Gróf marosnémeti és nádaskai Gyulai Ferenc

A 17. század Erdélyében élt nemes életével és családjával azért érdemes foglalkozni, mivel családfáján sok a hiányzó és pontatlan adat. Ezt az általunk megismertek alapján szeretnénk pontosítani és kiegészíteni. Másrészt, mivel nagyapjával kapcsolatban a genealógusok egy olyan tévedést említenek, amely az Erdélyben akkor élt több személy családfáját érinti. Ezt az elírást azóta többen is átvették, és mint kész tényt viszik tovább e családok történetében.


Nagyvárad látképe egy 1617­beli metszeten 

A Gyulai (máshol Gyulay) család eredetét nem tudjuk távoli időkig visszavezetni, sőt még eredeti lakhelyüket sem azonosíthatjuk pontosan. Azt írják róluk, hogy „a 17. században vándoroltak Magyarország belső részéből Erdélybe”, másutt pedig „Magyarországból szakadt Erdélybe a nemzeti fejedelmek korában”, a 16. században. Valószínűleg a század megjelölése is pontatlan, akárcsak az általánosságban mondott hely megjelölése. A birtokhelyeikből arra következtethetünk, hogy talán a mai Magyarország valamelyik északkeleti megyéjéből települhettek át.

Érdemes magával a névvel külön is foglalkozni. Nemesi előnevük marosnémeti és nádaskai volt, amelyek egyike valóban Erdélyre, másikuk magyarországi területre utal.[1] Sajnos, maga a vezetéknév, a Gyulai nem ad számunkra útbaigazítást. Ugyanis Nagy Iván kötetében több különböző lakhelyű Gyulai családról olvashatunk, a Gyula(j) ősi személynevünket részelemében tartalmazó helységeinkből pedig régen körülbelül tíz is volt. Hajdú Mihály szerint a magyar nyelvterület keleti felében, a Dunától keletre gyakoribb ez a helynévi vagy apai eredetű magyar családnév. Előfordulása alapján nem számít a gyakoriak, ám a ritka nevek közé sem, az ő mérése szerint 3084 fő viselte napjainkban.[2]

E családnév említése okleveleinkben először 1432-ben jelenik meg Bihar vármegyében,[3] majd egy Gyulay János 1523-ban a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveiben. Időben mindezek után Kázmér Miklós könyvében öt Gyulai nevűt olvashatunk a külföldi egyetemek diákjai között. Egy Gyulai György nevű nemes Eger ostrománál vett részt 1552-ben. 1548-ban Gyulai Gáspárt említik a források Ebesfalváról (később Erzsébetváros, román neve: Dumbrăveni). Természetesen mindezek az említett Gyulaiak nem biztos, hogy elődei vagy rokonai voltak a címben leírt családnak. Azonban a nagyszombati egyetem matrikulájában szereplő Gyulai (II.) István már lehet a címben megadott Ferenc egyik fia, akire a későbbiek során még kitérünk.

Gyulai Ferenc akkori politikai szerepét nem kívánjuk elemezni, egyet azonban meg kell jegyeznünk, hogy a pártállása eléggé változó volt. Nem csodálhatjuk, hogy Havasalföldre kényszerült bujdosni, és ott írta meg Bukarestben 1691. szeptember 24-én a végrendeletét, amelyből sok adatot megtudunk róla és családja tagjairól.[4] Ez a testamentum, úgy tűnik, valami bizonytalanság vagy félelemérzés miatt keletkezett. Ugyanis azt írja, hogy még egészséges, nem is öreg ember, mégis most szeretne „rendelést” tenni. Mindezt bizonyítja, hogy az okirat eléggé eltér a valóságos végrendeletektől. Nem tartalmaz részletesen (csupán általánosságban) ingóságokat: pénzt, ékszereket, fegyvereket, ruhaneműket, állatokat, csak a császár ajándékát emeli ki az „ezüst marhák” közül, ámde azt sem nevezi meg konkrétan. Viszont megyénként fölsorolja ingatlanjait, házait, amelyeket feleségére és gyermekeire hagy örökül. Mielőtt ezeket pontosan megismertetnénk, tekintsük át a végrendeletben és az ismert genealógiákban a családja tagjait.


A Gyulay­kastély Dédácson. Szabó Tamás felvétele

Nagyapja I. Ferenc, akitől indítják a családfájukat. Mintegy őt tekintik a családtörténészek annak a személynek, aki áttelepült Erdély területére. Ehhez képest elég sok és magas rangot kötnek a nevéhez: előbb dévai, majd jenei kapitány volt, egyben Zaránd vármegye főispánja, 1651-től pedig váradi kapitány, aki 1660-ban Nagyvárad védelmezésében vált nevezetessé. Feleségét nem találjuk a közölt családfákon. Egy fiáról tudunk, I. Istvánról, akit Kemény János fejedelem asztalnokaként említenek. István felesége Pécsi Margit volt, Pécsi Simon kancellár leánya. Nekik négy felnőtt kort megért gyermekükről tudunk: II. Ferenc, II. István, Krisztina és Judit. A címben szereplő II. Ferencről később részletesen szólunk. II. István (felesége Csatári Anna), akiről 1667-ben van egy adatunk, talán ő az, akit a fentebb említett nagyszombati egyetem anyakönyvében regisztráltak. Majd két leány következik: Krisztina (férje gróf Gyulaffy László) és Judit (férje Angyalosi István). Róluk a végrendeletben nem olvashatunk. István – mivel később nem találjuk a nevét, – valószínűleg elhalálozott, a két lányt pedig kiházasíttatta a család. Visszatérünk a magát úgy nevező „idősbik” II. Ferencre, akiről tudjuk, hogy udvarhelyi főkirálybíró volt. Első felesége Barakonyi Klára, második pedig kapuvári Kapy Mária grófnő volt. A testamentumban négy gyermekéről tesz említést, akik közül III. Ferenc és Kata (akit mindig „édes kis Kata leányom”-ként becézve ír le), valamint egy név szerint meg nem nevezett leány, aki talán eddigre elhalt, az első nejétől, III. István viszont a másodiktól született. A végakarat még nem tartalmazhatja, de érdemes kicsit folytatni: mindkét fia katonaemberként tábornaggyá lett. Az elsőnek Bánffy Mária losonci grófnő, a másodiknak pedig Bánffy Judit lett a felesége. Katáról a továbbiakban nem tudunk, bizonyára valamelyik neves nemesi családba házasodhatott be.

A továbbiakban felsoroljuk, hogy az ő leírása szerint mely megyékben, hol, milyen településeken voltak házai, majorhelyei, porciói (falurészek) jobbágyokkal. E lajstromban szándékosan meghagytuk az akkori vármegyék és települések nevét, valamint helyesírását, hogy érzékeltessük az olvasóval a 17. század végi elnevezéseket és azok írásmódját.

Thorna vármegye: Bakó (az egész falu) Szin; Abaújban: Bodola; Szabolcsban: Nagy-Varsány, Gencs, Tisza-Szalk, Jánd; Szathmárban: Panyola; Ugocsában: Akli („nevű falum”), Halmi, Kökényesd, Tuur, Tamás-Váralja, Tur-Terebes, Gércz; Udvarhely-Kereszturi székben: Nagy-Solymos, Magyar-Hidegkut; Küküllő vármegyében: Oláh-Solymos; s végül Hunyad megyében: Arany, Zápolt, Oklos, Boholt és a névadó Maros-Németi. Mindezeken kívül még másutt is lehetett háza, hisz egy családját ért természeti csapást is leír pár sorban. Amikor Segesváron lakott az első feleségével, egy tűzvészben elpusztult („a tűz elvette”) a házuk, a javaik, és az ott lévő összes értékük benne égett. (A krónikák szerint a várost 1676-ban hatalmas tűzvész pusztította.) Amikor Kassán lakott, utána több személyes tárgya, ruhája, ezüst művei ott maradtak, s nem kerültek vissza erdélyi lakhelyére. Ezenkívül egy fél mondattal megjegyzést tesz még valamelyik elődjére: „s az erdélyi őstől maradott jószágim”, amelyeket nem részletez. Ez a kijelentése azt is bizonyítja, hogy ősei korábban kerülhettek Erdélybe. Ha végig vesszük az itt bemutatott birtokokat, szinte hihetetlennek tűnik, hogy a család ilyen rövid idő alatt hogyan tudott szert tenni ekkora vagyonra Erdélyben és a környező megyékben.

Végakaratában kéri a feleségét, hogy Nagyvarsányban és Felső-Redmeczen (Felsőregmec) készíttesse el az úrvacsorához való ezüst kannákat, poharakat a tányérokkal együtt, valamint, hogy (Maros)Németiben csináltassa meg a templomot. Valószínűleg itt nem egy új templom építéséről, inkább a régi folyamatos karbantartásáról van szó.


Légifelvétel a nagyváradi várról (forrás: www.azutazo.hu)

Gyulai Ferenc saját kezével írta meg végrendeletét, azt pecsétjével ellátta, mindennél hét tanú volt jelen: vidolai Kun István, Tordai János, Dániel Péter, Kalnaki (Kálnoki?) Péter, Rhedey István, Ugron Pál és Nemes György. A kiválasztott személyek neve azért érdekes, mert szinte mindegyikük valamilyen szinten a rokona lehetett. A testamentum eredetije ugyanis gróf Kuun Géza marosnémeti levéltárában volt megtalálható a közlés idején. Egy másik forrásból tudjuk, hogy 1585-ben Kun Gáspár neje egy Gyulay Erzse nevű hölgy volt.[5] Ha végignézzük a Kun, Rhédey, Ugron stb. családok nemzedékrendi tábláját, akkor az előbb leírt rokoni kapcsolatok azokról leolvashatók.

   Végül szóljunk arról a tévedésről, amelyet írásunk elején már jeleztünk, és amelynek tisztázása alapján derült ki, hogy ki volt Gyulai (I.) Ferenc felesége, azaz a végakaró nagyanyja. Nagy Iván családtörténete szerint Béldy Jánosnak a felesége Barkóczy Anna volt (I. 279.). Már a Művelődés 2016/6. számának 26. oldalán megtettük a kételkedő megjegyzést, hogy Béldi Pál a nagyon pontos, mindenre kiterjedő végrendeletében egy szót sem ír róla, mint sógornőjéről. A gyanú beigazolódott. Érdemes a témát kicsit részletesebben bemutatnunk. Barkóczy Anna Mária (†1658) neve is megzavarja a családfákat készítőket, ugyanis Anna Mária, csak Anna és/vagy Mária formában is használták. Ő szalai és tavarnai Barkóczy László és rozsályi Kun Anna leánya volt. Háromszor ment férjhez, házastársai a következők voltak: czoborszentmihályi Czobor János (†1628), majd Kékedy Zsigmond (†1630 k.), s végül hallerkői Haller István (†1657).[6] Történetünkben a második a fontos: Kékedy Zsigmond, aki Bethlen Gábor fejedelem főlovászmestere volt, s első neje (Bánffy Margit †1630) halála után vette feleségül Annát. Valószínűleg nem született gyermekük, mert erre sehol nincs utalás, a Barkóczyak családfáján sem olvasható. A nagyon gazdag és befolyásos nemes (mintegy kárpótlásul?) ezért a két rokon s tehetséges Béldi testvér, János és Pál neveltetéséről gondoskodott. Nagyon kedvelhette őket, hisz „két öcsém”-nek nevezi az ifjakat, s az 1638. június 19-én kelt végrendeletében[7] jelentős, inkább úgy mondhatnánk, igen tekintélyes vagyont hagyott a két fiúra. Ez bizonyára a feleség, Barkóczy Anna tudtával és beleegyezésével történt, ugyanis az özvegy közvetlenül a férje halála után mindenféle pereskedés nélkül, önként átadta azt a két örökösnek. János volt az idősebb testvér, aki hamarosan megházasodott, felesége a Szatmár vármegyei származású Csomaközi(y) Zsófia[8] volt. Egy kislányuk született, akinek a nevét nem jegyezték föl okiratokban. Béldi János fiatalon elhunyt (kb. 1648-ban), majd hamarosan a kislánya is meghalt. Pál ekkor örökölte az apja, Béldi Kelemen birtokai és az eddigi sajátjai mellé a báty javait is, amelyet nagyrészt Kékedytől kapott. János fiatal özvegye ekkor újra férjhez ment, mégpedig Gyulai Ferenc váradi kapitányhoz. A leírtak alapján derül ki az, hogy valójában Csomaközi Zsófia volt a címben végrendelkező Ferenc nagyanyja.


Barkóczy Anna Mária

Béldy János és Barkóczy Mária házasságát pedig törölni kell a családfákon, s elvetni, mint téves adatot. Gyulai Ferenc azt kérte családtagjaitól, hogy halála után az édesanyja, Pécsi Margit mellé temessék el a dévai templomban.

Önkéntes havasalföldi emigrációjából visszatérve újra aktívan részt vett a katonai és politikai életben. Sőt valamely komoly tetteket is végre kellett hajtania, mivel már 1694-ben II. Lipóttól bárói rangot kapott, 1701-ben pedig – tíz évvel a végrendelete megírása után – grófi címre emelték.

Ezekből kiderül, hogy a kérése és a bujdosásában készített, 1691-es végrendeletének megírása túl korainak bizonyult.

A Gyulai család utódainak a későbbi évszázadokban Dédácson és Marosnémetiben volt impozáns kastélya. Az utóbbi még 1641-ben épült, majd később átalakították és bővítették. A dédácsi leányágon a fent említett Kuun családra szállt, a marosnémeti pedig jelenleg Petricsevich-Horváth-Tholdy Péter tulajdona.

 

Jegyzetek

 

[1]    Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. III. Pest. 1858. p. 486.

[2]    Hajdú Mihály: Családnevek enciklopédiája. Tinta Kiadó. Budapest. 2010. p. 195.

[3]    Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest. 1993. p. 441.

[4]    Szilágyi Sándor: Gyulay Ferenc végrendelete [1691]. Történelmi Tár. Budapest. 1884. p. 137–140.

[5]    Nagy I.: i. m. VI. 1860. p. 521.

[6]    Barkóczy László: A Barkóczy család története, genealógiája és névadási szokásai. Kaposvár. 1997. (Szakdolgozat. Melléklet p. 89.)

[7]    Deák Farkas: Uzoni Béldi Pál 1621–1679. Budapest. 1887. (az interneten oldalszám nélkül)

[8]    Családjáról 1325-ből maradt fenn az első adat. 1414-ben Csomaköz birtokosai.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.