Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Sokágú síp

120 éve született Gyimesy Kásás Ernő festőművész, rajztanár, újságíró

Mindenki jó szívvel gondol vissza szülőföldjére. Az ember sorsa kiszámíthatatlan, végigéli életét szülőföldjén, vagy a sors elsodorja máshová. Szerencsésebb esetben ott is megállja a helyét, de időközönként így is hazájáról álmodik – ilyenkor szép emlékekkel ébred, és a napja is sokkal jobban indul. Milyen nagy öröm hosszú távollét után hazatérni, felkeresni a szülőházat, az iskolát, a szépséges emlékhelyeket, a letompult, rossz emlékeket felidézni, és átérezni az idő múlását úgy, hogy belesajog az ember szíve. De mindig jó visszatérni. Várják a rokonok, a barátok, az iskolatársak? Mi változott a javára? És mi az, ami még mindig fáj, pedig már évtizedek segítettek enyhíteni.




Gyimesy Kásás Ernő (1901–1994)

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

A családról

A Kásás családról genealógiai kutatásai nyomán Kásás Árpád ezt írta: „Magyarországon, Őrszentmiklóson születtem 1927-ben, és Angliában, Nottinghamben élek 1948 óta. Szüleim, vitéz Kásás Árpád és felesége (született Hauser Margit) az első világháború és Trianon után menekültek Magyarországra Erdélyből. Az apám egy világháborúban harcolt, és háromszor sebesült katonatiszt volt. A családja Élőpatakról származott. Az ő apja (az én nagyapám) Kásás György (tanító vagy iskolaigazgató) volt vagy Élőpatakon, vagy pedig Sepsiszentgyörgyön. Az ő édesapja a családi legenda szerint egy Gróf Nemes volt. Arról, hogy ki volt az édesanyja (az én dédnagyanyám), soha nem hallottam. Nagyapámnak tizennyolc gyermeke volt. Az első felesége a kilencedik gyermekének szülésében halt meg. A második feleségétől szintén lett kilenc gyermeke. Az első feleségétől született gyermekekből csak egyet ismertem. Kásás Sándort, kinek a fia Gyi­mesy Kásás Ernő festőművész, kivándorolt az Egyesült Államokba. A második feleségétől (az én nagyanyám) született gyermekekből apámmal együtt hatot ismertem. Ez a hat a következő: Kásás Vilmos, Kásás Zoltán (a híres magyar vízilabdázó, Kásás Tamás dédapja), Kásás Andor (egykori magyar vezérkari tiszt), Kásás Rózsi (tanítónő), Kásás Matilda (dr. Kövér Jánosné) és az én apám. Sajnos, a jelen pillanatban már egyik sem él. Nagyon hálás lennék, ha ez a levél egy kis fényt tudna nyújtani a Gróf Nemes családra, és ha valaki tudatná velem ennek az eredményét, ha igen, ha nem. Tisztelettel, Kásás Árpád).”1

Felvettem a kapcsolatot az olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó Kásás Zoltánnal, aki ezt írta nekem 2018-ban: „Tisztelt Tóth úr! A Magyar Időkben megjelent cikket2 megtaláltam én is, őszintén szólva, meglepődtem, és örültem is. Tudomásom szerint a Kásás család Előpatakról származik. Sajnos, soha nem jártam ott, így külön is köszönöm az Ön által küldött képeslapokat! 1975-ben a magyar vízilabda-válogatott tagjaként utaztam New Yorkba, ahol 21 év után találkoztam apámmal. Ő vitt el Ernő bácsi lakására. (…) A látogatás nem volt hosszú, arra emlékszem, hogy egy igazi művész­ember lakása volt »művészi rendezetlenséggel«. A találkozásról sajnos nem készült fotó. Ez volt az első és sajnos az utolsó találkozásunk (…) Hát ennyit tudok a Kásásokról, talán még annyit, hogy apám, Kásás Zoltán két éve halt meg.”

Gyimesy Kásás Ernő háborús körülmények között átszökött a határon, és hogy a Gyárfás Jenőtől kapott képzése ne vesszen kárba, elment a budapesti főiskolába felvételizni, majd mint végzett festőművész, az európai továbbképzések után, 1927-ben az Amerikai Egyesült Államokban a chicagói Arts Institute-ban tanult tovább, hogy megszerezze a mesteri fokozatot, és ezzel együtt cselekvően bekapcsolódjon a város magyar életébe.




Gyimesy Kásás Ernő

Első amerikai kiállításáról a Száz év művészei egy festő életrajzában 1880–1980 című önéletrajzi könyvében írta: „Így hívták a kiállítást: WOMEN ­WORLD’S FAIR. A népművészet volt az alapja, külön-külön pavilonokban. A »Magyar szoba« közepén ott ékeskedett a bútorom, falán aranykeretben az udvarhelyi Lókodban festett székely kapu és egy ’48-as kerekes kút. Se szeri se száma varrottasoknak, matyó, torockói kézimunka-csodáknak, köcsögnek, kulacsnak.” Ez a kiállítás 1927-ben volt.

Két évvel később, 1927-ben már Sepsiszentgyörgyön volt, amikor eljött a Székely Nemzeti Múzeum 50. évfordulóján rendezett kiállítására, és elnyerte az első aranyérmét. Erről a kiállításról a Székely Nemzeti Múzeum 125 éves jubileumára Sepsiszentgyörgyön 2002-ben kiadott emlékkönyvben Wolf Tamás írta: „A kiállítások közül a legjobban a képzőművészeti kiállítás sikerült, de nagy érdeklődést keltett a terménykiállítás is. A képzőművészeti kiállításra négy termet foglaltak le a Kollégium épületében. Itt voltak megtalálhatók a megjelent székely festők művei: NAGY Imre 8, GYÁRFÁS Endre 3, PÁLFFY Mária 3, KÁSÁS Ernő 7… képpel jelent meg. A kiállítást vásárral kötötték egybe.” Gyimesy Kásás Ernő mind a hát képét eladta, ezzel segítette anyagilag a múzeumot. Az elnyert aranyérem és első házassága után az Amerikai Egyesült Államokban újabb sikerek várták, két pályázatot nyert: egyiket az kelet-chicagói önkormányzattól, a másikat az indianapolisi Art Institute-tól. A Mit adott a könyv az emberiségnek című, olajfestékkel vászonra festett, tizenkét méter hosszú freskótervével vett részt a chicagói világkiállítás (1933–1934) General Building Csarnokában. Több tízezren csodálhatták meg a gyönyörű képet, amin a művész és édesapja is szerepet kapott: apja volt az idős tudós a földgömbbel, ő maga pedig a rádióbemondó. Ezt az időszakot megelőzően ugyanis a művész rádióbemondó volt a chicagói magyar rádiónál, és újságíróként is tevékenykedett. Másik nagy méretű festménye a Justicia című kép volt. Mindkettő átkerült Kelet-Chicagóba, egyik az ottani könyvtárban van ma is, a Justicia pedig a helyi bíróság épületét díszítette.3

Gyimesy Kásás Ernő 1929 és 1934 között Budapesten élt és dolgozott. Egy 1931. évi kiállításáról Kézdi Kovács László írt elismerően a Székely Nép 1931. december 24-ei, karácsonyi számában: „Kásás Ernő kiállítása. Mostani műterem-kiállításán »A szépség diadala« című vászna a legértékesebb. A mester édesanyjáról és feleségéről festett jó képmások kiváló portréfestőnek mutatják be. A Székelyföldön, különösen Sepsiszentgyörgy vidékén festett friss tejképei (Olt-menti részletek – falusi házak és udvarok, kerekes kút), a nagybaconi templom és a régi temető, a pesti vázlatai közül a Silos telep égése, s különféle figurális vázlatok élénkítik meg a tárlat anyagát. A művész egyébként rendes munkatársa az amerikai magyar lapoknak is, irodalmi munkásságot is fejt ki.”

Az előbb említett chicagói kiállításról így számolt be 1935. február 22-i számában a Pesti Hírlap: „Magyar festőművész sikere Amerikában. Chicagóból írják: Most leplezték le East Chicagóban Kásás Ernő, az Amerikában elő kiváló magyar festőművész »Mit adott a könyv az emberiségnek?« című, már méreteiben is hatalmas (körülbelül 12 méter hosszú és 2 méter magas) festményét, amelyet az amerikai Indiana állam rendelésére készített. A kép megelőzően ‒ a chicagói világkiállításkor ‒ több hónapon át a General Exhibition building-ben volt kiállítva ‒ amiről annak idején a Pesti Hírlap már megemlékezett ‒ és rengeteg ember tekintette meg. A leleplezési ünnepély fényes keretek között zajlott le és azon Medgyessy László chicagói magyar konzullal az élen részt vettek az összes magyar egyesületek, továbbá a Chicagói társadalmi és kultúrszervezetek. Az állam nevében Wilbur D. Peat vette át a képet és gratulált a magyar művésznek nagy sikerű alkotásához. A leleplezési ünnepély után többszáz terítékes bankettet rendeztek Kásás Ernő tiszteletére.”

Keserves idők jöttek, 1935-öt írunk. Miután egy gyermeket kimentett a vízből, a mester megsérült, és nem tudott tovább festeni, így hazatért Budapestre, újságírónak állt. Korábban is művelte ezt a műfajt, amerikai élete során tudósította az amerikai Magyar Népszavát, és írt a Székely Népnek is.

A közíró Gyimesy Kásás Ernő

Lássunk néhány részletet a festőművész közírói/hírlapírói munkásságából. Gyimesy Kásás Ernő például nagy tisztelettel írt Benedek Elekről. A Székely Nép 1930. június 5-i, 44. számában olvashatjuk ezt az érdekes feljegyzését: „Benedek Elek sírjára. Úgy érzem székely testvéreimmel és atyámfiával szemben való kötelességemet teljesítem, mikor a Székely Nép sorai között emlékezem meg arról a találkozásról, amikor a mindenki által szeretett Elek Apó emlékkönyvembe beírt néhány sort. Őszintén mondva meglepett, midőn emléksorok helyett az alant leírt kis verset olvashattam: »Sírfeliratom. / Jézus tanítványa voltam, /Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez felemeltem, / Szeretetre így neveltem. / Bp. 1926. március 2. Benedek Elek.« Csodálatos, hogy éppen az írói jubileumának 25. évfordulóján – az Ádám Éva írónő által rendezett ünnepén – az elmúlás gondolatai jutottak eszébe. Amennyiben a sírfelirat kérdése aktuális lenne, úgy az illetékeseknek szíves figyelmébe ajánlom. Budapest, 1930. május hó 27 én. Kásás Ernő.”




Aradiak találkozója 1940-ben. Jobb szélen a város híres szülötte, Jávor Pál színművész.
Gyimesy Kásás Ernő felvétele

Kásás Ernő verset is írt a Székely Népben a lap 50 éves jubileumárra. Az újság 1932. június 2-i számában olvashatjuk: „ISTEN! // – URAM!: – Teremtője az égnek, tűznek és vérnek, / Halálnak és dicsőségnek, borúnak, fénynek, / Ki adtad ezernyi fiad, / Ajkunkra megszentelt szavat, zengeni: // ISTEN!: – Neveddel föltámad az élet, / Szavadra meghasad az ég. / De aki benned hinni tud, / Homlokára ajkad csókja ég. // MINDENHATÓ!: – Lényed titkos segedelmünk, / Szívünk szavához hangok nincsenek, / Tetteidre égnek lobog a fejünk, / Vagy igazságid porba döntenek. // LELKÜNK?: – Csöppje tengerednek, Fohászunk ? … megtérés a jóhoz, Csodáid térdre hullatnak, Fölmagasztalnak. // SZERETETED: – Ne vond, meg tőlünk óh Uram! Jelenben, jövőben vezess, / Szenteld meg munkánk, lelkünk, testünk, / Hogy igaz, hű gyermekid lehessünk. Ámen.”

Egy másik írásában a festőművész annak az egykori osztálytársának állított emléket, akivel hegedűvel együtt adtak elő az iskolai ünnepségeken zeneszámokat. Az írás a Székely Nép 1932. január 2-ai számában jelent meg: „A SEPSISZENTGYÖRGYI HŐS. A mi kis székely városunk mindég kivette részét a kultúrából és nem egészen véletlen, hogy rohanó izgalmas új világtörténelmet író évtizednek lapján bevéstünk három nevet: Székely, Sepsiszentgyörgy és Bitai. (…) Nem véletlen, hogy száz és száz pilóta közül az Amerikába visszatért Magyar Sándor helyett a mi szerény Bitai Gyulánkat választották a nemzet egyik képviselőjévé az óceánrepülők világkongresszusára való kiküldöttként. (…) A gép lezuhant, mint annyi más tízezer, de Endresz és Bitai örökre élni fognak minden kultúrlélekben. Elvesztésüknek fájdalma legőszintébben abban a grandiózus nemzeti gyászban nyilvánult meg, mely utolsó útjukra kísérve megadta azt végső tisztességet, melynél szebb, szomorúbb és őszintébb alig volt a magyar történelemben. Államfők, politikusok temetése lehet káprázatosabb, lehet filmre kívánkozó látványosság, de mindenki halottja csak a kultúra hőse lehet faji és nemzetiségi különbség nélkül.”

Gyimesy Kásás Ernő ekkortájt tanított a Hivatásos Fényképészek Intézetében, majd tudósította a clevelandi Szabadságot, főszerkesztője volt a Magyar Fényképész című havilapnak, és kiadóhivatali vezetőként dolgozott a Magyar Film című hetilap szerkesztésében. Erről előbb idézett önéletrajzi könyvében azt írja: „A politikai állásfoglalások útvesztőjében két művészeti lap szerkesztőségében kaptam helyet. Magyar Film volt az egyik, a Magyar Fényképész volt a másik, képes magazin mindkettő. A virágjában lévő amerikai angol nyelvű filmek uralták a megnagyobbodott ország szükségletét, tapasztalataim, nyelvismeretem, a képszerkesztés módozatai juttattak álláshoz. Leglényegesebb eleme volt, hogy távol lehetett maradni a politikától. Nem való az művész-embernek...”

Mindig a művészet kötötte le a figyelmét. Lelkes fotós lett, statisztikákat vezetett a híres fotóművészekről, filmszínházakról, riportokat készített figyelemreméltó személyiségekkel. Fényképmúzeumot szervezett. 1939 júliusában a Magyar Fényképész című lapban látott nyilvánosságot a Gyimesy Kásás Ernő által szervezendő Magyar Fénykép-Múzeum terve. A megvalósításról a Magyar Fényképész 1939. augusztusi lapszámában számolt be: „Megvalósult a magyar fényképmúzeum terve. A múzeum anyagát a Budapesti Fényképészek és Fényképnagyítók Ipartestületének hivatalos lapja, a Magyar Fényképész szerkesztőségébe (Bp. IV. Semsey Andor u. 5.) vagy kiadóhivatalába (Bp. VII. Erzsébet krt. 43. II.) gyűjtik össze. Felvilágosítással Gyimesy Kásás Ernő szolgál.”




Vajdahunyad ősi vára. Gyimesy Kásás Ernő rajza

De Gyimesy Kásás Ernő nemcsak magyarországi, hanem amerikai lapoknak is munkatársa volt. Ezt a Láthatár egyik, 1943-beli cikkéből tudjuk meg, amelyben arról tesz említést, hogy a Szabadság „A legrégibb és a legnagyobb magyar lap Amerikában. Szerkesztő: Petheö Pál János, Budapesti szerkesztő: Kásás Ernő.” Ugyancsak Gyimesy írta 1937. márciusában a Szabadság hasábjain, hogy „Tábory Kornélt az »Otthon« újságíró klubban volt alkalmam megismerni. Kutatásainak eredményét – mikor a Szabadság c. clevelandi napilap magyarországi szerkesztője voltam – rendelkezésemre bocsátotta, és az amerikai képtulajdonosok nevével, címével összefoglalt listának közléséhez hozzájárult. Mintegy hatvan Munkácsy-kép tulajdonos nevét 1937. márc. 6. és 7.-i Szabadság számban közöltem, sajnos, több példány nem maradt további információhoz.” Ebből is látszik, hogy Gyimesy szerepet vállalt az elérhető Munkácsy-képek hazahozatalában.

Gyimesy Kásás Ernő 1940-ben Jávor Pált és szüleimet aradi rokonaik társaságában fotózta. Önéletrajzi könyvében írta: „Orbán Balázs már hátán egy fotográfusmasinával gyalog járta végig a székely falukat, ásvány-gyűjteménye, történelmi kutatásainak sokoldalúságait négy vaskos kötetben írta meg.”

A Magyar Film képes lapban Szemközt az első magyar rendezőnővel címmel írt Tüdős Kláráról. További írásai jelentek meg ugyanott Machita hármas élete, Stílusos fekete Karádyval a Hunniában címmel, interjút készített Bánky Viktor rendezővel. Sport- és filmélményeiről Széffedin Sefket bejjel, a Kalotaszegi Madonna írójával készített beszélgetést. Fényképe is megjelent a Magyar Filmben Balogh István az új felvevőgép feltalálója forgatás előtt címmel, és fontos munkája volt a Filmhíradó diadalútja című cikke is.

A Magyar Film 1943. július 8-i számából megtudjuk például azt, hogy: „Gyi­mesy Kásás Ernő, a Magyar Film című filmkamarai szaklap munkatársa 770 mozival számolt 1943-ban, amelyek közül 189 a területi visszacsatolásoknak köszönhető: 40 felvidéki, 15 kárpátaljai, 40 észak-erdélyi és 89 délvidéki mozi kapcsolódott be az országos hálózatba. Megállapítható, hogy a Magyar Világhíradó nézőinek száma többszörösen felülmúlja legnagyobb példányszámban megjelenő magyar napilapok olvasóinak számát. Szerkesztése felelősségteljes munkát jelent.”

A háborús időszak idején hazafias viselkedéséért megkapta a nemzetvédelmi kereszt kitüntetést, majd a kommunista uralom kezdetén valaki feljelentette nem létező jogi fogalom alapján, de – többek között ezért is – felmentették.

Amerikai pályán

A továbbiakban lássuk, hogyan alakult Gyimesy Kásás Ernő pályája, főleg annak amerikai szakasza. Ekkortájt amerikai-erdélyi felesége, Kelemen Erzsébet betegsége miatt már visszautazott az Egyesült Államokban élő szüleihez, de az orvosok már nem tudtak rajta segíteni. A háború miatt a közviszonyok nagyon leromlottak. Az ország helyreállítására ment el minden pénz, a lapok megritkultak, festményeket senki sem vásárolt. Második feleségével, Szigetváry Eszterrel ebben az időszakban házasodtak össze, aki egész életében hű segítőtársa volt. Gyimesy Kásás Ernő az 1950-es évek elejéig segédmunkás volt, majd dekorációs munkát végzett a budapesti divatcsarnokban, később visszatért a festészethez. Én, édesapám közvetítésével 1955–56-ban kerültem hozzá rajzolást és festést tanulni.

1956-ban disszidált, és már ez év decemberében megszervezte az Egyesült Államokból a segélyszolgálatot. Mi is kaptunk tőle segélycsomagot. Kiépítette a kapcsolatokat az Egyesült Államokban élő honfitársakkal. Bostonba került, tanított a Fairleigh Dickinson Egyetemen, majd New Yorkban telepedett le. 1964-ben alapítója és ügyvezető elnöke lett a Külföldi Magyar Képzőművészek Világszövetségének. 1969-ben – a még ma is sikeresen működő, rangos – Árpád Akadémia aranyérmét nyerte, és megválasztották az akadémia képzőművészeti osztályának elnökévé. Ugyanakkor Wass Albert lett az irodalmi osztály vezetője, később a tudományok osztályának elnöke pedig Sellye János, a stressz kutatójaként világhíressé vált orvosprofesszor. Gyimesy Kásás ezt a tisztségét 1986-ig töltötte be. Mind a két társaság kiállításait ő szervezte és rendezte: Clevelandben évente az Árpád Akadémiáét, mintegy húsz éven keresztül, pedig a világszövetség kiállításait a jelentős évfordulókon New Yorkban, Los Angelesben, Philadelphiában, Washingtonban, Torontóban, Münchenben és Monacóban.

Részt vett a New York-i Magyar Ház létrehozásában, és itt tartotta meg az első Magyar Könyvnapot.

Gyimesy Kásás Ernő amerikai tevékenységét fémjelzi a Katolikus Magyarok Vasárnapja 1971. április 11-i számában olvasható írás: „A Magyar Könyvtár és Történelmi Társulat vezetőségének megbízásából, mint annak igazgatója, Gyimesy Kásás Ernő jelenti, hogy felvetett gondolata szerint megrendezik az első magyar könyvnapot New Yorkban. Jelenti azt is, hogy mivel mint a Külföldi Magyar Képzőművészek Világszövetségének elnöke egy évtized óta élvezte a sajtó támogatását, az eredeti javaslatát kiegészítette azzal, hogy a könyvek sorába a külföldi magyar sajtótermékek is helyet foglalhassanak.”

Mindenhol nagy sikerrel szerepelt, 40–75 művész részvételével rendezett kiállításainak nézőszáma a kezdeti pár száz után már 5000–70 000 látogatót vonzott. Polgármesterek, művészeti vezetők emléklapokkal, díszérmékkel köszönték meg a rendezvényeit, sőt még az 1981-es kiállítás alkalmából Ronald Reagan elnök, illetve felesége, Nancy asszony is küldött egy köszönő levelet a művésznek.

Egy újabb, torontói tárlatról 1977. május 7-i számában a New York-i Magyar Élet így számolt be: „Van emigrációs magyar kultúra! – amelynek vérkeringésébe be kell kapcsolódnia annak, aki magyarságát meg akarja őrizni itt a szétszórtságban. Erről tanúskodott az április 15–17. között, Torontóban, a Magyar Kultúrközpontban megrendezett Képzőművészeti Világkiállítás, amelyet a Külföldi Magyar Művészek Szövetsége, élén annak elnökével, Gyi­mesy Kásás Ernővel szervezett meg. A legtöbb képet Gyimesy Kásás Ernő állította ki, aki az egész kiállítás lelkes, áldozatos rendezője, lelke volt. »Jubileumi kiállítás« volt ez, hiszen a most 75 éves születésnapját ünneplő művész életművében gyönyörködhettünk. Igazi emigrációs művész Gyimesy Kásás, akinek képeiben az illyési »ötágú síp« hangja szólal meg: az elhagyott otthon, Erdély, Felvidék, Délvidék és a nagyvilágban szétszórt magyarsága élete. Elég ennek bizonyítására néhány képe címét felsorolnunk: »A budavári Színház utca 27.«, »Sepsiszentgyörgyi vár­templom«, »Kárpátok ormán«, »Pap-sziget a Dunán«, »A New York-i Brooklyn Bridgetown«.”

1977-ben, szerzőtársával, Könnyű L. Lászlóval megírták A külföldi magyar hivatásos képzőművészek című, nagy jelentőségű lexikont. Az 1982. évi budapesti, Tisztelet a szülőföldnek című kiállításon pedig nagy szolgálatot tett a magyar képzőművészeti életnek. Az anyaországon kívül élő képzőművészeink munkásságáról szóló lexikonnal reálisan mérték fel alkotóink emigrációban betöltött szerepét. A magyar nyelvű könyvben (az angol nyelvű kiadás ettől eltér – T. Cs. B.) öt földrészen élő mintegy 983 művész adatait gyűjtötték egybe. Ebből külföldön élő, nyilvántartott magyar művész 550 volt – Erdélyből 175 –, közülük 429 fő volt az egyesület tagja. Dr. Szabó Lilla művészettörténész Külön világban és külön időben című könyvében úgy értékelte, hogy az 1977-ben megjelent lexikon „nagy szolgálatot tett az ügynek”. Ugyanő írta az 1982. évi budapesti Tisztelet a szülőföldnek című kiállításról, hogy „Gyimesy Kásás Ernő festőművész a Külföldi Magyar Képzőművészek Világszövetsége elnökének törekvése és elhivatottsága nélkül valószínűleg a képzőművészetünk szertegurult gyöngyszemeit is nehezen találnánk.”

Újra itthon

Mély nyomott hagyott a művészben az 1978-as év, amikor hazatért Sepsiszentgyörgyre. Erről idézett önéletrajzi könyvében így ír: „E könyv beszámolóját a Székelyföld említésével kezdettem. A szülőföld huszonöt év távolából mindnyájunkban megszólal, ha az öregedés ránk köszönt. Hol az útlevél, hol a vízum hiányoztak. A világ megcserélte arculatát. Alkalmazkodni is lehetett hozzá. Népünk nyelve, szokásai lényegében megmaradtak, ha az idő alkalmazkodást kívánt is. Hegyeink se változtak, a Nemere se fújta másként a szelet. A szív hazavágyik, nincs ebben szégyenleni való se. Sepsiszentgyörgy hazahívott. Több művésszel hasonlóan nem mehettem üres kézzel. A Székely Nemzeti Múzeum két termét fölajánlották, illett megtöltenem festményeimmel. Ezt tették Finta Sándor, Vasarely, Domján, Szász Endre, ki-ki saját városában. A szülőföld nevét meg lehet változtatni, a város marad Székely.

Dallal fogadtak, miért is változtatnék rajta:

KÖSZÖNTŐ DAL Gyimesy Kásás Ernőnek. Előadta: Benedek Gyula, dalénekes, 1978. augusztus 7. Kiállítás megnyitóján. // Bálványosvár csonka tornyán van egy öreg holló, / Sokfelé járt, sokat látott, gondolkozik, hol jó? / Volt már messze országokban, sok szép torony ormán / De a legszebb mégis Bálványosvár régi ócska tornyán // Bálványosvár torony alján szomorú hír járta, / Messzire szállt a gazdája és a torony árva. / Nincsen aki más országról sok szép regét mondjon, / S nincsen aki azt meséli mindenütt szép, de A legszebb itthon.//”

A Székely Nemzeti – akkori nevén: Kovászna Megyei – Múzeumban rendezett kiállítás megnyitó ünnepségén dr. Székely Zoltán igazgató köszöntötte. A múzeumnak ajándékozott tizenöt képet, ezek ma is ott láthatók a korábban adományozott festményeivel együtt. Meglátogatta a régi ismerősöket, szülei és Benedek Elek sírját is felkereste.

Gyimesy Kásás Ernő erdélyi útjáról 1978. november 25-i számában a New York-i Magyar Élet is beszámolt, dr. Székely Zoltánt idézve: „Egyetlen egy dolgot akarok csak kiemelni, a hazai témákat, amiket megörökített a művész, azt a nosztalgiát, ami egész életén végig kísérte, a hazai benyomásokat, tájakat nem tudta elfelejteni, mindig erdélyi maradt. Ez indította az idős művészt, hogy élete alkonyán Sepsiszentgyörgy varosának, mely ifjúvá nevelte, a múzeumnak adományozza 15 alkotását. Ezzel fejezve ki a város, az Alma Mater és az ehhez kötődő múzeumhoz való ragaszkodását.”

Újra Amerikában

A diaszpórában kifejtett közéleti munkásságáért az Árpád Szövetség 1980-ban a nagy arany Árpád-csillaggal tüntette ki Gyimesy Kásás Ernőt.

A fennebb említett, 100 év egy festő életrajzában 1880–1980 című önéletrajzi könyvét a művész 1983-ban saját kiadásban jelentette meg. A könyv „elöljáró beszédét” Szathmáry Lajos író, műgyűjtő írta, ebből idéznék egy részletet, amely a Gyimesy életpályájának mintegy lényegeként is értékelhető: „A norwalki kiállítás főrendezője GYIMESY KÁSÁS ERNŐ volt. Két ember volt Ő, nem egy: Don Quijote és Sancho Pancha. A lanyha lelkesedés szürke gebéjén a magyar széthúzás szélmalmai ellen harcolt lovagi-gálánsan és ugyanakkor szamárháton döcögő szolgaként cipelte a szobrokat, képeket, a mások szobrait, a mások képeit a kiállításra. (…) Azt mondja egy erdélyi legenda, hogy a gyi­mesi havasokban az öreg székelyek minden évben egyszer titokban kisurrannak a fenyvesbe baltával a vállukon, kiválasztanak egy alkalmas kivágni való fát, megköpik a markukat és nekiállnak egyedül, magányosan, társak nélkül, segítség nélkül a fadöntésnek. Nagy fába vágják a fejszét. Így próbálják ki önmagukat, hogy van-e még vér elég az erekben, van-e még elég izom, elég ín, elég erősek-e még a csontok, viszik-e még az agy parancsát gyorsan, ügyesen az idegekbe, az idegeken át a karokba. (…) De sokszor láttam Őt az elmúlt több mint 25 év alatt ebben a kettős szerepben. Ebben a két hálátlan szerepben! Álmodozó lovagja maradt a magyar művészetnek világszerte 25 éven át, és zsákhordó szolgája a mások érvényesülésének.”

Felesége 1984-ben bekövetkezett halála után a művész lelkileg összetört, aktivitása leromlott. Az Árpád Akadémia munkájában kevesebb részt vállalt, segítőtársa, Kúr Csaba vette át a kiállítások rendezését.

Gyimesy Kásás Ernő utolsó ismert szereplése egy kelet-chicagói emlékkiállítás volt Of manuscripts and murals: An exhibit of a Library’s History and its Art címmel 1989. április 15. és május 1. között. Az emlékkiállításról a következőképpen írtak: „A Robert A. Pastrick Branch könyvtárban lévő Kásás falfestménye tele van szimbolizmussal: az 1930-as évek kelet-chicagói lakosai divatos, modern és klasszikus ruhákat viselő modellek formájában jelenítették meg a művészetet, tudományt, zenét, tanulást és szépséget. A könyvtár arra hivatott, hogy garantálja a társadalmunkat képező minden ember részére a szabadságot, hogy mindenki egy cenzúrázatlan és akadálymentes, korlátozatlan úton juthasson információs anyagokhoz. Ebben a szellemben avatjuk újra az 55 éves falfestményt, ami megtestesíti azt a vágyakozást, hogy megtaláljuk az önkifejezést a szabadság légkörében – egy másik fél évszázadra (és még többre) – szabad társadalmakat építsünk a szabad közkönyvtárak szilárd alapjain.




Justicia (Forgive Us Our Trespasses, 1930), 2440x3350 mm, olaj-vászon. Gyimesy Kásás Ernő festménye

A Public Relations, Office, Maintenans és Archívum az East Chicago Public Library könyvtár munkatársai is elismerték az idő és a tehetség felbecsülhetetlen részét a »Centennial Exhibit Series« előkészítésében. Boldog születésnapot, Kásás Ernő, és sok örömteli visszatérést!

Az East Chicago Public Library igazgatója, Theodore D. Mason.”

Somogyi Ferenc, az Árpád Akadémia főtitkára és a Magyar Találkozó kiadványok szerkesztője találóan fogalmazta meg Gyimesy Kásás Ernő önéletrajzi könyvéről írt ismertetésében: „Sohasem a maga egyéni sikerét hangsúlyozza, hanem a magyar képzőművészek tehetségének egyetemes érvényesülését és hatását mutatja be”, továbbá „párját ritkító közösségi szolgálatával a szerző egész életen át kimondott magyar küldetést teljesített.”

Gyimesy Kásás Ernő New Yorkban halt meg 1994 júniusában. Halálának időpontja, sírhelye és örökösei ismeretlenek. Felesége korábban elhunyt, gyermekük nem volt.

Jegyzetek

1 www.radixindex.com

2 Ozsdola Erika: Helykereső. Magyar Idők Lugas című melléklete, 2018. július 21., 12. o.

3 Forrás: https://www.ecpl.org/page1/page50/index.php

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.