A magyar sportélet kulcsembere: Muzsa Gyula

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Muzsa Gyula 1862. július 27-én született Bukarestben. Édesapja Bem tábornok tüzérfőhadnagya volt, s emigrációba kényszerült. Az enyhülő politikai helyzetnek köszönhetően Muzsa családja hamarosan hazatérhetett, így iskolai tanulmányait már Magyarországon végezhette. A Sztupa–Kriegner-féle budapesti gyógyszertárban nyert képzést, oklevelét pedig 1886-ban vehette át a budapesti egyetemen. Ezután csaknem egy évtizedet töltött tanulmányi úton Európa-szerte: Párizs, Mentone, Sophia, Nizza, London, Brüsszel és Ostende gyógyszertáraiban gyarapította szakismereteit. 1896-ban tért haza, s amikor jó barátja, dr. Szabó Béla elhunyt, a család őt kérte fel a Római császárhoz nevű budai gyógyszertár vezetésére. 1898-ban saját gyógyszertárat állított fel a IX. kerületi Mester utcában, és vezette azt két évtizeden át. „A közönséges műveltségen messze felülemelkedő ember, a ki »bejárta kétszer a világot«, szerzett magának széles látókört, sok értékes tapasztalatot, nagy gyakorlati és elméleti tudást saját pályáján, szerzett magának jó ízlést és mindenkit lebilincselő jó úri modort” – írta róla 1898. augusztus 28-i számában a Gyógyszerészi Hetilap.

Már külföldi tanulmányútjai során számos szakcikket közölt. Emellett tagja, majd alelnöke volt a Magyarországi Gyógyszerész Egyesületnek. Óriási nemzetközi megbecsülésnek örvendett, ehhez hozzájárult az is, hogy anyanyelvén kívül négy nyelvet beszélt tökéletesen, emellett még öt nyelven értekezett kiválóan. Nyelvtudását például a NOB 1914-es, párizsi ülésén is megcsillogtatta. „Az üdvözlések ismertetése következik. Coubertin e tisztet Muzsa Gyulának, a magyarok képviselőjének adta. Egyetlen szerep, a melyet kiadott kezéből. Muzsa most ragyogtatja nyelvtudományát, franciául, németül, olaszul, angolul ismerteti az üdvözlő föliratokat. Majd svédül, dánul, norvégül. szerbül olvas. A japán nagykövet fölkapja fejét. Muzsa japánul is olvas. Tizennyolc nyelven írt százötven fölirattal végez. Tizenhét magyar üdvözlés van közte. A magyar szavak büszkén hangzanak a hatalmas csarnokban” – tudósított az eseményről 1914. június 21-i számában a Budapesti Hírlap.

Muzsa a sport igazi rajongója volt, ám karriert sportvezetőként futott be. Az 1902-ben Budapestre látogató Oxford Futball Club fellépéseinek főszervezője volt, hasonlóan 1905-ben is, amikor a szintén angol Casuals lépett fel Budapesten. A Magyar Athleticai Club (MAC) választmányi tagja, majd háznagya, „old boys” versenyek szervezője és versenyzője volt egyaránt.

1904-ben önköltségen csatlakozott a St. Louis-i küldöttséghez, mint a csapat „managere”, hogy a sportolók ügyeit intézze az út során. Korabeli visszaemlékezések szerint Stankovits Szilárd, aki a Magyar Atlétikai Szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) titkára volt, s az olimpiai csapatot vezette, nem örvendett túlságosan Muzsa részvételének, akit nem tartott szakembernek. „De bocsánat! – írja egyik levelében – Azt mondtam, hogy Muzsa barátunknak semmi hasznát sem vehettük. Nagyszerű szolgálatot tett a kofferjaink cipelésével! Ha a sporthoz nem is, de ehhez valóban értett!” – idézte a levelet a Képes Sport 1948. április 27-i száma.

Muzsa saját költségén vállalt amerikai fellépése, a magyar csapat iránti elkötelezettsége kiváltotta a résztvevő sportolók tiszteletét. Szállást rendezett – a kiutalt szálloda ára annyira magas volt, hogy a pénzük csak néhány napra volt elegendő –, megszerezte a kiállításra és a stadionba való belépéshez szükséges szabadjegyeket, illetve tolmácsolt, ahol csak kellett. Leveleket írt a fővárosi sajtónak, amelyekben beszámolt a csapat utazásáról, a versenyekről, a sikerekről. A lelátón ülve a magyar csapat felvonulásakor éljenzett, s közben a magyar zászlót lengette. „Egy meleg nyári délutánon a Margitszigeten, a MAC pályáján egy kis társaság telepedett le körben a zöld fűbe. Öten voltak: Halmay Zoltán, Mező Béla, Kiss Géza és az azóta a Doberdón hősi halált halt néhai Gönczy Lajos. Középütt ült pedig Muzsa Gyula. Muzsa magyarázott, a körülötte ülők pedig hallgatták és jegyezgettek. Muzsa kioktatta őket, hogy mi mindent kell magukkal vinniük egy messzi tengeri útra. Mert tudni kell, hogy a kis társaság akkoriban volt készülőben Amerikába, St. Louis városába, a harmadik modern olimpiászra. Halmay Zoltán és Kiss Géza mint úszók, Mező Béla mint futó, Gönczy Lajos pedig mint magasugró készülődtek a tengerentúli utazásra, hogy a messzi Amerika földjén szerezzenek elismerést a magyar névnek. De aligha jöhetett volna létre ez a vállalkozás, ha nem kínálkozott volna fel önkéntes vezetőnek az akkor már világot járt Muzsa Gyula. Velük együtt tartott ugyancsak Sztankovics Szilárd is, a Magyar Atlétikai Szövetség akkori titkára. Utóbbit és a négy versenyzőt a magyar állam küldte ki, helyesebben az akkori magyar kultuszminiszter. Nagy szó volt ez, hogy állami pénzből közel tízezer koronát költöttek arra, hogy magyar versenyzők reprezentálják Magyarországot az amerikai világkiállítással egybekötött olimpiászon. Muzsa Gyula, a vezető és az egész expedíció lelke, a maga pénzén vállalkozott erre az útra, amit egészen természetesnek is tartott mindenki. Nagy szükség is volt reá akkor, mert ahány idegen nyelvű országon átutaztak a magyar olimpikonok, mindenütt ő játszotta a tolmács szerepét, és bizony nehezen tudtak volna eligazodni az amerikai Babilonban, ha nem lett volna velük angol nyelvtudásával Muzsa Gyula” – írta 1929. január 10-i számában a Magyarság.

1906-ban a dunapataji kerület országgyűlési képviselőjévé választotta. De ő nem szakadt el a sporttól, tökéletesen összeegyeztette a politikával – ekkor már széles körű nemzetközi elismertsége volt. 1906-ban a soron kívüli athéni játékokra, 1907-ben pedig egy berlini nemzetközi versenyre kísérte a magyar sportolókat, emellett a magyar–német sportkapcsolatokról tárgyalt, s annyira tisztelték őt, hogy a zsűri elnökének is megválasztották. Ugyancsak 1909-től a NOB-ban Magyarország második képviselője lett.

Kiváló szervezői adottságát bizonyítja az athéni kiutazás története is. A magyar csapat Triesztig vonaton, onnan pedig Athénig hajón utazott. Érkezés előtt az utolsó megálló Patrasz kikötője volt, itt Muzsa vonatra szállt, s mire a magyar küldöttség megérkezett a görög fővárosba, ő már minden szállással és étkeztetéssel kapcsolatos feladatot – amennyire csak lehetett – ellátott. Pedig az athéni jubileumi játékok szervezése igen gyenge volt. A szálláshely – Zappeion – igen rossz volt, az étkeztetés pedig ennél is rosszabb, így nem csoda, hogy aki anyagilag tehette, jobb magánszállást keresett Athénban. Így tettek az amerikaiak, de Brüll Alfréd MTK-s sportvezető is menekítette klubjának sportolóit. Muzsa viszont kitartott a magyar csapat nagyobb része mellett, s ezt a kitartást a csapat is meghálálta vezetője iránti ragaszkodásával.

Hogy mit jelentett Muzsa Gyula a magyar politikában és sportéletben, arra Kiss Gyula újságíró Sportéletem regénye című sorozatában tért ki: „Negyven főből álló haderővel és Muzsa Gyula vezetésével indult neki a magyar sport az athéni olimpiásznak. Muzsa egyik bizalmasa volt Kossuth Ferencnek, a koalíciós kormány kereskedelemügyi miniszterének, aki erősen pártfogolta a sport ügyét, elősegítve Muzsa Gyulának abbeli törekvését, hogy a magyar sport a nemzetek athéni mérkőzésében mennél tekintélyesebben lehessen képviselve. Muzsa Gyula mint függetlenségi politikus a parlamentben is helyet foglalt, és ez még jobban emelte amúgy is különleges tekintélyét. Példátlan agilitással készítette elő Muzsa Gyula athéni szereplésünket. Mindenről gondoskodott, és az elutazás pillanatától a hazaérkezésig apai jósággal igyekezett mindenki számára felejthetetlenné tenni az olimpiai utat.” (Budapesti Hírlap, 1935. december 15.)

A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) 1907-ben is Muzsát kérte fel, hogy képviselje az amszterdami kongresszuson. Muzsa ezt a feladatot is nagy sikerrel teljesítette, és előterjesztésére az európai labdarúgó szövetségek képviselői egyhangúlag elismerték az MLSZ önállóságát – mindez nem jelentett mást, minthogy a magyar szövetség immár a nemzetközi fórumokon is önálló tag lett. „A kongresszus tagjai Muzsa Gyulát, a magyar szövetség kiküldöttét, a szövetség indítványainak előadása után élénk ovációkban részesítették” – jegyezte fel 1907. május 26-i számában a Sport-Világ.

Országgyűlési képviselőként kísérte 1908-ban Londonba a magyar csapatot. Elsőként volt talpon, és utolsóként feküdt le. A csapat sorsát a szívén hordozta, nem csoda, hogy a korabeli újságok is megörökítették szeretetét. „Muzsa Gyula elnökünk végigjárta a kupékat, szeretettel igazítván el mindent, s mikor meggyőződött, hogy mindenki jól el van látva, tért csak nyugovóra” – írta 1908. július 18-i számában a Nemzeti Sport.

Emellett a magyar csapat fellépése irányítása alatt igen meggyőző volt – örömmel állapították meg a londoni magyarok, hogy mellettünk az osztrákok sehol sincsenek. Hiszen Londonban az önálló, saját zászló alatt történő részvétel volt a cél. És ennek legnagyobb harcosa Muzsa volt. „Idehaza kritizálják a MOB vezetőségének működését, és senki sem fogja megtudni annak a hatalmas munkának részleteit, amelyet ki kellett fejteni, hogy Magyarország államisága kidomborodjék. Az angol lobogókönyvben minden parányi államocskának a lobogója benne van, csak a magyar nincsen, és Muzsa Gyula sohasem fog eldicsekedni azzal, hogy éjnek idején, automobilon kellett felkeresni a zászlógyárost, hogy a közös kereskedelmi lobogót magyarrá alakíttassa, sem azzal, hogy mennyit fáradt, míg megértették, hogy nem a Gotterhalte (kezdőszavai után: Gott erhalte – fordításban: Tarstd meg, Isten – az Osztrák Császárság, majd az Osztrák–Magyar Monarchia himnusza 1918-ig – szerk. megj.) a mi himnuszunk.

Muzsa Gyula szereplése maga egy győzelemmel ért fel. Irigyléssel néztek miatta az idegen népek reánk. Sok nemzetet vezetett a testi kultusz ünnepéhez méltó férfias alak, de a magyar vezető daliás alakjával, elegáns megjelenésével messze kiválott közülük, akár díszmagyarjában jelent meg a királyné mellett a díszpáholyokban, akár egyszerű frakkjával az estélyeken. De ez csak külsőség. A németek vezetője titkos tanácsos, tábornok, csak németül alig tíz embertől értve tudta elmondani beszédét, Muzsa Gyula beszélt mindenki nyelvén, egyforma folyékonysággal. Itt az egynyelvűség hazájában semmi se imponál jobban, mint a nyelvtudás. És Muzsa Gyula 12 európai nyelven beszél tökéletesen, úgy hogy az angol nem tudja, hogy nem angollal, a francia, hogy nem franciával beszél. Más vezető megelégszik azzal, ha az ünnepségeken részt vesz, Muzsa velünk volt kora reggeltől késő estig. Nemcsak ideálisan reprezentálta hazánkat, ahol az kellett, de részt vett nehéz munkákban is. Tanáccsal, tolmácsolással, vezetéssel szolgált mindenkinek, nem volt panasz, amelyen telhetőleg ne segített volna. Muzsa Gyulát nem szokás a sportmecénások között emlegetni, neki nincsenek Horatiusai. Kevesen tudják, hogy mit áldoz ő sportcélokra. Három olympiádot vezetett, egyet pláne Amerikába, anélkül, hogy valaha az államtól vagy bizottságtól egy krajcárt, egy szobát, egy étkezést elfogadott volna, pedig az egyetlen volt a nemzetek vezetői között, aki a maga pénzét költötte hazája érdekében. Áldozatkészségéről sokat beszélhetnének a versenyzők is” – írta róla 1908. augusztus 22-i számában a Nemzeti Sport.

Muzsa pozíciója megerősödött a magyar, illetve a nemzetközi sportéletben is. Széles kultúrája, nyelvtudása segítette őt a nemzetközi olimpiai bizottságban, hiszen szinte mindenkivel anyanyelvi szinten beszélgetett. Tisztelték őt, véleményét meghallgatták, a leggyakrabban pedig elfogadták. Nem csoda, hogy hamarosan egy budapesti olimpia rendezésének ügye is terítékre került, s ebben társa és barátja, gróf Andrássy Géza elkötelezett partner lett. Emellett a sajtó is szerette, s gyakran kiállt mellette a nehéz pillanatokban – erről egy anekdotát is feljegyeztek. 1909. október 12-i számában olvashatjuk: „A szombati végtelen hosszú képviselőházi ülés sok szünetében a képviselők és az újságírók úgy hat óra tájban már valósággal csak ődöngtek a folyosón.

Ebben az unott, fáradt hangulatban Muzsa Gyula függetlenségi képviselő odament egy újságíró kollégánkhoz – egy koalíciós újság politikai riporteréhez –, és kérdezett tőle valamit. Az újságíró nem adott választ neki. Ránézett, de nem felelt.

– Mi az? – csodálkozott a képviselő – Maga már úgy ki van fáradva, hogy beszélni se tud?

Kollegánk nyitogatta a száját, de egy hang se főtt ki a torkán. Odahajolt a képviselőhöz és a fülébe súgta:

– Teljesen be vagyok rekedve. Egy hét óta egy hangot se tudok kiadni.

– Na megálljon csak, barátom – mondotta erre Muzsa, aki polgári foglalkozására nézve gyógyszerész –, megmutatom magának, hogy holnap estére olyan tiszta lesz a hangja, hogy akár opera-áriákat is énekelhet! Adja csak ide a lakása címét.

Másnap korán reggel az újságíró lakásán megjelent egy hordár három doboz Muzsa-féle köhögési és rekedtség elleni szerrel. És néhány óra múlva kollégánknak csakugyan megjött a hangja. Ma aztán Muzsa Gyula a következő köszönőlevelet kapta tőle:

»Kedves képviselő úr, az ön szere csodát művelt: nemcsak az én hangomnak használt, de az önének is. Ha majd legközelebb beszélni fog a Házban, majd meglátja, hogy milyen messzire elhallatszik majd a hangja – a mi lapunkban!«.”

A remélt budapesti olimpiához visszatérve: első lépésként kiharcolták, hogy Budapest adhasson otthont az 1910-es olimpiai kongresszusnak, s amikor ez biztosítva volt, 1910-ben a király elé vitték az olimpiai rendezésének gondolatát. Erről 1910. január 22-i számában a Nemzeti Sport így számolt be: „A magyar végrehajtó-bizottság nevében gróf Andrássy Géza és Muzsa Gyula társelnökök a napokban föntjártak Bécsben az uralkodónál, aki nemcsak elfogadta a kongresszus védnökségét, de hízelgő szavakban kívánt a magyar sportnak sikert, és kifejezte abbeli reményét, hogy az 1916-iki olimpiai versenyek Budapesten lesznek megtartva.

Királyi szó! És miután ahhoz vagyunk szokva, hogy a fejedelem nem szeret vaktában reményeket hangoztatni, szinte bizonyosra vehetjük, hogy a kívánság teljesülni fog. Sokszor van alkalmunk betekinteni abba a konyhába, ahol a nemzetek sportbeli érintkezését főzik-sütik; látjuk milyen szeretett alakok ott Andrássy és Muzsa; azt is látjuk, hogy mekkora önzetlen fáradozással, rengeteg tudással és áldozatkészséggel viszi ez a két nagy úr a magyar nemzet sportérdekeit előbbre, jogosan hisszük tehát, hogy a király reménye nem marad kellemes álom; Andrássy és Muzsa jól megvetették már annak az ágyát.”

Csakhogy a magyar politikai csatározások, illetve a NOB-tagok zsúfolt programja végül nem tette lehetővé a budapesti konferencia megszervezését. Más ezt csüggedten vette volna tudomásul, de Muzsa és Andrássy belátták a hibákat, és 1911-re hazai és NOB-szinten is végleges dátumot csikartak ki, így a vendégek is előre szervezhették útjukat, illetve a hazai politikai szintéren is viszonylagos egyetértés születhetett.

Az 1910-es olimpiai konferenciának végül Luxemburg adott otthont, a svéd küldöttség pedig bemutatta a már elkészült olimpiai stadion adatait. Muzsa elemzése szerint ezen építkezés költsége körülbelül 2 millió magyar korona volt, amelynek közel 80 százalékát a svéd állam biztosította. Mivel sikerült a soron következő konferenciát Budapestnek odaítélni, Muzsa egy sor feladatot vázolt a magyar sportmozgalom számára, amelyeket teljesíteni kell annak érdekében, hogy sikeresen pályázhasson Budapest az 1916-os olimpia rendezésére. Hiszen a német konkurencia óriási, s mellettük Alexandria is bejelentkezett a versenybe – itt egy Bolanachi milliárdos felajánlotta, hogy a sportlétesítményeket saját költségén felépíti. A NOB nem habozott, azonnal tagjai közé választotta Angelo Bolanachit, akinek édesapja, Christos Bolanachi 1884-ben hozta létre a Bolanachi&Sons szeszgyárat, amely konyakot, rumot, whiskyt, majd pezsgőt és brandyt gyártott.

Az 1910-es budapesti olimpiai kongresszus elmaradásának hírére sokan támadni kezdték a magyar olimpiai mozgalom két oszlopos tagját, Andrássyt és Muzsát. Szerencsére igen sokan álltak ekkor ki mellettük, a kérkedők pedig hamarosan elhallgattak. Muzsa sportvezetőként és politikusként is megőrizte szerénységét, tetteit nem fényezte a sajtóban, ezért is szerették őt oly sokan. Az ilyen vitás helyzetek pedig előhozták azokat a történeteket, amelyek tanulságosak voltak, hogy milyen emberfeletti munkát végzett Muzsa a színfalak mögött a nemzetközi porondon. Íme, egy ilyen történet, amely az 1908-as olimpia kardcsapat döntőjével kezdődött, és amelyet a Nemzeti Sport 1908. augusztus 1-i számában örökített meg: „Vívócsapatunk, melynek tagjai délelőtt Tóth, Gerde, Werkner és Fuchs voltak, a német csapatot (E. de Barry, Krumart, Petri, Jack) 9:0-ra verték, vagyis miután a 10 aszóból egymásután kilencet nyertek, a németek feladták a reménytelen küzdelmet. A magyarok óriási fölényét, a győzelem kihirdetése után a nagyszámú és előkelő közönség viharos ovációval jutalmazta. Mikor a legyőzött német csapat háromszoros Hoch-al üdvözölte a csapatot, igen érdekes jelenet játszódott le Muzsa Gyula elnökünk, gr. Sovingi és Carter ezredes között. A derék angol gróf összecsapta kezeit, és lelkesedéstől duzzadó hangon szólt angol honfitársához: »Have you seen ever in your life such things before«. (Látott már valaha életében ilyent.) Az angol hadsereg kiváló ezredese melegen gratulált Muzsának, ki szerényen mentegetődzött, érezvén, hogy a fekete leves, az olaszokkal, délután még hátra van s ennek kifejezést is adott. A két angol azonban lehetetlennek tartotta, hogy az olaszok jobbak lehessenek a magyaroknál, biztosra vették a magyarok győzelmét. Az e tárgy körül kifejtett vitát, véleményének megtámogatása szempontjából az angol gróf azzal óhajtotta befejezni, hogy fogadást ajánlott, melynek tárgya: egy jó ebéd. Kiváló elnökünk azonban megretirált, érezvén, hogy az angol jár az igazság körül, mint az délután be is igazolódott, amennyiben a magyar csapat (Tóth, Gerde dr., Fuchs dr., Földes dr.) 11:5 arányban győzte le az olasz csapatot (Bertinetti, Ceccerini, Olivier, Biroli). Ez a győzelem, amely annyira fölényes, hogy értéke és realitása vitán felül áll, az olasz vívósportra óriási csapás, a magyarra óriási diadal. Mikor Tóth Péter dr. az utolsóelőtti mérkőzésben Bertinettit, a legjobb olasz vívót 3:0-ra megverte, s ez által a fölényes győzelem biztosítva volt, az olasz visszamenvén helyére, fejét tenyerébe hajtva, szinte megtörten nézett mereven maga elé. Érezte, hogy ez az olasz hegemónia alkonyát jelenti.”

Kevesen tudták viszont, hogy az 1908-as fényes olimpiai siker után felmerült: a kardvívás versenyszámait vegyék ki az olimpiai programból. Akkoriban egy olimpiát rendező nemzetnek igen szé­leskörű szabadsága volt a versenyprogram megalkotásában – a NOB törekedett is a programok úgynevezett standardizálására –, de a szervezők saját döntésük szerint vagy mások által befolyásolva mégis változtatni szerettek volna a programon, ezt aránylag könnyedén megtehették. Muzsa viszont azonnal felfigyelt a kardvívásra leselkedő veszélyre, maga mellé állította az olaszokat és a franciákat is, s így sikeresen kiállt a kardvívás, mint olimpiai versenyszám megőrzése mellett. „Szerencsére ott volt Muzsa Gyula, aki sarkára állott érettünk, itt vagyunk mi, akik fellármázzuk, ha kell az egész világot, ha ily hihetetlen bárgyúságot próbálnának meg. Ám ha úgy tetszik, írjanak ki a saját javukra a rendezők, ha kell a Mein System-ből is világbajnokságokat, de az igazi klasszikus számokhoz ne nyúljanak” – írta erről 1910. június 25-i számában a Nemzeti Sport.

A magyar sportvezetés elérte tehát, hogy az 1911. évi, XIII. olimpiai kongresszusnak Budapest adhasson otthont. Az eseményen – amelyet Coubertin báró is megtisztelt jelenlétével – elhangzott Magyarországnak azon óhaja, hogy az 1916-os olimpiai játékokat megrendezhesse. Bár Berlin és Alexandria ezt egy évvel korábban jelezte, Budapest és Magyarország politikai vezetése egyöntetűen letette a voksát az olimpiai mozgalombeli teljes mértékű részvétel mellett, amelyből az olimpia megrendezésének az elhatározása sem hiányozhatott. S bár a NOB Berlin javára döntött, Budapest egyértelműen esélyes volt az 1920-as játékok megrendezésére.

1912-ben a király III. osztályú vaskoronarendet adományozott Muzsa számára. „Őszinte az öröm, mert hiszen a kitüntetés nemcsak hogy érdemes embernek jutott, hanem annak előidézője a magyar sport érdekében kifejtett olyan nagyarányú, olyan tevékeny és hasznos munkásság volt, amely nem kerülhette el az udvar figyelmét sem” – jegyezte fel 1912. február 15-i számában az őt ünneplő sportlap, a Herkules.

Valójában ekkor Muzsa már a magyar sportpolitika első számú embere volt. Munkásságát és eredményeit a Nemzeti Sportban közölt köszöntő foglalta össze a legtökéletesebben: „Ha volt kitüntetés a magyar közéletben, mely igazán osztatlan örömet okozott, úgy Muzsa Gyuláé kétségtelenül az.

Az ő működése felülemelkedik a klubpolitikán, felül egyes sportágak érdekein, ő az egyetemes magyar sport és vele a magyar nemzeti ügy munkása.

Éppen ezért az ő ünnepe az egész magyar sport ünnepe, és velünk ünnepelnek mindazok, akik a magyar ifjúság a testi kultúra és nemzeti dicsőségét szívükön hordozzák.

Muzsa Gyula érdemeit sportlapban, sportközönség előtt dicsérni, mily felesleges munka. Büszkék vagyunk rá, lelkesedünk érte mindannyian. Méltán irigyli őt tőlünk az egész világ. Mert hol van a világon olympiai vezér, aki elnök, előadó, titkár, útimarsall egy személyben, s amellett úgy tölti be a reprezentálás rendkívül nehéz feladatát is. Bizonyára sehol sincs. Nem egyszer halljuk ezt irigykedve a külföldiektől.” (Nemzeti Sport, 1912. február 4.)

Tökéletesen vitte végig a stockholmi olimpiára való felkészülést, kiutazást, ottlétet. Személyesen beszélt a sportolók érdekében a Magyar Államvasutaknál, hogy hálókocsivá alakítható vagonokat bocsájtson a sportolók rendelkezésére. Figyelme minden apró részletre kiterjedt, tudta például azt is, hogy Flick kapitány, a svéd vívószövetség elnöke megrögzött vívószakkönyv-gyűjtő. Flick természetesen pompás ajándékot kapott a magyar delegációtól – a Magyarországon megjelent vívókönyvek egy-egy példányát, s miután megmutatta magyar vendégeinek pompás könyvtárát, boldogan mesélt az olimpiai verseny minden részletéről. Hihetetlen sportsiker volt ez, nem csoda, hogy a stockholmi olimpiai után a svéd király (ha megkésve is) a Wasa-rendet adományozta Muzsa számára.

Múzsa szeme előtt ekkor már a budapesti olimpia megszervezésének terve lebegett. Coubertinnel levelezett, aki biztosította afelől, hogy az 1920-as játékok szervezésére Budapest a favorit. Azt is jól tudta, hogy stadion nélkül nem lehet sikeres a pályázás, így minden szinten közbenjárt a telek megszerzése érdekében. „A Vérmező igénybevétele a katonaság állásfoglalása miatt teljesen bizonytalan. Iszer Gyula a régi lóversenytér megszerzését javasolja, Gillemot indítványára a MOB felkéri a Magyar Mérnök és Építész Egyesületet, hogy nyilvános pályázatot hirdessen a Stadion felépítésére” – írta 1913. november 30-i számában a Pesti Napló.

Sikeresen meggyőzött mindenkit, sportvezetőktől a sajtóig, hogy mindenki vele agitáljon eme nemes feladat elérésében. Hihetetlen harc volt ez! „Amikor tehát a magyar stadionról beszélnek, mintegy varázsütésre elénk rajzolódik egy színes ragyogó kép, a magyar sport leghőbb vágya s egyúttal jogos aspirációja, a magyar olympiász” – írta 1913. július 7-én a Sporthírlap.

Muzsa tudta, hogy ez egy mindent vagy semmit harc lesz, hiszen a végső döntést majd Bécsben hozzák meg. A siker érdekében a magyar sportmozgalomnak egyként kellett kiállnia, hogy ne hagyjon semmilyen diplomáciai kiskaput a terv aláaknázására. Kérte az újonnan alakult Országos Testnevelési Tanácsot (OTT), hogy első ügyeként tűzze ki a „magyar stadion” felépítésének tervét.

„Valahányszor a VII-dik, vagyis az 1920. évi olimpiász ügye szóba került, mindig hangsúlyoztuk, érvekkel bizonyítottuk, hogy csak abban az esetben tarthat igényt a magyar sport a VII-dik olimpiászra, ha a készen álló magyar Stadionra hivatkozhat a nemzetek összegyűlt képviselői előtt.

Ez a vélekedése és a meggyőződése Muzsa Gyulának, a MOB elnökének is, pedig Muzsa alapos ismerője az olimpiászok útvesztőjének, maga is járatos, sőt bennfentes korifeus az olimpiászok kulisszái között. Az osztrák diplomácia irányelveit, sok praktikáját is ismeri. Bőséges oka van tehát arra a megállapításra, hogy minden írásának, minden beszédének, cselekedetének a megindítója és a magva – a magyar stadion” – olvashatjuk a Sporthírlap, 1913. július 28-i számában.

Muzsa pontosan tudta, hogy bár az olimpia hét évre van, elődöntés bármikor születhet, s a NOB 1916-ban annak a városnak adja a rendezés jogát, amely bizonyítani tudja, hogy megvan a pénzügyi és törvényes alapja a stadion építéséhez, de jobb esetben már az építkezéseket el is kezdte. Ehhez pedig olyan kérdésekre kell választ adni, hogy hova épüljön a stadion, milyen sportágaknak adjon helyet, mekkora legyen a befogadóképessége, milyen építészeti stílusban tervezzék.

A stadion, illetve az olimpia rendezésének ügye áthatotta a társadalmat, ám igazán nagy löketet Budapest polgármesterének megnyerésével kapott. Hiszen várható volt, hogy a katonaság nem fog lemondani a Vérmezőről, így Muzsának legalább két valós változattal kellett rendelkeznie. Bárczy István polgármester jóval nagyobb gyakorlóteret ajánlott a Vérmező helyett, sokan pedig a Margit-szigetet látták ideális megoldásnak. A király pedig egyértelműen híve volt a budapesti olimpiásznak, így ez igazán jó kezdetet jelentett. Ekkor Muzsa felkérte Bánlaki és Lauber Dezső építészeket, hogy az építendő stadion homlokzatáról készítsenek egy ideiglenes tervet, amelyet aztán levélben elküldött Coubertin báró számára is.

Az 1914-es jubileumi, párizsi olimpiai kongresszuson viszont Belgium és Hollandia is jelezte óhaját, hogy megrendeznék az 1920-as olimpiát. Belgium nevében Henri de Baillet-Latour (későbbi NOB-elnök) kérte, hogy már itt szavazzanak az 1920-as olimpia helyszínéről, s benyújtotta Antwerpen kandidációját. Nem kis meglepetésre lehetséges helyszínként Amszterdam is felmerült. Ekkor gróf Andrássy Géza Magyarország előjogaira hivatkozva emelte ki a magyar pályázat fontosságát, míg Muzsa Gyula egy Európa keleti részében rendezendő olimpia fontosságára hívta fel a figyelmet, kiemelve, hogy Budapest neve már akkor is felmerült helyszínként, amikor senki sem akart olimpiát rendezni. Nagy hatású beszédével sikerült a NOB tagjainak nagyobb részét maga mellé állítania. „Én magam, hivatkozva immáron húsz év előtt szerzett elsőségi jogunkra, amidőn jelentkező hiányában ajánlkoztunk 1896-ra, a millennium alkalmából az olimpiász megrendezésére, s amely jogot azóta minden újabb határozatnál konstatáltattuk, tiltakoztam Magyarország rendezőjogának ilyen rohammal való elvétele ellen. Fölemlítettem, hogy »Lex Gerenday«, az 1913. évi XIII. törvénycikk királyi szentesítéssel törvényhozásilag olyan jövedelmet biztosított a magyar testnevelésnek, amelynek terhére nyugodtan vállaljuk a rendezést. Fölemlítettem, hogy Budapest székesfőváros nagylelkű ajánlata folytán, amely a NOB-ot már ismételten meghívta, az olimpiász színhelyének alkalmas hely áll rendelkezésünkre, egy 70 000 személyt befogadóképességű stadion építésére. Sportviszonyaink fejlettségére mutat az a tíz szövetség, amelynek képviseletében delegátusaink Parisban megjelentek, s amelynek fejlettségéről meggyőződhettek a bizottság tagjai a nekünk nagyon kellemes emléket hagyott 1911-iki reunió alkalmából, s amelyet igazol az a helyezés is, melyet a lefolyt öt olimpiász alatt Magyarország elért. De hangsúlyoztam azt is, hogy ideje volna már, hogy a legutóbbi események folytán keletkezett nagy keleti államok szomszédságában serkentésül Budapesten, a Kelet kapujánál, rendeztessék a Berlint követő olimpiász. Andrássy Géza gróf hatalmas érvekkel duzzadó beszéddel támogatta Magyarország szerzett jogait és így ketten teljes erkölcsi és anyagi garanciát vállaltunk a Budapesten rendezendő VII. olimpiász tekintetében” – olvasható Muzsa Gyula beszámolója a Budapesti Hírlap 1914. július 16-i számában.

Végül Allison Vincent Armour amerikai NOB-tag titkos véleményező szavazást ajánlott, amelyet elfogadtak, s amelyen Budapest a 32 szavazat közül 21-et megszerzett – hét szavazatot kapott Antwerpen, két szavazatot ­Amszterdam, két szavazat érvénytelen volt. A döntés – a pillanatnyi örömön túl – azonnali cselekvésre kötelezte a magyar sportvezetést. Hiszen egy olimpia rendezése feltételezte egy új stadion felépítését. A stadion helyének kiválasztása nehézkesen indult (a Vérmezőt nem adta át a hadsereg), az anyagi háttér előteremtése pedig igazi kihívást jelentett, márpedig 1915-re kész tervekkel és garantált költségvetéssel kellett (volna) a NOB elé járulni. „A külföldi sportvezérek főleg azért nem csatlakozhatnak spontán elhatározással a budapesti olimpiász közkedvelt eszméjéhez, mert a magyar Stadion ügye még mindig úgy lóg a levegőben, mint a Mohammed koporsója” – figyelmeztette a politikai elitet 1914. június 26-i számában a Magyarország.

Ám ekkor kitört az első világháború, és felülírta a magyar olimpiai terveket.

Európában háború dúlt, az 1916-os berlini olimpia pedig elmaradt. A harc megbénította a sportot, de Muzsa végig levelezett barátaival. „A sport ma úgyszólván az egyetlen nemzetközi kapocs, amely a művelt emberiség teljes szétszakadását némileg korlátozza, de a hajszálfinomságú gyönge kapocsból lesz az acélkeménységű pánt, s a sport lesz az, mely az első lépést megteszi a háború iszonyainak és borzalmainak felejtésére, a sebek behegeszt ősére” írta 1915. március 1-i számában Az Est.

A borzalmak, a háború okozta nehéz helyzet ellenére Muzsa hitt a budapesti olimpia gondolatában. Számára a hetedik olimpiai játékok helyszíne megkérdőjelezhetetlen volt. „Antwerpenen kívül tehát Lyon is reflektál a Berlin után következő olimpiai játékokra, amelyeknek megrendezési joga pedig már elvitathatatlanul Budapesté” – nyilatkozta Muzsa a sajtónak. (Az Újság, 1916. január 27.)

Az első világháború alatt sikeresen szót emelt a gyógyszerészek besorozása ellen, ami nemcsak családok megélhetését, hanem közegészségügyi veszélyt is jelentett. 1916-ban a miniszterelnök kérésére Bukarestbe utazott, ahol a magyar–román előzetes békekötés alapjainak lerakásában volt igen fontos szerepe. Ezért 1918-ban a király m. kir. udvari tanácsosi címmel tüntette ki. Az összeomláskor sem ijedt meg, hanem teljesítette a reá háruló feladatokat. „A háború vége felé Muzsa Gyula tagja lett annak a hetes delegációnak, amely néhai Károly király egyenes óhajára a képviselőházból a frontra ment, hogy a bekövetkezendő összeomlás pillanatában a tömegek visszazúdulásában rejlő nagy veszélyt elhárítsa. Amikor Szegeden a kormány a forradalmak ellensúlyozására megalakult, ott volt Muzsa az ott megalakult nemzetgyűlésben, mint annak háznagya. És az akkori kormány belügyminiszterének, Kelemen Bélának könyvében olvastuk, hogy gróf Teleki Pál külügyminiszter megbízásából ismételten eljárt Nagyszebenben az ott székelő kormánytanácsnál, majd Bukarestben tárgyalt a súlyos magyar helyzet könnyítésén” – olvashatjuk a Gyógyszerészi Közlöny 1927. február 6-i számában.

Ritkán beszélt arról, hogy a világháború alatt igen nehéz anyagi helyzetbe került. „Eladta virágzó gyógyszertárát, és az érte kapott több mint félmilliónyi koronát az utolsó fillérig lejegyezte hadikölcsönre. Természetesen a hadikölcsönből értéktelen papiros vált és Muzsa Gyula szegény ember lett. De az ő egyéniségét jellemzi, hogy soha egy panaszszó el nem hagyta ajkát, végigcsinálta a háború által reá mért nélkülözés esztendejeit” – írta 1929. január 20-i számában a Gyógyszerészi Közlöny.

Az elvesztett háború után Budapest neve már szóba sem jöhetett, mint lehetséges helyszín, a NOB pedig 1919-ben Antwerpennek adta az olimpia rendezés jogát. Amikor felröppentek az első hírek egy Magyarországot sújtó sport­blokádról, ez hihetetlennek és lehetetlennek tűnt. A legtöbb magyar sportvezető ekkor nem tulajdonított jelentőséget a bojkottról szóló híreszteléseknek. Sajnos, a sportblokádot mégis felállították, a NOB pedig az 1920-as olimpia szervezőinek döntésére bízta, melyik országokat hívják meg a játékokra. Ekkor már nem jelentett meglepetést a belgák határozata, amely szerint a vesztes országokat nem hívják meg az antwerpeni játékokra, ez pedig igen mély sebet ejtett a magyar sportolók, vezetők és a sportszerető közönség szívében. S következett a trianoni békediktátum, Magyarország sorsát végleg megpecsételték.

Életének legnagyobb álma vált köddé, ám Muzsa nem adta fel, és 1920 őszétől minden ismeretségét és tekintélyét önzetlenül a sportblokád feloldására áldozta. Vállalta, hogy kapcsolatain keresztül elősegíti a vesztes és megcsonkított Magyarország sportkapcsolatainak kiépítését, emellett pedig az olimpia megrendezésének tervéről sem tett le. Támogatta a stadionterv elkészítését, bár az adott gazdasági helyzet egyértelműen nem tette ezt lehetővé. Muzsa próbálta elérni, hogy az előkészületben lévő testnevelési törvénybe foglalják be a Nemzeti Stadion megvalósítását is, s ezáltal barátjánál, Coubertin bárónál is kérte, hogy Budapestet vegyék figyelembe, mint potenciális helyszín az 1928-as olimpia számra.

Muzsa hosszas, igen nehéz diplomáciai harcot vívott a nemzetközi olimpiai mozgalomban annak érdekében, hogy a sportblokádot sikerüljön feloldani. 1923 januárjában a a párizsi olimpiát szervező bizottság elnöke, Melchior de Polignac márki meghívta Magyarországot az 1924-es szépművészeti próbákra (festészet, szobrászat, szépirodalom, zene és építészet), sőt Bartók Bélát beválasztották a zenei műveket elbíráló bizottságba. A meghívásnak a magyar olimpiai mozgalom számára egy másik, jelentős vonzata is volt: ezennel Franciaország és Magyarország között helyreállott a sportdiplomáciai kapcsolat is.

A nemzetközi sportmozgalom mellett a magyar sportpolitika színterén is számos ellenzője akadt Magyarország 1924-es olimpiai részvételének. A németek iránti hűség vonalán megfogalmazott kritika igen érzékenyen érintette a magyar olimpiai mozgalom vezetőit, akik a felkészülés és a kiutazás anyagi támogatásának megszerzéséért küzdöttek.

A sportdiplomáciával párhuzamosan megkezdődött a felkészülés is az 1924-es olimpiára. Muzsa célja a méltó magyar képviselet biztosítása volt, ezért elsősorban a MOB a szövetségek felé továbbította a meghívást, rájuk bízva a felkészülési folyamatot. Központi szinten maradt viszont az anyagi vetülete a felkészülésnek és a kiutazásnak, erre hamarosan elkészült egy 30 millió koronás (akkori árfolyamon ez közel 20 000 dollárt jelentett) támogatáskérés. A kormány 1923-ban elnapolta a döntést, és csak november 3-án folyósította a felkészüléshez szükséges pénzösszeget.

Végül a MOB Horthy Miklós kormányzóhoz intézett egy memorandumot, amelyben hangsúlyozta, hogy a párizsi olimpián való részvétel hazafias kötelesség. „Csonka-Magyarországnak meg kell a Nagyvilág előtt mutatnia, hogy mi kifosztottan és bénán is több értéket képviselünk a világ kultúrája számára, mint a mi kincseinkkel gazdagodott utódállamok” – jegyezték fel a MOB 1924. december 16-i közgyűlésén. (A Magyar Olympiai Bizottság jegyzőkönyvei [naplója] 1914. május 19-től. Magyar Olimpia és Sportmúzeum tulajdonában.)

Az 1924-es párizsi olimpiai részvétel a magyar sportdiplomácia igazán nagy sikere volt az elvesztett első világháború után. A magyar sportolók is teljesítették a kitűzött célt: magyar fiút nem győzött le egyetlen román, cseh, jugoszláv vagy osztrák versenyző sem. Az újabb sikeres részvételben oroszlánrészt vállaló Muzsa Gyulának a II. osztályú magyar érdemkeresztet adományozta a kormányzó 1925-ben, elismerve ezzel érdemeit, majd 1927-ben a felsőház tagjává nevezte ki őt. Óriási megbecsülés volt ez, amelyet kiegészített az 1928-ban megkapott francia becsületrend tisztikeresztje. „A magyar sportot ismét nagy megtiszteltetés érte. A francia köztársaság elnöke 1928. november 5-én kelt elhatározásával Muzsa Gyula felsőházi tagnak, az olimpiai ügyek magyar vezetőjének és a nemzetközi olimpiai bizottság magyar tagjának a francia becsületrend tisztikeresztjét adományozta.

Muzsa Gyula kitüntetése osztatlan örömet kelt a magyar sporttársadalomban, mert Muzsa érdemeinek elismertetése mellett nagy megbecsülését jelenti az egész magyar sportnak, amely évtizedek óta vallhatja a magának a francia becsülettrend új tisztjét. Muzsa Gyula személyén keresztül éppen úgy becsülés, elismerés és tisztelet övezi a magyar sportot az egész világon, mint ama nagyszerű eredmények révén, amelyeket a magyar versenyzők a nemzetközi küzdelmek terén és az olimpiászokon felmutattak. Muzsa Gyula a legnehezebb poszton állott őrt a magyar sport mellett, hiszen immár negyedszázad óta áll az élén a magyar olimpiai ügynek, mindenkor a legnagyobb tettrekészséggel, a legnagyobb lelkesedéssel és az ügy iránt táplált kiapadhatatlan szeretettel” – írta Muzsa kitüntetéséről 1929. január 6-i számában a Budapesti Hírlap.

Kevéssel az 1928. évi, amszterdami olimpia előtt átszervezték a magyar sportélet legfontosabb intézményeit. Megszűnt a MOB, hatáskörét az OTT negyedik szakbizottsága vette át. Az intézkedések igen fájón érintették Muzsát, aki még az olimpiai bizottság levelezéséhez sem férhetett hozzá. Végül az illetékesek belátták, hogy az átszervezésbe hibák is csúsztak, Muzsát megválasztották az OTT alelnökének, és rábízták az 1928-as olimpiára történő felkészülés és kiutazás megszervezését. Erről 1928. július 21-i számában a Magyar Hírlap ezt írta: „Örömmel állapítjuk meg, hogy az OTT, ha későn is, elismerte Muzsa Gyulának az olimpiai ügyek vezetésére való rátermettségét és hozzáértését. Muzsa, mint a nemzetközi olimpiai bizottságnak régi és kitűnő tagja, rendkívül becses szolgálatára lehet a magyar ügynek. Nagy nyelvismeretének az olimpiai küldöttség és a versenyzők egyaránt hasznát fogják látni.”

Az előkészületek az 1928-as olimpiára igen nehezen indultak. Muzsa neve belekeveredett egy hollandiai ingatlanbotrányba – ellenzői ráfogták, hogy egy fel nem épített szállóra fizetett elő –, ám a sajtó ekkor is kiállt mellette. Bár a gazdasági helyzet igen nehéz volt, a magyar csapat igazán sikeresen szerepelt. És a helyzet az 1932-es Los Angeles-i játékokra való kiutazás előkészítésekor sem volt egyszerűbb. „A föld alól is előkaparjuk a pénzt – mondotta Muzsa –, de az az esélyes 30–33 ember okvetlenül ki fog menni! Az úszókon kívül a hat vívó olimpiai kiküldetését kell elsősorban biztosítani, és azonkívül még vagy hat-hét emberét. Csak úgy »kapásból« mondok neveket, megemlítem a tornászvilágbajnokot, Pellét, vagy a diszkoszvető Remeczet. A hajóstársaságokkal már kész a megállapodás, hogy az útiköltség magyar pengőkben is fizethető” – írta 1932. május 28-i számában az Esti Kurir. És 1932 egy újabb fényes részvételt jelentett, a magyar csapat ismét sporttörténelmet írt.

1933-ban barátjával, gróf Andrássy Gézával visszavonultak a MAC-ból. Az egyesület választmánya hosszasan ünnepelte őket, és tiszteletbeli elnöki címmel hálálta meg közel negyvenéves munkásságukat. Muzsa viszont tovább dolgozott, így 1935-ben fontos szerepet játszott a Diákolimpiász (diák­világbajnokság) megszervezésében, ugyanakkor meghívására a magyar fővárosba érkezett a NOB elnöke, gróf Henri de Baillet-Latour. Az esemény kiváló alkalmat jelentett Muzsa számára, hogy ismét hangsúlyozhassa: Budapest az olimpiai játékok legrégibb várományosa.

Hogyan vélekedett az olimpiai mozgalomban való részvételről a harmincas évek közepén? Így: „Senkitől sem fogadunk el direktívákat, sem hazulról kifelé, sem pedig viceverza. A magam részéről pedig büszkén elmondhatom, hogy nálam három évtizedes működésem alatt mindig a sportszempont volt a legfontosabb, és most is az a döntő.” (Esti Kurir, 1935. november 24.)

Az 1936-os olimpián a nemzetek nemhivatalos versenyében Magyarország harmadik helyen végzett. Hihetetlen eredmény egy olyan kis nemzet részéről, amelyet a trianoni békediktátum alig 16 évvel korábban darabokra tépett. Muzsa a berlini olimpián is vezette a magyar delegációt. Munkája beérett, igazolódott az a harca, hogy részt kell venni a nemzetek legnagyobb sportversenyén, és ott kell győznünk.

Sportdiplomataként egy álma maradt: a budapesti olimpia. Minden erővel azon dolgozott, hogy 1948 immáron Budapesté legyen, ám ismét közbeszólt a háború. Ő pedig ugyanazt tette, amit az első világháború alatt: levelezett, kapcsolatait ápolta a NOB-on belül, és nem győzte hangoztatni, hogy Budapestnek joga van az olimpia megrendezésére. Hitte, hogy elcsendesednek a fegyverek, és ismét a sport lesz az az eszme, amely visszahozhatja a békét. Ám ezt már nem érhette meg, 1946. február 23-án elhunyt Budapesten. A változó politikai helyzetben nem értékelték munkásságát és kitüntetéseit, a sajtó nem számolt be haláláról, érdemeit azóta elfelejtették.

Pedig szinte hihetetlen, mennyit harcolt a magyar sport-, illetve olimpiai mozgalomért… Jellemzéséhez hadd álljanak itt a Magyarság 1932. november 27-i számának sorai: „Hogy a magyar olimpiai gondolat azzá lett, ami, hogy az elmúlt évtizedek során nemcsak a néplelket hódította meg, de meghódolásra kényszerítette a legfelsőbb hivatalos fórumokat is, az elsősorban és túlnyomó részben Muzsa Gyula érdeme. Mert ha talán nem is volt abszolút szakember a sportnak különféle ágában, az olimpiai kiküldetésnek szükségességét és az azok nyomán fakadható magyar dicsőség maradandóságát senki olyan fanatikus hittel hangoztatni nem tudta, mint éppen Muzsa Gyula. Abban is párját ritkítja, hogy még 70 éves korában is a magyar sportvezérek elitgárdájához tartozik, és akik ismerik, hévvel teli beszédét hallgatják, és korát meghazudtoló munkabírását megcsodálják, azok bíznak is abban, hogy Berlinbe megint személyesen fogja vezetni Muzsa Gyula a magyar olimpiai csapatot.”