Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A naplóíró Kelemen Lajos

A Sas Péter által sajtó alá rendezett Kelemen-feljegyzésekről

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban. Így aztán az egyház néhány beszervezett tisztségviselője segítségével a hagyaték nagy részét 1963-ban és 1965-ben „átvizsgálásra” elkobozták a levéltártól, s az Állami Levéltárba vitték. Néhány erélytelen kísérlet történt az anyag visszaszerzésére, de rendre belenyugodtak az értékes kéziratok elvesztésébe. Az 1980-as években már senki sem tudta, hogy megvan-e ez a hagyaték, hol is őrzik. Átnézésére, leltározására csak az 1980-as évek közepén került sor, s akkor is titkosnak minősítették. Nem kevesebb, mint 131 köteget tesz ki a hagyaték, ennek két tételét képezi a kéziratos napló. A leltár szerint az egyik kötegbe az 1894 és 1925, a másikba az 1926 és 1938 közötti évek feljegyzéseit gyűjtötték egybe. Kelemen Lajos említi, hogy 60 éven át vezette naplóját, ezek legalább 20 kötetet tennének ki. Eszerint 1954 tájáig írta feljegyzéseit, s a kortársak szerint az elkobzáskor megvolt a teljes anyag. A felleltározott hagyatékból azonban az 1938 utáni évek hiányoznak. Ha ezek kötegét nem pusztították el, az valahol lappanghat. A meglévő kötegekből is egy-két évre nincsenek meg a feljegyzések. Itt is kérdéses, hogy mi lett velük, egyáltalán elkészültek-e.

Az 1990-es évek végén vált közismertté, hogy sok más állaggal együtt a Kelemen Lajos személyi levéltára is kikerült a titkosított hagyatékok közül, s kutathatóvá vált. Többen is bele-bele olvastak, néha idéztek is belőle, de Sas Péteré az érdem, hogy az egész hagyatékot áttanulmányozta, s jó részének a közzétételét is tervbe vette. Így rendezte sajtó alá a naplót két kötetben és a levelezés I kötetét*. A napló kiadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület vállalta fel, első kötete 2018 tavaszán jött ki a sajtó alól, a II. kötet megjelenése 2019-re várható.

A Napló I. kötete az 1890 és 1920 közötti három évtizedet fogja át. Ugyanis a szerzőnek a naplóírás kezdete előtti útirajzait is felöleli. Ezeket még marosvásárhelyi iskolás korában vetette papírra, amikor szünidőkben édesapjával vagy Nemes Ödön osztálytársával többnyire gyalog járta be a Marosvásárhely környéki falvakat, majd Maros-Torda és Kolozs vármegyékben is felfedező utakat tettek. Mindenütt a műemlékeket, régi faragott köveket, kazettás mennyezeteket, középkori harangokat, patinás feliratokat keresték. Az utóbbiak egy részét le is másolták, sőt a művészi hajlamú Nemes Ödön gyakran lerajzolta őket. E kirándulások során 1894-ben Kolozsvárra is eljutottak. Nagy haladás volt, amikor elkezdtek biciklivel közlekedni, azzal már nagyobb távolságokra is el lehetett jutni.

A Napló első évfolyamai 1896-ig az iskolás évekre vonatkoznak. Egy részüket „titkos” rovásírással jegyezte le. Néhol utal családjára, unitárius vallására, az iskolai életre, bálokra, lakodalmakra, amelyeken részt vett. Haton voltak testvérek, s az iszákos édesapa mellett nyomorogtak. Naplójába jegyezte le az életútjára vonatkozó terveit, elképzeléseit 1895 októberében így fogalmaz: „Ha Isten megsegít, leszek tanár, s megírom a Mezőség leírását, ha pedig nem lehetek: leszek hivatalnok, szerényen meghúzom magam, veszek könyveket, s élek egyedül.”

Az 1896-ban letett érettségin vizsgabiztosként szereplő Szádeczky Lajos történészprofesszor biztatására iratkozott be a kolozsvári egyetem bölcsészeti karára. Ugyancsak a professzor szerzett neki megélhetést: nevelőnek ajánlotta Gidófalvy István közjegyző családjába, ott lakást is kapott. 1898-tól a Napló színtere főleg Kolozsvár. Diákéletéről nem sokat jegyzett fel. Az 1900 és 1902 közötti évfolyamok hiányoznak, úgyhogy éppen Kelemen diákéveinek végéről, álláskereséséről nem kapunk adatokat.

Gidófalvy ajánlására 1902 januárjában Kelemen Lajost felvették az Erdélyi Múzeum- Egyesület (EME) levéltárához ideiglenes napidíjas besorolásban. A levéltár akkoriban az Egyetemi Könyvtár keretében működött. Később ugyan előléptették napidíjas könyvtárossá, de ekkor is csak éhbérért kellett dolgoznia. De legalább olyan munkát végezhetett, amit szeret. Gyakran kiküldték vidéki kastélyokba, hogy ott átnézze főúri családok levelezését. Nem egyszer sikerült meggyőznie a tulajdonost, hogy levéltárát helyezze letétbe az EME-nél, mert ott szakszerűen feldolgozzák. Ezek az értékes gyűjtemények a háborús időkben könnyen elpusztulhattak volna. Gyűjtőmunkája eredményeként megsokszorozódott a levéltár állaga.

Tisztelt igazgatója, Erdélyi Pál egyre bíztatta, hogy doktoráljon, mert az megkönnyebbítené hivatali előrehaladását. Mikor 1907-ben úgy találta, hogy előléptetésére nincsen remény, hosszas tépelődés után elfogadta meghívását az Unitárius Kollégium történelem–földrajz tanszékére. Miután tanárképezdei vizsgáit letette, rendes tanárrá nevezték ki. Diákjait kirándulni vitte, a természetben sajátították el a földrajzi ismereteket, s a műemlékeket is a helyszínen tanulmányozták.

A világháború kitörését követően az iskolaépületben hadikórházat létesítettek, s az oktatás a Redut-épületben folyt. Kelemen rendszeresen vitt levélpapírt és dohányt a betegeknek. Diákjaival gyűjtette a tábori levelezőlapokat. Állandóan figyelemmel követte besorozott diákjai és tanártársai sorsát, beszámolt hősi halálukról. Közben az egyházi levéltárosi tisztségbe is beiktatták. Tanártársai közül kevésről van jó véleménnyel: kinek a tudásában, kinek a magatartásában talált hibát.

1908-ban megválasztották az EME javadalmazott titkári állásába. Ettől fogva az egyesület belső ügyeit jórészt ő intézte. 1910-re jövedelme lehetővé tette, hogy megnősüljön. Mikó Erzsébetet vette nőül, s egy év múlva megszületett kislányuk, Erzsike. Sajnos az 1910 és 1913 közötti évek megint hiányoznak a naplóból. Elképzelhető, hogy a család- és otthonalapítás lázában nem tudott időt szakítani a feljegyzésekre.

Az 1910-es években javaslatot tett egy unitárius kislexikon megszerkesztésére, a Házsongárdi temető unitárius sírjainak az összeírására, az unitárius templomok és műemlékeik lefényképezésére, egy unitárius és református egyházi múzeum létesítésére. Mindezek megvalósítására csak halála után évtizedekkel került sor. Amikor az Egyetemi Könyvtár keretében megürült egy levéltárosi állás, erre 1918 tavaszán – állami alkalmazottként – Kelemen Lajost nevezték ki. Ettől fogva életcéljának megfelelő állásban csak a kutatásnak és gyűjtésnek élhetett volna, ha nem jön közbe a világháború vége és a hatalomváltozás.

Kelemen hitelesen ábrázolja azt a sok lelki megpróbáltatást, amin Erdély magyar lakossága átesett a háború utolsó évében és a román fennhatóság kezdetekor. A szinte napról napra terjedő rémhírek és reménysugarak közt éltek. Gyakoriak az ilyen felsóhajtások: „Isten őrizzen. Borzasztó most élni”. Aztán jöttek az új – egyelőre megszálló – hatalom túlkapásai. 1919. március 19-én vetette papírra: „Napokig nem írtam semmit. Lehetetlen is volt. Lelkiállapotom, s a helyzet egymást lehetetlenné tették. Az a vadállati mód, ahogy velünk bántak, kifáraszt, agyongyötör és gyűlölettel tölt el mindenikünket hóhéraink iránt”. Jöttek a szobordöntögetések, a házkutatások, a kiutasítások.

A lakásokba az új hatalom katonatisztjeit, tisztségviselőit költöztették be. Ha nem volt elég lakás, akkor foglaltak, s a régi lakos bérelhette a vasúti kocsikat a kitelepedéshez. Egyre-másra jelentek meg a hírek a távozó családokról. Kelemen jól látta, hogy az új hatalom a balkanizálódást hozza magával. S akkor jött az eskütétel dilemmája. Ő nem tétovázott, a gondjára bízott gyűjtemény megőrzéséért itt akart maradni. Igazgatója, Gyalui Farkas is ezt a lehetőséget választotta. Megnyitották a Református Tanárképző Intézetet, s Kelemen Lajos órákat kapott: diplomatikát és erdélyi történelmet adott elő. Az EME munkába lendítésére is kísérlet történt.

1920 nyarán kettős tragédia érte, ezekről nem tud beszámolni. Pár hónapig hallgat a naplója. Tízévi együttlét után elvesztette szeretett feleségét. És megtörtént a trianoni békediktátum aláírása. Szeptembertől kezdett újra jegyezgetni. Az új „román világban” való első magyar tervezgetések és szervezések indultak be.

Kelemen Lajos naplóját eleinte magának írhatta, itt rögzítette vallomásait, megállapításait. Később egyre inkább rájött, hogy amit ír, az kordokumentum lesz. 1947-ben át is nézte-javította a szöveget, végrendeletében a naplóról is gondoskodott.

A naplóban közismert és kevésbé jelentős személyiségek százait említi. Többnyire kritikus hangnemben. Nagyapján, édesanyján, feleségén, Gidófalvy Istvánon és Erdélyi Pál igazgatón kívül alig találunk olyan személyt, akit valamiért ne bírálna. Ugyanakkor sokakról megemlékezett halálukkor, s lehetőleg a pozitív vonásokat emelte ki. Még Erzsébet királyné és Ferenc József király is kapott néhány együtt érző sort. A személyesen ismert kortársak között ott szerepelnek gróf Kuun Géza tudós-mecénás, Koncz József és Barabás Ábel tanárok, Persián Kálmán könyvtáros, gróf Esterházy Kálmán EME-elnök, Fekete Gábor főgondnok, Kenessey Béla püspök, Szabó Dénes és Purjesz Zsigmond orvosprofesszorok, Wass Ottilia grófnő, Pósta Béla és Bochkor Mihály egyetemi tanárok.

A 871 lapos kötetet Sas Péter jól megírt bevezető tanulmánya indítja. Ebben az átfogó életrajz után kitér a levéltári kéziratok sorsára és különösen a Naplóval kapcsolatos tudnivalókra. A könyvet a rövidítések jegyzéke, utcanévmutató, helységnévtár és névmutató zárja, valamint 25 fényképfelvétel Kelemen életével és élettereivel kapcsolatban. A lapalji magyarázó, kiegészítő, személyt azonosító jegyzetek száma 4086-ra rúg. Ezt a rengeteg jegyzetet nem sikerült mindig kellően összehangolni, néhol túlzottnak tűnik a jegyzetelés.

A kötet olyan nagy terjedelmű és olyan súlyos, hogy csak asztalnál lehet olvasni, s így is a szakadás veszélyétől kell tartani. A kiadó bizonyára arra számított, hogy majd csak egy-egy kutató fogja valamelyik esemény tükröződését, kommentárját keresni a szövegben, vagy Kelemen véleményére lesz kíváncsi valakivel kapcsolatban. Pedig folyamatosan olvasva is tanulságos: egy korszak, egy nemzedék kálváriáját ismerhetjük meg oldalain.

*Kelemen Lajos: Napló. I. (1890–1920). Sajtó alá rendezte, szerkesztette, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Sas Péter (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017.) 871 p.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Boér Ilka: Az erdélyi reformáció egy korai dokumentuma

Johannes Honterus munkássága kiemelkedően fontos a reformáció és az erdélyi szász közösség szempontjából, így ezeknek műveknek már számos kiadása látott napvilágot, ahogyan már ennek az írásának is több, köztük kritikai kiadása is ismert lehet az értő olvasó közönség számára. Az erdélyi reformáció kulcsírásának, mely gyakorlatilag az első erdélyi protestáns egyházi szabályzatként kezelhető, Bernard Heigl és Thomas Șindilariu szerkesztésében közreadott legfrissebb hasonmáskiadását az eredeti latin szöveg háromnyelvű (német, román, magyar) fordítása kíséri, hasonlóan a 2015-ben megjelent, Honterus főművének tartott Rudimenta Cosmographicához. 

Süli Attila: Torda vármegye és Aranyosszék szabadságharca

A 2018-as év gyümölcsöző volt a magyarországi 1848‒49-es forradalom és szabadságharc történetírása szempontjából, ebben az évben ugyanis több, ezen tematikát feldolgozó kötet is nyomdafestéket látott. Ezen művek sorába illeszkedik Süli Attila őrnagy-hadtörténész, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) munkatársa által közreadott könyv, mely Torda vármegye és Aranyosszék 1848‒49-es eseményeit ismerteti.

redut, kolozsvár, vívás

Rejt a kolozsvári sportélet olyan kincseket is, amelyek egyediek az egyetemes sporttörténetben. Olyanokat, amelyek egyaránt részei a magyar és a román sportmúltnak, és amelyekre mi kolozsváriak igen büszkék lehetünk. Ilyen kincs a kettőszáz éves szervezett vívóélet története* – amely önmagában is óriási sikertörténet.

csata adél

A kötet többnyire 2003 és 2007 között készült interjúkat tartalmaz, amelyek a Gutinmelléki Friss Újság, illetve a Bányavidéki  Új  Szó hasábjain jelentek meg először. Ha egyetlen szóval jellemeznünk kellene a könyvet, azt mondhatnánk, hogy az emberközpontúság az, ami folyton tetten érhető. Ezt hangsúlyozzák a kötet szerzői, valamint az ajánlás összeállítója is, aki a kiadványt „máramarosi magyar személyiségalbumként és interjúlexikonként” határozta meg. 

Radó Péter: Az iskola jövője

Radó Péter az oktatási rendszerek kormányzásával és az oktatási egyenlőtlenségek kérdésével foglalkozó oktatáskutató Az iskola jövője* című könyvében, tíz fejezetben nyújt áttekintést a tanulásról szóló tudásunk gyarapodásáról, a tanulási célok újraértelmeződéséről, az egyéni tanulási környezetek kulcselemeiről, a tanulási ökoszisztémák fejlődéséről, az iskolák funkcióváltásáról és az iskolarendszerek kormányzásának várható fejlődéséről.

Csíkszék az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc idején

A mű „egy letűnt korba kalauzolja a nem szakmabeli olvasót is, ahol az olyan fogalmak, mint például az erkölcs, a hűség, a bátorság vagy a hazaszeretet egy más értelmezési keretbe helyeződnek”. A kötet összesen 529 iratot tartalmaz, melyek az 1848. március 20-a és 1849. október 16-a közötti időszakból származnak. 

Katona Lajos: A vakok kolozsvári intézetének története 1900–1920 között

Az átlag kolozsvári legfeljebb hallott róla, hogy Kolozsvárt működik egy különleges szakiskola, amelyben a siketeket, s egy másik, amelyben a vakokat nevelik-oktatják. Azt már csak kevesen tudják, hogy hol és mióta működnek ezek a tanintézetek, s még kevesebben, hogy milyen munka folyik bennük. Nagyon keveset írtak róluk, s ennek fő oka, hogy e fogyatékosságoktól megkímélt tollforgatók félnek, idegenkednek betekinteni ebbe a különös világba, nem is tudják beleélni magukat az ottani élethelyzetekbe.

Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése

A Budapesten megjelenő Enigma című művészetelméleti folyóirat XXIV. évfolyamának 2017/92. száma Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése címmel 155 oldalt szentel a két kimagasló erdélyi személyiség barátságát és együttműködését felvillantó tematikának. S hogy ezt a rendkívül izgalmas, történelmi és művészettörténeti párhuzamokkal gazdagon fűszerezett anyagot éppen Sümegi György, az erdélyi művészeti élet egyik legavatottabb szakértője méltatja, és bocsátja közlésre a dokumentumokat, korántsem véletlen. Hiszen személyében nem egy hazai talányra derített már fényt az évek, évtizedek folyamán. Elegendő csupán a Miklóssy Gáborról, Nagy Istvánról, Szolnay Sándorról, Thorma Jánosról írott monográfiáit, a nagybányaiakat és a kolozsvári festőket bemutató tanulmányait említenem.

A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története – a népi kultúrától a magas kultúráig . Laczi Enikő

Igényesen összeállított, tetszetős kivitelű és nagy körültekintéssel megírt, olvasmányos monográfiát, gazdag forrásfeltáró és forrásközlő kötetet vehet kezébe a polgárosodás, az egyesületi élet, a néptanítók és lelkészek közösség- és művelődésszervező munkássága, valamint a kalotaszegi nagytelepülés, Tordaszentlászló múltja iránt érdeklődő olvasó Laczi Enikő tollából. 

Erdély jogtörténete

Kiemelkedő jelentőségű kiadványról van szó, amely Erdély jogtörténetét az ókortól úgyszólván napjainkig tárgyalja és mutatja be. Erdély jogtörténete tudományos munka és tankönyv egyszerre, amely történetiségében mutatja be Erdély jogi helyzetének alakulását. Számos kérdésben új szempontokat érvényesít. 

Hidán Csaba László - Fegyverek magyar kézben

A kötet lényegéről annyit lehet mondani: nagyszerű szintézise a kora középkori íjfeszítő népek hadművészetének, betekintést nyújtva az olvasó számára a legegyszerűbb technikáktól egészen a harcosok freskón történő ábrázolásáig. Ezek figyelembe vételével tudom ajánlani elolvasásra a kimondottan szakmai és a pusztán csak érdeklődő olvasóközönségnek egyaránt.

Furu Árpád

Nemcsak a magyar népi építészetet, annak táji tagolódását dolgozza fel – mint ahogyan ez egy hasonló nagy földrajzi táj népi kultúrájának valamely jelensége esetében megszokott dolog. Itt valóban Erdélyről van szó és az ezt benépesítő etnikumok összességéről.

furu arpad

Szakított a korábbi etnocentrikus hagyományokkal: bejárta az erdélyi magyarsággal szomszédos, együtt élő, szomszédos népcsoportok (szászok, románok, örmények) építészeti szempontból legjelentősebb, legkararkterisztikusabb kulturális zónáit és településeit. Elemzéseit józan és szakszerű komparatív szemlélet és módszer jellemzi.

Takács Gábort már vagy négy évtizede grafikusként, művészeti íróként, az exlibrisek alkotójaként és népszerűsítőjeként tartjuk számon. Barcsay Jenő és Gy. Szabó Béla tanítványának vallja magát. Eddig kiállított, megjelent metszetei is sejtették, hogy szenvedélyes utazó, aki nyitott, művészszemmel járja a világot. Felkészül az útra, hogy annál jobban befogadhassa a látványt, hogy megértse az összefüggéseket.