Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gróf marosnémeti és nádaskai Gyulai Ferenc

A 17. század Erdélyében élt nemes életével és családjával azért érdemes foglalkozni, mivel családfáján sok a hiányzó és pontatlan adat. Ezt az általunk megismertek alapján szeretnénk pontosítani és kiegészíteni. Másrészt, mivel nagyapjával kapcsolatban a genealógusok egy olyan tévedést említenek, amely az Erdélyben akkor élt több személy családfáját érinti. Ezt az elírást azóta többen is átvették, és mint kész tényt viszik tovább e családok történetében.


Nagyvárad látképe egy 1617­beli metszeten 

A Gyulai (máshol Gyulay) család eredetét nem tudjuk távoli időkig visszavezetni, sőt még eredeti lakhelyüket sem azonosíthatjuk pontosan. Azt írják róluk, hogy „a 17. században vándoroltak Magyarország belső részéből Erdélybe”, másutt pedig „Magyarországból szakadt Erdélybe a nemzeti fejedelmek korában”, a 16. században. Valószínűleg a század megjelölése is pontatlan, akárcsak az általánosságban mondott hely megjelölése. A birtokhelyeikből arra következtethetünk, hogy talán a mai Magyarország valamelyik északkeleti megyéjéből települhettek át.

Érdemes magával a névvel külön is foglalkozni. Nemesi előnevük marosnémeti és nádaskai volt, amelyek egyike valóban Erdélyre, másikuk magyarországi területre utal.[1] Sajnos, maga a vezetéknév, a Gyulai nem ad számunkra útbaigazítást. Ugyanis Nagy Iván kötetében több különböző lakhelyű Gyulai családról olvashatunk, a Gyula(j) ősi személynevünket részelemében tartalmazó helységeinkből pedig régen körülbelül tíz is volt. Hajdú Mihály szerint a magyar nyelvterület keleti felében, a Dunától keletre gyakoribb ez a helynévi vagy apai eredetű magyar családnév. Előfordulása alapján nem számít a gyakoriak, ám a ritka nevek közé sem, az ő mérése szerint 3084 fő viselte napjainkban.[2]

E családnév említése okleveleinkben először 1432-ben jelenik meg Bihar vármegyében,[3] majd egy Gyulay János 1523-ban a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveiben. Időben mindezek után Kázmér Miklós könyvében öt Gyulai nevűt olvashatunk a külföldi egyetemek diákjai között. Egy Gyulai György nevű nemes Eger ostrománál vett részt 1552-ben. 1548-ban Gyulai Gáspárt említik a források Ebesfalváról (később Erzsébetváros, román neve: Dumbrăveni). Természetesen mindezek az említett Gyulaiak nem biztos, hogy elődei vagy rokonai voltak a címben leírt családnak. Azonban a nagyszombati egyetem matrikulájában szereplő Gyulai (II.) István már lehet a címben megadott Ferenc egyik fia, akire a későbbiek során még kitérünk.

Gyulai Ferenc akkori politikai szerepét nem kívánjuk elemezni, egyet azonban meg kell jegyeznünk, hogy a pártállása eléggé változó volt. Nem csodálhatjuk, hogy Havasalföldre kényszerült bujdosni, és ott írta meg Bukarestben 1691. szeptember 24-én a végrendeletét, amelyből sok adatot megtudunk róla és családja tagjairól.[4] Ez a testamentum, úgy tűnik, valami bizonytalanság vagy félelemérzés miatt keletkezett. Ugyanis azt írja, hogy még egészséges, nem is öreg ember, mégis most szeretne „rendelést” tenni. Mindezt bizonyítja, hogy az okirat eléggé eltér a valóságos végrendeletektől. Nem tartalmaz részletesen (csupán általánosságban) ingóságokat: pénzt, ékszereket, fegyvereket, ruhaneműket, állatokat, csak a császár ajándékát emeli ki az „ezüst marhák” közül, ámde azt sem nevezi meg konkrétan. Viszont megyénként fölsorolja ingatlanjait, házait, amelyeket feleségére és gyermekeire hagy örökül. Mielőtt ezeket pontosan megismertetnénk, tekintsük át a végrendeletben és az ismert genealógiákban a családja tagjait.


A Gyulay­kastély Dédácson. Szabó Tamás felvétele

Nagyapja I. Ferenc, akitől indítják a családfájukat. Mintegy őt tekintik a családtörténészek annak a személynek, aki áttelepült Erdély területére. Ehhez képest elég sok és magas rangot kötnek a nevéhez: előbb dévai, majd jenei kapitány volt, egyben Zaránd vármegye főispánja, 1651-től pedig váradi kapitány, aki 1660-ban Nagyvárad védelmezésében vált nevezetessé. Feleségét nem találjuk a közölt családfákon. Egy fiáról tudunk, I. Istvánról, akit Kemény János fejedelem asztalnokaként említenek. István felesége Pécsi Margit volt, Pécsi Simon kancellár leánya. Nekik négy felnőtt kort megért gyermekükről tudunk: II. Ferenc, II. István, Krisztina és Judit. A címben szereplő II. Ferencről később részletesen szólunk. II. István (felesége Csatári Anna), akiről 1667-ben van egy adatunk, talán ő az, akit a fentebb említett nagyszombati egyetem anyakönyvében regisztráltak. Majd két leány következik: Krisztina (férje gróf Gyulaffy László) és Judit (férje Angyalosi István). Róluk a végrendeletben nem olvashatunk. István – mivel később nem találjuk a nevét, – valószínűleg elhalálozott, a két lányt pedig kiházasíttatta a család. Visszatérünk a magát úgy nevező „idősbik” II. Ferencre, akiről tudjuk, hogy udvarhelyi főkirálybíró volt. Első felesége Barakonyi Klára, második pedig kapuvári Kapy Mária grófnő volt. A testamentumban négy gyermekéről tesz említést, akik közül III. Ferenc és Kata (akit mindig „édes kis Kata leányom”-ként becézve ír le), valamint egy név szerint meg nem nevezett leány, aki talán eddigre elhalt, az első nejétől, III. István viszont a másodiktól született. A végakarat még nem tartalmazhatja, de érdemes kicsit folytatni: mindkét fia katonaemberként tábornaggyá lett. Az elsőnek Bánffy Mária losonci grófnő, a másodiknak pedig Bánffy Judit lett a felesége. Katáról a továbbiakban nem tudunk, bizonyára valamelyik neves nemesi családba házasodhatott be.

A továbbiakban felsoroljuk, hogy az ő leírása szerint mely megyékben, hol, milyen településeken voltak házai, majorhelyei, porciói (falurészek) jobbágyokkal. E lajstromban szándékosan meghagytuk az akkori vármegyék és települések nevét, valamint helyesírását, hogy érzékeltessük az olvasóval a 17. század végi elnevezéseket és azok írásmódját.

Thorna vármegye: Bakó (az egész falu) Szin; Abaújban: Bodola; Szabolcsban: Nagy-Varsány, Gencs, Tisza-Szalk, Jánd; Szathmárban: Panyola; Ugocsában: Akli („nevű falum”), Halmi, Kökényesd, Tuur, Tamás-Váralja, Tur-Terebes, Gércz; Udvarhely-Kereszturi székben: Nagy-Solymos, Magyar-Hidegkut; Küküllő vármegyében: Oláh-Solymos; s végül Hunyad megyében: Arany, Zápolt, Oklos, Boholt és a névadó Maros-Németi. Mindezeken kívül még másutt is lehetett háza, hisz egy családját ért természeti csapást is leír pár sorban. Amikor Segesváron lakott az első feleségével, egy tűzvészben elpusztult („a tűz elvette”) a házuk, a javaik, és az ott lévő összes értékük benne égett. (A krónikák szerint a várost 1676-ban hatalmas tűzvész pusztította.) Amikor Kassán lakott, utána több személyes tárgya, ruhája, ezüst művei ott maradtak, s nem kerültek vissza erdélyi lakhelyére. Ezenkívül egy fél mondattal megjegyzést tesz még valamelyik elődjére: „s az erdélyi őstől maradott jószágim”, amelyeket nem részletez. Ez a kijelentése azt is bizonyítja, hogy ősei korábban kerülhettek Erdélybe. Ha végig vesszük az itt bemutatott birtokokat, szinte hihetetlennek tűnik, hogy a család ilyen rövid idő alatt hogyan tudott szert tenni ekkora vagyonra Erdélyben és a környező megyékben.

Végakaratában kéri a feleségét, hogy Nagyvarsányban és Felső-Redmeczen (Felsőregmec) készíttesse el az úrvacsorához való ezüst kannákat, poharakat a tányérokkal együtt, valamint, hogy (Maros)Németiben csináltassa meg a templomot. Valószínűleg itt nem egy új templom építéséről, inkább a régi folyamatos karbantartásáról van szó.


Légifelvétel a nagyváradi várról (forrás: www.azutazo.hu)

Gyulai Ferenc saját kezével írta meg végrendeletét, azt pecsétjével ellátta, mindennél hét tanú volt jelen: vidolai Kun István, Tordai János, Dániel Péter, Kalnaki (Kálnoki?) Péter, Rhedey István, Ugron Pál és Nemes György. A kiválasztott személyek neve azért érdekes, mert szinte mindegyikük valamilyen szinten a rokona lehetett. A testamentum eredetije ugyanis gróf Kuun Géza marosnémeti levéltárában volt megtalálható a közlés idején. Egy másik forrásból tudjuk, hogy 1585-ben Kun Gáspár neje egy Gyulay Erzse nevű hölgy volt.[5] Ha végignézzük a Kun, Rhédey, Ugron stb. családok nemzedékrendi tábláját, akkor az előbb leírt rokoni kapcsolatok azokról leolvashatók.

   Végül szóljunk arról a tévedésről, amelyet írásunk elején már jeleztünk, és amelynek tisztázása alapján derült ki, hogy ki volt Gyulai (I.) Ferenc felesége, azaz a végakaró nagyanyja. Nagy Iván családtörténete szerint Béldy Jánosnak a felesége Barkóczy Anna volt (I. 279.). Már a Művelődés 2016/6. számának 26. oldalán megtettük a kételkedő megjegyzést, hogy Béldi Pál a nagyon pontos, mindenre kiterjedő végrendeletében egy szót sem ír róla, mint sógornőjéről. A gyanú beigazolódott. Érdemes a témát kicsit részletesebben bemutatnunk. Barkóczy Anna Mária (†1658) neve is megzavarja a családfákat készítőket, ugyanis Anna Mária, csak Anna és/vagy Mária formában is használták. Ő szalai és tavarnai Barkóczy László és rozsályi Kun Anna leánya volt. Háromszor ment férjhez, házastársai a következők voltak: czoborszentmihályi Czobor János (†1628), majd Kékedy Zsigmond (†1630 k.), s végül hallerkői Haller István (†1657).[6] Történetünkben a második a fontos: Kékedy Zsigmond, aki Bethlen Gábor fejedelem főlovászmestere volt, s első neje (Bánffy Margit †1630) halála után vette feleségül Annát. Valószínűleg nem született gyermekük, mert erre sehol nincs utalás, a Barkóczyak családfáján sem olvasható. A nagyon gazdag és befolyásos nemes (mintegy kárpótlásul?) ezért a két rokon s tehetséges Béldi testvér, János és Pál neveltetéséről gondoskodott. Nagyon kedvelhette őket, hisz „két öcsém”-nek nevezi az ifjakat, s az 1638. június 19-én kelt végrendeletében[7] jelentős, inkább úgy mondhatnánk, igen tekintélyes vagyont hagyott a két fiúra. Ez bizonyára a feleség, Barkóczy Anna tudtával és beleegyezésével történt, ugyanis az özvegy közvetlenül a férje halála után mindenféle pereskedés nélkül, önként átadta azt a két örökösnek. János volt az idősebb testvér, aki hamarosan megházasodott, felesége a Szatmár vármegyei származású Csomaközi(y) Zsófia[8] volt. Egy kislányuk született, akinek a nevét nem jegyezték föl okiratokban. Béldi János fiatalon elhunyt (kb. 1648-ban), majd hamarosan a kislánya is meghalt. Pál ekkor örökölte az apja, Béldi Kelemen birtokai és az eddigi sajátjai mellé a báty javait is, amelyet nagyrészt Kékedytől kapott. János fiatal özvegye ekkor újra férjhez ment, mégpedig Gyulai Ferenc váradi kapitányhoz. A leírtak alapján derül ki az, hogy valójában Csomaközi Zsófia volt a címben végrendelkező Ferenc nagyanyja.


Barkóczy Anna Mária

Béldy János és Barkóczy Mária házasságát pedig törölni kell a családfákon, s elvetni, mint téves adatot. Gyulai Ferenc azt kérte családtagjaitól, hogy halála után az édesanyja, Pécsi Margit mellé temessék el a dévai templomban.

Önkéntes havasalföldi emigrációjából visszatérve újra aktívan részt vett a katonai és politikai életben. Sőt valamely komoly tetteket is végre kellett hajtania, mivel már 1694-ben II. Lipóttól bárói rangot kapott, 1701-ben pedig – tíz évvel a végrendelete megírása után – grófi címre emelték.

Ezekből kiderül, hogy a kérése és a bujdosásában készített, 1691-es végrendeletének megírása túl korainak bizonyult.

A Gyulai család utódainak a későbbi évszázadokban Dédácson és Marosnémetiben volt impozáns kastélya. Az utóbbi még 1641-ben épült, majd később átalakították és bővítették. A dédácsi leányágon a fent említett Kuun családra szállt, a marosnémeti pedig jelenleg Petricsevich-Horváth-Tholdy Péter tulajdona.

 

Jegyzetek

 

[1]    Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. III. Pest. 1858. p. 486.

[2]    Hajdú Mihály: Családnevek enciklopédiája. Tinta Kiadó. Budapest. 2010. p. 195.

[3]    Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest. 1993. p. 441.

[4]    Szilágyi Sándor: Gyulay Ferenc végrendelete [1691]. Történelmi Tár. Budapest. 1884. p. 137–140.

[5]    Nagy I.: i. m. VI. 1860. p. 521.

[6]    Barkóczy László: A Barkóczy család története, genealógiája és névadási szokásai. Kaposvár. 1997. (Szakdolgozat. Melléklet p. 89.)

[7]    Deák Farkas: Uzoni Béldi Pál 1621–1679. Budapest. 1887. (az interneten oldalszám nélkül)

[8]    Családjáról 1325-ből maradt fenn az első adat. 1414-ben Csomaköz birtokosai.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Azt hinnénk, hogy csak a mi korunkban, a 20–21. században vannak válások és rossz házasságok. Pedig ilyenek előfordultak régen is, amint ezen írásban majd olvashatjuk, a 17. században is akadt rá példa. Mégpedig nem is egyszerű emberek esetében, hanem még a híres nemesi családok körében is. Egy ilyen történetet elevenítünk fel a továbbiakban a nevezetes erdélyi Béldi család életéből.

Nagykároly

A kaplonyi nemzetségből származó nagy-károlyi gróf Károlyi család évszázadokon át elévülhetetlen szerepet játszott nemzetünk történelmében. Három nemzedéken keresztül ők viselték a főispáni tisztséget Szatmár vármegyében. Gróf Károlyi Lajos – aki gróf Károlyi Sándor egyenes ágú leszármazottja volt – Élmények és visszapillantások című terjedelmes önéletrajzi munkájában, megkülönböztetett figyelmet fordított „a több mint ezer éves múltú” Károlyi család bemutatására. (1) Könyvében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Károlyi család legkiemelkedőbb személyisége gróf Károlyi Sándor, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc legendás alakja, a szatmári béke megkötője volt.

A magyar előkelőségek szórakozása volt, maguk az agarászatok társadalmi (sokszor politikai) események voltak, amelyet csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. A „vadász” valójában az agarász, aki a zsákmányt agarakkal vagy azok segítségével ejtette el. A cél a préda felkeresése, felhajtása és elfogása volt. Ez legtöbbször nyúl, de a bátrabb és erősebb agarak többedmagukkal képesek voltak vaddisznót vagy szarvast is elkapni.

Haller kastély

A Haller család eredete, Magyarországra való áttelepülése, majd egyik ágának Erdélybe történt kiszakadása és felemelkedése a történészek, a genealógusok számára érdekes és izgalmas téma volt régen is, ma is. Házasságaik révén rengeteg híres magyar családdal kerültek rokoni kapcsolatba, jelentős csatákban vettek részt, elismert országos és megyei politikai szerepet vállaltak. Ugyanígy téma az irodalmároknak is, hisz tagjai közül – szinte öröklődően – többen megörökítették írásaikkal a nevüket a magyar irodalom történetében.

széki csárdás

Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is. A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?

Töredékek Pataki István radnóti lelkész életéből

Puritán, nagyon egyszerű életmódú embert ismerhetünk meg a személyében, akinek külföldi diáksága idején néha „se inge, se gatyája” nem volt, majd hazatérve Erdélybe olyan embereknek a barátságát és tiszteletét élvezhette, mint a főnemes Teleki Mihályét, aki 1692-től Kővárvidék kapitánya volt. Mindezt bizonyára tudása és kiváló emberi tulajdonságai alapján érdemelhette ki.

Az elmúlt hónapokban Európa szerte megemlékeztek a „Nagy Verekedés” lezárásának századik évfordulóján. Nevezetesen arról a jeles eseményről, amikor 1918. november 11-én, a compiégne-i erdőben, egy tárgyaló-, valamint irodahelyiséggé átalakított rekvirált vasúti étkezőkocsiban – amely a nyugati fronton harcoló szövetséges haderők francia főparancsnokának, Ferdinand Foch marsallnak a „hivatala” volt – a győztesek és Németország képviselői aláírták azt a fegyverszünetet, amelynek szövegét megalázó módon szó szerint „tollba mondták”, azaz diktálták a veszteseknek.

1918-ban a november 3-i páduai fegyverszünet ugyan a teljes Monarchiára nézvést érvényes volt, ám a határokat érintetlenül hagyta. Csupán a belgrádi katonai konvenció, amelyet a Károlyi kormány képviseletében Linder Béla tárcanélküli megbízott miniszter írt alá, nevezte meg Erdélyben a Maros folyó vonalát demarkációs határként. Ugyanez a miniszter korábban, a páduai fegyverszünet utáni napokban felmentette a katonai szolgálat alól az 1899 előtt születetteket, napokkal azelőtt, hogy az 1918 májusában különbékét aláíró Román Királyság a német fegyverszünet előestéjén francia sugalmazásra újra belépett volna egy deklaratív hadüzenettel, november 10-én este 10-kor a Központi Hatalmak ellen, amelyek közül viszont csupán Németország állt még fegyverben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nevében ugyanis Weber tábornok már kereken egy héttel korábban érvényes fegyverszünetet kötött.

román hadsereg bevonul Kolozsvárra

Az első világháborút követően az Osztrák– Magyar Monarchia szétesésével Erdély Romániához került. Az impériumváltás, majd az azt követő integrációs időszak többéves folyamat eredményeként jött létre. Az impériumváltás, más szóval hatalom- vagy főhatalomváltás szűkebb értelemben, a mi esetünkben azt a rövid időszakot jelenti, amely az Osztrák–Magyar Monarchia de jure felbomlásától egészen a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) aláírásáig tartott, illetve ennek a következő év nyarán történő ratifikálásáig. A tágabb értelmezési keret már jóval kimerítőbb megközelítési lehetőségét nyújtja ennek az időszaknak. Kezdve a nacionalizmusok és nemzeti mozgalmak kialakulásától, végig a „hosszú 19. század” eseménysorozatain, el egészen az első világháború befejezéséig.

Cseke András a brassói 24. honvéd gyalogezred kötelékében került ki a galíciai harctérre géppuskásként és telefonosként. Kis jegyzetfüzetébe naponta feljegyezte az 1916. szeptember 30. és 1918. június 15. közötti, számára fontosabb eseményeket a fogságba esés napjától a hazaérkezésig. Feljegyzései nem annyira a hadi eseményeket, hanem sokkal inkább a fogságba esett ember, a hadifogoly katona lelkiállapotát, vívódásait és vágyódásait tükrözik. 

a teleki könyvtár

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?”– kérdezte mintegy fél évszázaddal ezelőtt V. András János, a Kolozsváron megjelenő Művelődés című folyóirat főszerkesztője. A kérdést 2017-ben megismételte a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán is.

A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896).

A Szenci Molnár Albert által javított hanaui biblia címlapja

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.

a dévai vár

A Déva város feletti Várhegyen (250 m) az ókorban a dákok, majd a rómaiak is emeltek erődítményt, amely őrtoronyként funkcionált. Az Árpád-kori várat a mongolok lerombolták, majd tatárjárás után IV. Béla újraépítette. 1302-től az erdélyi alvajdák székhelye, a 14. században a Hunyadiak birtoka, később pedig a Szapolyai, Perényi családok tulajdona volt. Itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc unitárius püspök. 1717 és 1719 között Stephan von Steinville gróf tábornok, erdélyi főhadparancsnok megerősítette a Vauban-i erődépítészet elvei alapján. A 18. század derekától katonai jelentősége csökkent.