Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A Múzsa és az Énekesnő

Avagy Boncza Berta és Hollós Ilona rokoni kapcsolata, valamint Hollós Ilona életének kevéssé ismert elemei

Ki ne ismerné Ady Endre – majd Márffy Ödön – hitvesének és múzsájának, Boncza Bertának, azaz Csinszkának nevét, és ki ne hallott volna Hollós Ilonáról, az 1950-es évek leghíresebb magyar énekesnőjéről, Bágya András zeneszerző feleségéről?

Róluk a különféle irányból érkező híresztelések mellett az is köztudomással bír, hogy kimagasló teljesítményt nyújtó férjeikre gyakorolt inspiráló hatásukon felül, illetve azzal párhuzamosan, mindkettőjük önálló művészi tevékenységet folytatott – Hollós Ilona, nyilvánvalóan sokkal jelentősebbet. Vajon az efelőli – részint hasonló – élethelyzettől eltekintve – hiszen Boncza Berta nyugtalanul vibráló személyiségét tükröző életmenete, más vonatkozásban, Hollós Ilona nyugodt karakteréhez és feltűnésmentesen magasra törő pályaívéhez aligha hasonlítható –, mi kötheti össze az egyébként teljesen külön utat járó, ugyanakkor koruknak szellemi-művészi életére is befolyással lévő, erdélyi származású két asszonyt?


Csucsa keleti bejárata a kastély részletével 1957-ben (forrás: FORTEPAN/Szent-Tamási Mihály)

Bár a kérdés rejtélyesnek tűnik, az erre adott válasz nagyon egyszerű. Nevezettek, ha nem is közeli, de kétségtelen rokonságban álltak egymással, és erdélyiségükön belül, így vagy úgy, Kolozsvárral is összefüggésbe hozhatók Ráadásul sorsuk is annyiban közös, hogy szűkebb pátriájukból mindketten Budapestre települtek, és idejövetelük – Erdélyből, illetve Nagyváradról, a Hollós Ilonáé gyermekként –, nagyjából azonos időszakban történt, valamint dacára két házasságkötésüknek, egyiküknek sem lett gyermeke.

Írásunkban egyebek mellett ezt a rokonsági kapcsolatot járjuk körül, továbbá, miután Hollós Ilona családi múltjáról eddig szinte semmi nem került nyilvánosságra, az itt adódó lehetőség megragadásával, alkalom nyílt e hiányosság egyidejű kiigazítását is elvégezni.

Az 1894-ben született, Désfalvi előnévvel élő Boncza Berta származása, amely régi nemesi famíliákon nyugszik (a Bonczák az 1600-as évek közepétől Küküllő megyében találhatók), dokumentumok hiányában, apai – és részben anyai – ágon, az 1800-as évek elejénél régebbre, személyekig lebontottan nem vezethető vissza. Azonban szüleinek egymással fennálló nem szokványos rokoni viszonya, ezt a szűk időkeretet eléggé megszínesíti. Ugyanis apja, Boncza Miklós, aki anyjának, Törökfalvi Török Bertának nagybátyja volt, neki, vagyis Boncza Bertának – születésekor – nagyanyai részről azonmód nagy-nagybátyja lett. Ami azt hozta magával, hogy Boncza Bertának, anyai nagyanyja, Törökné Boncza Berta, egyúttal nagynénjévé is vált. A kusza viszonylatok eredményezték, hogy a dédszülei, egyidejűleg nagyszülei is voltak. De folytathatnánk a sort akképpen, hogy saját anyját, akár unokatestvérének is tekinthette.

Boncza Berta apai nagyszülei (ugyanakkor a fentiek okán, mint anyai dédszülők), az állítólag 1848-ban erdélyi román felkelők által meggyilkolt Boncza Elek és Szőkefalvi Nagy Jozefa voltak, akiknek ez évi elhunytát a fellelhető adatok nem igazolják. Merthogy Szőkefalvi Nagy Jozefa 1847 szeptemberében során légúti megbetegedés következtében halt meg, Boncza Elek (Küküllő) dombói földbirtokost pedig, saját hivatali beadványa, 1849-es év tavaszán életben lévőnek mutat. (Dombó a fentebb írt Boncza testvérek, Miklós és idősebb Berta, valamint nővérük, Malvina szülőhelye is volt). Boncza Elek, a szabadságharc alatti időpontot feltételezve, legfeljebb április után – 1849 augusztusáig bezárólag – veszthette életét.

Ezen Szőkefalvi Nagy Jozefa, a róla maradt csekély adatmennyiség dacára, Boncza részről a Hollós Ilonával meglévő rokonság kulcsszemélyét jelenti, merthogy bátyja, az 1807 táján életet nyert Szőkefalvi Nagy Sándor Kolozs megyei táblabíró (kolozsvári Boros Rozália férje), nem más volt, mint Hollós Ilona apai nagyanyjának anyai ágú nagyapja, és ez a két – Szőkefalvi Nagy – testvér köti össze Boncza Bertát Hollós Ilonával. Érdemes ezek után végigkövetni a Hollós Ilonától idevezető családi vonalakat, belefoglalva saját életének eddig napvilágra került elemeit is.

Hollós Ilona 1920. március 2-án született Nagyváradon, éspedig annak Várad-Olaszi nevezetű városrészében. Ám az anyakönyvbe nem így, hanem eredeti családnevén, Héjas Ilona Máriaként jegyezték be. Apja, a Hunyad megyei Hátszegen 1885-ben világra jött, de ekkorra már anyja révén kolozsvári illetőségű római katolikus Héjas József, a Magyar királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaságnál 1911-től hajósgyakornok, később hajóshadnagy, 1916-tól hajóskapitány, majd az első világháború végén, 1918-ban, a dunai flottillához sorolt – feltehetően a kereskedelmi szállítástól hadiszolgálatra igénybe vett – Balaton hadihajó kapitánya, emellett tartalékos vadászfőhadnagy volt. Hajózási hadiforgalom terén végzett kitűnő szolgálatai elismeréséül 1916-ban, a vitézségi érem szalagján, Arany Érdemkereszt adományozásában részesült. A Nagy Háború után ismét a kereskedelmi hajózás terén működött mint folyami hajóskapitány, majd a második világháborút követően hajózási főfelügyelőként nyugalmazták – mialatt 1943-ban a Nemzetvédelmi Kereszttel is ki lett tüntetve.

Az énekesnő anyja, Venter Ilona Konstantia, a görögkatolikus Venter Viktor erdésznek, és a római katolikus Vanyek Etelkának, 1894-ben a Bihar megyei Nagybáródon született – apja után görögkatolikus vallású – leánya pedig 1918. évi férjhezmenetelekor Nagyváradon élt. (Bihar megyében, főként Nagybáród környékén, létezett Venter nevű nemesi család, valószínűsíthető hogy ehhez tartoztak. Ezenkívül a Venterek családi múltja, valamint a görögkatolikus felekezet anyai ágról lejövő román vérvonalra enged következtetni, és Hollós Ilona, fő keresztnevét eszerint anyja után kapta).

Héjas kapitányhoz fűződően említhető meg azon nem mindennapi eset, miszerint az iránta gyengéd érzelmeket tápláló Nagybaczoni Molnár Ilona nevű, Kolozsváron élt fiatal leány, miután közös jövőjükre nézvést tőle bizonytalan vagy félreérthető ígéretet kaphatott, negyven (más vélemény alapján csak húsz) évig várt rá. A képtelen helyzet valószínűleg úgy alakulhatott ki, hogy a jóhiszemű hajadon, párját ritkító naivitás és tűrőképesség birtokában – a háborús viszonyok közrejátszása miatt is –, hosszú ideig nem szerzett tudomást a kapitány időközben lezajlott nagyváradi házasságkötéséről, majd Budapestre távozásáról.

Tovább közelítve a Boncza Bertával közös előd felé, a nemzedékrend Hollós (Héjas) Ilona apai nagyapjával folytatódik. A nagyapa, idősebb Héjas József, akiről keveset lehet tudni, de vélhetőleg Hátszeghez, illetve környékéhez is kötődött, mivel fia, a fentebbi ifjabb József itt született, akinek házassága idején (1918) viszont már nem élt, és ez alkalommal mint néhai községi jegyző van feltüntetve. Nem lehetetlen, hogy a Hunyad megyei Hátszeg jegyzőjeként nyert egykor alkalmazást, ahol máskülönben ingatlannal is rendelkezett, de 1899-ben már a közeli Petrozsény segédkörjegyzőjeként tesznek róla említést. Ezzel párhuzamosan, a Petrozsény és Vidéke Hitelszövetkezet cégvezetői posztját is betöltötte, majd 1902-ben az igazgatóság tagja lett. Szülei, Héjas László és Gencsi Nagy Anna voltak, akiken a Héjasok főágát túlvezetni, pillanatnyilag megoldhatatlan feladatot jelent. Gencsi Nagy Anna 1902 májusában halt meg Petrozsényben, férje segédjegyzősége idején (Gencs, kisnemesek lakta Szatmár megyei falu, Gencsi Nagy Anna, egyik onnan elköltözött családból való lehetett).

Idősebb Héjas József felesége, Tellmann Rozália, tehát Hollós Ilona apai nagyanyja, patinás kolozsvári szász családban jött világra, amely már az 1500-as években itt élt, és egyike volt azon őspolgári famíliáknak, akik Kolozsvár 1666 évi nemes várossá tételekor, ilyenképpen nemesekké váltak. Tellmann Rozália apja, Tellmann Ferenc főkormányszéki jegyző, 1848-49-es honvéd főhadnagy, az erdélyi államapparátusban, nagyapja, Tellmann József pedig, mint Kolozsvár (Grois Gusztáv utáni) főjegyzője, a városvezetésben vett részt. Ők, Hollós Ilona déd-, illetve ükapja Tellmann Ferenc feleségét, vagyis Hollós Ilona dédanyját, Szőkefalvi Nagy Rozáliának hívták, neki volt apja a fentiekben már írt Szőkefalvi Nagy Sándor Kolozs megyei táblabíró, annak a Szőkefalvi Nagy Jozefának bátyja, aki Boncza Berta nagyanyjaként-nagynénjeként került ugyancsak fentebb említésre. Mivel ezen Szőkefalvi Nagy testvérek szüleiről, mint Boncza Berta és Hollós Ilona utolsó (illetve visszafelé haladva első) közös őseiről, nem maradt fenn azonosításukhoz szükséges adat, két gyermekük, Jozefa és Sándor személye jelenti a kézzelfogható összekötő kapcsot, Hollós Ilona és Boncza Berta vonatkozásában.

Így elmondható, hogy Hollós Ilonának Boncza Berta, egyfelől (anyai ágon) 4. fokú, másfelől (apai ágon) 3. és 4. fok közötti nagynénje illetőleg nagy-nagynénje volt, ami, ha összegezni akarnánk a kettőt, a rokonházasság miatti kumulációs torzítással annyit tesz, hogy 3 fok körüli – nagynéni-unokahúg – rokonságnak megfelelő vérségi összeköttetésben álltak egymással.

A könnyebb érthetőség kedvéért az előbbi oldalon látható ábrán szemléltetően levezetve.

Visszakanyarodva Hollós (Héjas) Ilona életútkezdetéhez, nem tudható, Nagyváradról mikor és hogyan jöttek át Budapestre, de a repatriálás – apját, Héjas Józsefet illető anyakönyvi lapmásolat 1921. évi kiváltásának tényéből ítélhetően –, nagyobb eséllyel a trianoni békeszerződés hatályba lépése után nem sokkal eshetett meg. Az viszont már bizonyos, hogy Héjas (Hollós) Ilona, IX. kerület Lónyai utcai lakosként, 1937-ben már itt, közelebbről a Budapest-Belvárosi templomban bérmálkozott, és az 1938 év során ugyancsak itt kezdte meg – a Nemzeti Zenedében – zenei tanulmányait is, ahol oktatását az egykori nagyhírű operaénekes, Medek Anna látta el. A zeneiskolát 1942-ben fejezte be, majd énekesi pályafutása – a következő év elején – az akkortájt egyre népszerűsödő, Holéczy Ákos vezette Holéczy-együttesnél indult, amely eleinte ének-kvartett volt, és utóbb bővült zenekarrá. Tagjai voltak 1943-ban: Holéczy Ákos, Kazal László, Ákos (Szűcs) Stefi és Héjas (Hollós) Ilona.

Ismeretlen előzmények után, Hollós (akkor még Héjas) Ilona 1944 novemberében házasságot kötött a közelebbről meg nem határozható dr. Takáts István Lajos gyermekorvos, gyermekklinikai tanársegéddel. Az énekesnő szüleinek Lónyai utcai lakásában laktak, ahol dr Takács magánrendelést is folytatott Együttélésük nem volt túlságosan hoszszúra nyúló, feltehetőleg 1949-50-ben véget ért. (A férj, esetleg azonos lehet az Orvosi Hetilapban publikáló, 1964-ben elhunyt Takáts István gyermekorvos, egyetemi adjunktussal).

A Holéczy táncdalzenekar 1945. év végén zongoristának szerződtette az Aradon született és többszörösen erdélyi kötődésű Bágya Andrást, aki itt ismerkedett össze Hollós, azaz Héjas Ilonával, akit később – ennek válása után – feleségül is vett.


Boncza Berta (1894–1934) költőnő, emlékiratíró (forrás: FORTEPAN/Magyar Bálint)

Szólóénekesi pályakezdetén, 1948 őszén változtatta nevét Héjasról Hollósra, amit művésznév gyanánt használt. Meglehet önnön elhatározásából, vagy férje ráhatása folytán, de a Héjas név rossz csengése miatt szánta el magát erre a lépésre. Hollós Ilona egyik nagybátyja, a kolozsvári, de onnét szintén áttelepült Tellmann Ferenc (utóbb Télmányra magyarosított) magyar királyi alezredes, rokoni körre hagyományozódott tudomása szerint, Hollós Ilona azért változtatta meg ilyenformán a nevét, nehogy arra következtessenek belőle, miszerint neki Héjjas Ivánhoz, az 1919–1920 évekbeli hírhedt kecskeméti különítményvezérhez bármi köze lehet. (Nem is volt köze hozzá, az egy teljesen más Héjjas család volt, és mint látható, nevüket is másképp írták). Hogy az efféle magyarázat nem alap nélküli, és a név felvétele nem lehetett véletlenszerű, alátámasztja azon tény, miszerint Héjjas Ivánra – távollétében –, éppenséggel 1948 júliusában szabtak ki, nem sokra rá jogerőssé váló halálbüntetést.

Hollós Ilona, még Héjasként, 1947-ben vált ki a Holéczy együttesből, és önálló énekesi pályára lépett. Ezzel elkezdődött magasröptű előadóművészi karrierje, mely közel húsz éven át, az 1960-as évek közepéig tartott.

Jelenleg még feltáratlan, hogy az akkor már művésznevén Hollós Ilona, pontosan mikor és milyen körülmények között ment feleségül Bágya Andráshoz. Vélhetően van összefüggés kettejük nagyjából egyszerre történt zenekari kilépése, és 1950-51 körül létesült házasságuk között. Bágya András, akárcsak Hollós Ilona, 1947-ben hagyta el Holéczy Ákos zenekarát, és a Magyar Rádió munkatársa lett, amely változtatás nyilván befolyással volt mindkettőjük pályafutására. Bágya András egyengette, Hollós Ilona ösztönözhette zenei pártfogójának, majd házastársának előrejutását. Bágya András – Holéczy Ákos mintájára – ének- és jazzegyüttest szervezett, mellyel Hollós Ilona sokszor dolgozott az elkövetkező időben.

Hollós Ilona énekesi hivatásgyakorlása és családi élete, ugyan kivételes népszerűségtől övezve, de számos kortársával ellentétben, meglehetős egyhangúsággal zajlott, mindennapjairól és életviteléről szinte semmit nem lehet tudni. Miközben a lépten-nyomon kísérő közkedveltség nem hagyhatta érintetlenül, nélkülözte a feltűnő sztár allűröket. Egy 1948-as műsorkritika kapcsán találóan így jellemezték: finom kulturált énekesnő. A politika kereszttüzébe sem került, nem akarta elhagyni az országot, nem szervezték be sehova, és így tovább. Csupán tette a dolgát: énekelt, többnyire egyedülálló sikerrel, és ha voltak is szép számmal gyengébb dallamai, a közönség ezeket sem tartotta sokkal alább, a valóban nagyszerű szerzemények általa magas színvonalon előadott sorozatánál. Ezen nem változtatott az sem, hogy az ’50-es évek elején, még olyan együgyű reklám-propaganda dalok éneklésére is rávették, mint Vegyipari Kereskedelmi Vállalatok termékeit népszerűsítő Gyönyörű szemed úgy ragyog, vagy a hulladékgyűjtésre felszólító Gyűjtő Polka című szerzemény. Fellépéseinek se szeri, se száma, csaknem valamennyi jelentősebb szórakoztató rendezvényen szerepelt, ezenkívül 1947 és 1966 között a rádióműsorok állandó résztvevője volt Hanglemezeinek számát megbecsülni is nehéz

Ha félretesszük a rajongó közönség nem mindig komolyan vehető értékítéletét, és tárgyilagosan szemléljük dalait, csupán ötöt-hatot lehet zeneileg igazán jónak tekinteni, ami nem az ő hibája volt (mások ilyen arányt sem képviseltek), legfeljebb a közízlés előtt térdre ereszkedő szerzőknek róható fel. Hiszen ritka adottságokkal, tiszta énekhanggal rendelkezett.

Többek társaságában, külföldet is megjárta. Természetesen a ’60-as évek második feléig csak az úgynevezett szocialista országok jöhettek szóba, például 1956 júniusától egy negyventagú esztrád-együttessel, két hónapig a Szovjetunió városait járva vendégszerepelt.

Később az enyhülő légkörben másfelé is eljutott. Jugoszláviába 1967-ben, ahol Ambrus Kyri és Németh József társaságában előadói körúton vett részt, és ekkor a belgrádi hanglemezgyár mindhármukkal magyar nyelvű hangfelvételeket készített. Mint alább látható lesz, három év múlva hasonló célból – ezúttal Újvidéken – ismét erre járt. Külföldi előadásainak zárófejezeteként, 1973-ban, némileg lejjebb adva igényeit, a kanadai Torontó egyik magyar éttermében, a Budapest Tavern-ban énekelt minden este a vendégeknek, július elejétől október 23-ig.

Bágya Andrástól az 1960-as évek eleje táján vált el. Ez nagyjából egybeesett az új zenei irányzatok térhódításával, amelyek énekesi kilátásait is behatárolták, és nyilvános fellépéseinek ritkulásához majd megszűnéséhez vezettek. Az első magyar Táncdalfesztiválon 1966-ban még versenybe szállt, el is jutott a júliusi első elődöntőig, de a döntőbe már nem került be. A kudarc figyelmeztető jel volt, a közönség mások felé irányította figyelmét. Hollós Ilona felismervén ezt, noha a körülmények hatása alatt, mégis önként lépett hátrább a rivaldafényből. Az sem lehetett közömbös számára, hogy férjének új felesége, Toldy Mária, viszont sikereket ért el. Második válása után többé nem ment férjhez, de asszonynevét megtartotta.

Lemezfelvétel legutóbb az 1970. év során készült vele Újvidéken, de ezt követőleg csak a régebbiek újrakiadásai jelentek meg. Néhány évre rá, 1975-ben, nyugdíjas lett. Utolsó említésre érdemes szereplése 1975 áprilisában, a Népstadionbeli színészek-újságírók mérkőzéssel egybekötötten, jelképesnek is tekinthető. Nyugállományba vonulásával egyidejűleg, ily módon, akarva-akaratlanul, a nyilvánosságtól is elköszönt.


Hollós (Héjas) Ilona (1920–1993)

Dalait, csökkenő mértékben tovább játszották a rádióállomások, amelyek elvétve beszélgetésekre is meghívták, valamint az újságokban még fel-felbukkant a neve. Mint ahogy 1982-ben történt, amikor másokkal együtt az Ifjúsági Magazin hasábjain mondott rövid véleményt a régi és az újabb dalokról.

Hollós Ilona, utolsó évtizedeit többnyire Lipótvárosban lévő – Bágya Andrástól rá hagyott Szemere utcai – lakásának falai között töltötte, magányosan, legtöbbektől elfeledve. A sors hosszú ideig kegyes volt hozzá, azonban időskorára el kellett viselnie a könnyed létformáról való lemondást, és a megélhetéssel járó nehézségeket. Élete, hosszú betegeskedés után, 1993. május 14-én, kórházi kezelés alatt, tüdőfőér-tágulat következtében ért véget. (Apja 1976-ban, anyja, 1979-ben halt meg, mindketten együtt laktak leányukkal). Hamvait, szüleivel együtt, szülővárosában Nagyváradon helyezték végső nyughelyére.

Gyermeke és testvére nem volt, ezért idős korában, nehéz anyagi körülményeire tekintettel, lakásának fejében életjáradéki szerződést kötött. Havi rendszerességgel – amíg erre képes volt – Bágya András is segítette. A lakásban található tárgyak, iratok, képek, egyéb dokumentumok, a hozzá mind gyakrabban járó egyes anyai ágú rokonok tulajdonába mentek át. Hollós Ilona régi – Holéczy-eggyüttesben megismert – pályatársa és barátnője, a sorsát figyelemmel kísérő Ákos Stefi, féltvén őt, próbálta menteni értékeit, nem sok sikerrel. Ez idő szerint mindezeknek sorsa – kulturális értékük folytán az utókor nagy veszteségére – ismeretlen. Csak remélhető, hogy végleg nem kallódtak el.

Végezetül joggal vetődhet fel, hogy Boncza Berta és a gyermek Hollós (Héjas) Ilona között a rokoni szálak puszta meglétén túl, fennállt-e személyes ismeretség? Ennek írásos nyoma nem maradt, azonban közvetett hozzátartozói emlékezések alapján feltételezhető, hogy találkoztak egymással, vagy ha mégsem, családtagok révén, hallomásból biztosan tudtak a másik létezéséről. Szüleik (illetve Boncza Berta a Héjas-Tellmann szülőkkel), viszont kisebb-nagyobb megszakításokkal, visszatérően tartották az esetükben még egy fokkal közelebbről fennálló rokonsági összeköttetést, és nemcsak velük, hanem valamennyi Tellmann családtaggal, valamint azok leszármazottaival.

Ezzel a Múzsa és az Énekesnő, címben jelzett kapcsolata a szükséges mértékig bemutatást nyert, az Énekesnő pedig – a remélhető érdeklődés felkeltése révén – az eddigieket jóval meghaladó adattartalommal válhat megismerhetővé.

Az ismertetés emellett adalékul szolgál Boncza Berta utóbbi időben megszaporodott, ám hézagos, és származási kérdésekben nem egyszer félrevezető életrajzainak pontosításához.

És aki mindezt lejegyezte: Szőkefalvi Nagy Sándor szépunokájaként, mindkettőjük közös unokaöccse: Nagybaczoni Molnár Ferenc.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

A szerzőnek, az írás megjelenése után is lehet dolga. Mint ezúttal is.

A rokonsági viszonylatokat ugyan nem érinti, de a leszármazási táblázatban, Hollós Ilona anyjaként, tévedésből Gencsi Nagy Anna lett feltüntetve  - ahogyan az írásból szintén kiderül - Venter Ilona helyett.

Nagy Anna, Hollós Ilona dédanyja volt.

 

Tisztelt Nagybaczoni Molnár Ferenc!

Leellenőriztük, a névelírás az Ön eredeti kéziratában történt, nem a lapszám anyagainak szerkesztése közben csúszott be. Amennyiben helyreigazítást kér, kérjük, fogalmazza meg, és ímélben küldje el szerkesztőségünkbe, hogy a következő lapszámban közölhessük.

Tisztelettel,

Benkő Levente, szerkesztő

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.