Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A néprajztudomány jövője

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Általánosnak nevezhető felfogás szerint a műveltség alapja és mértéke az írásbeliség ismerete, az iskolázás legfontosabb feladata annak terjesztése. Ezt az írásbeli műveltséget ma is szembeállítjuk a népesség többségének szájhagyományos műveltségével, amit történelmünk során többször is felszámolandónak, károsnak minősítettünk, amely akadályozza a műveltség terjedését. Természetesen ez a szűkebb, hatalommal rendelkező kisebbség a maga szemszögéből értelmezte és írta meg az ország történelmét is. (Ez volt a „rendi nemzet”, Asztalos Miklós megnevezésével). A kiváltságosok mindazt, ami jogaikat és anyagi jólétüket növelte – akár a többség kárára vagy az egész országot képviselő királlyal szemben –, haladásnak, fejlődésnek állították be, és azt taníttatták az iskolákban is. Ez a megállapítás érvényes az egész emberiség történetére és hazánk sorsára is. Mintegy háromszáz éve viszont megjelentek Európa-szerte és hazánkban is azok az igazságot kereső, vezető gondolkodók, akik népük, államuk sorsát, állapotát vizsgálták, és észrevették ezt az egyoldalúságot, országuk végzetes megosztottságát és a népköltészeti szépségét is. Voltak közöttük írók és költők is, nálunk például Arany János és Petőfi Sándor is lelkes gyűjtője, lejegyzője volt a népköltészeti alkotásoknak. És ugye az is fontos szempont volt, hogy ha a művelt, iskolázott, hatalmat gyakorló réteg rácsodálkozott a népköltészet szépségeire, akkor talán polgárilag is jobban megbecsülte a köznépet, és megpróbált változtatni megalázott, jogfosztott megítélésén.




1908-ban épült lakóház oromzata Zsobokon

Egyelőre csak gyűjtik, közzéteszik a népdalokat, balladákat, mondákat, meséket, népszokások költészetét, nem vizsgálják azt, hogy mit jelentett az a nép mindennapos életében, ki, mikor, mit és miért énekelt. Legnagyobb gyűjtőink, beleértve Bartók Bélát és Kodály Zoltánt is, a népköltészetnek, a népzenének formáit, szerkezetét, rokonságát kutatták csak, és csak fokozatosan terjedt ki a gyűjtés a gyermekjátékokra, altatókra, munkadalokra, rikoltozásra, népszokásaink gazdagságára, életmódjának, illetve gazdálkodásának eddig ismeretlen és elítélt értékeire. A hagyományos népi társadalom, amelynek kutatója, leírója a néprajz lett, az utolsó szerves társadalom, amelyben a művészet minden formája az egyén és közössége mindennapjainak átruházhatatlan életszükséglete, irányítója volt még. A művészet nem lett a művészek, költők, írók, színészek, festők, szobrászok, a színházak és múzeumok „privilégiuma”, amely csak a több joggal, vagyonnal rendelkező, művelt gazdagok számára jelentett szórakozást, kellemes időtöltést.

Eközben többen is felfedezték a történelmünk ellentmondásait is, nem utolsósorban korabeli idegenek észrevételeit, amelyekkel megkérdőjelezték történelmünk eddig tanított tételeit. A magam részéről a Duna mente néprajzi kutatása során ismerhettem meg a szájhagyományt, ahogyan több, 18–19. századi levéltári írások és térképek, valamint középkori latin oklevelek elemzése alapján a hagyományos ártéri népi gazdálkodás eddig leíratlan módját és a természettel való sokoldalú együttműködés kultúráját is, ami az eddigi írásbeli történelem- és országismertetések figyelmét elkerülte. A vízrendezéseket, a Tisza és a Duna szabályozását és az eddig elöntött árterek nagyobb részének árvízmentesítését „második magyar honfoglalásnak” nevezte eddigi történetírásunk, mert az Alföld szántható, árvízmentes területe egyharmadával megnövekedett. A néphagyomány és a már említett források arról tanúskodnak, hogy a parasztság a szántóterületek összhozamához viszonyítva összességében több értéket termelt a megszüntetett ártérben, mint az így nyert ármentesített földműveléssel az annak nagyobb részét megszerző nagybirtokosok. Az ármentesítés a Mária Terézia uralkodása alatt végbevitt úrbéri rendezéssel állt kapcsolatban, amelynek során törvényes lehetőséget kaptak a földesurak arra, hogy a parasztok nem szántóföldi művelésre használt közös erdeit, vizeit, árterületi rétjeit kisajátítsák maguknak. Ezzel az allódiális, vagyis közvetlen földesúri művelés alá vett majorsági föld a 18. század első felében az összterület öt százalékát tette ki, az úrbéri rendezés során ez a terület, amelyet zsellérekkel, cselédekkel és a telkesek robotjával műveltetett meg, és így annak jövedelmének nem egytizedét, hanem egészét kapta meg. A jobbágyok közösen művelt erdeiben, árterületein teleltették állataikat, termeltek gyümölcsöt, halásztak, kertészkedtek, neveltek mindenféle haszonfát, nádat, gyékényt, és méhészkedtek. A falvak közös birtokaikat elvesztve megszűnt a természettel való szoros együttműködés és kapcsolat, s ennek következtében lépett fel az öngyilkos születéskorlátozás, az egykézés, miközben a nagybirtok aránya megsokszorosodott. A század végére az erdők 90, a rétek árterületek 50, a szántóföldek 30–40 százaléka kizárólagos földesúri használatba került.

Az 1767-es úrbéri rendezés és a folyók szabályozásának tragikus következményeire a történettudomány néprajzi szemléletű átértékelése mutatott rá. Ennek folytatása volt a kiegyezés után az, hogy 1871–72-ben az országgyűlés megszavazta az arányosítási törvényt, ennek alapján az erdélyi, székely havasi közbirtokosságot szétverték, mert a nagybirtokosok a völgyekben használt szántóföldjeik arányában kapták meg a havasokat, kizárólagos haszonvételre, kirekesztve belőle a havasokból élő közszékelyek tízezreit. Ez a 19. század végén újabb székely kivándorlást indított meg, ekkor lett Bukarest magyar lakosságát tekintve a legnagyobb magyar város a főváros után. Ez a tény meg sincs említve az Erdély történetét tárgyaló történeti munkákban, és az 1986-ban megjelent akadémiai kötetben sem. Sőt, Mikszáth egyik tankönyvekbe bekerült karcolatából (A pénzügyminiszter reggelije) ki van törölve az erre a kivándorlásra utaló megjegyzés is.




1908-ban épült lakóház oromzata Zsobokon

Csak röviden felsorolom a hivatalosnak, általánosnak nevezhető történetírás súlyos tévedéseit, amelyeket a néprajzi adatok és szemléletű történeti vizsgálatok derítettek ki. A honfoglaló magyarok magas fokú földművelő műveltségére már a régész László Gyula rámutatott, mégis még a legutóbb megjelent akadémiai történelemkönyv is nomád honfoglalókról ír, akik számára minden, ami a letelepüléssel kapcsolatos, semmit sem ér, és csak több nemzedék után egyenesedik ki a lovagláshoz szokott karikalába az eke után való járásban. Pulszky Ferenc és Deér József egyenesen a nomád, élősködő, parazita magyarságról ír, amely megveti a földművelő munkát és a művészeteket. Hóman Bálint és Szekfű Gyula történeti munkájában az áll, hogy elődeink azért települtek a Kárpát-medencébe, mert abban az időben az Alföldön olyan szteppeket, pusztákat találtak, mint amelyekből jöttünk. Az Alföld pusztásodásáról csak az utóbbi évtizedekben derült ki, hogy a füves, legeltetett puszták régebben sűrű településhálózattal voltak borítva, amelyekben sokoldalúan, a természettel együttműködő, gyümölcsössel, szőlős- és zöldségeskertekkel, halastavakkal gazdálkodó falvak éltek. A 13. századra kialakuló marhaárutartásban érdekelt és meggazdagodó földesurak legelőjük kiterjesztésére hadat viseltek egymással, hogy minél több hízott ökröt hajthassanak Nyugat-Európába, ennek során elpusztult a sokkal több, emberi fogyasztásra alkalmas terméket előállító, és a nemzetet gyermekeikkel gyarapító falvak sora. Debrecen városa csaknem 30 falu határára terjesztette ki birtokát, Hortobágyon is legalább négy falu egykori helyét találta meg a régészet és történeti népesedési vizsgálat. E feudális anarchia ellen lépett fel IV. Béla, ezért a főurak nem támogatták őt, a véres kard körülhordozására nem siettek a táborba, sőt várták a tatárokat. Erről számolnak be a kortárs külföldiek, a dalmát Tamás és az angol Robert. A muhi csatavesztés nem volt szükségszerű, ahogyan a mohácsi sem. Mindkettőért a leggazdagabb földesurak, a rendi nemzet urai a felelősek, ezt már régebben is megállapították. Így Dózsa György és kereszteseinek bemutatása máig a rendi ország szemszögéből történik, nem említik a tényeket, hogy már a török ellen vonuló sereg ellátását is megakadályozták a főurak, és nem engedték jobbágyaik csatlakozását sem a keresztesekhez, sőt, aki ezt mégis megtette, annak otthonmaradt családját kegyetlenül meg is büntették. Végül egy második, az 1456-os nándorfehérvári diadal reményében siető parasztsereget kísérő asszonyokat lemészároltatták Sztiljanovics szerb despota vezetésével Hájszentlőrincen, és a várost is eltörölték a föld színéről. Dózsa leverése után több, a török ellen fegyvert fogó magyar parasztot végeztek ki, mint ahányan Mohácsnál elesett. Mit tanulhatunk a történelemből, ha az nem a teljes igazságot akarja közvetíteni?

A felsorolt igazságokat nem én fedeztem fel, megírták, hogy csak néhányat említsek a néprajzi szemléletű történészek, írók közül: Asztalos Miklós, ifj. Barta János, Kovacsics József, Kubinyi András, Málnási Ödön, Németh László, Kis Géza, Simon Péter, Berlász Jenő. Legújabb kori történelmi kézikönyveink sem említik Erdély magyar jobbágyainak kiűzését, a román juhosgazdák betelepítését és főként a Mezőség ezzel kapcsolatos pusztásodását. Erdély egykori éléskamrája vált gyéren lakott, fátlan, kopár, román többségű tájjá. Az okok ezeknél a folyamatoknál ugyanazok voltak. A fösvény, önző földesúrnak nehéz volt értékesítenie a jobbágyok különféle terményeiből adott tizedet, neki nagytömegű, külföldön is keresett, értékesíthető árura volt szüksége. Ez volt 13. században az exportálható marha, a 18. században a búza, az erdők fája, melyet fahamuként könnyű volt eladni az angliai üveggyáraknak, aztán a fát magát is, amelyre nagy volt a kereslet nyugaton, amikor előbb a hajózhatóvá tett vízi utak, majd a vasút ennek a szállítását is lehetővé tette. A kiegyezés is teljes egészében a leggazdagabb, Habsburg-párti földesurak érdekeit védte a hitbizományi és a már említett arányosítási törvényekkel. Az államvezetés azt is megakadályozta a 19. század végén és a 20. században, hogy a kisemmizett, elszegényedett parasztság a Rerum novarum pápai enciklika alapján keresztény-szociális eszmék alapján szerveződjön, kegyetlenül fellépett a békés, még templomi zászlók alatt indult megmozdulások ellen, végül megalakíttatta a Katolikus Népszövetséget, amely vallásellenesnek nyilvánította a köznép földreform-követelését. Igy vált 3 millió koldus és másfél millió kivándorló országává hazánk, melyben a nagybirtokok aránya 1945-ig a legmagasabb volt Közép-Európában. A német, francia és olasz kereszténydemokrata mozgalmakhoz hasonló, a nép többségét megszólító párt így nálunk nem alakulhatott ki, amely egységesítette volna a nemzetet a századforduló utáni nehéz időkre. Trianon és az utána következő belső megosztottságunk is erre vezethető vissza.

Eddig csak a nemzetet egyesítő összetartozás-tudat, a hazaszeretet – amely elkötelezetten itthon tarthatná fiataljainkat – mai gyengeségének javítását elősegítő, egy több reményt adó, valódi, néprajzszemléletű történettudomány és tanítás szükségéről szóltam. De a most már alig kutatható néphagyomány, népművészet ismerete nemcsak történelmi tudatunkat javíthatná, hanem mai életünk szinte minden részében érvényesülő tanok, ismeretek területén is nagy segítségünkre lehet. Például a népköltészet szerepének, funkciójának ismerete érzelmi és társadalomerkölcsi tekintetben is.

A népköltészet lényegében az emberi kapcsolatok létrehozásában mutathat többé-kevésbé követendő mintát. Elsősorban művészi formában fogalmazta meg az emberi együttélés, kapcsolatok etikáját, de egyben formát adott a megmásíthatatlan múlt feldolgozásához is. Mert a balladát egy olyan valaki énekelte el, akit az abban megfogalmazott rend semmibe vett, annak áldozata lett, vagy éppen e bűnök elkövetője volt, lelkiismeretében szenvedő alanya. A korszerű lélektan a depresszió okainak megfogalmazására készteti a beteget, ez a művészeti terápia módszere. A művészet, költészet nem lehet csak a színház, a hangversenyterem, a televízió vagy mobiltelefon ügye. A szépalkotás magányos és együttes öröme elemi emberi szükséglet, kielégítetlensége megmérgezi az emberi kapcsolatokat. Barkóczi Ilona és Pléh Csaba a Kodály-módszerű, zenetagozatos iskolák tanulóit összehasonlította az elitiskolák tanulóinak teljesítményével, és mint kiderült, a zenetagozatos gyermekek sokkal kreatívabbak azokban a tantárgyakban is, amelyekből az elitiskolába járók több órában kapnak kiképzést. A népköltészetre alapozott elemi oktatás Japánban és Norvégiában is működik, nálunk már alig. A hagyományos népi játékokban nincs versengés, hanem az együttműködés, az együttes szépteremtés öröme. Magam is megfigyelhettem, hogy óvodákban, ahol ezeket megtanítják, milyen lelkesen, örömmel játsszák. Az egyszerű, népi díszítőformák ismeretére épített rajzterápia, Platthy István rajzköre a pszichiátriai társaság elismerését is kivívta.

Amikor fiaim megszülettek, immár fél évszázada, szigorúan elkülönítették a gyermekágyas anyáktól a csecsemőket, csak meghatározott időben hozták őket szoptatásra. Erre utasította édesanyjukat a gyermekorvos otthon is. Rendet kell tartani. Itt a gyermek bőgött, mert nem szopott eleget, ott az édesanya fejte magát. Ma már külföldön is elterjedt gyakorlat, és ennek szakirodalma is van: a csecsemőnek lehetővé teszik, hogy szoros, testi, érintő kapcsolatban legyen hosszú ideig anyjával. A Honvédkórház csecsemőosztályán is alkalmazták az Angliából „hazahozott” módszert, hogy az inkubátorba kényszerült gyermekeket is naponta több órára ráfektetik az anya testére. Ezt most kenguruzásnak nevezik. Ez volt régen a gyakorlat a néphagyományban, az egész világon: az anya gyermekét akár kétéves koráig is szorosan a mellére kötötte, és így végezte a dolgát, főzött, kapált, piacra járt, amint azt még Pécsett a vásárcsarnokba jövő palotabozsoki sváb asszonyokon is láttam az 1960-as években is. Nálunk az anya leánykorában kiválasztott mátkája látta el az újszülött családját mindennel, hogy a fiatal anyának semmi gondja nem volt másra, csak gyermekére, amely rajta, mellette feküdt, vagy szorosan be volt pólyálva, és akkor szopott, amikor akart. A „modern” orvostudomány a hagyománnyal szemben elítélte a szoros pólyázást is, ma már bizonyítottan az anyaméhben való kuporgás élvezetét találja meg ebben a csecsemő. Röviden összefoglalva: a több évezredes néphagyomány biztosította az emberiség gyarapodását, fennmaradását. Az a nép, amely nem eszerint élt, az néhány nemzedék után kihalt. A 18. századi elkülönözés után a természeti kapcsolatainak nagy részéből megfosztott Ormányságban hagyománnyá lett a születéskorlátozás, és nevetségessé vált a korábbi emberi kapcsolatok nagy része. Mára lényegében az ormánysági nép kiirtotta magát, pedig a 17–18. században népszaporulata éltette a Jászkunsági mezővárosok lakosságát.

A néphagyomány egésze, víz- és ártéri gazdálkodása, népművészettel, népköltészettel megerősített, emberi kapcsolataival ápolt magatartása az élet minden területén mintául szolgálhat gyökértelenné, bizonytalanná vált és fogyó népességünk életének, valamint földjének, természeti környezetének fenntartásában. A néprajz éppen ezért életfontosságú tanulságokat őrzött meg a gazdálkodással, az általános életmóddal, a családi és közösségi kapcsolatokkal, az egyén lelki állapotának javításával kapcsolatban, továbbá feladata, hogy a néprajzi szemlélet áthassa a természet-, a társadalom-, valamint a művészetelméleti, lélektani és magatartási tudományokat is. Jövőnk érdekében.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Kós Károly

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.

Kallós Zoltán, Pávai István

Kolozsvári zeneakadémista diákéveim alatt (1971–1976) hallottam először Kallós Zoltán munkásságáról, a Balladák könyvéről,[1] a klézsei Szályka Rózsa dalairól.[2] Személyesen akkor még nem ismertem, pedig szerettem volna vele népzenéről beszélgetni, de úgy gondoltam, ismeretlenül mégsem kopogtathatok be hozz&aacu