A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság fő jelképe, hanem öreg kontinensünk egyik legrégebbi, mái napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona kalandos történelmet élt meg – megannyi városba, országba elvitték, hol ellopták, hol nyoma veszett –, míg végül 1978. január 6-án, azaz 40 esztendeje egy négytagú mérnökcsoport hazaszállította Magyarországra az Amerikai Egyesült Államokból. A kerek évforduló apropóján okán közöljük Szabó József A Szent Korona az Érmelléken című írását. (A szerkesztőség.)
A tolcsvai Bónis család irattárát Soós Elemér honvéd alezredes helyezte letétbe 1890-ben (MNL OL P63). Legelőször Komáromy András foglalkozott kétrészes cikkben családtörténetükkel (Turul, 1886: 25–30 és 75–83). Családfájukkal és családtörténetükkel Nagy Iván és Kempelen Béla művein kívül Evva Margit (Turul, 2006, 79/1–2: 6–20 és 2007, 80/: 1–12) és Emődi János is foglalkozott legújabban (Bihar megye nemes családjai. I. A–B. Varadinum Script, Nagyvárad, 2015). Ifj. tolcsvai Bónis Sámuel édesapja is Sámuel (1780–1851), míg édesanyja Dániel Borbála volt Vargyasról. Írói működését Szinnyei József (Magyar írók élete és munkái, I.: 1214), szabolcsi aktivitását Király Zoltán (Tiszántúli Történész Társaság Közleményei, 6. 2010: 69–81.), 1848–49-es politikai aktivitását Pálmány Béla (Az 1848–1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Bp, 2002: 149–153; A reformkori magyar országgyűlések történeti almanachja, 1825–1848. I.-, 2011: 842–844.) tárta fel részletesen, míg Josipovich (Dániel) Antal (1804–1874) turopolyai (Turmező, Turopolje) gróffal közös bujdosásának részletei özvegye emlékiratai alapján váltak ismertté (Budapesti Hírlap, 1899. augusztus 29., 239 sz.). Azonban a Korona menekítésével kapcsolatos tevékenysége felett mindenki átsiklik, bár Emődi János röviden említi érmelléki kitérőjét. Rövid jellemzést adnak érdekes személyéről 1868-ból (Vasárnapi Ujság, 1868. augusztus 2., 15/31: 367). „Majdnem azt mondhatnók, Deákon kivül az egyetlen ember a világon, a kiben épen semmi néven nevezendő affectatio nincs, még csak egy szemernyi is. Természetes, egyenes, igaz ember. Jól esik ránézni, a 48 előtti ellenzéki tiszta magyar politika e szeplőtlenül maradt képviselőjére.” Érdekességként említem meg, hogy Malvin lánya lett a felesége annak a báró dr. id. tolcsvay Korányi Frigyesnek, és anyja Sándornak, akiket a magyar orvoslás legnagyobbikaiként tisztel az orvostörténet. Nővére, Karolina, pedig bernáthfalvi Bernáth Gedeon (1804–1878) érmihályfalvi ’48-as őrnagy felesége volt (Kovács Rozália: Érmihályfalva: barangolás múltban és jelenben. Érmihályfalva, 2005: 37.). T. Pataki Antal hat, kalandos úton hozzákerült iratot közöl Bónisra és feleségére vonatkozóan, két csapnivalóan rossz minőségben reprodukált fényképükkel együtt (Nógrád, 1990. február 2., 19, 46/42: 5).
Kutatva a közvetlen forrásokat, rábukkantam Bónis Sámuelné nagyréthi Darvas Erzsébet (1814. február 24. – 1900. április 29., esküvő 1832-ben) naplójának nyomára (Adatok Tolcsvai Bónis Sámuel életéből. OSZK Kézirattár, Quart. Hung. 4380.), bár az eredeti kéziratot nem volt alkalmam tanulmányozni. Darvas Erzsébet Nagy Iván szerint „ritka míveltségű hölgy”, míg Schwarz Gyula szerint „egyike a régi jó magyar világ legszívélyesebb és legérdekesebb előkelő nemes asszonyainak” (A budapesti társaság. Pallas Rt, 1886: 427.), nekrológja szerint férje méltó társa volt (Pesti Napló, 1900. április 30., 51/118: 4). Képviselő férje oldalán Pozsonyban, Szabolcsban és 1848-tól Pesten is jelentős szerepet vitt a helyi társasági életben. Az osztrák hatóságok Darvas Erzsébet újfalui, valamint testvére, Darvas Imre ongai házát is többször átkutatták a korona után. Mivel ő egyszer felháborodottan tiltakozott, 12 napra Kassán őt is elzárták nagybetegen. Férje, fia és unokája halála (1879, 1882, 1887) után visszavonultan élt (Pesti Napló, 1900. április 30., 51/118: 4.). Bónisné személyes részvétel vagy férje elmondása alapján írta meg a Bónis családdal történt eseményeket, így a korona elszállítását is 1884 folyamán. Naplóiból unokája, Kolozsváry Lajosné is közölt részleteket (Nemzet, 1897. december 25.), de vele kapcsolatos anekdoták is ismertek (Uj idők, 1900. május 6., 6/19: 431). Emlékiratainak 1847–1865 közti részét unokája, dr. Br. Korányi Sándor közölte (Elmúlt idők emlékeiből. Bp., 1928: 9–80.), míg a korona szállítására vonatkozó részét külön Katona Tamás (A korona kilenc évszázada. Bp, 1979: 275–277, 292.) és Tóth Gyula (A föld megőszült. Emlékiratok, naplók az abszolutizmus korából. 2. köt, Szépirodalmi, Bp, 1985). E két utóbbi egymáson alapuló közlés információ tartalma nem elég, de figyelembe véve Darvas Erzsébet megjegyzését, a Korányi-féle eredeti sem tartalmazhat többet. „Sajátságos, de vagy kikerülte figyelmemet, vagy sehol említést nem tesznek a történetírók a korona elvitelének napjáról, s mikénti szállításáról. Annak talán abban rejlik oka, hogy Pest és a lapok nem voltak rendes viszonyok között.”
Bónis Samu a népi emlékezet szerint is Érköbölkútról Tótiba vitte a Koronát. A tóti Péter (szül. Kovács) Piroska mesélte el, hogy a családi hagyomány szerint a Korona Tótiban az ő pincéjükben volt elrejtve. Kisjókai Szakáll Pál is tagja volt annak a társaságnak, amely látta a Koronát. Az egykori Szakáll-kúria filagóriája és hatalmas pincéjének épen maradt része ma is családjuk tulajdonában van, melyet magam is láttam (Tóti, 99. sz). Elmondása szerint a kúria eredetileg Báthory Anna tulajdonát képezhette, aki Rhédey Ferencnek ajándékozta azt. A kúriát 1900-ban a banktól megvevő nagyapja, Kovács Bálint szerint a kéményben olvasható volt az 1449-es évszám is. A kastélyon kék alapon két keresztbe tett kard és egy török fejből álló címer volt, melyet a Husztyak vittek el. Azt már Szilágyi József könyvéből tudjuk (Tóth Zsigmond, 82 évesen közölte 1980-ban), hogy mikor az osztrákok a Koronát keresték, Szakáll Bálint állítólag azt a vicces megjegyzést tette: „Ó, de bolondok ezek az osztrákok! Mindenhol keresik a koronát, az pedig itt van a kertemben!” Valaki besúgta, és az osztrákok elhurcolták. Nem volt mit bevalljon, de halálra kínozták. A kertjében mégis volt valami, de nem a magyar korona, hanem egy virág, amit koronavirágnak hívnak. Előbb azt hittem, Kovács Bálintot összekeverte egy Szakáll családtaggal az emlékező, de egy tóti közbirtokosi jogvitában említik bizonyos Szakáll Bálint és István neveit 1876-ban (Budapesti Közlöny, 1876. április 30., 10/99: 2850).
Hogy a Pozsony megyei eredetű kisjókai Szakáll család hogy került Tótiba, nem tudjuk. Nagy Iván és Kempelen Béla is csak szűkszavúan ír róluk. Családfájuk egyelőre nem ismert, csak egyének feltételezett rokoni kapcsolatai gyaníthatók a rendelkezésre álló adatokból. Az említett (id.) Szakáll Pál és felesége, biki Nyírő Klára emlékét egy lányuk – Ilosvay Ferencné Szakáll Katalin – által állított márvány síremlék őrzi, melyet Kovács Piroskáék mentettek meg a kúria mögött állt két sír egyikéről. Ilosvay Ferenc (1813–1848) a szabadságharcban esett el, és felesége is meghalt állítólag 1849 végén Hegyközpályiban (Magyar Nemzetségi Zsebkönyv, Bp, 1905: 287.). Katalin azonban az említett sírkövet a felirat tanúsága szerint 1864-ben állította szüleinek, tehát ekkor még élt. Amúgy az egykori Poroszlay-birtok, Rétimalomtanya (Poiana) temetőjének vasút felőli dombszélén is állt egy téglából épített Szakáll-kripta, melyet lebontottak építőanyagnak az 1970-es években – ez valószínűleg Szakáll János és felesége síremléke lehetett. Id. Szakáll Pál apja Szakáll Jakab, anyja pedig Párniczki Katalin volt (Pesti Hírlap, 1845. február 9., 429 sz: 94), ő maga evangélikus vallásfelekezetű volt (Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1844. január 13., 3/2: 39).
A szerző felvétele
A rendkívül alaposan dokumentált Hegyesi Márton Bihar vármegye 1848–49-ben c. művében hallgat a korona esetleges érmelléki tartózkodásáról. Tőle tudjuk, hogy 1848 május 23-án az érmelléki járásban Szakáll Lászlót esküdtnek, Szakáll Pált csendbiztosnak választották meg. Szakáll Pál hadba vonulásával János vette át a helyét, aki 1848. október 25-én vezette azt a 600 székelyhídi, olaszi és margittai nemzetőrt, akik a bogdánfalvi román tábort szétverték. Szakáll Lászlót, a 39. gye. 3. sz. zászlósát 1849. január 21-én hadnaggyá léptették elő. Szakáll Antal közlegény a 27. honv. za. erdélyi harcaiban halt hősi halált. Szakáll Lajos a nagyváradi cs. kir. hadi törvényszék vizsgálati fogságában volt Váradon 1850-ben. (im.: 35–37, 55, 78, 87, 198.) Szakáll László, János és (ifj.) Pál örökösei az 1854-es urbéri pátens következtében 3859 frt 22 kr kárpótlási tőkére voltak jogosultak (Budapesti Hírlap, 1856. február 23., 45 sz: 4). Ifj. Szakáll Pál özvegye Lányi Katalin volt (Budapesti Hírlap, 1857. szeptember 23., 216 sz: 6.), tehát ifj. Szakáll Pál is halott volt legkésőbb 1856-ban. Szakáll (legifj.) Pál nagyváradi és János tóti lakosok 1881-ben árverezték el tóti vagyonukat a családi kúriával együtt (Budapesti Közlöny, 1880. október 8., 14/231: 7752; Uo, 1881. április 1., 15/74: 5).
A tóti monográfus Szilágyi József szerint micskei és váradi Baranyi Félix tóti kúriájában éjszakázott a korona, és ott tette fel fejére a házigazda Félix a pincében. Ezt erősíti látszólag egy, Baranyi Barnabás által Gavallér Lajos micskei helytörténész-lelkésznek átadott, 1974-es Baranyi-családfa – valószínűleg családi szájhagyományt rögzítő – széljegyzete is. Gavallér szerint az említett Baranyi Bódog-féle kúria (Tóti 285. sz., Szilágyi Pál kertjében) már rég nincs meg. Baranyi Bódog és Menyhért kúriáit felsőpulyai Bükk(y) László árvereztette el 1880-ban (Budapesti Közlöny, 1880. április 27., 14/96: 3226). Mészáros Zoltán könyvének 40–44. oldalain – valószínűleg Péter Piroska közlésére alapozva – a Szakáll-kúria pincéjébe teszi a jelenetet, nyár végében határozva meg az időpontot. Regényes írása szerint, a koronát kísérő csapat egy része a Szállás nevű helyen, míg a másik a koronával az említett pincében éjszakázott. Ide toppant be a sebesüléseit otthon kipihenő Baranyi Félix, és itt tette fel a fejére a koronát egy óvatlan pillanatban. „Miért ne állhatna ez a korona egy magyar fejen? Még nem is lötyög, mint a Habsburgok fején!” Néhány hónap múlva elvitték Szakállt és Baranyit, többé nem hallottak róluk semmit. Gavallér Lajos idézi a szavahihető Miskolczy Emmát, aki szerint a Miskolczy család a micskei református templom alatti Zólyomi-kriptában is rejtegetett koronaőröket. A marosvásárhelyi Baranyi Katalin idéz egy másik verziót is, mely szerint a koronás sztori Baranyi Gézával esett meg, akit megöltek ezért, és a tóti Géza-dombban temették el. Az egyetlen kortárs Baranyi Géza azonban csak 1848-ban született (Akik a szívünkben élnek. Családom négyszáz éve. Családi magánkiadás, Marosvásárhely, 2016: 23.).
Emődi és Szilágyi művei alapján Baranyi Bódog/Félix (1802. november 20. – 1856. november 30.) kilépett huszár hadnagy a család VI. generációjához tartozott. Két felesége volt: Gruden Karola (1804–1840) és Poroszlay Franciska (1816–1884, később Szerdahelyi Elekné). Ármós Endre tanulmányából ismerjük Baranyi Félix 48-as aktivitását, de azt is, hogy apósa, Poroszlay Károly (1813–1867?) is komoly katonai szerepet vállalt ekkor (A nemzetőrség szervezése 1848/49-ben Bihar megye érmelléki járásában. Bihari Diéta, II.: 54–76). Bódog a Hatvani Imre szervezte Rákóczi szabadcsapatnál volt főhadnagy 1849. április 24-én, majd a 4. század századosa. Később százados volt a 49. honvéd za. 4. tartalék századánál (1849. szeptember 16.), amelybe csapata maradványa is beolvadt. A zsibói fegyverletétel előtt két nappal egy hónapra szabadságoltatta magát (1848–49. Történelmi Lapok, 1893. április 15., 2/8: 84), tehát nem szökött haza. Az 1849 után elítéltek általam ismert listáján nem szerepel sem Szakáll, sem Baranyi nevű személy (1848–49. Történelmi Lapok, 1892. október 1., 1/19: 200–208). Nem említ a megtorláskor kivégzettek közt Hermann Róbert sem ilyen nevűket (Aetas, 2000/1-2), bár leszögezi az adatok hiányosságát. A nagyváradi cs. kir. kerületi katonai parancsnokság, haditörvényszék, valamint a megfigyeltek központi és helyi iratai bizonnyal választ adnának egyes kérdésekre (Hadtört. Int. és Múz., Irattár, II. 6, IV. 6, IV. 25, IV. 26 fondok, HBmL IV. B 153 – névjegyzék 1851-ből) vagy akár a forradalmi megyei hatóságoknak a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban őrzött iratai. Ami a tóti résztvevők elvitelét illeti, ha figyelembe vesszük az eddig előkerült adatokat az osztrák hatóságok mindenre kiterjedő vizsgálatairól a korona utáni hajszában – lásd Darvas Erzsébet és öccse házainak többszöri, illetve a debreceni városi levéltár átkutatását –, akár igazak is lehetnek a mendemondák. Nyilván az elásott korona utáni osztrák nyomozások számomra eddig ismeretlen iratai sok érdekességgel szolgálnak majd.
A Korona 1849. augusztus 10-én még egyszer megfordult Biharban, ezúttal Váradon, a püspöki palotában (Vécsey Olivér: A magyar korona titokzatos története. Vagabund, 2014). Ennek helytörténeti vonatkozásáról egyelőre keveset tudunk. Görgey Szegedről hozatta fel, hogy állítólag felajánlja azt Konstantin orosz nagyhercegnek. Miután a tervből nem lett semmi, útnak indult a Korona Nagyszalonta és Arad érintésével, Lugoson át Karánsebesnek és Orsovának. 1909-ben került elő az a féltve őrzött családi legenda is, mely a korona Patay József gombai kastélyában tartózkodásáról beszél még a váradi megérkezés előtti időkből. (Budapesti Hírlap, 1909. február 9., 29/33: 26–27.) Mikor Szemere Bertalan a koronával Váradon volt, Bónis Sámuel akkor Görgei közvetlen környezetében tartózkodott. Szemere saját bevallása szerint Aradon felpróbálta a koronát, és mint írja „meggyőződtem, miképp e föveg nem emberi fejre való” – az a pletyka járta, hogy V. Ferdinánd alig bírta fején a koronát súlya miatt. A ládát állandóan magával hurcolta azt hazudva környezetének, hogy fontos iratok vannak benne (Ipolyi Arnold: A magyar szent korona és koronázási jelvények története és műleírása. Bp., 1896: 125). Szemere negyedmagával (Házmán Ferenc, Grimm Vince és Lóródi Ede) ásták el a koronát ott, ahol Orsován és a titokról esküt is tettek. Érdekes, hogy előbb egy karánsebesi vendéglő egyik szobájában próbálták elásni, és az ásás felett tüzet is gyújtottak – érdekes visszatérő motívum. Később Szemere elárulta Kossuthnak a rejtekhelyet, ez utóbbi pedig, lelkiismeret-furdalástól gyötörve, titkos küldöttek által igyekezett meggyőződni a korona jó rejtekéről, esetleg kiásását és titkos kivitelét szorgalmazva. Kossuth egyik bizalmasa, az emigrációban csak osztrák spionként számon tartott (valójában megbízóit is megvezető), kalandor előéletű Böszörményi Wargha István, későbbi váradi főjegyző volt az, aki „lefülelése” után pénzért árul(hat)ta el az osztrákoknak a korona hollétét. (A Pesti Hírlap 1917. augusztus 12-ei száma – 39/201: 13. – idéz egy Egon Erwin Kisch által a Berliner Tageblattban megjelent írást.) Gyakorlatilag az említett cikk adatait igazolja Grimm Vince 1929-ben előkerült emlékirata, melyet más forrásokkal kiegészítve dr. Bevilaqua-Borsody Béla ismertetett hosszan, tisztázva Wargha István (1808–1876) valós szerepét is az eseményekben, illetve cáfolva a bécsi levéltárakból származó (Kempen-féle) 1919-ben nyilvánossá vált és kiadott hivatalos forrásgyűjtemény számos tévedését. Ezzel nagy szolgálatot tettek mindketten az utókornak, hiszen Ipolyi is csak Házmán Ferenc és Szemere szórványos közléseit használta. (Órai Ujság, 1929. május 16., 15/109: 5; Uo, 1929. május 17., 15/110: 5; Uo, 1929. május 18., 15/111: 5; Uo, 1929. május 19., 15/112: 5; Uo, 1929. május 22., 15/113: 5.) A Korona 1848 és 1853 közti történetével Hermann Róbert is foglalkozott (A korona kálváriája 1848–1853. Rubicon, 2011/1).
Az előbbi források felsorolásával is szeretném felhívni a figyelmet a helyükön kezelt, de komolyan számításba vehető egyéni visszaemlékezések, vagy egy családon belül öröklődő elbeszélések információinak fontosságára. Azt ugyanis már a forradalom centenáriuma alkalmából végzett országos hatósugarú, szisztematikus néprajzi gyűjtés is kimutatta, hogy az 1848-as forradalommal kapcsolatban kevés szájhagyomány őrződött meg már akkor is az unokák száján. A történelmi, de nem élményszerű események csak úgy számíthattak tradicionálásra a parasztság körében, ha epikus (meseszerű) formájuk volt. A 48-as anyagból pl. a Kossuthra átszabott Mátyás-meséket, Kossuth bujdosásának meseszerű epizódjait, a korona elásásának történetét, Görgey és a koldus esetét stb. említi a kutató. (Dégh Linda: Beszámoló az 1848-as néphagyománygyűjtés eddigi tapasztalatairól. Ethnographia, 1947: 230–235). Ilyen körülmények közt nincs mit csodálkoznunk, ha például Magyar Zoltán szinte semmi témánkba vágó népmondát nem tudott Érmelléken összegyűjteni a déd- és ükunokáktól (Érmelléki népmondák. Tortoma, Barót, 2012).
Darvas Erzsébet emlékirata szerint Bónis Sámuel és Josipovich Dániel Antal (Danijel Antun Josipović, 1804–1874) bujdosásuk közben Törökországba menet Orsovától fordultak vissza Biharba, „a hol néhány hétig élvezték a nemeslelkü Miskolczy-család vendégszeretetét.” A Gavallér Lajos által idézett micskei történet tehát igaz lehet, az említett személy pedig véleménye szerint az ekkor itthon tartózkodó Miskolczy Károly volt. A bujdosók egy márciusi alkonyon indultak tovább a vendéglátó udvarházból két szekéren: az elsőn Josipovich egy megbízható tiszttartóval, a másodikon Bónis hűséges kocsisával. Egy órányi út után két zsandár elfogta Josipovichot, miután a tőlük megijedt tiszttartó a szekérrel menekülésre fogta a dolgot. Bónisék egy szőlőpajtában húzták meg magukat, és az oda érkező Miskolczy tudatta velük, hogy a hatóságok felfedezték őket, bár Josipovich Váradon kilétéről mélyen hallgatott. Bónis Sámuel bujdosva jutott el Bónis Károly Heves megyei birtokára. Josipovich nekrológjában nincs utalás a korona menekítésére, tehát neve Bóniséval közös bujdosásuk során forrt egybe az emlékezetben (Vasárnapi Ujság, 1875. március 28., 22/13: 193–195).
Visszatérve kicsit Miskolczy Károly személyére, feltevődik a kérdés: melyik a kettő közül? A reformkori Bihar megye életében szerepet játszó roglaticai Miskolczy családfán nem volt Károly nevű egyén. Az egymással valószínűleg rokon mezőtelegdi Miskolczy és micskei Miskolczy család is szereppel bírt Bihar korabeli közigazgatásában (Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblázatokkal. VII. köt, Pest, 1860: 512–515). A Szatmár megyei Géresről Álmosdra átszármazott, majd 1800 táján, a bomladozó Baranyi-uradalomból szerzett (Micske, Tóti, Terje, Poklostelek) zálogbirtokok tulajdonosaként, Micskén megtelepült micskei Miskolczy István és Fényes Rebeka fiaként született Miskolczy Károlyról (1809, Micske – 1870, Micske) Jakó Zsigmond értekezett bővebben (Művelődés, 1992, 41/8: 22–25) a birtokában levő kézirathagyaték alapján – két leány és egy korán elhunyt fiú testvére volt, 1837-ben Micskén 17, Tótiban 3 jobbágyot bírt. Nemzetőrként küzdött 1848 augusztusában Délvidéken. A forradalom után, a jobbágyfelszabadítás miatt anyagi gondokkal küzdött. Fényes Elek szerint 1859-ben e család tagjai voltak birtokosok Micskén, Gavallér Lajos szerint pedig Károly már itthon tartózkodott a bukás idején. Lisztes Nikolett az 1824-ben családjával Váradra költözött mezőtelegdi id. Miskolczy Lajos és Szodoray Eszter fiáról, Károlyról (1804, Mezőtelegd – 1867, Berettyóujfalu) értekezik (testvérei, ifj Lajos és Sándor mellett) a berettyóújfalui Bihari Múzeumban és a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban található iratok felhasználásával (Nemesi szerepek a mezőtelegdi Miskolczy család 19. századi történetében. Új nézőpont, 2014, 2: 19-33.). Mezőtelegd, Álmosd, Érselind, Berettyóújfalu, Váncsod és Érsemjén tartozott a család birtokaihoz. A forradalom alatt Károly bihari első alispán, majd bárándi kerületi képviselő volt 1849 augusztusáig, majd egy ideig visszavonultan élt Lajos testvérével álmosdi birtokán. Károly veje volt a bihari kisnemesi világot anekdotikus írásaiban megörökítő Móricz Pál. A Darvas Erzsébet és Gavallér Lajos által említett személy tehát micskei Miskolczy Károly volt.
Összefoglalva az eddigi információkat, a Korona holléte 1551 első felében bizonytalan, inkább 1849 január elején, mint nyara végén lehetett Érmelléken. Mivel csak közvetett információk bizonyítják az 1849 januári hajdúszoboszlói tartózkodás lehetőségét és időtartamát, valamint a debreceni érkezés időpontját, az érmelléki tartózkodás akár még igaz is lehet. Ez utóbbira viszont ugyancsak nincs elég meggyőző, közvetlen bizonyíték. További levéltári kutatások szükségesek a végleges tisztázáshoz. Sajnos pont a főszereplők, Bónis Sámuel és felesége nem nyilatkoznak írásban érdemben a korona esetleges érmelléki tartózkodására vonatkozóan, vagy nem emlékeznek meg olyan családi eseményről, mely akkoriban történt. Bónis Sámuel feltűnő eltávozását igényelte, és a későbbi mendemondáknak alapot adott volna – Bónis László leszármazottai közt viszont szájhagyomány útján maradt fenn a lehetséges történet. A különben jól informált korabeli debreceni sajtó sem kegyes az utókorhoz. A Szakáll család egyes tagjainak és Baranyi Félixnek a forradalmi aktivitása és korai halála okot adhattak mendemondák kialakulásának. Ettől függetlenül a leírt szájhagyománynak lehetnek valós alapjai is (Bónis Samu köbölkúti rokonsága – később ő maga is birtokos ott, a Szakáll család ’48-as aktivitása, Baranyi Félixre vonatkozó családi legendárium, Bónis későbbi érmelléki bujdosása), annál is inkább, mivel valós személyek eléggé pontosan idézett nevei és vélt cselekedetei szerepelnek az oral history által is elmondottakban. A történet forrása lehetett akár a Tolnai Világlapja vagy Századok legendái folyóiratok említett cikke – gyaníthatóan a Diplomata álnév Pellegrini Albertet takarja –, akár Bónis barátainak szánt személyes elbeszélései, melyet Bónis Borbála is igazolt. Tény, hogy Josipovich és Bónis közös forradalom utáni bujdosása köszön vissza a korona menekítésének történetében.
