Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.
A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.
„Elő van itt írva a kezdet. Maga a természet írta elő, mikor e tájat megteremtette. Egymásra szabadítva hegyeket, dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés váljék belőlük. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: hepehupával, amely alábuktatja és kiemeli az utat, az utast, az egész tájat. Elrejt, mint oltalmazó barát. De kiad, mint gonosz áruló, megcsal és megvigasztal, tövises, szamárkórós dombhátak után szőlőskerteket hoz elém, sárba süppeszt az agyag, de rézhegyre mászhatok, mint a mesében. Babits tán sosem járt itt, fenséges borzongással megérezte mégis azt, amikor a hepehupás tér (…) hirtelen alábukik a semmiségbe. Varsolc fölött mindig ez a kép kísért meg. Egy újabb forduló, s megint előttem a táj, a falu, a házak gazdag sora, a kakasos és dupla keresztes templomok, a rétek és a patak puha ágya…” (Beke György: Szilágysági hepehupa)
Bevezető
Ez a borzongással, melegséggel vegyes érzés valamennyi varsolci számára ismerős. Ez keríti hatalmába a rövidebb vagy hosszabb útról hazatérőt. Számunkra nincs a világon még egy ehhez hasonló hely, amely ennyi melegséggel teli fogadtatást és szépséget nyújtana. Az utcák kinézete változik, de a frissen sült fánk íze, az üstben főtt szilvaíz illata, a szilágysági pálinka torkot jólesően maró csípőssége, a családias hangulat reméljük, sohasem.
Dolgozatunk alanyai egy varsolci pedagógus házaspár, Kacsó Sándor és Kacsó Ibolya. Az ő életüket, szakmai munkásságukat, és különösen Varsolc település életében betöltött szerepüket szeretnénk szélesebb körben megismertetni.
Dolgozatunk írásakor úgy gondoltuk, hogy a teljesebb összkép kialakításához szükséges településünk bemutatása, ahol hőseink is élnek. Csak ezáltal kaphatunk teljesebb képet arról, hogy miben is rejlik életútjuk hősiessége. Végighallgatva az idős tanítóházaspárral készített interjút, szembetűnő ragaszkodásuk a településhez. Nem itt születtek, de életük nagy részét itt élték le, és már rég varsolcinak vallják magukat. A beszélgetés során az interjúalanyok szerények, saját munkájukat a közösséghez mérve határozzák meg, a beszélgetés jó részét a település és az itt élők dicsérése teszi ki. A száraz történelmi adatok mellett, úgy gondoltuk, hogy a személyes vélemények sokkal alaposabban, szórakoztatóbban nyújtanak teljesebb képet a településről, az itt élőkről. Szerettük volna megtudni, hogy miért szeretik az itt élők szülőfalujukat, miért jó itt élni. Szívmelengető válaszokat kaptunk.
Az iskolatársaink őszintén válaszoltak a kérdéseinkre. Következésképp elmondható, hogy a településen élők szeretik szülőfalujukat. Néhány szép példa erre: „Az én falum neve Varsolc. Szeretem, mert az emberek segítőkészek és kedvesek. Kicsi település, de sokkal több szeretet van benne, mint egy nagyobb városban. Amikor reggel felkelek, nem az autók zaját, hanem a madarak csiripelését hallom. Ha elmegyek valahova, honvágyam van, mert érzem, hogy a falu visszahív… Örülök, hogy ebben a faluban élek, és hogy ilyen kedves segítőkész emberek vesznek körül…” Vagy: „…szeretem a házunk mellett elfolyó patakot, az állatokat, ami városon nem lenne.” Vagy: „Tamási Áron szavaival élve »azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne«, számomra Varsolc ez a hely.” És végül, de nem utolsó sorban: „Miért is szeretek Varsolcon élni? Eszembe jut a tavasz, amikor a lovasszekerek a rétre indulnak, megtelnek az utak-mezők a dolgozni induló emberekkel.”
Néhány adat Varsolc történelméről
Varsolc (románul Vârșolț) szilágysági, szűkebb értelemben krasznamenti település. A Kraszna folyó termékeny völgysíkján, a Meszes-, és a Magura-hegységek nyúlványai által körülölelt dombok között terül el. A településen áthalad a Nagyváradot Zilahhal összekötő forgalmas megyei út. Keletről a falut a Varga-domb (328 m), a Kerek-hegy (361 m) és a Baglyos (332 m) nevű dombsor határolja, amelyek szőlőtermesztésre, és gyümölcs-, főleg szilvatermesztésre alkalmas területek.
A források a település nevének eredetét a magyar varsa szóból eredeztetik. A varsa, verse halászati eszközt jelent. A varsa ősi formája a vízbe helyezett rőzseköteg. A rendelkezésünkre álló források szerint a korai középkorban a mai település helyén tó volt, ahol a fehér barátok a varsát halászásra használták. Ezt erősítik meg az olyan határrészek, mint a Vizes vagy a Sásas-rét. A szájhagyomány azt is tartja, hogy a Kalabocs határrészen a fehér papoknak volt kolostoruk. A kolostornak ma már nyoma sem található, de egy kút, amelyet Kápolna-kútnak neveznek a helyiek, még ma is áll, és hűs vizet kínál a szomjasan arra járóknak. Ezt a kolostort a Jakcs család – amelynek ősi fészke Kusalyban volt – építette az általuk ide telepített Ferenc-rendi szerzeteseknek. A szájhagyomány valóságalapját erősíti az a tény is, hogy a kút közelében elterülő határrészt Paprétnek nevezik. Ez a terület lecsapolása előtt mocsaras, nádas hely volt, amelyet a Kólicka és a Katrics bőséges vize táplált. Az ezen keresztülvezető hidat pappalójának, vagy ahogy napjainkban a románosított változatában használjuk, banpalónak hívják. Arra a tényre, hogy ennek a hídnak eredeti neve pappaló, éppen Kacsó Sándor tanár úr, hétköznapi hősünk hívta fel a figyelmünket. A híd a községközpont Varsolcot és a hozzá tartozó, szinte teljesen román nemzetiségű falut, Krasznarécsét köti össze. A kiejtés módosulása ebből a helyzetből adódik.
Petri Mór Szilágy vármegye monographiája című kiadványában már 14. században is létező településként említi Varsolcot. 1361-ből származik az első írásos feljegyzése Varsuch alakban. A település nevének írásmódja az évszázadok során folyton változott: 1423-ban Varsocz, 1460-ban Warsolcz, 1533-ban Warsocz, 1685-ben Varsocz alakban rögzítették a források.
A varsolci református egyházközség tulajdonában fennmaradt feljegyzések, úrvacsorai kellékek nyújtanak biztos ismeretet a település múltjáról. Az egyházközség legrégebbi kegytárgya egy ismeretlen adományozótól származó úrvacsorai ezüsttányér 1639-ből. A templom helyén a fehér papok kápolnája állott. 1723-ban épül fel református a templom, amely 1774-ben leégett, viszont 1779-ben már az újraépült templomban tartottak istentiszteletet. 1773-ban készült a szószék fölé a pelikándíszes korona. Orgonáját 1883-ban Johannes Kremmer építette. Legrégebbi fennmaradt harangja 1658-ból való a következő felirattal: „In te Domie speravi, 1658. fudi curavit ecclesia reformata Varsolcziensis.”
A Közép-Szolnok, és Kraszna vármegyék között fekvő település hol az egyik, hol a másik megye részét képezte, de mindig a Krasznai járáshoz tartozott. Szilágy vármegyéhez Kraszna vármegyétől került. A település feletti birtokviszony az évszázadok során gyakran változott. 1361-ben, mint birtok, Varsuch Tamás fia, Miklós tulajdonában volt, 1362-ben pedig a Gutkeled nemzetségből származó Kusalyi Jakcsok birtokaként jegyzik. I. Lajos király egy 1362-ben kelt feljegyzésében meghagyta a Kolozsmonostori Konventnek, hogy a kusalyi Jakcsot Varsolc birtokába vezesse. 1487-ben Drágfy Bertalan szerezte meg a birtokot, Zsigmod király még ebben az évben beiktatta a birtokba. Jelentősebb birtokosai még: Ördög Simon, a keceli Szele Márton, Báthory András és Báthory Zsigmond, Borzási Miklós, Kémeri Miklós. 1545-ben újra a kusalyi Jakcs család tulajdonában volt.
Varsolc népes település volt a 16. században. Az 1553-as összeírásban 47 és fél kapu utáni adózás, 3 bíró, 22 szegény, 21 új ház szerepel. A kuruc–labanc háborúskodások gátat szabtak a település fejlődésének, a falu elnéptelenedett, a lakosság jó része az Érmellékre menekült. Az 1711-es szatmári békekötés után a lakosság visszatért szülőföldjére, és jelentős népességnövekedés következett be, hiszen az 1725-ben már 232 lelket számláltak. 1808-ban Varsolcon 41 nemesi családot jegyeztek fel, közöttük néhány a teljesség igénye nélkül: báró Bornemissza, gróf Teleki, gróf Károlyi, Sebes, László, Fekete, Tokai, gróf Korda, Pozsonyi, Guti, Récsei, Kádár, Kocsi, Baksai, Kis, Orbán, Bagosi, gróf Toldi, Bálint, Szakács adómentes és adózó családokat. Legtöbb jobbágytelke báró Bornemissza Krisztinának és gróf Károlyi Józsefnek volt. Az 1848-as szabadságharc idején Varsolc népessége 1778 főt számlált, ami lényegesen jelentősebb volt, mint a szomszédos településé, Perecsené.
Az 1890-es évekre Varsolc lakossága szinte a felére csökkent, a korábbi lélekszámot csak az 1990-es évek elejére érte el újra. Az általunk ismert források nem nevezik meg a drasztikus népességcsökkenés pontos okát. Mi a 19. században Európa-szerte pusztító kolerajárványt is megemlítjük az okok között, hiszen az idősebb nemzedék még ma is pontosan emlékszik arra, hogy hol van a koleratemető helye, és hogy jelentős volt a halálozási arány.
A Kraszna folyó mentén elterülő település jelentős mezőgazdasági tevékenységet folytat, amit a megyeközpont, Zilah iparosítása sem befolyásolt.
A földek nagy része a jobbágyfelszabadítás (1848) után is földesúri tulajdonban marad, a zsellérségnek csak egy kevés része jutott földtulajdonhoz, a falu jelentősebb részét a szegényparasztság tette ki. A legelőjog elvesztése az állattartást is megnehezítette, állatállománya megcsappant. A lakosság megélhetési lehetőségként a zöldségtermesztést honosította meg, amelyet mindmáig a folyóparti lapályos terület, a termőföld minősége, a közeli városok felvásárló ereje is kedvezően ösztönöz. Meghonosodott a hagyma termesztése mellett, a káposzta- és a zöldségtermelés is. A Kraszna menti települések széles körben ismertek munkaszeretetükről, valamint ízes-zamatos termesztett zöldségeikről. A hagyma termesztésének egy másfajta módját honosították meg, és alkalmazzák napjainkban is, amellyel egy gyomorkímélőbb, édesebb változatot fejlesztettek ki. A település határain, az utak mentén megfigyelhetők a zöldség-, és hagymatáblák, a kollektív gazdaság idején meghonosodott köztes növénytermesztési mód, a házak előtt pedig a lakosok árulják megtermelt portékáikat.
A turisztikai látványosságok közé tartozik a kikapcsolódás és a szórakozás helye: a varsolci szőlőshegy, ahol az épségben megmaradt és ma is működő több mint 150 borospince fogadja az ide látogatókat. A falu határában terül el az 1960-as években mesterségesen létrehozott, halászásra alkalmas vízgyűjtőtó, 2160 méter hosszú földgáttal.
Habár falunk a megyei főút mellett helyezkedik el, minden nyitottsága ellenére sokkal hagyományőrzőbb, mint a szomszédos települések. Az idősek még mindig hordják mindennapi ruházatként népviseletüket, a fiatalabb nemzedék pedig ünnepnapokon ölti magára. Nem kevésbé mellékes egy máig fennmaradt varsolci szokás: a szilveszteri koszorúzás, amely tudomásunk szerint egyedi jelleggel bír. Szilveszter éjszakáján, az asszonyok az előző napokban elkészített koszorút helyeznek a kútra, és kihúznak egy veder vizet, az úgynevezett aranyos vizet, amelyből másnap reggel a család minden tagja iszik. Ez a koszorú egész évben a kút dísze marad. Mezőgazdasággal foglalkozó településként a víznek mindig is fontos szerepe volt Varsolcon, tehát a víz, az életet adó elem iránti tisztelethez kapcsolható ennek a szokásnak az eredete.
A varsolci oktatás történetéből
Az oktatáshoz, az írásbeliséghez jutás lehetősége, ami régen csak az egyházi személyek kiváltsága volt, a 15. században kezdett szélesebb körben elterjedni. A reformáció térhódítása nagy szerepet játszott az anyanyelvű oktatás elterjedésében, amely Erdélyben a 16. században terjed el igazán pontosan a protestantizmusnak köszönhetően. Ám ebben az időszakban is oktatásról inkább csak a városokban beszélhetünk.
Petri Mór Szilágy Vármegye Monographiájában a vármegyei, meglehetősen nehézkesen induló oktatás helyzetére is kitér. Azt írja: „Közép-Szolnok vármegyének 1845. szeptember 29-dikén id. Wesselényi Farkas báró elnöklete alatt tartott ülésén báró Wesselényi Miklós, táblabíró, a vármegye rendeinek fájdalmasan panaszolja, hogy »bár a Zsibóra néhai szülei adakozásából virágzóra alapított népiskolát teljes igyekezettel törekedett még virágzóbbá s mintaiskolává« tenni, majd kisdedóvót alapított, a szülők »bűnös hidegségük s hanyagságuk miatt« sem az egyik, sem a másik intézetbe nem járatják gyermekeiket, jóllehet a szüléket a járási alszolgabiró is kényszerítette.”
Interjúalanyaink segítségével a varsolci oktatás helyzetéről teljesebb képet kaptunk. Mint mondták, a falvakban még a 20. század második felében is gondok voltak a kötelező oktatás terén, hiszen a tanévek sokkal rövidebbek, az oktatási körülmények pedig nagyon szegényesek voltak. A gyermekek a téli hónapokban nem jártak iskolába, mert nehezen lehetett a fűteni a tantermeket, ehhez képest nyáron a mezőgazdasági munkában résztvevők hiányoztak sokat az iskolából.
Varsolcon az oktatás intézményes keretek közötti beindulása a 17. század első felére tehető, és szorosan kapcsolódik a református egyház szervezéséhez. A rektori díjlevél szabályozta a fizetést: minden házas ember egy-egy kalangya búzát, egy-egy pint bort, vagy négy dénárt adott. Fát aszerint hordtak, ahogyan a prédikátornak. A település felekezeti iskolájáról 1816-tól tesznek említést a források, amelyekből kiderül, hogy Baktai István 200 rf-os (rénes forint) alapítványt tett az iskolások számára. 1896-ban az iskola állami fennhatóságú intézménnyé vált.
A 19. század utolsó évtizedeiben két elemi iskolája volt Varsolcnak: külön a református és külön a görögkatolikus tanulók számára, előbbi kettő, utóbbi egy tanteremben működött. Az 1918. évi impériumváltás után a román állami fennhatóság alá tartozó iskolát az iskolatanács vezette, amelynek elnöke Alexandru Sima, titkára Traian Hendea tanítók voltak. Egy 1925-ös jegyzőkönyv igazgatói elégedetlenségről tesz említést, miszerint a felnőttek írástudatlansága felszámolása érdekében indított osztályok nem népszerűek a lakosság körében. 1930-ban született döntés arról, hogy további tantermeket építsenek a magyarul tanuló diákok számára. 1936-ban épült a napjainkban „kisiskolának” nevezett épület a művelődési otthon mellett, két tanteremmel és egy irodahelyiséggel. A harmadik tanítói állás kérvényezését is szükségesnek tartották a megnövekedett tanulói létszám miatt. Az 1934/35-ös tanévben 152 tanuló iratkozott be, ebben az időszakban községi adományból az iskolát 24 új paddal szerelték fel.
Az 1940-es években az iskola 770 kötetes könyvtárral is rendelkezett, amit a község lakói számára is elérhetővé tettek. Az 1950-es tanévre 358 tanuló iratkozott be, ehhez képest a jelenlegi létszám nem éri el a 200-at. Az iskolába járás nehézségeiről interjúalanyaink meséltek, de beszédesek a fennmaradt fényképek és a nagyszülők elbeszélései is, akikről tudni kell, hogy a második világháború utáni kvótarendszerben málékenyérrel, mezítláb járták ki az iskolát. A kommunista diktatúra idején kezdődött az óvodai oktatás, amelynek mostani épülettervét Kacsó Sándor engedélyeztette és építtette fel. 1972-ben, szintén Kacsó Sándor igazgatósága idején adták át az új iskolaépületet nyolc tanteremmel és két laboratóriummal felszerelve.
Az igen szegényes forrásanyagból fennmaradt néhány név, akik a varsolci iskolában hosszabb ideig tanítottak: Báthori József (1920–1930), Sipos Margit, Butyeránné Lakatos Teréz, Pozsonyi Irén, Spanyol Elemér, Kósa Károly, Sebestyénné Magyari Erzsébet, Péter Mária, Máthé Emma, Bekő András, Kacsó Sándor, Kacsó Ibolya.
Kik a varsolci hétköznapi hősök?
Amikor a projektbe beneveztünk, közösen töprengtünk azon, hogy kiről írhatnánk, kiket tartunk mi hősöknek a településünkön? Egyáltalán: kire és miért mondjuk valakire azt, hogy hős? Csak a férfiak, csak az idősek, vagy csak az elhunyt személyek lehetnek hősök? Valamilyen hangzatos vagy maradandó, emlékezetes tettet kell végrehajtania, hogy hősként tekintsünk valakire? Először mindannyian a háborús harctéren bátorságot mutató, vagy harc közben elesett személyekre gondoltunk, hiszen ők valóban különleges bátorságról és áldozatvállalásról tettek bizonyságot. Aztán fokozatosan szűkült a meghatározás köre. Rájöttünk, hogy hősöknek nem kell feltétlenül eget rengető tettet végrehajtaniuk, az is elég, ha csendben, szívvel-lélekkel, önfeláldozóan végzik a feladataikat, segítve ezzel egy kis közösség életét. Hős lehet egy családanya, aki gyermekei nevelését fontosabbnak tartja szakmai előmenetelénél, hős lehet bármelyik foglalkozás űzője, akiben kellő szeretet és alázat van arra, hogy a környezetében élők életét könnyebbé, szerethetőbbé tegye, akár saját kényelmének és a magánéletének a megnyirbálásával. Egyetértettünk abban, hogy ezek az emberek átlagon felüli munkát végeztek úgy, hogy semmit sem vártak cserébe, sőt ezek felelevenítésekor az alázat hangja szólt belőlük.
Így esett a választásunk a Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet projekt keretében egy pedagógus házaspárra, Kacsó Sándorra és Kacsó Ibolyára. Az ő életük, szakmai munkásságuk, és különösen Varsolc település életében betöltött szerepük feltétlenül megérdemli, hogy a szélesebb nyilvánosság elé kerüljön.
Mint szó volt róla, az idős pedagógus házaspár nem Varsolcon született, ők a munkájuk révén kerültek a településre, a korabeli kihelyezések alapján. De az itt élők mégis a sajátjuknak érzik az „óvó nénit és a tanár urat”. Bárkit kérdeztünk a településen, mindenki a szeretet és a tisztelet hangján beszélt róluk.
Amikor megkérdeztük őket, hogy vállalnák-e az interjúalany szerepét, gondolkodás nélkül igent mondtak, sőt megtiszteltetésnek érezték, hogy rájuk gondoltunk. De nem azért, hogy saját személyes vagy szakmai életútjukat méltassák, hanem azért, hogy segítsenek nekünk, a dolgozat íróinak. Büszkék arra, hogy belevágtunk ebbe a feladatba. És büszkék mindarra a kezdeményezésre és tevékenységre, amely a település nevének öregbítését vagy fejlődését szolgálja.
A beszélgetés meghitt, családias légkörben zajlott, és az alázat, a szerénység kísérte végig. Az interjú során keveset tudtunk meg alanyainktól saját szakmai tevékenységükről, emlékezésük szinte végig a Varsolcon élőkről, a kiváló eredményeket elérő személyek méltatásáról szólt. Az itt leélt 60 évből csak a pozitív dolgokat emelték ki, a szorgalmas és értelmes gazdaembereket, a továbbtanuló fiatalságot. A nehézségeket, a hiányosságokat, mint a közösséget összekovácsoló erőként fogalmazták meg. Szinte egy idealizált falukép rajzolódik ki a beszélgetésből, valószínűleg azért, mert ez az ő életszemléletük, ezt a pozitív hozzáállást vetítették át a pedagógusi pályájukra is: minden gyermekben meglátták a jót, a szerethetőt, a tehetséget, a fejleszthető képességeket, és ezt nem hagyták veszni.
Életút
Kacsó Sándor a Szilágy megyei Krasznahorváton született 1936. május 30-án, értelmiségi családban. Édesapja a település református lelkésze volt. Interjúnk szomorú légkörben kezdődött: felhőtlennek induló gyermekkorát a tragédia sötét fellege árnyékolta be, amikor alig négy és félévesen elveszítette a számára egyik legkedvesebb személyt, édesanyját: „Amire szívesen emlékszem, talán olyan nemigen volt, de amire visszaemlékszem, mert vissza kell emlékeznie az embernek, ha akarja, ha nem: négy és fél éves voltam, amikor meghalt édesanyám... és attól kezdve úgy nőtten fel, mint egy félárva gyermek, akivel nemigen volt, aki törődjön.” Egy év múlva a másfél évvel kisebb testvérét is elragadta a halál. A nehéz gyermekkort, az akkori történelmi kor nehéz körülményei csak tovább fokozták. A helyben, Krasznahorváton elvégzett elemi négy osztályt a középiskolai évek követték volna, de a családi körülmények – a kommunista diktatúra kibontakozása és az egyház üldözése idején papi származása – ebben megakadályozta. Nem kapta meg a jóváhagyást a továbbtanulásra, egyetlen középiskolába sem vették fel, mivel az édesapja lelkész volt. Az akkori kommunista ideológia ugyanis az egyházi élet teljes felszámolását tervezte. Tiltotta a templomba vagy az imaközösségbe járást.
Kacsó Sándor
Az általános iskola végeztével Kacsó Sándor egy évig otthon maradt, és besegített a mezőgazdasági munkába, megismerve ezzel annak nehézségeit. De a tanulási vágy sokkal erősebb volt benne, mint a rendszer fenyegető tiltása. Mint a kommunista diktatúra éveiben annyian és annyiszor, most is megtalálták a kiskaput a rendszer kijátszására. Az 1950-es évek elején édesapja testvére Bözödújfaluban volt jegyző, majd Székelykeresztúron mérnök, aki „örökbe fogadta”, nevére vette, így került be, és tanulhatott a székelykeresztúri állami tanítóképzőben. Középiskolai tanulmányait kitűnő bizonyítvánnyal végezte el, évfolyamelsőként. Szeretett volna tovább tanulni, és felsőfokú oklevelet szerezni, de újabb nehézséggel szembesült a származása miatt. Hiába volt a kitűnő bizonyítvány, mert az egyetemi felvételi okmányokhoz a születési anyakönyvi kivonatot is csatolni kellett, s az nem felelt meg a kor ideológiájának. De nem adta fel, háromszor felvételizett a Bolyai Tudományegyetemen, míg végül felvették a történelem–filozófia szakra.
Hasonló igazságtalan esetről mesélt, ami az egyik tanítványával történt meg. A leány színtízes tanulóként szeretett volna felvételezni a nagyenyedi tanítóképzőbe, de mivel a szülei nem voltak kollektívtagok, abban az időben erre esélyt sem kapott a „nem megfelelő származása” miatt. Hiába igyekeztek megmagyarázni a szülőknek, hogy sajnos, ez a feltétele annak, hogy a gyermekük továbbtanulhasson, a szülők bíztak abban, hogy a kollektív gazdaságba lépés elkerülhető. Jobban ragaszkodtak a földhöz, mint a gyermekük továbbtanulásához. Három hét múlva a szülők kénytelenek voltak beiratkozni a kollektív gazdaságba, az édesapa pénztáros lett, de akkor már késő volt. A leány sorsa a hagyományos falusi szabályt követte: a férjhezmenetelt, a gyermekvállalást és a normázás a mezőgazdasági termelőszövetkezetben.
Miközben arra várt, hogy felvételt nyerjen az egyetemre, Kacsó Sándor Krasznahorváton könyvelőként dolgozott. Tanulmányai befejeztével 1959. szeptember 15-től Varsolcon megkezdte 44 évig tartó tanári pályafutását, amely hivatalosan 2003-ban, nyugdíjba vonulásával zárult. De az oktatás, a nevelés ezzel nem ért véget. Mindmáig bárki bármilyen kérdésben hozzá fordul, szívesen segít, akár tanáccsal, akár könyvekkel, akár egy egyszerű kérvény megírásával. A volt tanítványai életútját ma is figyelemmel kíséri és büszkén eleveníti fel sikereiket.
Dolgozatunk másik interjúalanya, Kacsó Ibolya, született Cséplő 1940 októberében látta meg a napvilágot Bukarestben. A család Székelyföldről a jobb megélhetés reményében költözött 45 évvel korábban a román fővárosba. A második bécsi döntést követően, amikor Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, azonnal áttelepülnek Kolozsvárra, csak az októbert, az ő megszületését várták meg. Gyermekkorát és ifjúságát Kolozsváron töltötte, polgári családban nevelkedett. Édesanyja gépírónőként, édesapja gépkocsivezetőként dolgozott. Ezekre az évekre szép emlékként és örömmel tekint vissza. A városi polgári élet kényelmében nőtt fel, még akkor is, ha gyermekkora a háború éveire és az azt követő, anyagilag, szellemileg megnehezített évekre esett, és a háború nehézségeit ők is megszenvedték: „... hát nekem a gyerekkorom nagyon szép volt. Tudod, mert azért városon, úgy ahogy, háború volt, de azért nem kellett éhezni, azért meleg volt, gázfűtés volt, fürdőszoba volt, villany volt.”
Bukarestből, a tisztességes és szorgalmas munkának köszönhetően szülei egy személygépkocsival és egy teherautóval érkeztek Kolozsvárra, de a német, majd a szovjet megszállás idején ezeket a járműveket elkobozták. Az édesapa szovjet fogságba került, ahol már saját bőrén tapasztalta meg a kommunizmus ideológiáját és valóságát, és azt is látta, hogy e rendszer kényszerítése alól kibújni nem lehet. Talpraesettségüknek, felvilágosult szemléletmódjuknak köszönhetően, a szülőknek sikerült nyugodt gyermekkort biztosítaniuk három gyermeküknek.
Iskolai éveit Cséplő Ibolya a Marianumban kezdte, itt járt három évet, majd az intézmény államosítását követően a 23. számú állami iskolába került, végül a mostani Báthory István Elméleti Líceumban akkor működő Állami Magyar Pedagógiai Iskolában szerzett óvónői képesítést. 1958. szeptember 1-jén érkezett Varsolcra, mint címzetes óvónő. A szomszédos település, Kraszna akkor még Kolozs megyéhez tartozott, akkor úgy gondolta, hogy innen majd könnyebben hazamehet Kolozsvárra.
A varsolci évtizedek
Saját életútjuk megismerése mellett a beszélgetések révén településtörténeti ismeretekkel is gazdagodunk, például Varsolc 1950-es 1960-as évekbeli életével is megismerkedtünk.
Amikor Varsolcra megérkezett, az addig megszokottól teljesen eltérő mindennapokban találta magát az akkor alig 19 éves Cséplő Ibolya. Itt ugyanis akkor még hiányoztak az életet alapvetően megkönnyítő feltételek. A faluban nem volt vezetékes villany, a vizet a kútról hordták, fával tüzeltek, de ebből is hiány volt. Az emberek szegénységben éltek, de ez csak a kívülről érkezőnek tűnt fel. Kacsó Ibolya, vagy ahogy mi nevezzük, Ibolya óvónéni így emlékszik vissza a kezdeti évekre: „Nem volt fánk, amivel télen fűtsünk. Csak szombat este, a fürdéshez tudtunk tüzet rakni, de úgy, hogy a tanár úr, kultúrigazgató is lévén, az aktatáskájában hozott egypár darab fát. A gyermekek ebédidőben elővették uzsonnás táskájukat, amely pléhből volt készítve, és elkezdenek enni. De mit esznek, mit esznek, életemben nem láttam olyat?” A gyermekek ebédre egy-egy szelet üres kenyeret és egy felcikkelt, sózott hagymát hoztak. Sem csomagolópapírjuk, sem poharuk nem volt, hogy vizet ihassanak. November utolsó napján zárták az óvodát, mert a vakációt télen kapták a gyermekek, mivel tüzelőfája sem volt a tanintézménynek. De novemberben még sok gyermek mezítláb jött az óvodába, pedig az akkori telek sokkal hidegebbek voltak a mostaniaknál. Ibolya óvónéni a keze között melegítette a gyermekek átfázott végtagjait.
Ezeket az életkörülményeket nem hiányosságként élték meg. Meglátták azt, ami az akkori falusi életmódban értékelendő. Nem a megvetés, a lenézés irányából, hanem az elfogadás, a csodálat látószögéből közelítették meg az embereket és a gyermekeket. A szemük láttára bontakozott ki egy zárt falusi társadalom, amiből még nem hiányzott az emberség, a tisztelet, a segítségnyújtás. A városok társas magánya teljesen ismeretlen volt a számukra, hiszen itt, falun az emberek egymásra voltak utalva. Minden munkát saját kezükkel, a maguk erejéből és erejével végeztek, a kalákázás akkoriban mindennapos volt, amiben a nagy, szélesebb értelemben vett család, a faluközösség is részt vett. Így zajlottak a mezőgazdasági munkák (a hagymarakás, az aratás, a szüret, a málészedés), az építkezés, a család jeles eseményei (a disznóvágás, a lakodalom, a keresztelő, a temetés) stb. Mindez a városi elszigeteltség és bezártság után csodálatot, sőt elképedést váltott ki abból a fiatal értelmiségiből, aki úgy jött el otthonról, Kolozsvárról, hogy sohasem lépte át ottani szomszédja küszöbét. Ahogy a helybéliek mondják, a köszönésen kívül mással nem tartoztak egymásnak. Az, hogy egy munkáért nem járt fizetség, hogy a családi házakat kalákában építik, hogy a lakodalmas házaknál napokig segédkeznek az emberek, sőt tyúkot, lisztet, tojást visznek, ez ismeretlen fogalom volt a számára. „Este írtam a levelet anyámnak: képzeld el, itt az emberek ingyen mennek dolgozni. És nem kérnek egy banit sem érte” – mesélte Kacsó Ibolya.
A saját házukat is kalákában építették. Az emberek szívesen jöttek segíteni a falu értelmiségének, és a kölcsön visszajárt, mert valahányszor valami kérvényt, beadványt kellett írni, illetve román nyelvű iratot kellett értelmezni, hozzájuk fordultak. A városi életmóddal szemben, ha Varsolcon nem füstöl a kémény, a szomszédok átmennek megnézni, hogy mi lehet a baj.
Az oktatás, a nevelés terén hatalmas feladat hárult rájuk. A faluba bekerülő pedagógusok, orvosok töltötték be az értelmiségi szerepet. Az 1950–1960-as években zárt, hagyományaihoz, földjéhez, életmódjához ragaszkodó faluközösségbe érkeztek, ahol még a szomszédos településekre férjhez menést is ferde szemmel nézték.
A helybeliek, mint korábban is szó volt róla, a tanulást sem tartották fontosnak. Az 1970-es évek közepét megelőzően kevesen voltak, akik legalább középiskolát végeztek. Ezek is inkább a pedagógusi pályát választották. A továbbtanulásnak nem igazán látták az értelmét, mondván, hogy az oktatás pénzbe kerül, ami a föld eladását vonja maga után, s ha a gyermek tovább tanul, akkor ki műveli meg a földet. Még ma is él Varsolcon az a mondás, miszerint „meghalni meg lehet, de a gárdontól (határrésztől) lemondani nem lehet”.
A Kacsó házaspár több alkalommal szervezett kirándulást a diákjaiknak, hogy feltárják előttük a településen kívüli élet lehetőségeit. Egyik alkalommal, amikor a Medvebarlangot látogatták meg, megálltak Nagyváradon a kommunista párt akkori étkezdéjében ebédelni. Az akkori szűkös időszakban, amikor az üzletek polcai üresek voltak, csak ezeken a helyeken lehet jobb minőségű élelmiszerhez jutni. Az egyik diákjuk a leves után nem ette meg a sültet, pedig valószínű, hogy ilyen mennyiségű és minőségű ételhez ritkán jutott. A kérdésre, hogy „miért nem eszel?”, azt válaszolta, „mert elvitték a kanyalamat”.
Ebből a társadalmi szabályok szerint elmaradott közösségből kellett kitermelni, felnevelni a következő nemzedékek értelmiségi képviselőit. Ezt a nem kis feladatot vállalták magukra. Nem a hagyományok felszámolását tűzték ki célul, hiszen annak fontosságát ők is elismerték, hanem olyan képzett ifjúságot szerettek volna felnevelni, akik szülőfalujukba visszatérve fejleszthetik, oktathatják a következő nemzedékeket. Kacsóék már a legelején felismerték, hogy azok a gazdaemberek, akiknek több földjük van, módosabbak, azok tudással is rendelkeznek. Az interjú során Dénes Jakabot, a falu legmódosabb gazdáját hozták fel példának, aki olvasott ember volt, tudásával bármilyen értelmiségi körben megállta volna a helyét. Ezért is fektettek hangsúlyt a továbbtanulásra. Munkájuknak, ösztönzéseiknek következményeként a 1970-es évek második felétől egyre többen választották a középiskolai továbbtanulást, sőt egyetemre is felvételiztek, főleg a papi és az orvosi hivatást választva. A falusi társadalmakban a földművelés visszahúzó erő volt a továbbtanulással szemben. Varsolcon, miután a kommunizmus kisajátította a földeket, a helyben telepített csemetekert és az azonnali kereseti lehetőség akadályozta a továbbtanulást, amely, mint kiderült, csak rövidtávú életminőség-javulást jelentett.
Kacsó Sándor és Ibolya a településen közösségi szervező, irányító szerepet is betöltöttek, de nemcsak kulturális, hanem más téren is. Varsolcra érkezésükkor, mint szó volt róla, nem volt villanyhálózat. Nagy nehézségek árán, a központi részen bevezették a villanyt, de a falu távolabbi pontjai sötétben maradtak. A lakosság kifizette az oszlopok felállítását, de a huzalokra a mellékutcákban már nem maradt pénz. A tanár úr győzte meg az utca lakosait, és szervezte meg, hogy saját költségen vezettessék be a villanyt utcájukban.
Varsolcra érkezésüket követően kezdődött a kommunista párt kisajátító tevékenysége: az államosítás és a kollektivizálás. Beszédes az a történet, hogy miként ment végbe ez a kizsákmányoló folyamat Varsolcon. Miután a helyi földbirtokosokat deportálták, az üresen maradt házakba bement a falu legszegényebb embere, aki nyakába akasztotta a kiemelt gazda kolbászát, és úgy ette.
A kommunista diktatúra ideológiáját és terveit a helyi értelmiségi réteg kényszerű bevonásával akarta megvalósítani. Meg volt határozva a norma, hogy hány embert kellett meggyőzni, lépjenek be a kollektívbe, illetve a pártba. Székelyföldi híreket ismerve tudták, hogy ez a folyamat elkerülhetetlen lesz, a szénapadláson bujkálás sajnos, nem, vagy csak ideig-óráig menekíti meg az embereket a beiratkozástól. Ismerték a párt kegyetlen módszereit, és ettől igyekeztek megóvni a lakosságot. Ennek a folyamatnak a fájdalmas lényegét egy parasztember érttette meg az óvónénivel: álljanak össze mindannyian, és tegyék egybe a diplomájukat, ők a hét osztályról szólót, az óvónéni a tanítóképzős oklevelet, és osszák el egyenlően, mert a kommunizmus ezt hirdette. A hivatalokba bekerültek olyan mesteremberek, akik írni-olvasni tudtak, de volt olyan kollektívelnök is, aki analfabéta volt.
A vallás gyakorlását abban az időben tiltották a kommunista hatóságok. A gyermekeket minden vasárnap be kellett hívni iskolai foglalkozásokra, amit a párt és az ifjúsági kommunista szervezet kiküldöttei felügyeltek. Kacsóék, származásukból és neveltetésükből adódóan támogatták a gyermekek vallásos neveltetését, de értelmiségiek révén, a rendszer őket is szigorúan ellenőrizte. A kettő között kellett úgy lavírozni, hogy senki ne kerüljön bajba. Megkeresték azt a kiskaput, amely lehetővé tette, hogy a gyermekek vasárnaponként templomba menjenek. Nyolc órára hívták őket az iskolába, megengedték, hogy az udvaron játsszanak. A megyeközponthoz való közelsége miatt az iskola szerencsés helyzetben volt, mert a harangozásig megtörtént az ellenőrzés. És előzetes megegyezés szerint, amikor megszólalt a harang, a gyermekekkel a kertek alatt szépen elmentek az istentiszteletre.
Az életkörülményeket ismerve, az iskola sem volt szerencsésebb helyzetben. A tanteremhiány miatt az oktatás délelőtt és délután is zajlott, három helyszínen: a néptanács épületében, a művelődési otthonban és a ma régi iskolának nevezett épületben. Az óvoda a volt egyházi épületben működött, egy nagy tanteremben. A négy csoportot két óvónő tanította. A csoportokat függönnyel választották el egymástól, és úgy szervezték a tevékenységeket, hogy egymást ne zavarják. Az óvodába több mint 100 gyermek járt, 1959-ben az ötödik osztályban 42 gyermek volt.
A nagy gyermeklétszám miatt szükség volt egy új iskolaépületre. Az 1969/1970-es tanévben kezdték el az új iskola építését, és 1972-ben adták át, éppen abban az évben, amikor Kacsó Sándort igazgatónak nevezték ki. Az új épületnek mindenki örült, de a nehézségek az igazgató vállát nyomták. Az ő szavaival élve, „semmi sem volt, csak szigorú törvények”.
Bútorokat, leltári tárgyat nem lehetett venni. A szövetkezeti asztalos műhelyben padjavítás címszó alatt tudtak szekrényeket készíttetni. Sokszor megtörtént, hogy az iskola működéséhez szükséges dolgokat saját pénzből fizették ki. Emlékezetes a táblafesték esete, amit Kolozsvárról, családlátogatások alkalmával vásároltak saját költségre, mert az iskolának nem volt pénze. Nehéz volt megoldani az iskola fűtését is, hiszen fa nem volt, szén is csak kevés, amely ha egy keveset felmelegítette az osztálytermet, szellőztetni kellett a szénszag miatt.
Óráikon, tevékenységeiken igyekeztek minél több ismeretet átadni, megmutatni a világot, de anyagi keret nem volt, a szemléltető eszközök, a felszerelés hiányzott. Esténként, otthon kézzel készített rajzokon szemléltették azt, amit a falusi gyermekeknek nem volt lehetősége a valóságban látni. A tanulók ceruzarajzok révén ismerhették meg a vasútállomást és a síneken elhaladó vonatokat. A tantervet a valós helyzet, a gyermekek igénye szerint formálták át úgy, hogy a lényeg megmaradjon. A mai napig is emlegetik volt diákjai a tanár úr történelemtanítási módszerét. Nem az évszámok voltak a fontosak, hanem az, hogy a történetként elmondott történelmi esemény felkeltse a diákok érdeklődését.
Kacsó Sándor igazgatósága idején építették fel a mai óvodaépületet is, amelynek tervezése, engedélyeztetése és kivitelezése rengeteg munkájába került. A kommunista ideológia fenntartását, a tervek teljesítését a kommunista párt elvárta, még akkor is, ha ez a kor bevett szokása, „divatja” szerint csak papíron valósult meg. Rendeletben kötelezték a néptanácsokat, hogy kéthetente pártbizottsági gyűléseket szervezzenek. Ennek előkészítését az akkori néptanácselnök Kacsó igazgató úrra bízta. Legtöbbször ezek a gyűlések meg sem történtek, de a beszámolókat, jegyzőkönyveket meg kellett írnia. Ez a „papírgyártás” nagyon lefoglalta kevés szabadidejét, ezzel magyarázza, hogy jelentősebb írásokat nem publikált, csak pénzügyi jelentéseket írt.
Kulturális munkát ők is végeztek, sőt napi szinten ki kellett tölteniük a „kultúrnaplót”, amelyben fel kellett sorolni, hogy milyen kulturális tevékenységet végeztek aznap. Szerepük volt a helyi színjátszó csoport és a tánccsoport működtetésében. A fellépésekre utazás volt a legnagyobb gond, mivel autóbuszjárat nem volt. Legtöbbször szekéren jutottak el a szomszédos településekre, fellépésekre.
Végszó helyett
Miért nevezhetjük a Kacsó házaspárt mindennapi hősöknek? Nem a hangzatos címek és nem a kitüntetések és oklevelek sokasága miatt, mert ezekben nem volt részük – nem mintha nem érdemelték volna meg! –, hanem egyszerűen csak azért, mert magukra vállalták a falunk, Varsolc gyermekeinek az oktatását évtizedeken keresztül. Mert ők voltak a nemzet varsolci napszámosai, akik odaadással tanították a szüleinket és a nagyszüleinket. Mert Kacsóék akkor sem mentek el, amikor lehetőségük lett volna rá, és maradtak, egyszerűen csak azért, mert úgy látták: itt szükség van a munkájukra. Mert úgy látták, hogy felelősek a kezük alá került tehetséges gyermekek sokaságáért, akiknek minden lehetőséget és támogatást meg kellett adni tudásuk gyarapítására, tehetségük és adottságaik kamatoztatására, hogy majd a maguk rendjén szülőfalujukba visszatérve, ők is szellemi lámpásai legyenek a közösségnek.
Három-négy pedagógus kivételével a varsolci iskola tanári kara állandóan változott. De hosszú távra csak az tud tervezni, aki itt él. És ők hosszú távra terveztek. Ismerték a gyermekek szüleit, nagyszüleit, képességeiket, iskolához való viszonyukat, és tudták, hogy mire lehet számítani. Tanítványaikra ma is büszkék. A beszélgetés során hatalmas lelkesedéssel, büszkeséggel meséltek az elért eredményekről, hogy ki hol él, mi lett belőle. És jóleső érzéssel mondták el, hogy néhányan, akik elmentek, még mindig felkeresik őket, s hogy milyen öröm ez a számukra. Ilyenkor teljes meggyőződéssel gondolják, hogy megérte a sok áldozatos munka.
A közmondás szerint egy egész falu kell egy gyermek felneveléséhez, de a Kacsó házaspár egy egész falu gyermekeit nevelték évtizedeken keresztül.
(Az írás születésekor, 2019-ben Nagy Kamilla és Dénes Kata Szilvia a Varsolci Általános Iskola 8., Bálint Réka 7., Kiss Kamilla Alexandra 6. osztályos diákja volt. Ma Nagy Kamilla a szilágysomlyói Simion Bărnuțiu Főgimnáziumban, Dénes Kata Szilvia a zilahi Silvania Főgimnáziumban tanul tovább.
Vezető tanár: László Csilla Júlia, könyvtáros, Varsolci Községi Könyvtár.)
cialis generic reviews Median vaginal pH values remained 5