Varga Csilla méltatása

Az egy nő, az mindig sok nő. És a sok nőről a végén mindig kiderül, hogy egy. És ezt mindjárt meg is magyarázom.

Kezdetekben a sok nő között volt egy, akinek 1996-ban a Radu Stanca Stúdióban a hosszú vizsgáztató asztal ablak felőli végén ülve szurkoltam. Titokban. Mert ugye egy-egy ilyen megmérettetés alkalmával a bizottságbeli ember inkább zord, mintsem örül.

Aztán a felvételi sikerült, és legközelebb már az ezredforduló évében élcelődtünk. Mintha egy napernyő is lett volna – ebben nem vagyok biztos, de abban igen, hogy jó dolog volt ugratni azt a Dajkát. Partner volt a játékban.

Később egy Nimfa öltöztetett és készítette elő nászomat, nemsokára pedig Bridget, egy tenyeres-talpas ír parasztlány dacolt velem, a kötelességét teljesítő angol kapitánnyal. Majd hamarosan változtak az erőviszonyok, ugye, kedves Borbála? Szegény Rettegi Fridolin mennyit kínlódott, amíg le merte venni a kaktuszt a kegyed fenekéről...

Ezt követően a sok nő közül az egy hirtelen a feleségem lett. És amikor a végén a lányunk főbe lőtte magát a padláson, teletömött vajas szendvicsekkel. Bizony, drága Gina. Ilyen volt köztünk akkoriban a viszony.

Végül is őszinte.

Ő, mint Drakulina mutatta ki sárkányfogait, én pedig bűvölten néztem Miss Pickfordot, akinek bájos tánca zavarba ejtett, elbűvölt és kiforgatott zordan zárt brit valómból.

Egyszer majdnem sikerült kifogni rajta, amikor bigám barátomnak segíteni igyekeztem, de Barbarán túltenni ketten se tudtunk.

Igen. Hát az egy nő azért egy nő, hogy ne álljon meg ennyinél.

Most nemrég még a Dajkánk volt itt, a birtokon, Marina, ha épp nem hajtott forradalmi erynnisként a halálba, vagy nem háromszorozta meg magát mértéktelenül, mint Júlia, Franciska nővér és Fatima, miközben Pera dajkájának képében Juliane Tesman és Mademoiselle Diana (olálá) szüneteiben Djamilaként beszélt a férfi és nő közös dolgairól... – Istenem, ki tudja ezt követni és számon tartani?

Én már rég lemaradtam valahol Dunya, a szeretnivaló parasztlány és Kisvicákné igyekezete között.

Nem is akarom utolérni.

Végül is egy férfiember (aki tapasztalataim szerint szintén sok férfiember, csak ő hiszi magáról, hogy egy, mint az Isten) ne is akarjon többet az egy nőtől, mint rácsodálkozni: te most épp ki vagy?

Tudom.

Varga Csilla vagy, aki a szomszédban lakik, akinek Matyi fia sokszor játszik Tamás fiúnkkal, a müszinő, aki nekem is játszótárs, aki néha döf, de akivel mindig lehet élcelődni, akit végre megérdemelten utolértek a díjak...

Ó, tudod mit? Mindannyiatoknak gratulálok.

Sok szeretettel, én, az, aki most épp vagyok.

(Elhangzott 2014. április 12-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)