Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Tasnádi újságok a 19–20. századforduló idején

A 19. század végén a közel négyezer lakosú Tasnád nagyközség járási székhely volt az újonnan alakult Szilágy vármegye nyugati peremén. A középkori „oppidum”, valamint az 1879-ig rendezett tanácsú város több száz éves patinás történetének legragyogóbb lapjait ekkorra már rég elhomályosította a mindent fel­őrlő idő múlása.1 Az új szilágysági megyeszékhelyhez, Zilahhoz ekkor még csak laza szálak fűzték, és részben gravitált a közeli Nagykárolyhoz is, amelytől a vármegye szegélyét jelölő, mocsaras Ér-völgye nemcsak természetes, hanem adminisztratív határral is elválasztotta. Bár ekkor már létezett a vasúti összeköttetés is – igaz, az utazás néha két órát is igénybe vett –, a Károlyi grófok védőszárnya alatt vármegyeszékhellyé előlépett Nagykároly fejlődése sokkal szélesebb skálán mozgott, mint a háromszor kisebb lélekszámú Szilágy megyei járási székhelyé. Igaz, működött itt főszolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal, két kaszinó, takarékpénztár, tűzoltóegylet és daloskör is, ami egy szűk értelmiségi réteg jelenlétét igényelte, de ekkor még Tasnádnak sem gimnáziuma, sem nyomdája nem volt, színháza pedig később sem lett.

A városiasodást meghatározó legfontosabb mozgatóerő a helyi értelmiség tevékenysége volt, amelyben fontos szerep jutott annak, hogy fokozatosan növeljék a lakosság kulturális színvonalát. Ebben döntő tényező volt az, hogy az olvasás széleskörűen elterjedt, amelynek céljából itt könyvtárak és olvasókörök alakultak. Hamarosan Tasnádon is szerephez jutott a helyi újság is. Bár ennek beindítása nem csupán elhatározás kérdése volt, hiszen a sikeres munka biztosításához képzett szerkesztő, kiadóhivatal és nyomda kellett, továbbá az olvasótábor biztosítása is alapvető követelmény volt. Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Az említett négy tasnádi újság több számát a budapesti Országos Széchényi Könyvtár őrzi, de teljes kollekció sajnos sehol nem maradt fenn. Így a még fennmaradt számok alapján kronológiai sorrendben mutatom be ezeket a ma már ritkaságszámba sorolható kiadványokat, teret szentelve azon személyek munkájának is, akik lehetővé tették ezek megjelenését.

Tasnád. Társadalmi, szépirodalmi és vegyes tartalmú hetilap. Az első szám 1887. február 28-án jelent meg; ennek az évfolyamnak a példányai nem maradtak fenn. A ma ismert első számot 1888. január 4-én (II. évfolyam, 1. szám) nyomtatták, míg az utolsó 1890. december 25-én (IV. évfolyam, 39 szám) készült. Terjedelme: 4 oldal. Megjelent minden szombaton. Szerkesztő és laptulajdonos: Robl Vilmos. Főmunkatárs: Léderer Zsigmond. A szerkesztőség Tasnádon a Sós utca, 37. szám alatt volt. A lap első ismert számától kezdve egészen 1888. augusztus 4-ig ifj. Róth Károly nagykárolyi nyomdájában készült; majd a további példányok az említett év december 23-ig Molnár János tipográfiájában, Szatmáron. Végül pedig 1889. január 9-től Seper Kajetán nagykárolyi nyomdájában készítették, amelynek a tulajdonosa a lap szerkesztésében is besegített.

Arról, hogy egy ilyen vidéki újság beindítása milyen kockázattal járt, e lap 1888. évi első számában a következőket olvashatjuk: „Meghánytuk-vetettük elménkben a jövőt; nem fűztünk ahhoz vérmes reményeket; lehet hogy más tanulságot merítve a múltból; nem is koczkáztatta volna meg elölről kezdeni a harczot, melynek jutalmazására ritkán terem babér. Bizalmunk volt e város és vidéke nagyon jól ismert közönségében. Bíztunk abban, hogy nem vonja meg a becsületes munkától a támogatást a jövőben sem. E bizalom e remény él most is szívünkben, midőn a »Tasnád«-nak első számát kibocsájtjuk”.2

Az újság hasábjain rendszeresen jelentek meg a helyi beszámolók és a nagyvilág hírei mellett irodalmi alkotások (versek, novellák), amelyeket rendszerint reklámok követtek. Központi és visszatérő téma a népkönyvtárak jelentőségének méltatása. A szerkesztőről, Robl Vilmosról megjegyzendő, hogy egy önálló kötetet is kiadott Részvétharangok (Alkalmi búcsúztató énekek gyűjteménye) címmel, amely 1890-ben jelent meg Munkácson.3

Az első tasnádi újság megszűnése idején alakult meg a helyi Részvény-nyomda.4 Az eredetileg Szongott Jakab igazgató által vezetett tipográfia működéséről nem maradtak fenn adatok, ellentétben a szintén ebben az időben – pontosabban 1891-ben – alakult Turóczy Zsigmond-féle nyomdáról, amelyről tudjuk, hogy a második helyi lapot jelentette meg.

Tasnád és Vidéke. Társadalmi, szépirodalmi és vegyes tartalmú hetilap, indult 1891. február 7-én (I. évfolyam, 1. szám); az utolsó ismert 20. szám ez év augusztusi dátummal készült. A lap felelős szerkesztője G. Diószeghy Mór. A szerkesztőség a helyi református paplakban működött. Szerkesztőségi tagok: Bartha Dezső, Hunyadi Domokos és Mihály Károly. A Turóczy Zsigmond nyomdája Tasnádon a Szent-János utcában özvegy Ábrahám Bálintné házában működött. Ennek az újságnak Turóczy egyben kiadója és tulajdonosa is volt. Az utolsó augusztusi szám a Tasnád-vidéki Gazda Kör hivatalos lapja alcímmel jelent meg.

A lap felelős szerkesztője, Giczey Diószeghy Mór (1857–1907) a szilágysági Pelében született, Zilahon végezte a gimnáziumot, majd a nagyegyedi Bethlen Gábor Kollégiumban négy évig tanult. Itt 1882-ben papi vizsgát tett, majd 1883-tól lelkészként Érkáváson szolgált. Már az említett évtől irodalmi jellegű írásokat közölt nagykárolyi, zilahi és budapesti lapokban is. Önálló kötete: Ismerősök (elbeszélés és rajz) címmel, Zilahon jelent meg 1890-ben5. Diószeghy 24 év szolgálat után, 49 évesen hunyt el, majd 1907. március 17-én temették el az érkávási temetőbe.6

Jóllehet Tasnádon is színvonalas újságot szerkesztett, ez mégis csak egy félévig jelent meg. Mint az utolsó, augusztus 2-i számból értesülünk, a lap kiadása már korábban is szünetelt. Időközben a szerkesztők is felmondtak. Ennek ellenére Turóczy azt ígérte, hogy az újonnan beszerzett gyorssajtóval Tasnádon szándékozik folytatni a munkát.7 Rövidesen mégis másként döntött, és áttette székhelyét Nagykárolyba, ahol 1892 márciusában megkezdte a Nagykárolyi Független Hírlap nyomtatását.8

A következő – harmadik – helyi újság másfél évtizeddel később, 1905-ben jelent meg. A Tasnád és Környéke című társadalmi hetilap Lövinger Lipót újonnan alakult helyi nyomdájából jutott el az olvasókhoz minden vasárnap. A lap felelős szerkesztője L. Kiss Zoltán, míg kiadói Lövinger L. és Niszli E. voltak.

Az újság változatos tartalmú volt; vezércikkben hívta fel a figyelmet az ipar és a kereskedelem növekvő fontosságára, de a mezőgazdasággal kapcsolatban is rendszeresen vetett fel közérdekű témákat. A nem hiányzó irodalmi rovat mellett illusztált reklámoldalt tartalmazott, sőt, néha egy melléklettel is megtoldották. Ennek ellenére a Tasnád és Környékéből mindössze 16 szám jelent meg, 1905 februárja és júniusa között.

A 20. század első évtizedében nemcsak Tasnád lélekszáma növekedett (mintegy ötezer személyre), hanem ezzel párhuzamosan a városiasodásnak is számos jele mutatkozott. Ezért egy színvonalas helyi újság megjelenése, egy megfelelően képzett szerkesztő irányításával szükségletté vált.

A negyedik helyi lap, akárcsak az első, szintén a Tasnád nevet kapta, de ennek ellenére sem minősíthető a korábbi újság folytatásának, amit az a tény is alátámaszt, hogy az 1909. augusztus 1-én kiadott bevezető számot I. évfolyam, 1. számmal jelölik. A Társadalmi hetilapként beharangozott újság több mint egy évtizedig jelent meg; utolsó száma (XI. évfolyam, 3. szám) 1919. január 15-én látott napvilágot. A felelős szerkesztő dr. Somogyi Endre ügyvéd volt, szerkesztősége Tasnádon, a Hosszú utcában működött. Kiadóhivatala Nagykárolyban a Jókai utca 2 sz. alatt volt, ahol a Manyák–Tóth-féle nyomda működött. Később a lap szintén a nagykárolyi Róth Zsigmond tipográfiában készült.




Tasnád piactere a 19–20. század fordulóján, korabeli képeslapon

A bevezető számban, amely ezerötszáz példányban jelent meg, a szerkesztő a Miért? című vezércikkben a lap céljait vázolja, amelyből a következőket idézzük: „miért csinálunk lapot Tasnádon? (...) Ez a mi kis Tasnádunk, amelyhez minket a szülőföld szeretete kapcsol, a fejlődésben olyan lendületet vett, hogy ennek a forrongásnak a kialakuló új, pezsdülő életnek szolgálatában szegődni, szintén gyönyörűség. Megérezni ennek a fejlődő helynek szükségeit, közösségének vágyait, s ezekért szót emelni, ahol kell: segíteni a társadalmi élet kialakulásán, fejlesztésén fáradozni, ez a mi czélunk (...) Minden erőnkkel azon leszünk, hogy ez a kis lap, ha vidéki is, ne legyen az irodalom karikatúrája, de becsületére váljék a tollnak, mely szolgálatába szegődik.”9Tasnád nevű újság beindulását a helyi római katolikus egyház Historia Domusában is feljegyezték.10

A több mint egy évtizedig tartó töretlen munka, amely a helyi újság folyamatos megjelenését biztosította, a legfőbb bizonyíték arra, hogy a kitűzött célokat sikerült megvalósítani. Ebben kulcsszerep jutott dr. Somogyi Endrének, aki ügyvédi munkája mellett a lap felelős szerkesztői teendőit is tökéletesen ellátta. Meglepő, hogy a Tasnád nevű lapban rendszeresen jelentek meg Ady Endre versei, aki ekkor már nem egy vidéki poéta, hanem a „költőfejedelem” volt. Tasnádi kapcsolatainak gyökerei a zilahi gimnázium korábbi önképzőköri tevékenységében keresendők, ahol egykor az ifjú költő mellett, Somogyi Endre neve is felbukkant. Bár ők ketten irodalmi témában is néha polemizáltak, a későbbi ügyvéd már 1897-ben ezt írta Adyról: „Van nékem egy kedves collégám ott lenn a vidéken. Egy csupasz képű, borzas poéta fiú, akiből, ha ő is úgy akarja – egyébb szükségesek megvannak – nagy poéta-ember leszen egyszer”.11 A kapcsolat közöttük a további években is töretlen maradt. A neves költő halála után, az 1924-ben a zilahi színházban megtartott Ady-ünnepségen az üdvözlő beszédet Somogyi Endre, a Szilágyság felelős szerkesztője mondta.12

Az 1919-ig megjelenő, egykor oly népszerű Tasnád nevű lapnak napjainkig csak szórványos számai maradtak fenn a Budapesti Széchényi Könyvtárban, valamint egykori megjelenési helyén is.13

Befejezésül vázoljuk e kisvároshoz köthető, utólag napvilágot látott újságok sorát. A két világháború közötti időszakban jelent meg a Tasnád és Vidéke (felelős szerkesztő: Szilágyi Träger Károly), amely másfél év után, 1931-ben szűnt meg. Ennek pótlására indult 1934-ben a Szatmármegyei Közlöny mellékleteként a Tasnádi Közlöny, Lévi Miklós szerkesztésében. Majd 1969 és 1977 között a helyi gimnázium Azur nevű, román nyelvű folyóiratának öt száma látott napvilágot. Az 1989-es politikai fordulat után két lap kiadása is kötődött Tasnádhoz. Elsőként a Rozs Sándor szerkesztésében 1997. március 1-én induló, és három évig megjelenő Tasnádi Újság. Végül pedig a 2000 augusztusától beinduló, Buchmüller Ildikó által szerkesztett Tasnádi Tükör, amely nyolc évfolyamot ért meg. Jelenleg egyetlen Tasnádhoz köthető újság sem jelenik meg.

Jegyzetek

1 Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája, Szilágy megye községeinek története. Tasnád, IV. kötet, Budapest, 1902, 633. o.

2 Léderer Zsigmond, Robl Vilmos: Előfizetési felhívás a Tasnád II. évfolyamára. Tasnád, 1888. január 7., II. évf., 1. sz.

3 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XI. kötet, Hornyánszky V. Könyvnyomdája, Budapest, 1906, 1040. o.

4 Könyvnyomdák. Magyar Nyomdászok Évkönyve. 6. évf., Budapest, 1891, 99. o.

5 Szinnyei József: i. m., II. kötet, 1893, 886. o.

6 Diószeghy Mór gyászjelentése, 1907.

7 Tasnád és Vidéke, 1891. augusztus 2., I. évf., 20. sz.

8 László Gézáné – Szarka Ágota: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (a történelmi Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa és Ung vármegyék sajtóbibliográfiája). 1845–2000. Nyíregyháza, 2002, 202. o.

9 Tasnád. 1909. augusztus 1., I évf., 1. sz.

10 Várostörténet. A római katolikus egyház története (9). Tasnádi Tükör, 2005. október, VI. évf., 57. sz.

11 Rédey Tivadar: Ady diákkori zsengéi Zilahon. Az első öt év repertóriuma 1897, In: Nyugat, 1919. február 16.–március 1., XII. évf., 4–5 sz., 304–311. o.

12 Ady-ünnepségek Zilahon és Érmindszenten. In: Nyugat. 1924. augusztus 16. – szeptember 1., XVII. évf., 15–16. sz., 291–292. o.

13 Elődeink. In: Tasnádi Újság, 1997. április, I. évf., 2. sz.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. 

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen.

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.