Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gulyás Károly válságos éve 1935-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896). Tanított Kisújszálláson, mások mellett Móricz Zsigmondot is (Móricz a Forr a bor Csordás tanárát róla mintázta). Az 1902/1903-as tanévtől kinevezték a marosvásárhelyi református kollégium rajztanárának. Kinevezése szerint „a mértani és szabadkézi rajz tanára. (…) Főtárgyai a rajz és a szépírás, emellett időnként görögpótló rajzot, mértani rajzot, magyar nyelvet és mennyiségtant tanít. (…) Mindvégig ő a rajzszertár őre”.2

Első mondatunk a rajztanárra, a képzőművészre vonatkozik, aki több tehetség elindításában meghatározó szerepet vállalt. Barcsay Jenő, érettségije után fölkereste, megmutatta neki a kezdő képeit, s ő „szeretettel végignézte”, majd kijelentette: „tehetséges vagy”, és elvitte Soófalvy Illyés Sándorhoz, akinek az anyagi támogatása tette lehetővé Barcsaynak a tanulmányai megkezdését a budapesti Képzőművészeti Főiskolán.3 Gulyás tanította és egyengette az útját iskolai kiállításokon és írásaiban is Vida Árpádnak,4 Bordi Andrásnak, Andrássy Zoltánnak, Dabóczy Mihálynak. Az ő tanítványa volt a művészeti írásba bekapcsolódó M. Kiss Pál és Vásárhelyi Ziegler Emil.


A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben (forrás:
www.marosvasarhelyi-kepeslapok.blogspot.com)

1907-től tanári munkája mellé elvállalta a Teleki Téka őrének, könyvtárosának a munkakörét is. Ettől kezdve „a könyv és a kép között”5 telt az élete. Szolgálati lakást kapott a Téka épületében, s ezután ennek a kertjében festettek, rajzoltak a tanítványai, és ő korrigálta a munkáikat. A könyvtárban föltáró és rendszerező munkát végzett a kölcsönzések intézése mellett. A muzeális gyűjtemény megismerése tette lehetővé számára egy-egy fontos dokumentum földolgozását és publikálását. „A Teleki Téka egész története folyamán az egyik leghosszabb ideig szolgált, leghűségesebb és legszorgalmasabb könyvtárosa, Gulyás Károly 1907. november 10-től 1942. május 1-ig volt kezelő könyvtáros”. A Teleki Tékában ő „az első tékárius, aki tudományos igénnyel kezeli a könyvtárat”, ám „teljes szívvel-lélekkel igazán csak a kollégiumból való nyugdíjazása után tudta belevetni magát a munkába”. Noha éppen a nyugdíjazott rajztanár és tékárius nehéz helyzetbe került: „1931-től 1936-ig a kezelő könyvtáros Gulyás Károly és a főkönyvtáros Szigyártó Gábor egyáltalán nem kaptak fizetést, valószínűleg 1936-ban, visszamenőleg jutottak végül bérükhöz és a fűtési-világítási költségek megtérítéséhez. Ez a helyzet különösen Gulyást rendkívül súlyosan érintette, tanári nyugdíja is késvén, gyakorlatilag nyomorgott”.6 Ebben a kétségbeesett állapotában, kilátástalannak tűnő helyzetében írta az alábbi segítség-kérő levelét7 Papp Aurél (Aurel Popp) festőművésznek, Szatmárra:

„Drága jó Barátom Aurél,

elhiheted, rettentő sokat tusakodtam magamban, míg arra az elhatározásra jutottam, hogy ezeket a rettenetes sorokat leírjam, szomorúra változott jelen sorsomat feltárjam előtted.


Gulyás Károly levelének első oldala

Mindenekelőtt azonban leghálásabb köszönetemet azért a soha meg nem érdemelt kitüntető, spontán baráti figyelmedért és Reád valló teljes jóságodért, hogy annyi idő óta se felejtkeztél meg hajdani barátodról, közös kedves Gazdag8 barátunk figyelmét kétszer is felhívtad rám, szegényre, majd – személyesen informáltattad Édes Magadat – rólam, felőlem.

Ez a nemes baráti megnyilatkozás nékem felejthetetlen élmény lesz mindenkor, amint kifejeztem Lajos előtt: bár személyesen tisztelhettelek volna, hogy olyan soha nem változó szeretettel ölelhettelek volna magamhoz, amilyennel annak idején ott éltünk Szatmáron.

Elmondta Gazdag, művészetednek kiteljesedését, leírta kompozícióidat, megrázó erejű stíluskészségedet, Édes Magad lelke mélyéről merített mélységes elgondolásaidat, a ma divatos »izmusoktól« mentes, egészséges felfogásodat, úgy mutatott be egészen, olyan hűségesen, amilyennek én ismertelek.

Mégis nagyon boldog voltam, hogy mindezeket első, megbízható, baráti szájból hallhattam; nem azért, mintha meg nem lettem volna győződve enélkül is a Te magasanjáró gondolkozásodról, hanem ez a humánum nekem olyan jól esett, ezeket újra megtudnom, hogy azt kimondani sem tudom.

Régi bámulatom irányodban sok mindennel bővült azóta, hogy utoljára voltunk együtt, én, egy szerencsétlen nemzet fia, megettem az életemet 62 esztendős koromra, aberráltam9 az »alte Liebé«-től,10 a rajztanárkodást tettem élethivatásommá, a művészetnek, az általad olyan magasra emelt grand art lobogója mellől elállottam, aztán 39 évi életmunkám eredménye romjaihoz így érkeztem el, ahogy itt leírva kapod, ami mind azóta történt máról-holnapra körülöttem, mellettem, hogy Gazdaggal itt azokat a kellemes órákat töltöttük a Reád való emlékezésben.

El akarják venni egyik egzisztenciámat, Aurél, a könyvtárat, ami 28 éve hajlékot ád nekem, és nem akarják megadni azt a csekély, körülbelül havi 3500 lejes nyugdíjamat, ami kisebbségi mivoltom dacára is úgy kijárna nékem, mint öregebb, szintén kisebbségi társaimnak!

Akinek a földön már semmije sincsen, ne féljen, csak pártját fogja a jó Isten… így írta ezt egyik nagy írónk, hanem mindez röviden fogva így szól modernül: S. O. S. – mentsd meg lelkem, erre a baráti szívességre kérlek, boldogult drága öcséd emlékére!

Minden összeomlott körülöttem, mellettem, most, de szinte momentán, ahogy írtam, nagy keserűségemben. Nyugdíjam a Ministerul Finanțelor Consiliul de Administrație al Casei Generale de Pensiuni Comisiunea de Censiumi-nál hallgat a Casa Generală de Pensiuni No 35529, 16 júl. 1935 alatt, mikor nekem se szerzett, se öröklött vagyonom nincsen, és meg van rekedve, a téka meg, ahol 28 éve lakom – most ingott meg, úgyhogy maholnap hajléktalan vagyok, a szó legkeresetlenebb értelmében, aztán: közel s távolban senki, aki hónom alá nyúljon rettenetes helyzetemben!

Őszintén tártam fel szomorú én helyzetemet –, tépd össze az egész írást, ha Tenéked, lelkem barátomnak csak egy legkisebb kellemetlenséget okoztam véle.


Gulyás Károly: A Teleki Téka olvasóterme, 1933

Viszont, ha van modus vivendi egy olyan méltán magas pozícióban lévő jóbarátnak, amilyennel Benned dicsekszem – megkönyörülni rajtam – ne terheltessél. Drágám, belényúlni életem sorsának kerekébe – úgyse soká élhetek már én az én nehezen fujtató rossz tüdőmmel, rossz szívemmel; sok magas barátod lesz ott az Astra gyűlésen, valamelyiknek ajánld jóságos figyelmébe elárvult ügyemet; hazámban, Debrecenben sem jártam 1918 óta, ki se tettem a lábamat ebből a királyi Erdélyből, Románia földjéről, ha magas korom dacára nem is tudtam volna mindezt édes anyanyelveden megírni, de tudom, hogy Te ezt az én fogyatkozásomat nem rovod fel bűneim sorába, Te a régi vagy énhozzám, és én azzal a régi, igaz baráti hűséggel és őszinteséggel tárulkoztam most ki előtted, ahogy kél és száll a szív viharja, mint a tenger vésze, a fájdalom a boldogságnak legszebb alkatrésze, ímé az én irántad érzett határtalan kedvességedhez nem is mérhető boldogságomba most, éppen most mart belé a fájás

– megbocsáss az őszinteségért, ne vedd helyzetkínálta kihasználásnak –, de nincs kinek panaszkodnom, ha nem neked, akinek, szomorúan hallottam: szintén voltak sajnos – emberi fájdalmaid.

Ismétlem, Lelkem – dobd tűzbe egész én írásomat, ha nem tudsz hozzászólni, de – világért sem érintse ez hajdani igaz, újra megköszönt drága figyelmedet szerencsétlen Károlyod iránt, aki Téged változatlanul fog mindig szeretni ezután is, odáig is agyba-főbe csókollak, igaz, meleg szeretettel

Gulyás

Târgu-Mureș, 1935. IX/15.”

Végül megoldódtak Gulyás Károly valóban súlyos problémái, mert 1942-ig tovább dolgozott tékáriusként, és így maradhatott a szolgálati lakásban is. Gulyás szatmári együttlétükre és barátságukra hivatkozik a levélben, de annak címzettje (ő maga is sok problémával küszködve) valószínűleg nem tudott segíteni tevőlegesen a támogatást kérőnek.

Gulyás Károly a tanári és könyvtárosi működése mellett s mindkettőhöz nagyrészt kapcsolódóan rendszeresen publikálta írásait. Legelőször történeti tárgyú elbeszélésekkel próbálkozott, majd művelődéstörténeti és képzőművészeti cikkeket, tanulmányokat írt. Dolgozatainak fontos hányada Marosvásárhely kultúrtörténetéből veszi a tárgyát: a Teleki Téka története, a Bolyaiak, a vásárhelyi zenélő kút, Teleki Sámuel élete, az ő marosvásárhelyi könyvtáralapítása, közlések a Teleki Téka levél-fondjából (Kazinczy Ferenc, Benkő József, Aranka György, gr. Festetich György, gr. Széchenyi Ferenc levelei gróf Teleki Sámuelnek).


Az egykori budapesti mintarajziskola homlokzata, ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem épülete
(forrás: Artmagazin Online - MKE Könyvtár, 1878–1879-es évkönyv melléklete)

A képzőművészeti tárgyú írásainak fontos része az erdélyi magyar képzőművészet problémáit, elmaradottságát, hátrányos helyzetét tárgyalja. Hozzászólt az Ellenzék vitájához: Hogyan állunk képzőművészetünk ügyével? Írásában megvédte az iskolai rajzoktatást és summázva kijelentette: „Mindenhez pénz szükségeltetnék, ezen semmiféle elmélet nem segít, de még az Erdélyi Szépmíves Céh sem, mert az erkölcsi támogatás magától értetődő nemes gesztus, de vállveregetésből a Barabás Miklós Céhtől is eleget kapott képzőművészetünk.”11

Elbeszéléseit és művelődéstörténeti tárgyú írásait ő maga illusztrálta. Bagoly Bandi lakodalma című gyermekregényében12 is a saját kísérőrajzai jelentek meg. A Cimbora és a Pásztortűz illusztrátora, munkatársa a Zord Idő, a Vasárnap, az Ifjú Erdély és az Erdélyi Szemle című lapoknak, folyóiratoknak.13 Kós Károly és Krizsán János mellett illusztrátora a Fekete Magyarország14 című kötetnek, amelyben szeretett munka- és lakhelyét rajzolta meg: A Marosvásárhelyi Teleki Téka kertje, A Teleki Téka olvasóterme

 

Jegyzetek

1 Banner Zoltán: Bordi András. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 9.

2 Bányai Réka: Kötéltánc a könyv és a kép között… Gulyás Károly (1873–1948). In: Teremtő életek. Marosvásárhelyi személyiségek. Szerk.: Pál-Antal Sándor – Simon Zsolt. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2011. 19–28. (Ezentúl: Bányai 2011.)

3 Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Budapest, 2000. 22.

4 Lyka Károly: Vida Árpád. Művészet, 1915. 165–167.

5 Kiss László: Emlékeiről beszél Gulyás tanár úr, akinek Móricz Zsigmond is tanítványa volt. Keleti Újság, 1939. október. 15.

6 Bányai Réka: Egy könyvtár mindennapjai. A Teleki Téka élete a 20. század első felében In: Könyvek által a világ… Teleki Téka Alapítvány, Marosvásárhely, 2009. 21-72.

7 A kézzel írott levél Papp Aurél hagyatékával került a szatmári (Románia) levéltárba: Arhivele Naționale, Biroul Județean Satu Mare, fond: Popp S. Aurel nr. 26., inv. nr. 31., dosar nr. 151.

8 Gazdag Lajos közös barátjukat nem sikerült azonosítanom.

9 Aberrál (lat.) eltér valamely mintától, normától

10 Rrégi szerelem, itt értsd: a festőművészettől

11 Ellenzék, 1934. szeptember 9. 6.

12 Megjelent Benedek Elek ajánlásával, Marosvásárhely, 1922.

13 Művei bibliográfiája: Bányai 2011. Az erdélyi magyar képzőművészet-történet alaposabb megismerése miatt fontos lenne írásait kötetbe gyűjteni.

14 dr. Incze Gábor: Fekete Magyarország Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai Rt. Bp., 1933. A Fekete Magyarország=Erdély, Transzilvánia, egy francia középkori kódexben nevezték így. Erdély név-változatához: „Valamikor egy magyar kultuszminiszter bizalmas rendeletet adott ki. (…) ’Erdély’ fogalmának helyettesítésére ezentúl földrajzi vonatkozásban ’délkeleti felföld’, politikai vonatkozásban ’Királyhágón túli kerület’ meghatározás szolgáljon”. Kós Károly: Erdélyi írók a magyar irodalom egységéről. Erdélyi Helikon, 1928.

1. sz. 56-57. w

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.

Minden kisebbség helyzetébe képes volt beleképzelni, beleélni magát. Nem tudom hogyan, de nála mindig érez­tük: az övéiért harcolt foggal-köröm­mel, ám sosem a mindent nekünk elv alapján, sosem a mások kárára csele­kedett. Ezért hívtuk mindig szeretettel beszélgetésre, előadásra, tanácskozni, zsűrizni. S jött örömmel együttműkö­dési szerződést kötni, előadást tartani, beülni a színjátszó fesztivál zsűrijébe. Megértő társ volt még az alapítványi bizottságok késhegyre menő vitáiban is.

A 17. századi Magyarország fennmaradt zenei forrásai különleges értéket kép­viselnek. Ennek oka egyrészt az, hogy kevés van belőlük, másrészt pedig rend­kívül sokrétű a tartalmuk, amely bősé­ges kutatási anyagot kínál úgy a tánc-, egyházi és világi zene nyugat-európai kapcsolatainak vizsgálatához, valamint mint a helyi zenei emlékek felderítésé­hez és feldolgozásához. Vajon megtör­tént-e már ezeknek a felbecsülhetetlen értékű anyagoknak a rendszerezése, méltó helyük kijelölése az európai ze­netörténetben? Azt kell mondanunk, hogy nem.