Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gondolatok Kós Károlyról – egy szoboravatás kapcsán

Ritkán adatik meg egy ember életében, hogy szoboravatáson vegyen részt. Nem mindennapos esemény. A kolozsvári, Írisz-telepi református gyülekezet sem tudta, mi fán terem az ilyen rendezvény. És lám, ma, a reformáció félezredes megemlékezésének mintegy előestéjén, kettős szoboravatási ünnepséget ülünk! Ünnepeljünk hát, jókedvre fel!


Ünnepi istentisztelet az Írisz-telepi református templomban

Két jeles kálvinista mellszobra vár leleplezésre odakint a templom előtt, és nekem jutott a könnyebb feladat: arról a személyiségről kell beszélnem, aki sokunknak még kortársa volt, személye a közéletünk része volt, s akiről mindenki máig a legnagyobb tisztelettel beszél. Kós Károlyról van szó! És itt elbizonytalanodom: életének bő kilenc évtizede – mondhatnám – itt zajlott közöttünk. Valóban könnyebb-e olyasvalakiről beszélni, aki sokunknak kortársa volt? Olyasvalakiről, akit a jelenlevők közül többen személyesen ismerhettek? Hogy álljak én most ki eléjük, elmondani azt, amit ők sokkal jobban tudnak?

De ha már a megbízatást elvállaltam, nem kevés tartózkodással ugyan, de vásárra viszem a bőrömet, úgy, hogy megpróbálom kerülni a többször hallott általános, száraz adatokat. És máris ellentmondásba kerülök saját magammal, hiszen ilyen alkalmakkor nem kerülhetők meg a többször hallott általános, száraz adatok. Akkor lássuk! Kicsoda is Kós Károly a ma igencsak felületes emberének? Író? Dicséretes. Grafikus? Jó. Könyvkészítő? Ügyes! Politikus? Nana! Példamutató földműves? Hoppá! Építész? Na, ez már valami!


Kós Károly szobra a kolozsvári Írisz-telepi
református templom kertjében

Szakbarbár korunkban egy ilyen felsorolás hallatán gondolkodás nélkül rávágjuk: polihisztor. De hát a fáma szerint Erdélyországban Brassai Sámuel volt az utolsó ebben a műfajban, aki még Kós Károly kamaszkorában meghalt. Mondjuk talán azt, hogy reneszánsz ember? Vagy csak egyszerűen: Kós Károly.

Egyértelmű, hogy e Kós Károly-i falak között az építész áll az első helyen. Isten e Kós Károly-i házában az íriszi református közösség és a teljes ünneplő gyülekezet hálát ad a teljes életműért, de kiváltképp azért a szeletéért, amely által az addig is meglévő Írisz-telepi lelki otthon – úgymond – testté lett.

De nézzünk egy kicsit túl e falakon. Van még egy Kós Károlyunk. A látó Kós Károly. Nem volt ez különleges adottság, csupán annyi: látta a fától az erdőt. De ha körülnézünk, és magunkba nézünk – mégiscsak különleges adottság volt ez. Látta a követendő utat és cselekedett. Előrelátta Erdély elvesztését, és hazajött, bár sikeres budapesti építész volt. És amikor az elkerülhetetlen valóban bekövetkezett, és annyian, de annyian mentek, ő maradt. Maradt és épített. Házat, hazát. Templomot, magánépületet, múzeumot, könyvet, közösséget, igét, transzszilván gondolatot. S ma, amikor már az erdélyi többségiek egyre jelentősebb hányada is kezd transzszilvanizmusban gondolkodni, Kós Károly kellemetlen – ezért sokáig naivként kirekesztett – eszméit elővehetjük a naftalinból, mert azok bizony ma is életerős fundamentumai lehetnek egy korszerű közéleti diskurzusnak, hiszen építészként tudta, hogy az időtálló építmény a szilárd fundamentummal kezdődik. S most, ha nem is ő lesz a tényleges építésvezető, odaátról – odafentről – felügyeli majd a megvalósítást.

Temetése – 1977-ben, az egyre keményedő szorítás béklyójában – néma bizonyságtétel volt. Mi mellett is? Az erdélyiség mellett? A Kalotaszegi Köztársaság mellett? Vagy inkább puszta létünk igazolása mellett?! A koporsó elöl, mögötte Kalotaszeg s Erdély színe-virága! A ravatalon is vezérünk volt!

Mi, maiak, munkásságának elsősorban a „hasznos” oldalát látjuk, azt ismerjük fel és el. S ez a mi szegénységi bizonyítványunk. Hogy volt egy „haszontalan” Kós Károly is, arról tán tudomást sem veszünk: íróember volt, rajzoló ember volt, könyvkészítő ember volt! Lárifári!

Pedig nem lárifári! A tényleges építés, valamint a politikai haza tervezése és építése mellett (ne feledjük a Kalotaszegi Köztársaságot!) – szellemi hazát is épített. A két lábbal a földön álló emberi mivolta mellett művész is volt. Nem csak test az ember! Sőt! Szellem és lélek is. Az emberben élő szépségigényt lépten-nyomon vallotta és gyakorolta. Minden alkotásából átsüt a szépérzék, legyen az lakótelep vagy dohányszelence. Hiszen igazán hasznos csak az lehet, ami szép! Az tesz fogékonnyá, nyitottá. „Akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek”.

Kövezzenek meg, de némileg személyes vizekre evezek: számomra talán legkedvesebbek – természetesen ezen Isten háza mellett – a kézi készítésű könyvei, amelyeknek ő alkotta a kötését, rajzolta a betűit, metszette az ábráit, s amelyek gyönyörűek és egyediek! Székely balladák, Atila királról ének, Erdélyország népének építése – mind megannyi lelki és szellemi gyönyör forrása. (Ez vezethetett később a Szépmíves Céh alapításához is!)


Blaskó János alkotását 2017. október 20-án avatták fel

A korszellem és az egyéni vonzalom, az indíttatás, a megérzés szerencsés csillagzat alatt való találkozása jegyében történt az ő indulása. És egész hosszú pályája. A kortárs Bartókhoz és Kodályhoz, Móriczhoz hasonlóan, ő is a „csak tiszta forrásból” jelige szellemében tudta elképzelni életműve egészét. Sőt: élete egészét! Így – legyen az a feleki görögkatolikus templom, a sepsiszentgyörgyi múzeum, a budapesti állatkert, a Varjú nemzetség, az Országépítő, a kakasos templom, a Kiáltó szó, a Szépmíves Céh vagy éppenséggel a családi élet – szervesen merítkezik és építkezik a letisztult népi kultúrából. Így nem csak a magyar organikus, szerves építészet bölcsője ringott Kós Károly műhelyében, hanem egész 20. századi létünk jobbik része is.

Szent László-év az idei. Sőt: Arany János-év és Kodály-év is. Évfordulókra van szükségünk ahhoz, hogy eszünkbe jusson olykor: mi vagyunk a hálás utókor!

De ha évfordulóra van szükség, hát legyen! Van itt az is bőven: Kós Károly 40 esztendővel ezelőtt halt meg, kereken 60 éves ez a templom, és 50 esztendő múlva emlékezünk meg e szobrok avatásának 50. évéről! Adja Isten, hogy akkor is együtt ünnepeljünk!

Most pedig Ferencjóskával szólva: hulljon le a pel!

(Elhangzott Kós Károly és Bartha Miklós szobrainak avatásán, 2017. október 20-án, Kolozsváron, az Írisz-telepi református templomban. A felhasznált képek Rohonyi Iván felvételei)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

a teleki könyvtár

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?”– kérdezte mintegy fél évszázaddal ezelőtt V. András János, a Kolozsváron megjelenő Művelődés című folyóirat főszerkesztője. A kérdést 2017-ben megismételte a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán is.

A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896).

A Szenci Molnár Albert által javított hanaui biblia címlapja

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.

a dévai vár

A Déva város feletti Várhegyen (250 m) az ókorban a dákok, majd a rómaiak is emeltek erődítményt, amely őrtoronyként funkcionált. Az Árpád-kori várat a mongolok lerombolták, majd tatárjárás után IV. Béla újraépítette. 1302-től az erdélyi alvajdák székhelye, a 14. században a Hunyadiak birtoka, később pedig a Szapolyai, Perényi családok tulajdona volt. Itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc unitárius püspök. 1717 és 1719 között Stephan von Steinville gróf tábornok, erdélyi főhadparancsnok megerősítette a Vauban-i erődépítészet elvei alapján. A 18. század derekától katonai jelentősége csökkent.

kallos zoltán

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. 

D. Berde Amál és R. Berde Mária emlékezete

A Berde család öt megszületett gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort és közülük három kiváló alkotó lett. R. Berde Mária író-költő, műfordító mindig igazi otthonának tekintette Nagyenyedet „a melegfészkű kollégiumot.” Dócziné Berde Amál festőművész témái kiterjednek az erdélyi tájra és a népviseletre. Fiútestvérük Dr. Berde Károly orvosprofesszor, a szellemi néprajz megalkotója. A két testvérlány munkássága elsősorban Nagyenyedhez, Kolozsvárhoz, de egyben egész Erdélyhez kötődik. 

nagyajtai sport

A sport, elsősorban a labdarúgás szerelmese volt. Vallomása szerint sportstatisztikusi „inaséveit” falubelije, Kuttlik (Rezső) Rudolf „műhelyében” töltötte, tőle tanult meg újságot írni, szaklapokat böngészni, kivonatolni, adatokat gyűjteni. Kőhalomból az 1960-as években heti rendszerességgel hazajárt, és Rudi bácsival közösen szerkesztették a kézzel írt, majd stencilezett Nagyajtai Sport című lapot. A lap a maga nemében az újságírás különleges kuriózuma. A kézzel írott, rajzokkal illusztrált Nagyajtai Sport 1946 és 1972 között 386 alkalommal jelent meg.  

Pelikán-szobor a Duna-delta áldozatainak

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület rendhagyó kezdeményezésére Mezőfelében (Maros megye) fából faragott pelikán-szobrot avattak. Ez az első emlékhely egész Erdélyben, amely a kommunizmus áldozatai közül a totalitárius rendszer által a Duna-delta kényszermunkatáboraiba száműzött politikai meghurcoltaknak állít emléket. 

Gyulaffy László várkapitány

Már huszonéves korában, 1551-ben lovas hadnagyként részt vett Nádasdy Tamás Lippát ostromló seregében. 1568-ban felségsértési ügy gyanújába keveredett, s Bécsbe idézték. Hogy ennek mi volt a tényleges oka, az nem derül ki a korabeli feljegyzésekből. Ekkor családjával együtt elhagyta Magyarországot, és Erdélyben telepedett le.

Március 15-én a világ magyarsága az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját ünnepli. Felidézzük a szabadságharc kiemelkedő vezetőinek és hétköznapi tanúinak, polgárainak, katonáinak, egyszerű kétkezi munkásainak emlékét. Általános és középiskolai tankönyveinkből szinte már-már kívülről tudjuk, hogy mi történt március 15-én. Petőfi, Jókai és Vasvári vezetésével a márciusi ifjak 1848-ban e napon délelőtt indultak meg a Pilvax kávéházból a népgyűlés megtartására, remegésre kényszerítetve a Helytartótanács addigi mindenható urait. Ezt követte az Újépületben fogva tartott Táncsics Mihály kiszabadítása és diadalmenete a fővárosok utcáin.

Az egykori m. kir. tábornok ágostai evangélikus (lutheránus) vallású volt. Anyanyelve mellett tökéletesen beszélte a magyar nyelvet. Tiszti személyi lapja szerint nagyon jó tornász, vívó, úszó és rajzoló volt, ugyanakkor jól zongorázott. Fiatal korában szépirodalommal is foglalkozott. Elbeszéléseit, novelláit Lengyel Henrik néven a dél-magyarországi lapokban, többek között a Bácskai Hírlapban közölte. Magda eljegyzése című négy felvonásos színművét 1901. december 4-én a szabadkai színház mutatta be.

aratás

Különösen szép és tartalmas korszaka volt a Művelődésnek, írja a szerkesztő, a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje, amikor V. András János szerkesztette a folyóiratot.

A Szent Korona az Érmelléken

A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság fő jelképe, hanem öreg kontinensünk egyik legrégebbi, mái napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona kalandos történelmet élt meg – megannyi városba, országba elvitték, hol ellopták, hol nyoma veszett –, míg végül 1978. január 6-án, azaz 40 esztendeje egy négytagú mérnökcsoport hazaszállította Magyarországra az Amerikai Egyesült Államokból. A kerek évforduló apropóján okán közöljük Szabó József A Szent Korona az Érmelléken című írását.

nagyvárad

A 17. század Erdélyében élt nemes életével és családjával azért érdemes foglalkozni, mivel családfáján sok a hiányzó és pontatlan adat. Ezt az általunk megismertek alapján szeretnénk pontosítani és kiegészíteni. Másrészt, mivel nagyapjával kapcsolatban a genealógusok egy olyan tévedést említenek, amely az Erdélyben akkor élt több személy családfáját érinti. Ezt az elírást azóta többen is átvették, és mint kész tényt viszik tovább e családok történetében.