Ritkán adatik meg egy ember életében, hogy szoboravatáson vegyen részt. Nem mindennapos esemény. A kolozsvári, Írisz-telepi református gyülekezet sem tudta, mi fán terem az ilyen rendezvény. És lám, ma, a reformáció félezredes megemlékezésének mintegy előestéjén, kettős szoboravatási ünnepséget ülünk! Ünnepeljünk hát, jókedvre fel!
Két jeles kálvinista mellszobra vár leleplezésre odakint a templom előtt, és nekem jutott a könnyebb feladat: arról a személyiségről kell beszélnem, aki sokunknak még kortársa volt, személye a közéletünk része volt, s akiről mindenki máig a legnagyobb tisztelettel beszél. Kós Károlyról van szó! És itt elbizonytalanodom: életének bő kilenc évtizede – mondhatnám – itt zajlott közöttünk. Valóban könnyebb-e olyasvalakiről beszélni, aki sokunknak kortársa volt? Olyasvalakiről, akit a jelenlevők közül többen személyesen ismerhettek? Hogy álljak én most ki eléjük, elmondani azt, amit ők sokkal jobban tudnak?
De ha már a megbízatást elvállaltam, nem kevés tartózkodással ugyan, de vásárra viszem a bőrömet, úgy, hogy megpróbálom kerülni a többször hallott általános, száraz adatokat. És máris ellentmondásba kerülök saját magammal, hiszen ilyen alkalmakkor nem kerülhetők meg a többször hallott általános, száraz adatok. Akkor lássuk! Kicsoda is Kós Károly a ma igencsak felületes emberének? Író? Dicséretes. Grafikus? Jó. Könyvkészítő? Ügyes! Politikus? Nana! Példamutató földműves? Hoppá! Építész? Na, ez már valami!
református templom kertjében
Szakbarbár korunkban egy ilyen felsorolás hallatán gondolkodás nélkül rávágjuk: polihisztor. De hát a fáma szerint Erdélyországban Brassai Sámuel volt az utolsó ebben a műfajban, aki még Kós Károly kamaszkorában meghalt. Mondjuk talán azt, hogy reneszánsz ember? Vagy csak egyszerűen: Kós Károly.
Egyértelmű, hogy e Kós Károly-i falak között az építész áll az első helyen. Isten e Kós Károly-i házában az íriszi református közösség és a teljes ünneplő gyülekezet hálát ad a teljes életműért, de kiváltképp azért a szeletéért, amely által az addig is meglévő Írisz-telepi lelki otthon – úgymond – testté lett.
De nézzünk egy kicsit túl e falakon. Van még egy Kós Károlyunk. A látó Kós Károly. Nem volt ez különleges adottság, csupán annyi: látta a fától az erdőt. De ha körülnézünk, és magunkba nézünk – mégiscsak különleges adottság volt ez. Látta a követendő utat és cselekedett. Előrelátta Erdély elvesztését, és hazajött, bár sikeres budapesti építész volt. És amikor az elkerülhetetlen valóban bekövetkezett, és annyian, de annyian mentek, ő maradt. Maradt és épített. Házat, hazát. Templomot, magánépületet, múzeumot, könyvet, közösséget, igét, transzszilván gondolatot. S ma, amikor már az erdélyi többségiek egyre jelentősebb hányada is kezd transzszilvanizmusban gondolkodni, Kós Károly kellemetlen – ezért sokáig naivként kirekesztett – eszméit elővehetjük a naftalinból, mert azok bizony ma is életerős fundamentumai lehetnek egy korszerű közéleti diskurzusnak, hiszen építészként tudta, hogy az időtálló építmény a szilárd fundamentummal kezdődik. S most, ha nem is ő lesz a tényleges építésvezető, odaátról – odafentről – felügyeli majd a megvalósítást.
Temetése – 1977-ben, az egyre keményedő szorítás béklyójában – néma bizonyságtétel volt. Mi mellett is? Az erdélyiség mellett? A Kalotaszegi Köztársaság mellett? Vagy inkább puszta létünk igazolása mellett?! A koporsó elöl, mögötte Kalotaszeg s Erdély színe-virága! A ravatalon is vezérünk volt!
Mi, maiak, munkásságának elsősorban a „hasznos” oldalát látjuk, azt ismerjük fel és el. S ez a mi szegénységi bizonyítványunk. Hogy volt egy „haszontalan” Kós Károly is, arról tán tudomást sem veszünk: íróember volt, rajzoló ember volt, könyvkészítő ember volt! Lárifári!
Pedig nem lárifári! A tényleges építés, valamint a politikai haza tervezése és építése mellett (ne feledjük a Kalotaszegi Köztársaságot!) – szellemi hazát is épített. A két lábbal a földön álló emberi mivolta mellett művész is volt. Nem csak test az ember! Sőt! Szellem és lélek is. Az emberben élő szépségigényt lépten-nyomon vallotta és gyakorolta. Minden alkotásából átsüt a szépérzék, legyen az lakótelep vagy dohányszelence. Hiszen igazán hasznos csak az lehet, ami szép! Az tesz fogékonnyá, nyitottá. „Akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek”.
Kövezzenek meg, de némileg személyes vizekre evezek: számomra talán legkedvesebbek – természetesen ezen Isten háza mellett – a kézi készítésű könyvei, amelyeknek ő alkotta a kötését, rajzolta a betűit, metszette az ábráit, s amelyek gyönyörűek és egyediek! Székely balladák, Atila királról ének, Erdélyország népének építése – mind megannyi lelki és szellemi gyönyör forrása. (Ez vezethetett később a Szépmíves Céh alapításához is!)
A korszellem és az egyéni vonzalom, az indíttatás, a megérzés szerencsés csillagzat alatt való találkozása jegyében történt az ő indulása. És egész hosszú pályája. A kortárs Bartókhoz és Kodályhoz, Móriczhoz hasonlóan, ő is a „csak tiszta forrásból” jelige szellemében tudta elképzelni életműve egészét. Sőt: élete egészét! Így – legyen az a feleki görögkatolikus templom, a sepsiszentgyörgyi múzeum, a budapesti állatkert, a Varjú nemzetség, az Országépítő, a kakasos templom, a Kiáltó szó, a Szépmíves Céh vagy éppenséggel a családi élet – szervesen merítkezik és építkezik a letisztult népi kultúrából. Így nem csak a magyar organikus, szerves építészet bölcsője ringott Kós Károly műhelyében, hanem egész 20. századi létünk jobbik része is.
Szent László-év az idei. Sőt: Arany János-év és Kodály-év is. Évfordulókra van szükségünk ahhoz, hogy eszünkbe jusson olykor: mi vagyunk a hálás utókor!
De ha évfordulóra van szükség, hát legyen! Van itt az is bőven: Kós Károly 40 esztendővel ezelőtt halt meg, kereken 60 éves ez a templom, és 50 esztendő múlva emlékezünk meg e szobrok avatásának 50. évéről! Adja Isten, hogy akkor is együtt ünnepeljünk!
Most pedig Ferencjóskával szólva: hulljon le a pel!
(Elhangzott Kós Károly és Bartha Miklós szobrainak avatásán, 2017. október 20-án, Kolozsváron, az Írisz-telepi református templomban. A felhasznált képek Rohonyi Iván felvételei)
