoglalva, mi lesz a buszjegyekkel? Amikor közöltem, hogy nem állunk sehogyan, semmilyen foglalás nincs és buszjegyeket sem veszünk előre, a legjobb turista is otthagyott. Így viszont számtalan olyan élményben volt részem, ami társasággal nem történhetett volna meg. Törökországban integetni sem kellett, aki tudott, fuvarozott, mint autóstoppost. Befogadtak a házukba, velük együtt költöttem el a vacsorát. Egy alkalommal mecsetben is aludhattam, nem is tudtam, hogy ilyen célra is be vannak rendezkedve. Nagyon sokat segített mindenki, vendégszeretetükért nem csak a törököket vagy a kurdokat kell dicsérnem, de az összes keleti népet.
LVR: Sátrat mégiscsak vittél magaddal...
HM: Általában felhúztam az út mentén, amikor rám esteledett. Volt olyan sátorozásom is, ahonnan 20 kilométerre volt az első település. A Korán szigorúan tiltja a lopást, így nyugodtan elmehettem a napi túrámra, mikor estére visszamentem, a sátrat ugyanott megtaláltam. Próbálnánk csak így sátrazni a Pádison, egy hálózsák nem sok, de annyi sem maradna! Keleten viszont az egyszerű emberek, távol a nagyvárosoktól rendkívül becsületesek, tiszták és vendégszeretőek.
LVR: Áradozol a vendégszeretetről, közben meg arról beszélsz, hogy az út mentén kellett sátoroznod. Nincs itt egy kis ellentmondás?
HM: Miért lenne? Ha faluban vagy falu közelében esteledtem meg, valaki rendszerint befogadott a házába. Történt egy kurd falucskában, hogy éppen felhúztam a sátramat, amikor beljebb tessékeltek. A család 14 tagból állt, két nagy szoba volt összesen, az egyikben egy hatalmas perzsaszőnyeg volt minden berendezés. Nem éltek egyébként rosszul, ultramodern autójuk volt, hangfalak, televízió, minden, amit el tudunk képzelni, a technika jelen volt a lakásban, evéskor azonban leterítettek a szoba közepére egy pokrócot. Előbb a férfiak vacsoráztak, aztán a nők, persze mindenki kézzel. Utána összeszedték a pokrócot, és mindannyian ott aludtunk, abban a szobában, szerteszéjjel. Ha ki kellett menni éjszaka, lépkedni kellett az alvó emberek között. Máskor felhúztam a sátramat, és hozzáfogtam a puliszkafőzéshez. Jött a szomszédból a török, és kézzel-lábbal mutogatta, hogy puliszkát a disznók esznek, az pedig egy tisztátalan állat, úgyhogy legyek szíves, ne egyem meg. Azzal bement a házába, és hozott a saját vacsorájából.
LVR: Szegény török, ha tudta volna, mennyi „tisztátalan állat” él itt, mifelénk! A puliszka egyébként túlélési recept, hiszen arról szól, hogyan lehet a leggyorsabban, legolcsóbban és legegyszerűbb módon fizikai erőnlétet is biztosító vacsorát készíteni. Vannak még hasonló praktikáid?
HM: Az ember nagyon találékony, ha rákényszerítik a körülmények, például egy lakott település hiánya. Volt olyan eset, hogy hajnalban, amikor a teámat megfőztem, egy marék rizst felöntöttem egy csésze forró vízzel, majd lezártam az edényt és beletekertem a hálózsákomba. Miután megmásztam egy négyezer méter magas hegyet, estére pedig visszaérkeztem a táborhelyre, a rizs már annyira megpuhult, hogy főzés nélkül is meg lehetett enni. Súlyhatáron belül sok mindent vihet az ember magával, a rizs ezek közé tartozik. Túl sok ételt persze nem érdemes csomagolni, hiszen azt útközben is be lehet szerezni. Városokon belül elegendő volt megmutatni egy ötdolláros bankjegyet, Iránban vagy Törökországban máris vittek azokra a szállásokra, ahol ezért az összegért vacsorát is kínáltak.
LVR: Hogy néz ki egy öt dolláros szállás?
HM: Az egyik ilyen szálláson fényképek is készültek, ezeken jól látszik a berendezés. Vaságyon alszol, priccsen, de van tiszta ágynemű. Fürdőt a folyosó végén találsz. Ami igazán meglepő, hogy minden lépcsőfordulóban könyvespolc van, a keletiek ugyanis olvasnak, és nem egész nap a billentyűket ütögetik, mint mifelénk.
LVR: Törökország és Irán határvonaláig kétszer is eljutottál a ’90-es években. Magától értetődött, hogy Irán lesz a következő lépés, vagy a kíváncsiság ráncigált át az egykori Perzsiába?
HM: Leginkább a kíváncsiság hajtott, hiszen kétszer is láttam török oldalról az Alborz-hegységet, ötéves tervet azonban nem készítettem. Akkoriban európai ember nem is nagyon utazgatott Iránban, hiszen ellenségesnek tartották az országot. Én a bukaresti követségen kértem vízumot, ahol közölték, hogy meghívólevél vagy turista egyesület ajánlása szükséges. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület igazolta nekem, hogy tizennyolc különböző társaság ernyőszervezete, nagyjából 1200 taggal rendelkezik, ezért javasolja, hogy Hints Miklós ide meg amoda mehessen. A követség ezután szó nélkül kiadta a vízumot, így el is tudtam utazni, természetesen a megszokott módon, repülő nélkül. Angolul egy szót sem tudok, legfeljebb háromig számolni. Ahogy átléptem a határt, az orrom alá toltak egy belépési nyilatkozatot. Ezt egy fiatalembernek passzoltam át, hogy töltse ki helyettem. Az első kérdés arra vonatkozott, hogy milyen járművel érkeztem az országba? Jeleztem, hogy gyalog. Hol fogok aludni? Mutattam a sátrat, és olyasmit mondtam, hogy „shade”. Visszaúton legalább ennyire furcsa volt a helyzet, hiszen a határállomás előtt 3–4 kilométerrel vége lett az útnak, onnan gyalog cipeltem a hátizsákomat. Egy járőröző motorkerékpáros határőr kiszúrt, felmutatta az igazolványát, majd felültetett maga mögé és befuvarozott a határállomásra. Kíváncsi volnék, hogy egy német határőr ezt a helyzetet hogyan oldaná meg?
LVR: Iránban mi volt igazán a vonzó?
HM: Leginkább a zárt rendszerű iszlám országot akartam megismerni, amelynek a kultúrája sokkal ősibb, mint a mi európai kultúránk. Természetesen meg szerettem volna mászni a Közel-Kelet legmagasabb csúcsát, a Damávandot, ezen kívül bejárni azokat a helyszíneket, ahol Kőrösi Csoma Sándor és Szathmáry Papp Károly fotográfus, netán más kolozsvári kötődésű világutazó megfordult. Egy török ellen kötendő szövetség ügyében például egy kolozsvári polgár, Kakas István vezette II. Rudolf császár küldöttségét a perzsa sah, Abbász udvarába 1602-ben. Szerettem volna megnézni Teherán múzeumait, illetve a Szabalán-hegyet északon, amely három méterrel magasabb, mint a Mont Blanc. Ott már azeriek élnek, a törökök rokonai.
LVR: Mi volt a legnagyobb tanulság Iránban?
HM: Kelet-Azerbajdzsán tartomány fővárosában, Tabrizben döbbentem rá, milyen kicsi Európa, és a mi kultúránk mennyivel fiatalabb az övékéhez képest. (Tudni kell, hogy Irán lakosságának egynegyede tartozik az azeri kisebbséghez. A Szabalán-hegyre menet egy útitársammal a politikát is megtárgyaltuk, ő mondta, hogy Sztálin elvtárs Churchillel nagy egyetértésben kettévágta Azerbajdzsánt, felét pedig Iránnak adta. Megértettük egymást, Magyarisztánnal sem történt ez másként az első világháborút követően.) Meglepő módon az iráni városok terein általában nem lovas szobrokat és hadvezéreket látsz, hanem költőknek állítanak emléket. A költők mauzóleumai a legkeresettebb helyek, és ezt más városokban, sőt, Tádzsikisztánban is tapasztaltam később. A tabrizi Kék-mecset előtt szintén egy költőnek a szobra áll. A szálloda mellett, ahol laktam, volt egy egészen kis könyvesbolt. Bementem, és találomra kértem egy Sáhnáme-kötetet, azaz a Királyok könyvét. Rögtön négy kiadást tett elém, egyiket meg is vásároltam emlékbe.
LVR: Mit gondolsz, az iráni emberek valóban több verset olvasnak, mint egy átlagos európai?
HM: Valószínűleg igen. Ha egy kisebb könyvesboltban egy tételből mindjárt négy kiadást is mutatnak, azt jelenti, hogy fogynak a könyvek, tehát olvassák is azokat. Utazgatás közben, egy autóbusz-állomáson is volt egy kis könyvesbolt, ott Háfiz-kötetet kértem. Gondolkodás nélkül levett egyet a polcról. Háfiz több mint hatszáz éve élt. Most képzeljük el, hogy egy átlagos magyar autóbusz-állomáson Balassi-kötetet kér valaki.
LVR: Vajon ez mentalitásbeli különbséget is jelez hozzánk képest?
HM: Úgy gondolom, igen. Értelmes dolgokkal ütik el a szabadidejüket: olvasnak, sakkoznak. Ebédszünetben lehúzzák a rolót a boltokban, az alkalmazottak pedig nem nyomogatják a gombokat, hanem sakkoznak. Internet is van, persze, nagyobb üzletekből vagy a szállodák halljából én is írogattam haza, de nem lettek még a rabjai. Nálunk egy operaelőadás alatt is folyton villognak a telefonok a nézőtéren. Szomorú látvány.
LVR: Hogyan boldogultál a vásárlással, amikor sem a fárszi nyelvet, sem pedig az angolt nem beszéled?
HM: Elmagyarázom. Angol nyelvtudás híján szükségem volt egy iráni segítségre, hogy mégis tudjak ezt-azt kérni az utazás során. Évekkel ezelőtt a Kolozsváron élő keletiek a Mokka cukrászdában találkozgattak egymással. Én is elmentem közéjük, és kiderítettem, hogy él a városban egy iráni fogorvos meg egy vendéglátós. Bekopogtam a vendéglátóshoz, és másfél órán át beszélgettünk a hazájáról. Elmagyaráztam neki, hogy szeretnék vásárolni perzsa nyelvű könyveket, illetve megnézni a meshedi Haram könyvtárát. Egy papírlapra mindent felírt, amire szükségem lehetett, ezzel a segédanyaggal mentem én Iránba. A magam részéről sokat olvastam a térségről, így az elérhető könyvtárakban is utána néztem, vannak-e iráni verseskötetek. Háfiz-kötet például van a Kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. Amikor ezzel a középkorú, nem kimondottan tanult iráni férfival beszélgettem, aki jóformán 18 évesen jött el a hazájából, ő pontosan tudta azt, amit a kolozsvári bölcsészek többsége sem biztos: hol található Háfiz-kötet Kolozsváron.
LVR: Sokan ismerjük egy-egy fontosabb európai könyvtár mibenlétét, híresebb gyűjteményeinkre pedig itt, Erdélyben is rendkívül büszkék vagyunk. Közel-keleti könyvtárakban viszont kevesen járnak Európából, ők is jellemzően a térség nyelveit értő kutatók. Te viszont belülről láttad a meshedi Haramot...
HM: Köztudomású, hogy Iránban az uralkodó vallás a síita iszlám, ezért a régi időkben hivatalnok is csak síita lehetett. Ők a tanultabbak, képzettebbek, a szunniták emiatt sem igazán kedvelik őket. Meshed egyfajta vallási központja a síita iszlámnak. Nem úgy kell elképzelni, mint a Vatikánt, de mindent, ami számukra jelentős, itt gyűjtenek össze. Ali Reza imám sírhelye az egyik legfontosabb zarándokhely, a könyvtáruk is a zarándokhely köré szerveződő vallási komplexum, a Haram-e Razavi része. Nem csak vallásos, de a vallásnak ellentmondó gyűjteménye is van. Amikor én ott jártam, azt beszélték, hogy egész nyáron egyetlen európait sem láttak Meshed városában. Végig vezettek az egész könyvtáron, de fényképezni sajnos nem lehetett. Mikor megtudták, hogy magyar vagyok, a kísérőm egy polchoz vezetett, ahol magyar könyvek sorakoztak. Maga a könyvtár korszerűen van berendezve, síneken gördülnek a kis dobozok, amelyek szállítják a megfelelő könyveket, fárszi nyelven pedig a kijelzőn is megjelenik a tétel. Külön olvasótermeik vannak a férfiaknak és a nőknek, számítógépekkel felszerelve.
LVR: Mostani Irán-képünk a nyugati média tudósításainak megfelelően rendkívül egyoldalú, hiszen többnyire arról szólnak a hírek, hogy állítólag atombombát gyártanak és agresszív, nyugatellenes retorikát folytatnak, miközben az embargó miatt csődközelbe jutott az ország. Te mit tapasztaltál Iránban?
HM: Ennek az ellenkezőjét. A technika mindenhol nagyon előrehaladott. Nem úgy kell az országot elképzelni, hogy tevék menetelnek a sivatagban, de igenis fejlett a társadalom, saját gyártmányú autóik vannak, és nagyjából mindent elő tudnak állítani, amire szükségük van. Egész utam során egyszer sem igazoltattak, míg Anatóliában, a kurdok között ez többször is előfordult. Iránban mindenki nagyon barátságos volt, senki nem nézett kémnek.
LVR: Gyalogos turista hogyan étkezik Iránban?
HM: Általában megkerestem a kisvendéglőket, és a helyi ételekből kértem. Semminek a nevét nem tudtam kiolvasni, de mutattam a pincérnek, hogy abból kérek. Olyan is előfordult, hogy bevittek a konyhára, minden fedőt fölemeltem, és eldöntöttem, hogy melyikből egyek aznap. Szeszes ital szóba sem jöhetett, a teának ellenben komoly kultúrája van, az pótol mindet. Amikor egy iráni meghívott a házába, 5-6 teát is elfogyasztottunk, szigorúan csak férfitársaságban, egymás között.
LVR: Hogyan illeszkedik a kultúrtörténeti csemegék közé a hegymászás?
HM: Inkább magashegyi túrának nevezném, ugyanis nem vagyok alpinista. Természetesen a legmagasabb csúcs, a Damávand volt a célpont, ahol egy évben csak 60 napig van jó idő, így első alkalommal én is csak félútig jutottam. Egy évvel korábban a kollégáim a Mont Blancról fordultak vissza rossz időjárás miatt. Ez egyáltalán nem meglepő a turizmusban. A Damávand derekán én is megtudtam, milyen az, amikor egyszerre öt irányból villámlik, de szerencsére az én útjaim sosem csak a hegymászásról szóltak, így könnyen váltottam, és visszamentem egy év múlva. A Szamalán-hegy „alternatívaként” került a képbe.
LVR: Megérte visszamenni a Damávand miatt?
HM: Nem csak a hegymászásért mentem vissza Iránba, hiszen a csodálatos medeshi könyvtárlátogatást második alkalommal ejtettem meg. A kört mindig bővíteni kell, az soha nem lehet önmagában cél, hogy fölmászok egy hegy tetejére, majd lejövök onnan, aztán hazamegyek és vége.
